2014. október 6., hétfő
2013. július 11., csütörtök
A kánikula szent havában - De hol van Eszter?
 |
| Eszter kedvenc virága. Vagy, nem is Eszter? |
2013. június 6., csütörtök
Dési Mihály a pesti barokk könyvről és más hasonlókról
2013. április 23., kedd
Janikovszky Éva az unokákról, a könyvekrõl, a hírnévrõl
- Nyilván gyerekkorában azért szórakozott jól a könyveimen, mert akkor is úgy érezte, magának szólnak. Valóban azt a célt tûztem magam elé – hogy ilyen gyönyörûen fogalmazzak –, hogy könyveket, olyan gyerekkönyveket írjak, amelyek a kicsiknek is és a nagyoknak is tetszenek. Ez persze nem úgy megy, hogy az ember aképp szövi-fonja a történet fonalát, hogy legyen egy rétege, amely gyerekeknek szól, aztán egy másik, amelyik felnõtteknek. Inkább így sikerülnek. Rengeteget járok még manapság is gyerekek közé, és sokszor hallom például az iskolákban, amint elõadják az általam írt gyerekmonológokat. És borzasztó jól szórakozik rajta, aki elmondja, és az is, aki hallgatja. Nem beszélve rólam, mert én mindig repesõ szívvel figyelem az ilyet, hiszen ez tényleg óriási boldogság. Úgy tapasztalom, a gyerekek is veszik a lapot, megértik, amit írok. –
- A mai világban, amikor a gyerekek és szüleik egyre inkább tévét néznek, videóznak, számítógépes multimédiával játszanak, mennyire kell igazodnia ahhoz egy írónak, hogy minden gyorsabb, látványosabb, izgalmasabb lett? –
- A gyerekek azt igénylik, hogy felgyorsuljon a cselekmény, az epikusan hömpölygõ, hosszú leírásokat nyugodtan elhagyhatjuk. Ha lehetek õszinte, velem is elõfordult, hogy Jókainál átlapoztam két oldalt, pedig õt nagyon szeretem. De valljuk be, ami túlzás, az túlzás. Elkerülhetetlen, hogy a mai gyerekek sokat nézzenek tévét, videót. Nincs sok értelme ezen szörnyülködni. És miután rengeteg vizuális élmény éri õket, igénylik, hogy gazdagon illusztrált könyveket kapjanak. Kevesebb szöveg, több rajz. –
- Közismert, hogy évtizedek óta alkotnak Réber Lászlóval sikeres párost. –
- Úgy látszik, én valahogy elõre megsejtettem ezt az igényt. Olyan könyvet képzeltem el, amelyben a szöveg és a rajz kiegészíti egymást. Amit képpel lehet jobban elmondani, azt úgy kell, amit szavakkal, azt úgy. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy a gyerekkönyveknek színeseknek, mozgalmasaknak kell lenniük, ha nem is feltétlenül mindenkinek éppen úgy, ahogy mi csináltuk Réber Lászlóval. –
- Ha jól emlékszem, 1979-ben készült ez a film, és késõbb videóra is került. De én errõl nem tudtam. Biztosan szerepelt az eredeti szerzõdésben a videókiadás joga, de ki emlékszik erre. Annyit talán megérdemeltem volna, hogy küldenek egy levelet arról, hogy kazettán is megjelent a film. Mindenesetre karácsony elõtt három hétig mászkáltam utána, amíg õrületes nehézségek árán megszereztem, hogy az unokámnak ezt adhassam ajándékba. –
- Az unokája mennyire van tisztában azzal, hogy a nagymamája népszerû ifjúsági író? –
- Nagyobbik unokám, Dorka hét éves. Németországban született, mert a fiam ott dolgozott, nemrégiben jött haza a család. Németországban a híremmel, vagy minek nevezzem, nem találkozhatott az unokám, még ha ismerte is a könyveimet. Mióta hazajött, ha színházba, bábszínházba megyünk, derül ki néha, hogy ismernek az emberek. Dorka Mákisnak hív. A menyem édesanyja sokáig élt velük Németországban, õt szólította mamának. A fiam meg a menyem, mint afféle derék gyerekek, mindig mondták Dorkának: tudod, van Budapesten egy másik nagymama is. És amikor a Dorka elkezdett beszélni, akkor azt mondta, hogy Mákis mert a másikat nem tudta kimondani. Nekem ez úgy megtetszett, hogy amikor már jól tudott beszélni, kértem, hogy maradjunk ennél. A múltkor valahol Dorka el akart dicsekedni azzal, hogy micsoda nagyanyja van. Odament egy bácsihoz, megrángatta a nadrágját és megkérdezte: tudod, hogy ki vagyok én? Persze, fogalma sem volt róla az illetõnek. „Hát én vagyok a Mákis unokája." –
- Lehet, hogy Mákis vagy az õ unokája szerepel majd valamelyik következõ könyvében? –
- A könyveim többségében egy kisfiú szerepel. Ugyan fiús anya vagyok, de a saját fiamról sohasem írtam. Ám mégis õ volt az a gyerek, akit a legjobban ismertem, természetesen rengeteget segített, már csak a létével is abban, hogy egy fiú lelkivilágába belehelyezkedjem. –
- A fia nem sértõdött meg, hogy kimarad a „halhatatlanságból"? –
- Nem, a fiam nagyon utálta, ha az iskolában a tanító néni vagy az egyetemen az oktató megkérdezte tõle: és mondd csak, rokonod a Janikovszky Éva? Én azt tartom normálisnak, hogy õ erre rendkívül ingerülten válaszolt. ő önmaga akart lenni. Én nem vettem zokon, amikor a tanító néni panaszkodott nekem: a János nem is büszke rád. Valamilyen módon biztosan büszke rám, de saját magára is büszke akar lenni. És lehet is. Na, ennyit errõl. –
- Kiknek? Mindig választhattam, hogy kiknek. Írtam felnõtteknek is. Például a Lemez két oldalát. Bár a megjelenése után rögtön gyerekkönyv lett belõle. A könyvtárakban, a könyvesboltokban egybõl a gyerekkönyvek közé sorolták, mert megszokták, hogy ha én írok valamit, amit Réber László illusztrál, akkor az biztos gyerekeknek szól. – Igazi, nagy felnõttregényre nem vágyott? – Írtam régebben ilyet is. De azóta nem nagyon vágytam rá. Ha vágytam volna, gondolom, nekivágok. De gyerekeknek írni rengeteg örömet jelent. Érzem a szeretetüket, az érdeklõdésüket, és ez nagyon jó. Írok most egy könyvet, remélem, sikerül mielõbb befejeznem. De rengeteg minden elveszi elõle az idõt. Több mint negyven éve léptem be a Móra Ferenc Könyvkiadóhoz, és a könyvkiadás nem könnyû mesterség mostanában. Meg aztán lehet, kicsit nagyképûnek hangzik, de ahhoz, hogy az ember vidám gyerekkönyveket írjon, valamifajta kegyelmi állapot kell. S ez az, ami az utóbbi idõben hiányzott.
(EZ egy nagyon régi interjú, a műltból felmerülve)
2013. április 13., szombat
Parti Nagy Lajos felolvas
2013. január 28., hétfő
Martin Sperr Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból
2011. december 10., szombat
Kézdy György a bizánci csontváz
Vannak emberek, akiket valahogy mindenki szeret. Az okokat fel tudjuk tán sorolni, de mindez nem adja ki a lényeget.
Kézdy György – a minap kapott Táncsics díjat – biztos, hogy a mindenki által szeretett emberek csoportjába tartozik. Lényében, gondolkodásában, világról alkotott képében, művészetében – mind mind van valami, amiért azt érezzük, hogy nagy szükségünk van rá.
Mindketten ugyanabba a gimnáziumba jártunk, a Barcsay utcai Madáchba. Jó, persze Kézdy majd harminc évvel korábban. De még azokban a kora nyolcvanas években is élt a legendája az ő Ember tragédiája előadásuknak.
Idézek egy beszélgetésünkből, interjúnak indult, végül, azt hiszem sehol sem jelent meg, mi mindenesetre nagyon jót traccsoltunk egy szombat délelőtt:
” -Az Ember tragédiáját nem lehetett játszani, be volt tiltva. Mi voltunk azok, akik elsőként újra megpróbáltuk, afféle faltörő kosként mentünk előre. Persze nagyon sokan segítettek. És aztán óriási sikerrel, jópárszor előadtuk. Minden nagy lap írt is rólunk.
- Mit játszottál benne?
- Nyolc szerepet. Persze nem Ádámot vagy Lucifert. Voltam a Föld szelleme, rabszolga, eszkimó, tiszt Párizsban, aggastyán a Falanszterben. Aztán még mi is? Igen, voltam csontváz a bizánci színben.
- Jó szerep.
- Isteni. Szóval ez az egész óriási dolog volt. Mi azért jártunk akkor iskolába, hogy előadjuk az Ember tragédiáját. Rengeteget próbáltunk. Az érettségi is hetedrangú dologgá vált. Még a tételeket is megkaptuk a tanároktól előre, hogy minden simán menjen. Ez „nemzeti ügynek” számított az iskolában. Mi pedig valami remek dolgot akartunk csinálni. Nekünk a tragédia nagyon fontos volt, a tragédia mondataival beszélgettünk egymással. Persze balhénak sem volt utolsó, de azért nagyon komolyan dolgoztunk rajta. Például szénszünet miatt elmaradt a tanítás, de mi az iskolatáskánkban vittünk be szenet, fát és egy első emeleti pici teremben, begyújtottuk a vaskályhát és próbáltunk tovább.
- Azon túl, hogy fontos dolognak számított, mert ti adtátok újra elő az Ember tragédiáját, jó volt az előadás?
- Remek. Nagy ügy volt és jó előadás. Talán nem véletlen, hogy közülünk egy csomóan a pályán maradtak. Lengyel György, Lénert Péter, Balogh Géza, én. Féner Tomi akkor kezdett fényképezni, rólam, mint eszkimóról készítette az első színházi fotóját. Azóta is őrzöm.”
A nagyközönség egy jó része, mert nem volt olyan szerencsés, hogy a Madáchba járjon, nem innen ismeri. Megint abból a bő 10 évvel ezelőtti interjúból:
- Mennyire zavar, hogy a legtöbben mégis a Szomszédok kicsit ütődött, de szeretetreméltó orvos szerepéből ismernek.
- Tíz év elteltével nem zavar. Sikerült feldolgoznom. Megszoktam, hogy az emberek gyakran primitív módon azonosítanak a szereppel. Megszoktam, hogy ez szeretetet jelent és mérhetetlen népszerűséget. És ez gyakran segít túlélni a rossz helyzeteket. Fontos, hogy tudják: vagy. Eleinte még dühített, ha Virág doktoroztak, de aztán megszoktam, beletörődtem. De amikor kiállok verset mondani - soha nem vettem észre, hogy ezzel a szereppel azonosítanának.
(A teljes interjú itt olvasható el)
Innen jut eszembe. Ha valahol azt látják, hallják, hogy Kézdy György mond verset, akkor hanyat-homlok tessék rohanni és helyt foglalni rá. Mert akkor kiderül, hogy mi a költészet. Mi az irodalom. Mi a csoda. És ki Kézdy György.
2011. március 21., hétfő
Két beszélgetés Ranschburg Jenővel
Az első: Madáchtól a mesejátékig
Én is azok közé tartozom, akik nagyon szerettek Ranschburg Jenővel beszélgetni. Az elmúlt években jó pár interjút is készítettem vele nem csak saját örömömre, de abból a tapasztalati tényből is kiindulva, hogy nem csak én, a nézők, a hallgatók, az olvasók is örömmel találkoznak a gondolataival, jobb szó híján azt kell mondanom, bájos lényével. A következőkben két, az ATV-ben sugárzott beszélgetés szerkesztett változata következik, az elsőt valamikor 2003-ban vettük fel, a másikat tavaly.
(És még egy megjegy
zés. Szokás a tegezve felvett interjúkat is aztán magázóssá átírni. A régebbi felvételen én magázom, ő tegez. Az újabban már tegeződünk. Így hagytam. Mert így ranschburgosabb.)
- Amikor te jártál közös gimnáziumunkba, a Barcsay utcai Madáchba, akkor már tudtad, hogy gyerekekkel akarsz foglalkozni, vagy csak maga a lélektan érdekelt, az, hogy miként működik az ember?
- Tudtam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni, de fogalmam sem volt, mi az a pszichológia.
- Nem is nagyon lehetett persze azokban az időkben.
- Az 1950-es években ezt a szót, hogy lélektan nem lehetett kimondani. Burzsoá csökevény volt. Ezért én magyar tanár akartam lenni, az volt minden vágyam, hogy magyar irodalmat tanítsak. Meg természetesen az, hogy gyarapítsam is a magyar nyelvű irodalmi művek számát. Mindenféle irodalmi körbe jártam, verseket, mesejátékokat írtunk. Tudod, hogy egyet majdnem bemutattak? Elmeséljem?
- Persze.
- Színdarabot írtam, egy verses mesejátékot, kicsit Heltai Jenő stílusban.
- Nem a legrosszabb.
- Nem a legrosszabb. Érdekes, hogy Heltait, bár Jenő volt a neve, de otthon mindenki Jánosnak szólította. Engem is Jánosnak szólítottak otthon.
- Sőt, engem is.
- Igen, de neked tényleg ez a neved. Sok érdekes rokonságot véltem felfedezni Heltai és köztem. A lényeg, hogy mikor ez a mesejáték íródott, felmerült, hogy miután nem vettek fel az egyetemre, behívnak katonának. Azt mondta egy színésznek készülő barátom: borzasztó egyszerű, írjál egy filmforgató-könyvet, aminek én fogom játszani a főszerepét. Katonákról szóljon és akkor nem kell bevonulni. Egy éjszaka alatt villámgyorsan írtam egy filmforgató-könyvet, egy szegény esetlen fiúról, akiből embert farag a néphadsereg és elküldtem a honvéd filmgyárba, létezett ilyen akkoriban.
- Boldog idők.
- Az volt a szerencse, hogy ennek a honvéd filmgyárnak a vezető dramaturgja egy nagyszerű magyar író, Szinetár György volt. Szinetár elolvasta a forgatókönyvemet és írt egy levelet, hogy szeretne velem találkozni. Nagyon boldogok voltunk a barátommal, hogy megúsztuk a katonaságot. Elmentünk hozzá, nagyon aranyos volt. Azt kérdezte tőlem: azt tudja, hogy semmit nem ér amit írt? Mondtam, tudom, hát éreztem, dobjuk a szemétkosárba. Erre ő: Mást is ír? Mondom igen, éppen egy mesejátékon dolgozom. Lényeg, hogy elolvasta a mesejátékot és utána hetente egyszer-kétszer a lakásán is fenn voltam, sokat segített. Nagyon tetszett neki. Egyik alkalommal, amikor már majdnem két felvonás készen volt, azt mondta, hogy az Ifjúsági Színházzal tárgyal, mert a darabot szeretné, ha bemutatnák. Soha többé Szinetár Györggyel nem találkoztam
- Nem találkoztatok?
- Sőt, amikor telefonált, akkor az anyukámmal letagadtattam magam.
- Miért?
- Mert volt egy álmatlan éjszakám és úgy éreztem, hogy nem ez az én életutam. Én nem vagyok író és félreismer, aki azt hiszi, hogy én az irodalmi pályán fogok tudni érvényesülni. És örökké fáj, hogy ezt nem mondtam meg neki végül. Hogy volt egy ilyen bolond fiatalember, aki megrémült attól, hogy a darabját még végül be is mutatják.
- Biztosan többen tudják rólad – hiszen nem egy ezekből viszont megjelent -, hogy verseket is írsz.
- Ez nem így van. Én verseket írtam. Nagyon régen, 20 éves koromban.
- Semmit, egy sort sem azóta? Hiszen köteted is jelent meg nem olyan rég.
- Elmondom ez a történetet is. Felhívott engem az egyik könyvkiadó igazgatója azzal, hogy hallotta, nagyon szép gyerekverseket írok. Onnan ismerte a dolgot, hogy az egyik barátja esti egyetemre járt és én tanítottam. És amikor szóba került a gyerekeknek egy bizonyos személyiség vonása, felidéztem, hogy vagy 40 évvel ezelőtt írtam erről egy verset. És ez mindenkinek nagyon tetszett ott és a hallgatóm pedig elfecsegte a kiadó igazgatójának, hogy te ez a Ranschburg olyan aranyos gyerekverseket ír. És a kiadó igazgató erre hívott fel. Azt feleltem, hogy elkéstél, mert egyet, kettőt tudok fejből, de ezeket 40 évvel ezelőtt írtam, nem emlékszem rájuk.
- Nem írtad le őket?
- De, csak azt hittem elvesztek. Az igazgató nem adta fel, és annyit mondott hogy nem baj, majd újraírod őket. És akkor adtam magamnak két hónapot és megpróbáltam.
- Újra írtad, vagy újakat írtál?
- Is-is. Ezt onnan tudom, hogy ezeknek a verseknek egy része – mint később kiderült - az én édes kicsi húgom gyerekkori iskola füzetében mégiscsak megmaradtak. Ezek között volt olyan, amit én 60 évesen újra írtam valóban, és volt olyan, amire már nem emlékeztem. Ezek mind bekerültek a második kiadásba. Nem sokkal később kiadtak egy válogatott gyermekvers kötetet, „Friss tinta” címmel és ebben is megjelentek ezek a versek. Gondoltam is, hogy ha a szerkesztők tudnák, hogy ezt a friss tintát valamikor 40 vagy 50 évvel ezelőtt használtam... Az igazság az, hogy ezek a gyerekversek nagyon régen születtek. Amikor ebből kötetet szerettem volna igazán csinálni, akkor még nem voltam ez a Ranschburg Jenő és így nem volt elég érdekes.
- Gondolod, hogy ez most azért tetszik valakinek, mert felkiálthat, hogy jé, annak a pofának a versei, akit a tévéből, ismerünk, aki számtalan könyvet írt? A vers önmagában nem elég?
- Mindenesetre én ezt nem költészetnek gondolom, hanem rímekbe szedett gyermeklélektannak.
- Onnan kanyarodtunk el, hogy tudtad, gyerekekkel akarsz foglalkozni, de hát pszichológia nem létezett.
- Végül 1957-ben vettek fel a gyógypedagógiai tanárképző főiskolára, ahol volt egy tantárgy a gyermeklélektan. Itt találkoztam pszichológiával először és ez reveláció volt. Istenem, mondtam, hát erre készültem egész életemben, csak nem tudtam, hogy van ilyen. És amikor a főiskolát elvégeztem, még abban az évben, ahogy államvizsgáztam, felvételiztem pszichológia-magyar szakra és felvettek.
- És azóta sok tucat pszichológiai könyvön vagy túl.
- Legalább 30-on, egyszer össze fogom számolni, már sokaknak megígértem.
- Versek, könyve, tanítás, tanácsadás, és még?
- Másik nagy szerelmem a kertészkedés.
- Nem gondoltam.
- Imádok kertészkedni, az elmúlt 20 év nagy találmánya ez az életemnek. Tizenkér évvel ezelőtt vettünk egy rozzant öreg parasztházat Nógrád megyében, a világ legszebb helyén, Nőtincsen, amit szépen rendbe hozattunk. Van hozzá egy 500 négyszögöles hatalmas telek és azóta kertészkedünk. Ez azt jelenti, hogy amikor véget ér a tanév, akkor a feleségemmel lemegyünk és nekem az a penzumom, hogy szeptemberben egy könyv kéziratával kell feljönnöm. Ami azt jelenti, hogy ott napi 10-12 órát dolgozom a számítógépnél, de előtte meg utána kertészkedünk
- Te is olyan vagy, mint Jókai Mór, akit a felesége állítólag mindennap bezárt és addig nem engedett ki, amíg 10-20 oldallal nem jelentkezett?
- Fordítva, én a feleségemet zárom ki, ő a kertben dolgozik, amíg én odabenn nyugodtan írok.
(2010)
2010. augusztus 26., csütörtök
Néhány szó a nyugger szóról
A kor nem érdem, de nagyon kellemetlen lehet
Ma a nyugger szó, történelmi, irodalmi és metafizikus vonatkozásait tárgyaljuk meg. Bő historikus konszenzusba ágyazva.
Vegyük először a nyugger szó és az idő kapcsolatát. Az idő relatív múlásáról már sokan értekeztek, én most a költőt idézném, aki sorra veszi az éveit, ekképpen:
Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!
(Milne: Hatévesek lettünk)
De az élet egyik nagy tapasztalata, hogy a legtöbben aztán lesznek hét, nyolc, de bármilyen hihetetlen ez még hatévesen, kilenc évesek is. És így tovább. Vagyis, mondhatnánk megint a művésszel, de a homokóra csak pereg pereg. Ráadásul, szeretném a homokórát megállítani – de persze az egyrészt nem hagyja magát. Másrészt meg ez egy szép hasonlat – amit ám nem kell komolyan venni teljesen. Ezt csak olyan képletesen értjük. Ugye.
Különben is, azt jól tudjuk máshonnan, hogy rohan az idő, elmúlik az ősz, évek múlnak el, megállítanám, de nem lehet, mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább.
Ráadásul ez az idő egy elég gonosz dolog, ahogy Dévényi Ádám barátunk fogalmaz vele kapcsolatban: Itt ül az idő a nyakamon, Kifogy az út a lábam alól.
Száz szónak is egy a vége. Egy szép napon nyuggerré is válhat az ember.
A nyugger szót ma még hiába keresnénk a nagy szótárakban, értelmező kézikönyvekben, talán még a nagy Webster sem tud róla semmit. Dehiszen a nyelv éppen attól élő rendszer, hogy folyton változik, megteremnek benne azok a kifejezések, amelyekre komoly a társadalmi igény. Amikor a Bertáról kiderült, hogy egy nagy liba – akkor Heltai Jenő megalkotta a mozi. S azóta tudjuk, hogy s mert a Berta, s mert a Berta nagy liba, hát elment a mozi, mozi, moziba. Amikor szükséges lett megjelölni azt a szektort, amelyik nem állami, akkor Kellér Dezső ezt elnevezte maszeknak. Amikor korunk nagy nyelvújítója, a köztársasági elnök, arról akart beszélni, hogy felesége őnagysága is szívesen beleveti magát a közéletbe – akkor a nyelvvédő elnök a försztlédi kifejezést alkalmazta a nasasszonyra. Bár ez talán nem teljesen eredeti. De egy elnöktől ez is szép.
És amikor valahogyan meg kellett nevezni azt az embercsoportot, amelyiknek a csirkefar, -hát a kedvenc eledele, nejlondzsörzé ruhában jár és sokszor panelproli is. Viszont jól vissza lehet élni a türelmével és a kiszolgáltatottságával, szóval, mindez így egyben a nyugger. A nyugger, akinek persze kell a szavazata, aztán mehet a levesbe.
A nyugger egyébként gyakran nagyszülő is. Erről is van ám dal: Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, Nagymama lesz, nagymama lesz. A kis unokákkal, jaj de sok baja lesz, Sok baja lesz. Oh yes!
2009. november 28., szombat
Csalog Zsolt magnója
Kimaradt beszélgetés Innen visszanézve a kilencvenes évek közepe is afféle romantikus, reményteljes kornak látszik. Olyannak, amikor még úgy tűnt, minden jól alakulhat, csak egy kicsit akarni kell.
Nos, tehát talán e korszellem is inspirálta, hogy egy olyan hírügynökség féle alakuljon, amely a romákról szóló híreket, alapvetően a romák által közvetíti a sajtó felé, a mainstream sajtó felé, ahogy okoskodva nyilván mondtuk. Az alapötletnek sok gazdája volt Horváth Aladártól, Daróczi Ágitól, Derdák Tibortól kezdve Surányi Andráson át, a sajtóközpontot végső gatyába rázó Bernáth Gáborig. Úgy véltük, az előítéletek egyik oka az az, hogy a többségi társadalom keveset tud a cigányokról, az életükről, a mindennapjaikról. Azért is gondoltuk szükségesnek egy efféle kis hírközpont létrejöttét, hogy romák adhassanak hírt a romákról. Ők is alakítói lehessenek az információknak. Azt is fontosnak gondoltuk, hogy kinevelődjön egy olyan csoport cigány újságíró, aki aztán mindenfelé a médiában becsülettel megállja a helyét.
Mikor a Roma Sajtóközpont végülis létrejött, tejesen egyértelmű volt, hogy az azt működtető egyesület vezetője, a sajtóközpont emblematikus szereplője Csalog Zsolt legyen. Íróként, szociográfusként, a legendás Kemény István munkatársaként nála a témában elismertebb, kitűnőbb embert amúgy se találtunk volna.
Csalog lelkesen vetette bele magát a sajtóközpont munkálataiba. Bár az hamar kiderült, sok dolgot különbözőképpen gondolunk mi a professzionális és cinikus hírgyárosok, és ő az érző író.
Ő ugyanis szeretett hosszan és alaposan elbeszélgetni az emberekkel, a magnóra felvett, akár sokórás interjúkat aztán úgy leírni, hogy megmaradjon az élőbeszéd zamata.
Mi meg azt mondtuk, olyan híreket kell gyártani az RSK-nak, amelyek belekerülnek a hírfolyamba, ha tízsorost, akkor tízsorost, ha három flekkest, akkor három flekkest. De mit kezdünk egy huszonöt oldalas beszélgetéssel? Ez szép és jó dolog, de ide nem ez kell.
Csalog bólogatott, hogy hát persze, aztán pár nap múlva megint jött boldog mosollyal és vonszolt befele a magnójához, hogy na ezt hallgassátok meg! Megint talált valakit, aki ugyan két órában, de nagyon jól összefoglalta a lényeget.
Én valószínűleg az ötödik percben kezdtem el feszengeni. A hatodikban azt gondoltam, hogy jajaj, mennyi lehet ebből még hátra. A nyolcadikban, hogy ez már megint semmire nem lesz nekünk jó és a tízedikben pedig azt, hogy a fenébe is, ez marha érdekes. Lehet, hogy az életben nem lesz belőle mínuszos hír, de akkor is. És irigyeltem Csalogot, hogy így tud beszélgetni. Mert azt köztudottan nehéz jól. (Hol lehetnek vajon most ezek a felvételek? )
És közben persze egy csomó tehetséges roma fiatal gyűlt oda a sajtóközpontba, akiknek szemmel láthatóan imponált, hogy olyan nagyságok kezelik őket partnerként, társként, talán barátként is mint Csalog Zsolt vagy éppen Diósi Ági.
Az idill – ha volt egyáltalán - nem tartott sokáig. Csalog beteg lett.
A halála utáni virrasztáson, ahol a szokás szerint hajnalig idéztük a történeteket róla, közben ürültek szép sorban az üvegek, mondhatni még móka és kacagás is volt a szomorkodás mellett, jegyezte meg pirkadatkor valaki: a fenébe is, a Zsolt biztos most nagyon sajnálja, hogy kimaradt ebből a jó kis ivós beszélgetésből.
És mi is sajnáljuk, azóta is.
2009. november 16., hétfő
Auschwitz Eli Wiesel társaságában
No answer
Elie Wiesellel, az íróval, először egy filmnovella olvasásakor találkoztam az És-ben. Azt a filmnovellát egyébként nem ő írta, hanem Wiesel könyvéből Jancsó Miklós. A hajnal. Van olyan, hogy az ember azt érzi, ha leteszi a papírlapokat az asztalra, az biztosan beszakad alatta. Aztán elolvastam az eredeti könyvet, megnéztem Jancsó filmjét – és máris szerettem az író Wiesel-t.
Eli Wiesellel, a holokauszt bűneire figyelmeztetés fontos alakjával Auschwitzban találkoztam, egy emlékezésen, az „Élet menetén”. Amúgy a „holokauszt” kifejezésnek a tudatos, kiszámolt, megtervezett, céltudatos és akadályt nem ismerő tömeggyilkosságokra való használata is tőle származik.
Szóval Auschwitzból tudósítottunk Kertész Péter barátommal, akit magunk között csak Öreg néven szoktunk emlegetni. Az Öreg majdnem itt végezte egyébként, Auschwitzban vagy Birkenauban. Strashoffban már be voltak vagonírozva, és hozták volna ide a táborba, ahol nyilván kopaszra borotválták volna őket, esetleg nyilvántartási számot tetováltak volna a karjukba. Aztán beterelték volna a zuhanyozóba őket, ott rájuk engedték volna a Zyklon B gázt, aztán a holttestüket vagy a krematóriumban, vagy ha túl sok volt a munka és oda már nem fértek volna be, a gázkamrák mögött ásott árkokba égették volna el sokszázezer társukéval együtt.
Csakhogy az oroszok lebombázták a vasutat – az Öreg felszabadult és ezt megúszta. (Ötvenhatban mondjuk még elvitték egy kicsit az oroszok – de az egy másik történet.)
Ezt a Strashoff-os történetet már biztosan előtte sokszor elmondta nekem a szürke szerkesztőségi délutánokon a New York palota második emeletén, nyilván olyankor én tiszteletlenül röhögtem és gúnyos megjegyzéseket tettem. De itt azért ez mégsem megy. Nyilván az emlékezés is hatott ránk, meg az előtte való éjen Nowa Hután elfogyasztott tisztes mennyiségű Zubrowka és Wyborowa wodka is. Nem voltunk túl kótyagosak talán, de mégis volt az egésznek valami furcsa, álomszerű jellege. Ahogy Auschwitz romjai felett ott lengenek a Dávid csillagos zászlók – és én egy majdnem Auschwitz túlélővel, az Öreggel, most azon tanakodom, melyikünk is szólítsa meg azt az embert, aki magát ezt a szót erre az egészre megismertette a világgal.
Odafurakodtunk Wieselhez és magyarul köszöntöttük attól a naiv gondolattól vezérelve, hogy ha gyermekkora nyelvét hallja, biztosan kötélnek áll. Először, mintha meg sem hallotta volna. Mikor újra próbálkoztunk – nem volt az olyan egyszerű a nagy tömegben, ráadásul rengetegen akartak a közelébe férkőzni, pár szót váltani vele – megfordult ingatta a fejét. Angolul felelt. Elnézést, de mióta Auschwiztba küldték, nem akar magyarul megszólalni. Valószínűleg nem tette hozzá, csak mi gondoltuk oda a mondatok végére, hogy ha a magyar hatóságok közreműködésével ezt tették családjával és vele, akkor nem.
Pár másodperc zavart csönd után angolul ismételtem meg a kérdést. Péter szerint biztos vacakul mondtam angolul, lehet. Vagy csak tovább sodorta a tömeg. No answer.
2009. október 19., hétfő
Az úgy volt
Kire ütött ez a gyerek?
Az úgy volt a Rottenbiller utcai iskolában (ezerhuszonnégyes Marx Károly úttörőcsapat vigyáááz!), hogy irodalmi kalandokkal nem igen volt érdemes dicsekedni. Kőhajításnyira a Csikágótól nagyobb tekintélyt lehetett szerezni például azzal, ki hány vörös petróleumlámpát tud ellopni az útjavítást jelző piros-fehér oszlopról (G. Sanyi volt a győztes) vagy milyen messze tud köpni ( H. Tibor) vagy képes három héten át, minden nap, lehetőleg a nagyszünetben valakit újra és újra módszeresen elverni (B. András. Az áldozat csekélységem. Velem mindig történik valami.)
Ám egy irodalmi kivétel mindenképpen akadt. Ugyanis – innen visszanézve tulajdonképpen meglepő módon – azért a G. Sanyi meg a H. Tibi is olvasott, sőt beiratkozott könyvtári tag volt – nem beszélve B. Andrásról, aki mégiscsak literátus családból származott. Gabi néni reménytelen matekóráin nemcsak Winnettout olvastuk meg a Robin Hood-ot, hanem Janikovszky Éva könyveit, s nem csak azért mert abban sok a rajz. Pedig matekórán sokkal kockázatosabb Janikovszkyt olvasni, mint Old Shatterhand-ot. Ugyanis a Kire ütött ez a gyerek, vagy Az úgy volt-on, mindig felröhög az ember, az indiánkalandokon nem. És azt még azért Gabi néninek is elég nehéz beadni, hogy a gyök kettőt nevettem ekkorát.
De G. Sanyi meg H. Tibi, meg én, meg a többiek, még a B. Évi is dacolt a kockázattal, nyerített és olvasott. ( B. Évinek nem kellett volna, ugyanis a matek dolgozataimat mindig róla másoltam, jobban örültem volna, ha inkább a tananyagra figyel, és nem kockáztatja a hármasomat. Ráadásul nyolcadikra szívesebben lestem be B. Évi dekoltázsába, mint a matek megoldásai közé. Azért örültem, hogy lány.)
Ugyan nem tudtam messze köpni, mert béna voltam, nem loptam lámpát mert gyáva voltam, és a verekedésben is csak mint boxzsák vettem részt, viszont jól ismertem Janikovszky Évát. Illetve, Éva nénit. May Károlyt vagy Alexander Dumas-t pedig senki sem látta közelről, nem beszélgetett vele, ráadásul még őrsi gyűlésre sem tudta beígérni a veterán bácsi helyett.
Én viszont simán. És ez majdnem felért egy távköpéssel. Már csak azért is, mert Éva néni a harmadikon lakott, mi meg az ötödiken. Az ilyesmi megalapoz egy barátságot. Arról nem is beszélve – de ezt már csak a legbelsőbb barátaimnak mertem elmondani -, hogy Janó fia játékait én örököltem. Különösen az Elzett művek által gyártott fémpályán irányítható, felhúzható fém autósat szerettem.
Az őrsgyűlésekre már kevéssé emlékszem, de aztán felnőtt életemben jó párszor beszélgettünk. Ha olyan interjúalanyra volt szükségem, akivel biztos a siker, akkor mindig rábeszéltem, jöjjön el. Aztán általában haza is fuvaroztam, már csak azért is, hogy megbeszéljük, mi van a régi lakókkal, a harmadikon, meg az ötödiken, esetleg a negyediken. (A másodikon úgy látszik unalmas emberek laktak, róluk nem esett szó.) vagy, hogy mint a kerület díszpolgára el tudja e érni, hogy az értelmetlenül lezárt autóbeállót a ház előtt újra megnyissák. (Nem tudta, azért egy kerületi díszpolgár sem teljhatalmú.)
Valamelyik nap a Rottenbiller utcán kellett végigvágtatnom. És tessék, akár hiszed, akár nem, ott a felirat Janikovszky Éva Általános Iskola és Gimnázium.
2009. szeptember 27., vasárnap
A ribillió elmaradt, a kocsmázás még jön
Bronzkatona a színház mellett
Most akkor fogom a listát, hogy kiket kell még felhívni, meg válaszolni a leveleikre, és a Háy Jánost kihúzom. Szépen átfirkálom a nevét, mert nyilván mindjárt feltárcsázom, vagy dobok neki egy e-mailt, hogy akkor mikor is megyünk sörözni egy jót megint. Nem kell izgulni, marad még elég név a cetlin, nagy a restancia. Csak a Háy János lesz elintézve, na persze nem úgy, hanem lelkiismeretileg.
Azt hiszem utoljára jó két éve leveleztük le, hogy majd itthon is elmegyünk egyet inni, aztán persze az egész a feledés homályában maradt volna. Ha nem lenne nekem ez a felírós dolog, hogy kik miatt furdaljon a lelkiismeret.
A gyerek című könyve jelent meg éppen. És én egy szuszra kiolvastam a Balatonon. Mondjuk nálam az egy szuszra, azt jelenti, két éjszaka alatt. Persze fröccsöket ittam hozzá. De aki szintén végigélvezte ezt a könyvet, az tudja, A gyerek-et legjobb bor esetleg fröccsivás közben abszolválni. És amikor a második nap hajnalára a végére értem, már jócskán pirkadt, akkor félretoltam az utamba álló palackokat, elbotorkáltam a telefonomig és írtam neki egy sms-t, hogy hú ez igazán nagyon – nagyon jó könyv. Ez A gyerek megvan ám írva és hogy gratulálok, meg ilyesmik. És akkor tényleg fussunk már össze, ahogy megbeszéltük, ott fent északon. Hamar válaszolt, hogy nagyon köszöni és most lelkileg is nagyon jól jött neki ez a biztatás, már nem is emlékszem, miért, és persze fussunk össze – vagy valami ilyesmi, mert a telefon, a nagy író keze sms-ével eltűnt azóta a világ forgatagában.
Mindenesetre, ha előjön egy új regénnyel és én elolvasom, és megint tetszik és még a számát is megtalálom, talán megint sms-ezek neki valami ilyesmit. Egyszer biztosan azért még összejön.
Azért az irodalomtörténet összeállítók későbbi nemzedékeinek munkáját megkönnyítendő, jegyezzük fel, hogy csak egyetlenegy este ültünk be pár vidám helyre. Tallinnban történt mindez néhány éve. Afféle kis magyar művészeti fesztivált szervezett az ottani magyar kulturális intézet, Dávid Gyula vezetésével. Na, és a Tallinni Drámai Színházban Háy egyik művét adták elő, az illusztris szerző jelenlétében. Nem eljátszották, csak felolvasták, de ez is nagyon hatásos volt, tapsoltunk is. Bár az első felvonásból, én mondjuk egy szót sem értettem, ezzel is cáfolva, hogy az észt és magyar olyan nagyon hasonlítana. Aztán a második felvonástól hozzájutottam egy magyar szövegkönyvhöz, innentől kezdve felettébb élveztem A Gézagyereket.
Az előadás után komoly dilemmát kellet eldöntenünk. Ugyanis éppen május 9-e volt, azok a napok, amikor a szovjet bronzkatonát eltávolították a város főteréről, és minden hozzáértő tisztes botrányt jósolt a győzelem napjára.
Menjünk megnézni a ribilliót vagy kóstoljuk meg a helyi italokat. A gordiuszi csomót átvágva, egy a feltételezett ribillió helyéhez közeli kocsmába ültünk be, azzal ha kitör a spontán népfelkelés, odamegyünk és megnézzük. Addig is hasznosan töltjük az időt és iszunk.
Később újabb – de földrajzilag igazán közeleső ifjúsági mulatóhelyekre mentünk át.
A forradalom nem tört ki, mi megismerkedtünk a tallinni helyek legjobbjaival. Még haza is bírtunk menni – ki-ki ahol lakott – és a hírek szerint János még arra is képes volt másnap, hogy nekiinduljon egy nagyobb felfedező kirándulásnak. Ami csak azt igazolja, hogy a jó irodalom éppen úgy elpusztíthatatlan, mint a jó író. Akkor egyeztünk egyébként meg, hogy folytatjuk. A kocsmai beszélgetést is. Talán küldenem kellene egy sms-t?
2009. szeptember 21., hétfő
A kétbalkezes varázsló
Akiről Harry Potteralakját mintázták
Ha az a varázsló nem olyan kétbalkezes, hogy Magyarországra születik meg, méghozzá magyar nyelven, akkor szegény Harry Potter most sehol sem lenne. Mert a világ fiatalsága és öregsége akkor Fitzhuber Dongó varázslóiskolai történetét olvasná, és ezen okleveles mestervarázsló nyomán tudhatná meg, mit csinál egy igazgató-fővarázsló, és mit a végzős tanonc varázslók, milyen az alapvarázslat óra és hol található a tanintézetben a formalinban tartósított boszorkányseprű. Millió és millió példányszámban nyomnák a könyvet szerte a világban, jelesebbnél jelesebb rendezők versengenének a megfilmesítés jogáról. És a bulvárlapok beszámolói arról szólnának, hogy a kétbalkezes varázsló szerzője, Békés Pál éppen hanyadik kastélyát veszi meg és miként előzi meg a világ leggazdagabb embereinek a listáján az orosz mágnásokat, arab hercegeket és ukrán maffiafőnököket. A mű – amely összevetve J. K Rowling Harry Potter sorozatával, méltó lenne rá - csakhogy akkor Békés Pált Mr Paul Peaceful néven kellene hogy ismerje a világ. Mert bár csúnya igazságtalanság, de úgy tűnik, nagy előny angolul írni valamit a magyarhoz képest. (Vagy a HP szerzője csúnyán ellopta a sztorit)Mindez persze semmit sem von le Békés Pál érdemeiből, csak úgy megjegyezzük, hogy elhelyezzük a világban.
Egyébként Ádám fiam, aki elsősorban lelkes Harry Potter rajongó volt, vagy talán még van is, és majdnem ugyanilyen lelkes Békés Pál imádó, többször felhívta a figyelmemet, hogy a J. K. Rowling-gal készülnék találkozni, feltétlenül szóljak neki, mert, mindenképpen velem akar tartani.
Ha Rowlingot nem is tudtam eddig még felmutatni, egy majdnem ugyanilyen értékes trófeát két éve, valamelyik ÉS vacsorán, azért levadásztunk. Igazi és valódi Békés Pál dedikálásokat szereztünk és ezzel egy kis haladékhoz jutottam a HP szerző ügyében.
Kétségtelen, BP valamivel egyszerűbb fogás volt, már csak azért is, mert nem magányos vidéki kastélyban él – igazságtalan dolog ez a világ részéről, de tényleg – hanem egy egyszerű pesti bérházban. Namost, a pesti bérházakban mindig vannak szomszédok. És a szomszédok olykor kisebb-nagyobb partikat vagy éppen házibulikat rendeznek. Ezek a partik vagy házibulik némelykor a szomszédság részére alig elviselhető zajt jelentenek. Kétféle szomszéd akad. Az egyik ilyenkor, dörömböl, fenyegetődzik, rendőrt hív és a többi. A másik – nekem személy szerint rokonszenvesebb – felragad otthon egy flaska bort és átcsöngetve csatlakozik a mulatsághoz.
Miután BP szomszédja az én Jani barátom, aki egy időben előszeretettel szervezett nagy zajterheléssel járó vendégségeket – BP nyilván választhatott: első vagy második típusba sorolható szomszéd szeretne lenni.
Miután szerencsére jól döntött, így több féléjszakát beszélgettünk félig át, miközben én fél szemmel mindig a már félig üres viszkisüveget lestem. Jól kibeszéltük közös ismerőseinket, kollégáinkat, félig vagy egészen, ahogy azt illik.
Rowlinggal jóval kevesebb közös témánk lenne. Már csak azért is mert végülis, ahogy BP, én is Csikágó környékén nőttem fel, amiről az a bizonyos J. K R. minden bizonnyal még csak nem is hallott. Hát mit tudhat egy ilyen az életről?
2009. szeptember 17., csütörtök
A madáchos Konrád
DiavetitőnA látogató
Konrád Györgyről már igen régen – mármint, nekem régen - két dolgot tudtam. Az egyik az az, hogy a Madách Gimnáziumba járt, ahová egyébként én is, és a mamám is. A másik – részben ebből következő ismeret -, amely szintén a mamámtól származott, az az, hogy nagy író, akire igazán büszkék lehetünk. (Megjegyzem, a mamám azt állítja, hogy ő nagyon jól emlékszik a gimnáziumból Konrádra. Konrádot erről többször kérdeztem, de ő inkább erre csak a vállát vonogatta. Persze, általában az úgy van az iskolában, hogy a fiatalabbak ismerik a felsőbbéveseket. Egyébként a kitűnő http://konradgyorgy.hu oldalon közzétett életrajz igazolni látszik Konrádot, mert mire a mamám odaért, ő már érettségizett. Lehet, hogy a mamám csak felvág vele?)/Lábjegyzetként: A mamám elolvasván a Népszavában ezt a cikket, megrótt, hogy össze vissza irogatok. Emlékszik rá mert voltak közös barátaik, neki az egyik legjobb, Konrád egyik legjobbja. De ebből nem következik, hogy bármikor azt mondta volna, egyszerre jártak volna oda. Bocs!/
Szóval, Konrád madách-os és nagy író, bár erről a Madách Gimnázium évkönyvei, amelyek pedig büszkén sorolták fel azokat, a volt diákokat, akik nagy hírnévre tettek szert, sokáig nem vettek tudomást. Az 1981-es kötetbe például ceruzával magam írtam be Konrád nevét a másik két nekem hiányzóéval- Georges Mikes-éval és Szobotka Tiboréval együtt.
Miközben persze a hivatalos iskola nem dicsekedett akkor még az íróval, a földszint egy eldugott kis szobájában Németh tanár úr (fiz-mat) A látogatót vetítette le nekünk. A könyvhöz ugyanis reménytelen volt hozzájutni akkoriban. Egy mégis fellelhető példányt valaki oldalanként lefényképezett diafilmre és ezt olvastuk együtt. Én általában gyorsabban haladok másoknál, kétszer is átfuthattam minden lapot, míg továbbtekerhettünk.
Itt jegyezzük meg, a Madách már akkor is a hetedik kerület mélyén állt, egy macskairamodásnyira az Almássy tértől, az Osvát utcától, ismertük a gangos házakat, a bent élőket, jól el tudtuk képzelni hát mindazt, amiket a falra kivetített táncoló betűk meséltek nekünk.
A látogató akkora hatással volt rám, hogy egy gyenge pillanatomban még azt is elhatároztam, én is gyámügyekkel akarok majd itt foglalkozni. Még tanulmányi ösztöndíj szerződésem is lett a hetedik kerületi tanáccsal, kezdő havi 3 500 forintos újságírói fizetésemből sokáig fizettem vissza. Mert persze időközben rájöttem, ha valami nagyon nem nekem való, akkor éppen ez a munka. Ezzel valószínűleg nagyon sok embertársamat mentettem meg kellemetlenségek egész sorától, amit én okoztam volna nekik. Így vonatkozó élettapasztalataim egy részét e kötetből szereztem.
Ugyan évekkel később, amikor A látogatót végre megszereztem igazi könyv alakban egy antikváriumban, és egyben az egészet, egyedül elolvashattam egy éjszaka alatt, éreztem valami kellemetlen hiányt, hogy na tessék, mennyi minden kimaradt az életemből, pedig itt voltak a nagy kalandok egy karnyújtásnyira.
Aztán persze a közéletben résztvevő Konrádról többször tudósíthattam. Határozottan emlékszem arra, amikor valamely jelentős politikai beszéde után a cinikus tudósítók a büfében gyülekezvén azt mondogatták egymásnak, hogy egy ilyen rendes ember, mi a fenét keres itt?
De ez már egy másik történet.
2009. május 4., hétfő
Radnóti Miklós esete - Bálint András estje
"Az én «nemzetem» nem kiabál le
a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó"
Jó tíz éve kezdődött nekem ez a történet – persze, hogy most eszembe jutott, annak mégiscsak az az apropója, hogy száz éve született Radnóti Miklós.
Szóval, jó tíz éve a Szombat című folyóiratnak egy interjút készítettem egyik kedvenc színészemmel, Bálint Andrással, a Radnóti Színház igazgatójával. Aki ráadásul abban az időben a Nemzeti Színház kijelölt igazgatója volt. Azé a Nemzetié, melynek helyén ma is egy csinos Gödör terül el. Hol máshol, mint a Radnóti piciny igazgató irodájában beszélgettünk, többek között arról is, hogy egyes szélsőjobbos hecclapok, arra tesznek sunyi célzásokat, vajon Bálint András elég jó magyar-e ahhoz, hogy a Nemzeti Színház direktora legyen. Hát nem kész röhej, hogy az egyik legkitűnőbb, legnépszerűbb magyar színésszel kapcsolatban ez egyáltalán előkerülhet?
Talán így jutottunk el Radnóti sorsáig. Radnóti naplója is szóba került. Idézek az akkori beszélgetésünkből:
- 1986-ban mondtam ezt először, amikor még meg sem jelent a napló. Gondoltam, ha megkérdi mi az én viszonyom a zsidósághoz, ezzel fogok válaszolni. Radnóti álláspontja ugyanis nagyon közel áll az enyémhez. „A szobám falán három «családi kép» van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: «a nagybátyád?» vagy «a rokonod?» Igen, - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, «zsidó felekezetű» vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem «szellemiségem» és «lelkiségem» és «költőségem» meghatározójának. Magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. Kitagadhatnak, befogadhatnak, az én «nemzetem» nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, - megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem.
Pár éve a Parlamentben Radnóti díjakat osztottak. Bálint Andrást hívták meg, hogy emelje az ünnepség fényét. Akkor is ezt a – zseniális Radnóti estjén azóta is elhangzó – részletet idézte.
A fene vigye el, de hát ez még mindig olyan aktuális.
2008. június 16., hétfő
Kézpénzt és irodalmat szerető leányok
