Körbepisiljük a teret

Sípoló macskakő

Van annak azért bája, hogy a történelem rémisztő rekvizitumai egy idő után tréfás díszletté avanzsálnak. Hah, milyen kedélyesen lehet nevetni a frissen felújított várbéli kazamata majdnem valósághű kínzókamrájában, ahol nagyfülű viaszbábú hóhér kínoz valami félelmetes szerszámmal egy fényes tekintetű viaszboszorkát. Namost, a Checkpoint Charlie is efféle turistacsalogató káprázat. Lehet röhögni a szovjet katonaruhába bújtatott fiatalemberen, aki egy euróért ránk fogja a Kalasnyikovját, amíg anyjuk lefotóz minket. Vagy kérni igazi endékás vizumbélyegzőt – na nem az útlevelünkbe, mert európai polgár az unióban juszt sem hord magánál útlevelet, különösen, ha keletről jött – valami kis papirkára, hogy otthon mutogathassuk az efféle nosztaliga iránt érdeklődőknek.

Mindebből az következik, hogy már csak pár év, és ami ma olyan fontos és ijesztő esetleg, az pár év múlva már csak vásári kacat lesz.

Mondjuk a Sándor palota előtti bóvliárusok apró macskajancsi figurákat árulnak, amelyek, ha megnyomjuk a hasukat, kicsit fojtott, de jól érthető géphangon cigányoznak egy picit. Ezen a jónép nagyokat kacag – ahogy a Kalasnyikovon is ma már– mert pár év múlva az egész csak egy idejétmúlt, ízléstelen vicc lesz.
Aztán március 15-e környékén megjelennek az előregyártott, játék molotov-koktélok, amivel az óvodások szeretnek leginkább a parkban játszani, ügyesen dobálják a Made in China feliratú, ráfestett nemzetiszín szalaggal díszített flakonokat és zálogot ad, aki nem találja el azt a kiscsoportost, aki most éppen a rendőrt szerepét kapta.
Amúgy a Népligetben a fess rendőrök és az udvarias fradisták sorversenyeket rendeznek, meg felnőtt-fogócskát, október közepe táján –s már régen a feledés homályába veszett, hogyan is alakult ki ez a kedves népszokás.
Ahogy frivolabb hagyományok is megmaradnak. Minden évben egyszer nagy tömeg gyűlik össze a parlament előtt. Előbb az ecpec kiemetsz kiszámolóval kiválasztott néhány szerencsés elcipelheti az előző nap oda kihelyezett vaskerítést, miközben folyton folyvást azt mantrázza: „oszt jónapot, oszt jónapot, oszt jónapot”.
Amikor végeznek, az urak lehúzzák a sliccüket és körbevizelik a teret, miközben a hölgyek, elfordulnak és szemérmesen, a „Tavaszi szél vizet áraszt” dallamára, azt éneklik: „Mondgyonle és takarodj”.
A végén összeölelkeznek és közösen számolják a napokat május elsejéig, amikor a sör és virslihez lufit is lehet szerezni.
A japán turisták megőrülnek az egészért. Tokióban már egy fél évvel korábban helyet kell foglalni a budapesti gépre, ha valaki nem akar lemaradni. Csattognak a fényképezőgépek, az idegenforgalom fellendül, mindenki boldog.

Addig pedig már csak azt a kicsi időt kell kibírni – mint tudjuk

Dési János

Gömbölyödő mellecskék a szputnyik alatt

Mókusisták és bambisták az űrben


Az csak egy régi és rossz vicc, hogy az úttörő őrsöket Mókus őrsnek hívják, esetleg Bambinak vagy Hófehérkének. A mi őrsünk ugyanis a nagyon komoly Szojuz-Apolló névre hallgatott. Ebből nagyjából a korszak is jól meghatározható. 1975 szeptemberében járunk. A Zrinyi Ilona raj tagjai vagyunk, ami kevésbé jelenti a női egyenjogúság melletti elkötelezettségünket. A rajnevek ugyanis a Marx Károly úttörőcsapatban öröklődtek és nekünk ez jutott a nyolcadik bésektől.Bár a Bene és a Dunai II is szóba került.

Az első őrsi gyűlésen azért nagy vita alakult ki, nagyjából a Bambi és Mókus név környékén. A bambisok és a mókusosok pártjai erőteljesen érveltek e már jól bevált megnevezések mellett, és kétségtelenül hathatós argumentumnak tűnt, hogy a Bambi vagy a Mókus feliratú zászló sokkal egyszerűbben beszerezhető, csak el kell kérni azt is valamelyik tavalyi nyolcadikas csapattól.

Kati – akinek már kezdett gömbölyödni a melle, s ez jelentős tekintélyt kölcsönzött neki – azzal választotta szét a bambistákat és a mókusistákat, hogy az hülyeség, lejárt lemez. Itt volt ez a jó kis űrhajós dolog a nyáron – világfordító esemény. Ne gyerekeskedjünk, legyünk Űrhajós őrs. Kis finomítás után – tán Tóni bácsi úgyis mint osztályfőnök és rajvezető pajtás – dobta be a Szojuz-Apollót. A fiúkat gyorsan maga mellé állította, a lányoknak meg Kati hívta föl a figyelmét arra, hogy úgy Kubaszov, mint Leonov űrhajós is fess, bajuszos férfi, lehet majd képeket kivágni róluk és az őrsi naplóba ragasztani a Szovjetunió és a Lányok-asszonyok, sőt még a Fáklya című újságokból. Mi Sanyival felvetettük a Pajtás című lap jelentőségét is, ugyanis mi voltunk a Pajtás lap felelősök és eddig csak a legújabb Piff képregénnyel tudtuk a többieket rávenni a vásárlásra. Miközben teljesítménybérben dolgoztunk, arról nem is beszélve, hogy Györgyi néni, a tornatanár és Pajtás felelős, szigorúan számon kérte a terv teljesítését. Szóval Sanyival mi megerősítettük, hogy az úttörőszövetség lapja színültig tele bajuszos űrhajósokkal. Itt jegyezzük meg, hogy még a pajtásnál is nagyobb boltot lehetett csinálni egy Das Magasin című NDK sajtótermékből, amelyet a Lövölde téri újságosnál árultak és amiben mindig volt egy-két pucér nő. Nomost, a hó elején érkező adagot mi felvásároltuk és szolid felárért, vagy a Pajtással árukapcsolásban továbbadtuk. A képződött nyereségből pedig Dunakavics nevű cukorkát vásároltunk, s abból hazafelé megvendégeltük a Verát meg az Évát.

Amúgy a Vera nővére lett az őrsvezetőnk, azt csak évekkel később hallottuk, hogy igen gyorsan disszidált Angliába. Hogy ott folytatta volna az őrsvezetői munkáját, arról nincs tudomásunk. Kati – az ötletért és a mellekért – őrsvezető-helyettessé avanzsált. Én mókamester szerettem volna lenni, de üzlettársam, a Sanyi azt javasolta, hogy inkább kincstárnokok vagy pénztárnokok legyünk, mert hátha ott lehet valamit keresni.Nem lehetett.

A Tibi lett a zászlós, az apukája egy szép nagy kápolnában volt afféle házmester jellegű, ahová egyszer beengedett minket rollerozni, mi így küzdöttünk a klerikális reakció ellen. Zászlónk meg nem volt, úgyhogy mindegy is.

A tisztségek kiosztása után az Andrea, akinek a legszebb írása volt, mindent följegyzett az őrsi naplóba.

És aztán lementünk az udvara, mi fociztunk, a lányok meg valami buta körjátékkal próbálkoztak. Az űrhajók meg csak keringtek felettünk.

Dési János

Grossmann és a tizedes

Azon a reggelen Grossmann Mór, nőidivat-, készruha-, vászonnemű raktár tulajdonos idegesen ébredt. Remegett a gyomra, ahogy a sötét szobában elhúzta a függönyt és kinézett a szürke hóra, Minden olyan ellenszenvesnek és hidegnek tűnt.

- A fenébe is – morgolódott magában Grossmann – hogy fog így dolgozni az az ember. Pedig muszáj lenne ma nekikezdeni a dolognak, mert különben… - ezzel nagyot legyintett és a félhomályban keresztültotyogott a mindig hideg előszobán a szintén jégverem vécéig. Közben azért beléhasított, mennyivel jobb itt a városban, az összkomfortban, ahol nem kell ilyenkor elmászni a kert végi budiig. Mint régen.

Felesége már kikészítette a ruháját, a mellényét külön kikefélte, az óraláncot megigazította urán, mikor az elindult a Rombach templomba, ahogy azt évek óta mindig.

Azon a néhány száz méteren, amit addig meg kellett tennie, megint eszébe jutott, hogy milyen jó is ez a reggel a léleknek és az üzletnek is, mert mindenki ott lesz, a rőfös, és a vászoning szállító, no meg a Kristóffy is, aki az új vasajtót épít a portál elé. Már csak az a kérdés, hogy mitől lett két f és egy ipszilon a nevében. Haha. Egyesek szerint persze ő már a szomszéd utcabéli plébánoshoz jár, persze csak vasárnaponként. De a lényeg, akik ide jönnek, azokkal mindent meg lehet beszélni, lealkudni az árakból, szép nyugodtan, a hátsó sorokban, imakönyvvel a kezükben.

Aztán vissza ide a raktárhoz. Az állványozók nagyon jól haladnak. A mester szerint kár aggódni az időjárás miatt. Éppen jó ez az effajta falra festett hirdetések elkészítésére. És egyébként is legyen egészen nyugodt a Grossmann úr, mert ez most a legkorszerűbb technológia, Bécsben és Pozsonyban is ugyanígy dolgoznak. Ez kérem vagy száz évig, de lehet, hogy még tovább is megmarad. A Grossmann úr unokájának a raktárát is hirdetni fogja még ez, csak semmi izgalom.

Grossmann úr dohog egy kicsit, hogy ennyi pénzért ez akár kétszáz év múlva is itt maradhat, nemhogy százig. De magában nagyon büszke rá, hogy neki van az utcában elsőként ilyen pompás és figyelemfelhívó cégére. „Még a Kristóffynak sincs ilyenje, legfeljebb kétef ipszilonja - magyarázta ebéd közben nejének, a libacombot rágva.” A cseléd is csak a fejét ingatta, hogy nahát a Grossmann úr aztán igazán érti a csíziót, most aztán meglódul az üzlet, ő csak tudja, hiszen már az öreg Wimpasszingnál is szolgált. Vagy mi.

Csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy a bolt elég szépen ment, addig a hasonlóan borongós napig, mikor egy borvirágos orrú tizedes bele nem géppuskázta az egész Grossmann családot a Dunába, meglehetősen sietősen, mert fázott a keze. Különben is még kettőt kellett aznap fordulnia. Úgyhogy, mikor felvette a kiürült hevedert a földről, csak annyit mondott, hogy „na ezzel is meglennénk” és indult vissza, mert ő tudta, mi a kötelesség, még a hideg, borongós napokon is. (A Kristóffy pedig csak a második menetbe fért be.)

Mikulás és Mikulásné újra boldog

Szexuálisan szabados télapók

Vegyünk néhány alapkérdést. Mit csinál a szél, amikor nem fúj? Hol a villám, amikor nincs mennydörgés? Hová bújnak a primszámok, ha nem számolunk? Hová lesz a zokni, ha megeszi a luk? És leginkább, mit csinál az év összes napján (kivétel december 6) a Mikulás?

Eredjünk kandi kameránkkal ez utóbbi nyomába.

Mikulásné a konyhában zörög és csattog, miközben a mosogatógépbe pakolja be az üres stampedlis poharakat és krigliket. Mi tagadás, tegnap átjött néhány szomszédos, és szintén nagyon ráérő mikulás, és a mi Mikulásunkkal csaptak egy alaposabb ivászatot. Egymás szavába vágva mesélték a tréfásnál tréfásabb eseteket, ami velük esett meg Miklós napon. Közben persze szivaroztak és pipáztak, néhányan a szakállukat is lehamuzták. Az egész lakás füstszagú maradt utánuk. Ráadásul az egyik vendég beleevett kézzel a nagymama lekvárjába, a másik – egy fiatal és bohó – túl sok rumos teát ihatott meg, tea nélkül és összeokádta a fürdőszobát. Most aztán van mit rendbe tenni.

Mikulásné tehát perlekedik az urával, erőnek erejével botrányt akar kirobbantani, hogy csapot s papot itthagyva, sértődötten a kedveséhez távozhasson végre. Ámde Mikulás békésen hallgatja, megadóan bólogat, kiszellőztet, tán még a fürdőszobát is felmossa – ugyanis ő is el szeretne szabadulni a saját szeretőjéhez. Ám ő más praktikához folyamodik. Úgy gondolja, ha nagyon jól viselkedik, akkor előhozakodhat rövidesen azzal, hogy el szeretne menni a mikulások kétnapos rénszánhajtó versenyére. És akkor végre összebújhat azzal az aranyos kis krampuszlánnyal, aki mindig miniszoknyát hord, még a legnagyobb hidegben is.

Mikulásné már rekedtre kárálta magát és döbbenten tapasztalja, hogy szokásos, és eddig mindig bevált módszere nem jön be. Pedig már nevezte semmirekellőnek, himpellérnek, mikulások szégyenének, de még a húsvéti nyuszi első helyettesének is a férjét. Máskor külön-külön bármelyikre ugorna, de most csak annyit felel megadóan: Igen édesem, persze hogy igazad van. És nem lenne baj, ha a zoknikat is összepárosítanám?

Mondhatnánk, kommunikációs patthelyzet. Mert ugye, ha bevallanák egymásnak, hogy mindegyikük máshol kurizálna legszívesebben, akkor már mehetnének is az utukra. Így meg itthon vesztegetik feleslegesen a drága időt. Egy újabb komoy negyedórás csörte után Mikulás éppen levegőt vesz, hogy új utat szabjon a verbális akcióknak, amikoris megcsörren a telefon. Mikulásnét hívja az ő titkos lovagja. Mikulásné persze úgy tesz, mintha fontos üzleti tárgyalásba bonyolódna és kisuhan az előszobába feltűnés nélkül enyelegni..

Mikulás ezt a pillanatot használja ki arra, hogy elővegye a munkájához amúgy nélkülözhetetlen könnyű létrát és a nagyszoba ablakán leereszkedve fusson az ő kis krampuszkájához.

Realizálva, hogy tiszta a levegő, Mikulásné kosztpénzt hagy a konyhaasztalon a gyerekeknek és maga is eldöcög.

Másnap este, immár kisimult, boldog arccal ül az egész Mikulás család a konyhában. A férj beszámol a rénszarvasszán húzó versenyről – látott már ilyet e tévében, a feleség pedig a váratlan kétnapos munkáról próbál anekdotázni.

Mikulás és Mikulásné ezekben a pillanatokban boldogok.

Dési János

A zebra - kvociens

Állatok az úton

A zebra (equus zebra) fekete alapon fehér csíkos. Esetleg fehér alapon fekete csíkos – attól függően, merről nézzük. A zebra legjellegzetesebb ismertetőjegye éppen a csíkos mintázat. Ha nincs rajta csíkos mintázat, akkor már nem is zebra. Kimondhatjuk tehát, a zebra a csíktól zebra. Amúgy igen elterjedt, a művelt világ szinte minden pontján találkozhatunk vele. Leginkább forgalmas, sűrűn lakott városokban. Akadnak nagyon erős zebrák. Például az angliai zebra képes megállítani bármikor akár egy Jaguárt is. A budapesti zebra sokkal csenevészebb, talán még egy Skoda 120L lelassítása sem sikerülne neki. Nem is beszélve mondjuk egy szófiai vagy moszkvai zebráról- amely ugyan csíkos – de tulajdonképpen mégsem zebra. Ugyanis arrafelé a sofőrök zebrába sem veszik, nyugodtan hajtanak tovább rajta, még akkor is, ha mondjuk egy óvodás csoport szeretne éppen rajta átjutni a túloldalra.És most vezessük be a zebra-kvocienst. A zebra-kvociens egy olyan egyszerű érték, amely magába sűrít sok más mutatószámot és így egyetlen formulával tehetjük közzé, hogy az adott város/ország mennyire élhető, barátságos, emberközpontú, milyen az ott lakók kulturáltsági színvonala. Azokon a vidékeken, ahol a zebra-kvociens értéke magas – vagyis 100 esetből százszor átengedik az autóvezetők a gyalogosokat (ezt tudományosan 100 zk- ként jelöljük a képletben) ott biztosak lehetünk benne, hogy a pincér lesegíti a kabátunkat, a nyilvános vécé nemcsak létező fogalom, de mint valóságos intézmény, tiszta is. A 100 zk-jú városokban a buszkalauz kedvesen köszön és ha egy térképet húzunk elő, mint turisták, azonnal ott terem valaki, hogy segítsen kiigazodni. Ahogy csökken a zk értéke, úgy lesznek szemetesebbek az utcák, elhanyagoltabbak a kirakatok, durvábbak az emberek. A magas zk-jú népeknél a politikusok ritkábban hivatkoznak ugyan az emberekre, de gyakrabban cselekszenek az érdekükben. Az alacsony zebra-kvociensű államokban viszont ezzel éppen fordítottan arányos a dolog. Gyakrabban hivatkoznak az emberekre, de sokkal inkább csak a saját érdekeiket nézik.Természetesen a zk értéke nemcsak az oly bonyolult néplélek függvénye, hiszen még relatíve is országokban is nagy eltérés lehet. Vegyük például Magyarországot. Empirikusan igazolt, hogy a budapesti zk értéke szégyenteljesen alacsony. Kísérletképpen nemrégiben például lassítottunk egy zebránál a Rákoczi úton. Mire a mögöttünk álló hangos dudálással és káromkodással kikerült minket – s így kis híján sikerült agyongázolnia az előzékenységünkből éppen áthaladó gyerekkocsit toló anyukát. Mérőműszerünk –míg átjutunk Budára – így tehát kis híján negatív éréket mutatott. Ámde ha például Kőszegen próbálkozik valaki átkelni, rögtön azt tapasztalja, hogy az ott erőtől duzzadó zebrák megfogják a kocsikat – a zk érték már már nyugat-európai.Amúgy a zebra felettébb hasznos, életeket is menthet – ha hajlandók zebrának nézni.

Dési János

Péter végleg leteszi a lantot

Az új nő

Magunk közt szólva a nagyvilág mindig is azt gondolta, hogy Péter úgy nagyjából mindent elért a nőknél, ami ebben a műfajban elérhető. Volt neki mézeskalács arcú barátnője éppen úgy, mint körtemellű, cseresznyeajkú, harapnivalóan alma popsijú. Tüzes, latin fekete. Álmodozó barna. Mindig nevető kínai. Gátlástalan svéd szőke. Buja latin. Vallásos lengyel. Fiatalkorában egyszer még egy szandálos-zoknis endékás is becsúszott – akitől sok ravasz fogást lesett el. És akkor még nem beszéltünk az erotikusan vékony ujjú elsőhegedűsről és a páratlan ütemérzékkel rendelkező triangulumosról. Ráadásul az egyik okos volt, a másik jól főzött, a harmadik csak úgy leste minden kívánságát, a negyedik mindig mindenért megdicsérte – még a barátnői előtt is. Talán még olyan is akadt e bőséges szortimentben, amelyik az imént felsorolt tulajdonságok majd mindegyikével egyszerre rendelkezet, ráadásul mindig ingerlően jó illatú is volt.És mégis, Péter mindegyikükhöz előbb-utóbb hűtlen lett valamiért. Később ezt úgy magyarázta, hogy azért, mert ő igazából csak egy lányt szeretett igazából. Hannát. Hanna nem volt különösebben szép, különösebben jó alakú, különösebben okos vagy kedves netán házias. Olyan átlagosnak írnánk le minden tekintetben. Igaz, Péter később úgy mesélte mégis, az ő kacagása széttörte a legsötétebb bánatot és melegséget hozott a szívébe. A kívülálló szerint,ha egyáltalán valahogy, Hanna csak felszínesen csevegett, de valójában az értő fül hallotta, a legnagyobb igazságokat mondja ki. Az értő fület persze Péter viselte. Nem undok volt Hanna szerinte – ahogy sokan gondolták, hanem őszinte: Nem lusta, csak másnak is teret engedett, hogy a házimunka terén is megvalósítsa magát. Nem pénzéhes, hanem éppen örömet akart szerezni kedvesének azzal, hogy a legszebb ruhákat vette meg magának, az ő pénzéből.Péter barátai ezt úgy foglalták össze, hogy a szerelem vak, barátjuk pedig jó dolgában már nem tudja mit is akar valójában. Ha Hanna, hát legyen Hanna – az ő baja.Persze, ahogy az lenni szokott, Hanna egy szép napon lelépett, férjhez ment gyerekeket szült – élte az unalmas hétköznapokat. Péter ismét belevetette magát a földi örömökbe és gyakorlásképpen egy jóbarátja és közeli ivócimborája kikapós feleségének a fejét csavarta el. Időtöltésnek jó volt ez is, különösen azért, mert ha megunta ezt a nőt, mindig hazaküldhette hites urához, aki valahogyan mindig visszafogadta. Ha vikendre nem talált partnert, akkor viszont rá tudta beszélni ezt a nőt, hogy szökjön el vele. Az évek közben teltek múltak, mert azok már csak olyanok. Az egykori barát közben beleunt a dologba, elvált – s egy csinos kis használati utasítással átadta volt nejét, most már törvényes használatra Péternek. Péter hátvárta ezt az új nőt, akit évek óta ismert – persze csak kicsit, mert eddig egy-két nap után mindig hazaküldte. Most meg itt marad nála? Nézett ki az ablakon, el a tenger felé, és közben csak az járt a fejébe, hogy már egyetlenegy Hannás történet sem lelkesíti. Mi több, a nagy részére már nem is emlékszik. Minek? Ezerszer elmesélte már. Közben látta, ahogy a taxi az új nővel fékez a ház előtt.Az egyik fiók aljából gyorsan előkotort hát egy régi képet Hannáról és kiakasztotta a hálószoba falára. Legalább tudja az az új nő, hogy hol a helye. És ekkor csöngettek.

A karmester pálcája

Az utolsó éjszaka

Ott hagytuk abba történetünket, hogy Hanna egyik gyereke már iskolába járt, a másik is óvodába. Hannának maradt ideje arra, hogy újra eszébe jussanak a régi barátok.

Hónapokig forgatta a fejében, hogy felhívja Pétert, egykori szeretőjét. Egyik éjjel álmodott is róla, ott a hortyogó férje mellett. Álmában Hanna feszes pólót hordott, nem eresztette el Péter kezét, aki bohócnak volt öltözve, miközben egy ócska vursli körhintája felé futottak.
Tényleg, de szép volt együtt – kászálódott ki a másnapos ura mellől a még sötét szobában, hogy elindítsa a gyerekeket.
Péterrel minden könnyen és vidáman ment – emlékezett így sok év távlatából. Csak Péter egy léha alak. Nem lehetett rá számítani. Így egy szerdáról-csütörtökre virradó éjszaka Hanna otthagyta, mert beleakadt egy meglehetősen jó férjanyagnak tűnő pasasba.
Család, gyerek, férj, tisztes polgári jólét – ahogy azt csak álmodni lehet. Ám Hanna, mint látjuk, mégis inkább Péterről álmodott egyre többet.
Ahogy Péter is Hannáról. Viszonylag sikeres karmesterként sokszor remélte, amikor felemelte a pálcáját, hogy Hanna ott ül a páholyban és drukkol neki. Talán azt is észreveszi, hogy ez a mű róluk szól, az ő kalandjaikról. A nagy, közös szerelmükről írta. Mindent beleadott a fortékba – csak úgy zengett az üstdob. Aztán a lágy pianók, elképzelte, ahogy Hanna finoman megfogja a kezét, vagy éppen ő csókol a lány pihés, kicsit izzadt, de vaníliaillatú nyakába.

Hanna eközben persze otthon inkább AC/DC-t hallgatott, amit a gyerekei bömböltettek és néha magában, titokban egy kis Johny Rotten-t.
Egyszer aztán Péter mégis erőt vett magán, feltárcsázta annyi év után Hannát. Aki kihasználván, hogy férje elutazott–a férj saját asszisztensével csalta, vidéki kiszállásoknak álcázott kéjutakon a nejét – a nagymamára bízta a kölyköket. És elment Péterrel színházba. Már az előadás alatt megfogták egymás kezét. Aztán sokat csókolództak a környékbéli kis utcákon bolyongva. Végül Péter szállodai szobájában kötöttek ki. A portás maestrónak szólította a férfit és azonnal egy üveg pezsgőt küldetett utánuk, 1987-es Moet-et.
Vad éjszaka volt.
Mintha nem múltak volna el az évek – bizonygatták egymásnak hajnalban.
- Látni akarlak rendszeresen – csókolt bele a még mindig pihés, vaniliaszagú nyakba Péter. Hívlak majd. Hívj te is!
Ebben maradtak. És persze nem beszéltek többet. Minek? Azon az éjszakán, ott a szállodában, megértették, az álmaik talán szebbek, mint a valóság.
Hanna nagymama korába ért. Az unokákhoz döcögött a villamossal. Férjétől rég elvált, aki azóta a harmadik infarktusába bele is halt.
És akkor, ahogy kinézett a második megállónál egy ősz hajú, botorkáló bácsikában felismerte Pétert. Kiáltott utána, Péter is visszaintegetett a botjával. De a villamos csöngetett és elindult. Megint elvesztették egymást.

Hanna, útban az unkái felé ettől kezdve mindig figyelte az embereket a megállóban. Az övé többet nem tűnt fel.
- Lehet, hogy mégis hívnom kellett volna a szálloda éj után? - futott át a fején,

E-book formátumban is elérhető a Fotóalbum

A Fotóalbum írásai megjelentek e-book-ban is, direkt az ínyencek kedvéért. A könyv - amelyért külön köszönet Andrassew Ivánnak - elérhető és letölthető a www.nepszava.hu/include_document/lapszel/ebook/desijanosfoto01.lit címről. Így aztán ezentúl számítógépen, PDA-n, és okostelefonon is mindig magunknál hordhatjuk a Fotóalbumot :-)
(Akinek nincs az e-book-hoz olvasó programja, az letöltheti innen: http://www.microsoft.com/reader/ . Jó mulatást.)

Az izraeli-arab konfliktusról

Régi történet

Még a legelső intifáda idejében járunk, valamikor a nyolcvanas évek legvégén, a sztrájkoló, bezárt arab óvárosban, Jeruzsálemben. A szűk sikátorokban mindenütt lehúzott redőnyű kis boltocskák, a kövekből összerótt utcán koszos nejlondarabokat fúj a szél. A Via Dolorosa is csendes, a kegyszerárusok többsége sem nyit ki, elmaradnak a zarándokok is. Arrébb pár rövidgatyás, trikós kisgyerek focizik nagy kiabálások közt, miközben gyanakodva méregetnek minket. Aztán, az egyikük túl nagyot rúg a labdába, az már ott pattog előttünk. A kérdő tekintetekre válaszul doktor Boros, ki egyrészt nagy labdazsonglőr hírében áll, másrészt mindig is fontosnak tartotta a népek közötti barátságot, megpróbálja visszapasszolni a bőrfocit. De az évszázadok koptatta kövön megcsúszik és így túl nagy lendülettel rúg a bőrbe, ami tovaszáll az alkalmi focipályán túlra, át az alacsony kőfalon és valahol egy felfegyverkezett izraeli járőr előtt pattog tovább. A kölykök előbb a labda után tekintenek aztán elvörösödő fejjel kiabálnak valamit felénk – mire doktor Boros, ki nemcsak a népek barátságának a nagy híve volt, de azt is fel tudta mérni, ha már azt kár erőltetni, elkiáltja magát: futás. És mi loholtunk elfele, mielőtt még baj lesz. Már a sarkon túl, a biztonságosnak vélt távolság menedékéből látjuk, hogy a géppisztolyos, golyóálló mellényes, rohamsisakos izraeli katona oxival ügyesen leveszi a labdát, aztán egy finom rúgással visszapenderíti azt az arab kisgyerekeknek, akik most ráérnek egész nap focizni – mert az iskola is sztrájkol.
Néhány nap múlva megint erre visz az utunk, sabat van, a szigorú zsidó Jeruzsálemben minden zárva, csak éppen ez az arab óváros élénkül fel – mert most persze kinyitnak a bazárok, virul a suk - folyik a nagy üzletelés mindenfelé. Mi éppen egy arab srác üzemeltette zsidó kegyszerboltban alkuszunk egy kis érmére. Doktor Boros, ki rettentő mód tud alkudni és ért az emberek nyelvén –bármilyen legyen is az – vezeti az üzleti tárgyalást. Tizenkét sékelről mér ledolgozta az árat négyre, de úgy véli, kettőért a miénk lesz a holmi. E kemény küzdelem egy lélegzetvételnyi szünetében az árus angolul megkérdi, milyen nyelven is beszélünk mi egymás között. Doktor Boros lecsap a lehetőségre és azt ajánlja az árusnak, ha kitalálja, akkor nem alkuszunk tovább, ha nem kettőért miénk az érme. Felderül a srác szeme, itt mindenki szeret játszani egy kicsit. Számoljunk csak el háromig - kéri, kettőnél tartunk, amikor rávágja: Hungarians, magyarok.
Két sékelt buktunk, rendben. De honnan jött rá? Ó, nagyon egyszerű volt az – feleli az arab fiú – a szomszédunkban lakott sokáig egy magyar néni. Nagyon finom sütiket csinált rendszeresen – és mindig áthívott, hogy kóstoljam meg. Sokat hallottam beszélni.
Hazaérve nagy lelkesen mesélnénk vendéglátóinknak, mi minden történt ma velünk, milyen kedves volt velünk mindenki, de a barátaink, mintha vackorba haraptak volna. Mi történt?
Tucatnyi halott már megint – egy arab terrorista a Jeruzsálemhez feljövő szerpentinen kitépte a sofőr kezéből a kormányt és a busz az árokba zuhant, maga alá gyűrve az utasokat..
A kedves történetünket megtartottuk magunknak.
-----------
Szolgálati közlemény: A Fotoalbum írásai megjelentek e-book-ban is, direkt az ínyencek kedvéért. A könyv - amelyért külön köszönet Andrassew Ivánnak - elérhető és letölthető a www.nepszava.hu/include_document/lapszel/ebook/desijanosfoto01.lit címről. Így aztán ezentúl számítógépen, PDA-n, és okostelefonon is mindig magunknál hordhatjuk a Fotoalbumot :-)
(Akinek nincs az e-book-hoz olvasó programja, az letöltheti innen: http://www.microsoft.com/reader/ . Jó mulatást.)

Rumpuncs helyett pure malt whiskey

Újévi fogadalom
Ugyan már évekkel ezelőtt megfogadtuk, hogy nem fogadunk meg újévkor semmit, azért vegyük át azokat a dolgokat, amelyeket mégiscsak megfogadunk. Mert az újév már csak ilyen. És különben is, olvasom az újságban, hogy minden rendes celeb tesz ilyenkor újévi fogadalmat – mit felelünk, ha minket is megkérdeznek? Muszáj előre készülni a frappánsabbnál frappánsabb válaszokkal.
Kövessük a lenini fokozatosság elvét és nézzük először az úgynevezett egyszerű, vagy sablon fogadalmakat: Leszokunk a dohányzásról, lefogyunk, megtanulunk rendesen angolul, megírjuk időben a házi feladatunkat (életkori sajátosság), végre feleségül vesszük a kedvesünket/ végre hozzámegyünk a kedvesünkhöz. Rendszeresen elmosogatunk vacsora után, nem megyünk be a lakásba piszkos cipővel, nem rúgunk bele a macskába.
Második szintű fogadalmak: felszereljük végre a kislámpát, lehordjuk a pincébe az összetört hintaszék darabjait, kihívjuk a tetőfedőt, hogy ne ázzon be mindig a ház. Időben lefoglaljuk a nyaraláshoz az utat, elmegyünk a postára és előfizetjük végre azt a lapot.
Középhaladó fogadalmak: átszokunk egy gyengébb cigarettára, nem iszunk rumpuncsot csak pure malt viszkit ezentúl. Befejezzük végre a Bűn és bűnhődés-t és talán a Ulysses-nek is nekikezdünk. Ha hasogat a fogunk, nem fájdalomcsillapítót kapunk be, hanem elmegyünk a fogorvoshoz. Megengedjük, hogy a hajléktalanoknak ajándékozzák a kedvenc, ám alaposan kinyúlt pulóverünket. Idén már nem blicceljük el a tüdőszűrést és kevesebbet járunk kocsmába a haverjainkkal. Visszavisszük időben a könyvtárba a könyveket és a pucerájban sem felejtjük mindig ott hetekre a ránk bízott ruhát. A világ egyik legszebb terén mondjuk ki a boldogító igent/nemet.Eljárunk ezentúl konditerembe, vagy legalábbis futni, de ha azt sem akkor a irodában folyamatosan nyomogatjuk a marokerősítőt.
Haladó fogadalmak: csak azért is elutazunk egy világkörüli útra, de legalább egy hosszú hajós nyaralásra, megmásszuk a Csomolugmát, de minimum a Gellérthegyet. Átússzuk a Balatont –addig is járunk a Szecskába edzeni rendesen. De legalábbis a szaunában elüldögélünk. Megkérdezzük a szomszéd nénit rendszeresen, mit hozzunk neki a boltból és megtanulunk bridzselni. Jegesmedvebőrt terítünk a kandallónk elé végre, mert persze fogadjuk meg ezen a szent napon, hogy kandallónk is lesz, olyan igazi, amiben nem csak kis kínai elektromos láng virít, hanem valódi fát lehet benne meggyújtani. Na jó, a jegesmedvebőr lehet mű is.
Felső-haladó fogadalmak: lazac-tatárt szervírozunk a feleségünknek a házassági évfordulónkra, amihez a lazacot saját kezűleg fogjuk ki a Szent-Lőrinc folyóból. Egyenruhába bújtatjuk a sofőrünket, mert Bentley-hez ez dukál. Fürjtojásnyi gyémántokat szórunk a kedvesünk finom kis lába elé. Ehhez persze azt is meg kell fogadnunk, hogy ezentúl nem felejtjük el feladni a lottószelvényt.
Fogadalom-extra: Újév napján még egyszer megfogadjuk, hogy a 2009-es évben jók leszünk és pasz.
Még szerencse, hogy senki sem hiszi el egy másodpercig sem azokat a dolgokat, amelyeket megfogad.
Dési János

A legizgalmasabb nap

A Troli presszóban hajnalig

1988. június 27-e talán az év legizgalmasabb napja volt számomra. Pedig 1988 amúgy sem telt unalmasan. Mint egy azóta már az enyészetté lett lap – a Magyar Nemzet – ifjú munkatársa, pártalapításokról, gyűlésekről, tüntetésekről tudósítottam, nagy számban. S mint mindenki körülöttem, én is azt éreztem, itt most nagy dolgok történnek. Talán éppen a történelem alakul a szemünk láttára – mégha ezekben a napokban nyilván nem is mondtuk ki, nem is tudtuk tán, hogy ami éppen folyik, az maga a rendszerváltás.
1988. június 27-ére szervezték meg az első nagy és majdnem legális, nem a hatalom inspirálta nagygyűlést, tüntetést, a budapesti Hősök terére, a lerombolni szándékozott romániai falvak védelmében. Persze, akadtak már komoly megmozdulások, a vízlépcső ellen, vagy éppen március 15-én, de éreztük, ez a Hősök terei minden korábbinál nagyobb, jelentősebb lesz.
A mából visszanézve már csak azért is, mert igazán „népfrontosra" sikeredett a szervezés. A felhívást aláírók között volt az MDF éppen úgy, mint az SZDSZ elődjének számító Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Szabó Dezső Emléktársaság vagy a Klubtanács – jónhány más civil szervezettel egyetemben.
Többhetes előkészítő munka után, június 20-án a Török utcai borozóban számolt be Csurka István arról, hogy egy kisebb küldöttség élén tárgyalt Fejti Györggyel, az MSZMP KB titkárával. E tárgyaláson dőlt el, hogy a hatalom nem fogja a tüntetést megakadályozni, de persze támogatni sem. A tüntetés-szervezők cserében megígérték, hogy mindent elkövetnek azért, ne legyenek soviniszta felhangok, rendszerellenes kijelentések, vagy utcai rendbontások. (Ah, azok, a boldog, szép, idők.)

Bár sokan tartottak attól, hogy botrány tör ki, a népek fegyelmezetten viselkedtek, méltósága volt az egésznek. Jó hangulata. Még nem ráztak öklöket, nem gyalázkodtak és nem fröcsögtek eltorzult arcú budai úriasszonyok. Ez nem a futbalhuligánok eseménye volt még, nem a rombolásra vágyóké, hanem a komolyan változást akaróké. Ez nem csak a romániai falvak sorsa miatt volt fontos. Legalább ilyen lényeges célja lehetett a szervezőknek megmutatni, jelentős és fegyelmezett embertömeg ért velük együtt, hajlandó hívó szavukra az utcára menni. Itt egy olyan erő alakul ki, amelyet bizony komolyan kell vennie az elkényelmesedett hatalom képviselőinek is.
De azért ne andalodjunk teljesen el. Hogy a hangulat azért 27-én még feszültebb legyen, a rendőrség kiadott egy nyilatkozatot előtte, amely szerint „tudomásukra jutott, hogy állampolgárok különböző csoportjai" demonsdtrációt szerveznek. És tessék jól viselkedni. Aztán egy nappal a tüntetés előtt a Hajdú János vezette A Hét is a provokáció elleni védekezésről szólt. A nagy tömegek valószínűleg innen értesültek az egészről.
Hányan jöttek el? A becslések 40 ezer és 100 ezer között szóródtak – mindenesetre sokan.
Mi eleinte Diurnis (Bodor Pál) körül vonulgattunk, mert akadtak olyan hírek, hogy miután ő a Szabad Európa Rádió (vagy a BBC- nem is tudom már) román adásában beszélt erről, esetleg provokálják, valami bántódás éri.
Aztán persze szétszóródtunk dolgozni, én Csoóri Sándorral készítettem egy miniinterjút. .A szerkesztőségbe stoppal értünk vissza, Szendrei kolléga szólított le egy autóst, a sofőr nagy megtiszteltetésnek vette, hogy közreműködhet a szabad sajtó munkájába. Boros és Javorniczky kollégák vezetésével hamar össze is jött egy kolumna. Aztán ültünk a kopott New York palota béli szerkesztőség halljában, a tévé előtt és vártuk, hogy mi lesz. A döntést.
Nem lett semmi a lapban. Talán egy rövid hír.
Mikor szétszéledtünk, én a tüntetés egyik szervezőjével a Troli presszó nevű közeli intézményben múlattam hajnalig az időt, akkor kisétáltuk a Blahára és megvettük a lapokat. A Magyar Hírlapban talán egy kép jelent meg.
Aztán egész héten ment a huzavona. Végül a szombati számban megjelent a mi egész oldalas összeállításunk erről a nagy-nagy tüntetésről.
Dési János

A vérnyúl a legerősebb állat

Iszik, köpköd, szotyizik és a bakancsomat is elvitte

A vérnyúl a legerősebb állat, az oroszlán után. A vérnyúl későn kell, dohányzik, iszik és szemtelenkedik a kisebb állatokkal. A szotyolahéjat szerteszét köpködi. Visszaélve hatalmas testi erejével és fékezhetetlen temperamentumával gyakran terrorizálja a többieket.
Aki rászól, azt veréssel fenyegeti. Ha ez sem elég, akkor kiváló kapcsolataira hivatkozik. Arra, hogy majd ideküldi barátját, az oroszlánt és akkor lesz nemulass. Bár barátja fogatlan és többek szerint már csak egy kandalló előtt, kiterítve mutatna jól –de azért mégiscsak ő az oroszlán.
A vérnyúl korrupt is. Ha megvesztegetik, akkor bármire képes. Felveszi a nyúlcipőt vagy kis pomponokkal a fején és a farka helyén a fényképezőgép lencséje előtt illegeti magát félpucéran, akár még lapok címoldalán is.
De mindez ne tévesszen meg minket. Az se, ha nyuszimuszinak szólíttatja magát vagy elandalodva sárgarépát rágcsál. Ugyan már, ezzel csak a gyanút szeretné elterelni magáról.
A vérnyúl megtámadja az embert is, mint tudjuk, akár Grál-lovagok egész csapatát képes elintézni. A vérnyúl a civilizáció peremén élve, be betör az emberlakta területekre még ma is. Ott rabol és fosztogat. Nekem például egy vérnyúl a bakancsomat lopta el. De a hozzáértők szerint jól megúsztam, hogy nem a lábamról rángatta le, vagy esetleg harapta el a lábszáramat, hogy így ragadja el a kedvenc csehszlovák Pionerka típusú túracipőmet. Egyszerűen csak elemelte egy kulcsosház erkélyéről, ahová szellőzni tettem ki. Hülye nyúl.
A vérnyúl egyébként, ha embernek megy, leginkább torokra támad. Hasonlóan a vérmókushoz vagy a vérfarkashoz. Tavasszal leginkább falkába tömörülve ront neki mindenkinek. Ilyenkor, nem egyszer, szalmonellával fertőzött, piros tojásokkal dobálódzik, kordonokat borít föl és ráugrik még a főpolgármesterre is.

A nyári szezont szereti a tenger mellett tölteni, egy csinos nyuszilánnyal, ahol aztán úgy esnek egymásnak, mint az üreginyulak.
Ősszel aztán újra előjön az a vad és fékezhetetlen természete.
Fogságban nehezen tartható, többek között azért is, mert teljesen antiszociális. A tévéjét gyakran késő éjszakáig bömbölteti, a zebránál nem is lassít, és a gyerekei lógnak az iskolából. A levest szürcsölve eszi és ha netán színházba vetődne el, ott hangos megjegyzéseket tesz a többiekre. Vagy esetleg fel is falja őket.
A vérnyúl gyakorlatilag idomíthatatlan. Így cirkuszban sem látható. Egyes hírek szerint a régi rómaiak képesek voltak befogott és betanított harci vérnyulakat alkalmazni a pun elefántok ellen –s ma már abban konszenzus van a szakértők között, hogy csak így sikerült visszaverni Róma alól Hannibál hadait.
A vérnyúlnak egyetlen természetes ellensége van. A tárkony. Ha a vérnyulat tárkonnyal behintjük, gyakorlatilag vége. Így egész puhára főzhető, már már kenyérre kenhető. De paprikásan is kitűnő a bakancson hizlalt vérnyúl.
Csak ajánlani tudjuk mindenkinek.
Dési János

Pulyka-Magyarország mennyország

Haza. Szereted?
avagy
kóser Nagy-Magyarország


A mű rövid leírása


A képen egy párizsi szeletből kivágott Magyarország alakzat látható. Bal szélen egy nagy kés, francia nemzeti színű szalaggal átkötve, fent a magyar nemzeti színek kirakva paradicsomból (piros)-krumpli (fehér)-uborkából (zöld). Jobb oldalon a felirat: „Párizsi szelet”

Magyarország jellegzetes étele a rántott hús illetve a párizsi szelet. Ugyanakkor Magyarország mai formája a Párizs környéki, tiranoni, béke során alakult ki, amikoris elcsatolták, vagy ha úgy jobban tetszik, levágták az ország, a párizsi szelet, egy jelentős részét. A kompozíció a maga narratívájában ezt próbálja felidézni a mű szemlélőjében.

A történet

Az egész úgy kezdődött, hogy Gyula barátomnak már megint született egy zseniális ötlete. Merthogy van ez a plakátpályázat. A feladvány címe az, hogy „Haza. Szereted?" Namost, mi ezt oldjuk meg úgy, hogy egy párizsi szeletből – amely már majdnem rántott hús és, mint ilyen Magyarország jellegzetes nemzeti eledele – formázzunk egy Nagy-Magyarországot, aztán meg egy mai Magyarországot, írjuk rá, hogy „Párizsi szelet". és akkor mindenki érteni fogja, hogy a párizsi békeszerződésre célzunk, ahol leszeletelték az országot, ugyanakkor meg felidézzük a rántott hús, ubisali életérzést is, amely szépen rímel a haza szeretésére, merthogy a honpolgárt a legkönnyebb a hasán keresztül megfogni. Nem is beszélve édesanyánk föztjéről – a többit meg hagyjuk a műkritikusokra.
A nagyszerű ötlet után következett a megvalósítás kalandos fázisa. Kell ugye megfelelő párizsi szelet. Elvben a rántott alkalmas lenne – mert a képen az úgysem látszik, miként van panírozva. De rántott hús az csalás volna, s mint ilyen, mélyen elítélendő. Tehát párizsi szelet. Hosszas kísérletezés után a „Bécsi szelet" (óh ez a globalizmus) vendéglő Bethlen Gábor utcai üzemegysége mellett döntöttünk, ahol vagy 5 féle vékony, szépen sütött husit rendeltünk. Borjúból is, disznóból is meg pulykából is. Ugyanis mindegyiknek más az állaga, másként vágható, szelhető, szabható, mint ez hússzobrász körökben közismert.
Az alkotás következő fázisának a helyszíne a műterem, azaz a mi konyhánk volt. Ahol Gyula barátom levette sötét zakóját és meglazította pompás nyakkendőjét – a hivatalból szökött el, ebédidőre, és neki ez az öltöny-nyakkendő a játszóruhája ott. Kötényt húzott és egy éles késsel megkezdte Nagy-Magyarország kialakítását. Természetesen nem emlékezetből dolgoztunk, gyermekeim történelmi atlaszából vettük a szabásmintát. Némi vita csak Horvátország státusáról folyt, de aztán mégiscsak Fiume alatt vágtunk. Majd tányérra helyeztük az egész országot, hátteret csináltunk, világítottunk, fényt mértünk, adjusztáltuk, nagyokat nevettünk. És meg is voltunk az első leckével. Az utókor okulására itt jegyezzük meg, hogy ez egy kóser Nagy-Magyarország – legalábbis történetünk szempontjából. Ugyanis a disznót nehéz volt roncsolódás nélkül vágni, a borjú még csak-csak, de az igazi e célra, mégiscsak a pulyka. Pulyka-Magyarország mennyország.
Ezután következett az országcsonkítás. Előbb Erdélyt vágta le a késsel Gyula barátom, aztán a Felvidéket, majd jött a Délvidék – ez utóbbit azonban egy óvatlan pillanatban a macska elorozta és bezabálta. Elégedetten bólogatott, a bajszát simogatta zsíros mancsával és afféle hazafiatlan célzásokat tett, hogy szeretné a Tiszántúlt és megkapni, mert még éhes. Hazaáruló megnyilvánulásáért finoman felrúgtam és kizártam a házból, tanulja meg, hol a helye.
Ezután Kárpátalja felé még kis kiigazítást tettünk. Inkább kulináris, mint geográfiai okokból. Majd következett a fotózás fázisa. Több kép készült a mi hazai párizsi szeletünkről, mint Salma Hayekről egy egész hét alatt. Pedig ő is elég jó hús és szerintem szeretni is lehet.
Ezután a művész urak kést, villát, tányért, krumplipürét és ubisalit vettek elő és ahogy egy rendes performance után illik gondosan elfogyasztották az alkotást, amelynek így csak digitális lenyomata maradt az utókorra.
Az izgatottan várt pályázaton persze semmit sem nyertünk, de hát egy mégoly tiszteletreméltó zsűri is követhet el szarvashibát. Amúgy meg körülbelül fél tucat rántott húsos ötletet küldtek be versenytársaink, ami mindenképpen mutatja, hogy Gyula barátom pompás ötletével megértette az idők szavát. Vagy mások is szeretnek alkotás után jót enni.
De hogy ez se legyen elég, tavaly a bécsi Stepahnsdom előtt gyermekeim kaján örömmel mutattak egy képeslapárust, kinek kirakatában ott díszlett egy bécsi szeletből megmintázott Stephansdom. Persze ez csak a felszín. Mert az a mély mondanivaló, amit mi beépítettünk a mi alkotásunkba, nos az sehol sincs. Mindenesetre a képeslapot megvásároltam és elküldtem Gyula barátomnak.


Dési János

Látogató a budirigli előtt

Gozsdu udvar

Ez a réges régen eltűnt Gozsdu udvar onnan a Majakovszkij utcából nyílt. Abból a Majakovszkijból amit a nagymamám következetesen és mindig Királynak hívott. Meg volt neki Andrássy út és Lipót körút. Persze, mi mindig kijavítottuk, hogy de nagymama, az Majakovszkij utca, Népköztársaság útja és Novhét tér. Egyszer aztán erre az találta mondani, talán már a nyolcvanas évek közepe táján, hogy „én arra a kis időre nem tanulom meg ezeket az új neveket.” S tessék, alig telt el megint egy évtized, már engem javítanak ki a gyermekeim, hogy az Nem Majakovszkij utca, hanem Király. És mégis, szerinted hova kellene mennem, amikor a Marx térre küldesz? –feleselnek.
Ennyit az idő relativitásáról. E kis kitérő azt akarta érzékeltetni, hogy az a Gozsdu udvar, amiről beszélünk, s ami a képen is látszik, egy egészen másik világban létezett. Egy olyanban, ahol a Király utcát ugyan Majakovszkijnak nevezték, de csak Maja-ként emlegettük, s azt is tudtuk, nem mindig volt ez így. S akadtak olyanok is – ezek szerint a nagymamám például – akik azt is sejtették, ez a Maja dolog sem tart örökké.
A Gozsdu udvarban egyébként az én jó barátom lakott a szüleivel egy bitang nagy lakásban. Pici hibája volt a dolognak, hogy még két család élt ugyanitt. Ezekben a „Majás” időkben ezt úgy nevezték, hogy társbérlet. Szépen fel voltak osztva a szobák. Kié ez, kié az. A hosszú és mindig hideg előszoba közös. A konyha megosztása volt a legkomplikáltabb, erre bonyolult órarendek szolgáltak. Mikor, ki mehet főzni és hozzányúlhat e a másik lábosához, arrébb lökdösheti azt, aki éppen rántást kever, hogy megsózza a sparhelten rotyogó pörköltjét.
Természetesen külön ügy volt a fürdőszoba, na és a WC. Barátomék lakásában ez tűnt a legérdekesebbnek, ugyanis úgy volt megszerkesztve az ajtaja, hogy a reteszt kívülről is ki lehetett nyitni. Ugyanis egyszer a barátom – talán nem is feltétlenül színjózan állapotban – elszundított a budin. De annyira, hogy semmilyen dörömbölésre nem ébredt fel. A kedves társbérlők felettébb nehezményezték, hogy valaki hosszú időre lefoglalja a közös klozetet. Az egyik társbérlő a házbizalmihoz kívánt panaszával fordulni, míg a másik egyenesen oda nyilatkozott, hogy a tanácshoz megy reklamálni.
Akkor szerelték föl a folyosó felől oldható budiriglit, hogy véletlenül se fordulhasson elő legközelebb efféle szorulás.
Aztán sorra haltak ki a társbérlők, s alig telt el pár tucat év, és az én barátom maga uralta már az egész hatalmas Gozsdu udvari lakást. Ekkor köszöntött be a bulikorszak. A közelben ugyan talán csak egy Tabdi borozó néven ismert üzemegység képviselte, mintegy előőrsként, a később itt sorra és végtelen számban megjelenő vendéglátó ipari egységeket. De mi vettünk a sarki boltban kevertet, rumpuncsot, jobb napokon fekete cimkés cserkót, még jobb napokon valódi, fűszálas lengyel vodkát + olaszrizlinget kannával. Talán lányok is jöttek velünk a végtelen, egymásba nyíló szobákba. Elfoglaltuk a hatalmas lakást. Egyszer például Konrád Látogatóját olvastuk – e környéken játszódik – mégpedig úgy, hogy valaki oldalanként lefényképezte és mi diavetítővel a falra vetítettük a filmről az oldalakat. Én, aki gyorsan olvasok, gyakran kétszer is átfutottam a sorokat, mire továbbtekerhettünk a következő diakockára.
Közben, lassan, de feltartóztathatatlanul jött az új világ. Amelynek során nemcsak az utcákat nevezték át, de barátomat is kirakták a Gozsdu udvarból. Fényes lakások és luxus kávéházak nyílnak a hajdani romantikus helyeken. A bulik is ritkábbak, fekete cimkés cserkót sem iszunk. És a diavetítő sincsen már meg.

Dési János

Markó Iván sikere

A színpad
és ami mögötte van

A színpad – természetesen az a lényeg, ami ott történik. Azért erőltetjük be magunka a szép ruhánkba és a kényelmetlen cipőnkbe, azért mozdulunk ki ebben a ronda időben, miközben otthon, kényelmesen, mackóalsóban a tévét is nézhetnénk, hogy örüljünk vagy szomorkodjunk a szereplőkkel együtt. Élvezzük a zenét, a kecses mozdulatokat, az akrobatikus ügyességet, csodáljuk az emberi test hajlékonyságát. A szemünket legeltessük a gazellamozgású, karcsú és feszes hasú lányokon. Hogy elandalodjunk ezen a legújabb előadáson, a Magyar Fesztivál Balett produkcióján, a Seherezádén, itt a Művészetek Palotájában.
Mégis, valahogyan benne van a levegőben, hogy azért mégsem csak az számít, ami most itt a színpadon, a szemünk láttára, a fülünk hallatára történik. Van valami, vagy inkább valaki, akit most éppen nem látunk – mégis leginkább neki szurkolunk, mi több, a legtöbben miatta vagyunk itt. Nem látható – de csak ő látható.
Nem túl bonyolult a válasz a találókérdésre. Na, kiről beszélünk?
Persze, hogy Markó Ivánról.
Nyilván, az azért nem egészen egyedi eset, hogy egy egy előadást a rendező vagy éppen a koreográfus kedvéért nézünk meg. Van ilyen, hajaj, de hányszor. Amikor nem csak az számít, ami éppen a színpadon folyik – hanem az is, hogyan került oda.
De ez azért mégis más. Ha a Magyar Fesztivál Balett előadásai éppen olyanok lennének, mint amilynek most – csak éppen Markó nem lenne benne, ami természetesen így önmagában is értelmetlen felvetés – biztosan sokkal kevésbé lenne hatásos ez az egész. Pedig a táncosok éppen olyan ügyesen lépkednének, szökelnének, emelnék egymást, pörögnének forognának. A színpadi látvány ugyanaz lenne. Csak éppen hiányozna az, ami most nem látszik, ami a színpad mögött van. Az a hit, az a erő, az az elszánás, ami minden bizonnyal Markóból sugárzik a táncosaiba- és jó esetben onnan tovább a kedves közönségbe.
A fesztivál balett legfontosabb szereplője az, akit nem látunk. De ha patetikusabbak akarunk lenni, mibe van az nekünk, akkor éppen megsokszorozódva az egész együttesében látunk: Markó Iván. Ez az előadás éppen úgy az övé, mintha ott táncolna a tanítványai között.
Van ennek előnye, de persze hátránya is. Egy szenvedélyes művész, aki ráadásul jó márkanév is, nagy előny egy produkcióhoz. Ám, biztos, hogy hátrány, abból a szempontból, hogy igazán csak az tudja értékelni a fesztivál balett teljesítményét, aki Markót ismeri. Nemcsak az együttesvezetőt, a koreográfust. Hanem azt a Markó Ivánt, aki tízezreket bővült el mondjuk a Nap szeretteiben a Sportcsarnok küzdőterén. Múló életkori sajátosság.Mindenesetre, amikor vége az előadásnak, a legnagyobb tapsot Markó kapja, aki szokása szerint kijön a premieren meghajolni, s tán egy kis beszédet is mondani. Taps a régi Markónak és az új előadásnak.

A Sárga Cápa halála

Kém autómentővel

Talán csak néhány nappal vagy héttel voltunk a „bársonyos-forradalom" után, amikor egy szép nap doktor Boros, az örök nyughatatlan lélek, így szólt állandó jellegű tettestársához egy szép késő délután: Fogd az útleveled, a laposüveged, hajnalban találkozunk, s a Sárga Cápával meg sem állunk Pozsonyig, hol egy alapos riportsorozatot készítünk a történtekről.
A „Sárga Cápa" egy sokat látott Dacia típusú személygépkocsi volt, amely már sok izgalmas útra vitte el hőseinket.
Mint ezúttal Pozsonyba, hol alaposan kikérdeztek minden útjukba kerülő személyt, mit is jelent számára a változás, hogyan képzeli ezentúl az életét és a többi. Itt jegyezzük meg, hogy az állandó jellegű tettestárs például a Duray Miklóssal készült interjú közben elszundított, de ennek semmi politikai lényege nincs, egyszerűen csak a Mamut névre keresztelt kocsmából érkezek a beszélgetésre.
Így teltek múltak a dolgos órák. Nappalra éj következett, majd , ahogy az már lenni szokott, éjre nappal és a többi. A jegyzetfüzetek már dagadtak a sok okosságtól, amikor is doktor Boros végre engedett egy kicsit közismert szigorából, s hozzájárult, hogy ifjú munkatársa, az élettel is ismerkedjen. Ez esetben az „életet" néhány pofa sör és pár gyors borovicska jelentette.
S már indultak is, mert tudták, sok még a dolgok. Egészen két sarokig jutottak, amikor, hmm, doktor Boros kihagyott egy elsőbbségadás táblát. Mentségére csak annyit lehet felhozni, hogy éppen ifjú barátjának magyarázott arról, hogy az autóvezetés megtanulható, csak oda kell egy kicsit figyelni.
Mit szépítsünk. Balról egy szép új piros Skoda, jobbról egy régi, sokat látott Mercedes landolt a „Sárga cápában", amely ennek következményeként derékszögben meghajolt és csak igen alapos vizsgálat után lehetett volna megmondani, hol az eleje és hol a háta.
Hőseink kikászálódtak, leporolták úti ruhájukat, kisegítették a helyieket – aztán megvárták a hatóságok gyors és szakszerű intézkedéseit. Szerencsére senkinek nem esett komoly baja.
Csakhát mi legyen szegény, szárnyaszegett cápával? Rövidesen, bíztató dudálásokkal megérkezett egy autómentő, s kiugrott belőle egy vakító fogsorú úr – természetesen magyar anyanyelvű. Aki rögtön közölte, hogy ő majd mindent megold, csak semmi izgalom.
A következő két órát bátran nevezhetjük rémálomnak is. Ugyanis az úrnak az istennek sem sikerült felraknia a roncsot az autómentőre. Körülbelül háromszor ejtette vissza – csak egyszer a lábára. És az utolsó felismerhető darabokat is összetörte rajta.
Hőseink egy darabig érdeklődve figyelték, majd felsegítették a mentőautóra a beteg járművet, maguk is elhelyezkedtek rajta és kérdezték, na és innen hova?
Fogalmam sincs! – felelte őszintén az autómentős. Elképzelésem sincs hova vihetnénk ezt az izét. Nincs valami jó ötletük?
Doktor Borosnak s főleg tettestársának néhány jó ötlete persze mindig akadt, de most ez sem segített.
Már órák óta hurcolták körbe-körbe a roncsot az amúgy nem túl nagy városon. Tán pirkad is a ég alján, amikor egyikük végre kifakadt: ember! Mióta dolgozik maga ezen a pályán?
- Ma kezdtem! -vallotta be a mind csüggedtebb autómentős. Egészen mostanáig titkosrendőr voltam. Csak tudják, jött ez a bársonyos forradalom, s kénytelen voltam, valami új munka után nézni. Gondoltam, ehhez biztos értek.

Festmény a viszkisüveg mellől

A káposztára még emlékszem

Az én barátommal már a művészetekről társalogtunk, felettébb kulturáltan Az asztalon két-három kiürült borospalack, néhány tucat csikk jelezte, hogy már kibeszéltük a közös barátainkat, megtárgyaltuk a nőügyeket – mire eljutottunk, nem sokkal éjfél tán a festészethez.
Én azzal dicsekedtem, hogy a pompásan felújított szegedi REÖK házban micsoda nagyszerű kiállítást láttam, Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet tárlatát. És még – nagyképűen persze – azt is hozzátettem, hogy a Szüts Miklós milyen kedves ember, ismerem is, egyszer az ATV-ben elsőosztályúan okos interjúalanyom volt. A barátom egy kicsit bárgyún nézett erre – és egyáltalán nem tűnt olyannak, aki irigykedik azért, hogy én ily kitűnő művészembereket ismerek. Aztán megkérdezte, hogy viccelek-e, de kivételesen rettentő komolyan inkább csak dicsekszem – mondtam neki. Ekkor azt ajánlotta, térjek át esetleg a málnaszörpre, mert ennek nem lesz jó vége. Ugyanis éppen az előtt az interjú előtt két-három nappal nála váacsoráltam. Emlékszel? – kérdezte. Hogyne, feleltem töltött káposzta volt, amit a bejárónénid főzőtt és hozzá valami igen finom viszkit kortyoltunk.
- Na, és kik voltak még ott azon a vacsorán?
- Na kik?
- Hát Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet – tőlem ismered te őket, nem a tévéből.
Akkor hát ezt is tisztáztuk. Mondjuk, ezt most jó alaposan megjegyzem újra, hogy alkalomadtán majd valaki másnak eldicsekedhessek vele, hogy én híres festőművészekkel szoktam együtt töltött káposztázni. Sok tejföllel.
De ha már a festészetnél tartottunk, akkor egy kicsit áradoztam a képekről. És abbéli véleményemnek adtam hangot, hogy ritkán csap le rám az az érzés, hogy én ezt a képet nagyon akarom – de itt többször is.
Majd színes szavakkal megpróbáltam lefesteni, melyik kép tetszett nekem a legjobban. Mondtam, nem bánnám, ha valahol a szobámban lóghatna.
Erre a barátom megint megkérdezte, hogy teljesen hülye vagyok-e vagy csak ugratom. És tessék, ez egy barát.
Miért ugratnám. Akkor inkább teljesen hülye vagyok.
Akkor ezt valóban ő csak megerősítheti. Ugyanis az a kép, ami nekem úgy tetszett ott a kiállításon az övé. Ott függ a könyvespolcánál, mellette meg ott a viszkisüveg a bárszekrényben – ha így már emlékeznék rá.
Így már emlékszem, na ja.
Felszab tér. Itt, ezen a szegedi fényképen a jobb oldalon látható, s amikor bezár a kiállítás, a kép visszakerül az én barátom viszkisüvege mellé.
Járunk majd oda nézegetni.
Dési János

Ha nagy leszek, elnök leszek

A lehetőségek kora

Ha nagy leszek elnök leszek. Igazi elnök. És akkor nekem tapsolnak majd a népek a stadionban, mikor győzök és megígérhetem a kisfiamnak vagy a kislányomnak, hogy lesz kutyájuk, mert az elnöki palotában az is elfér.
Vagy mégis mozdonyvezető. Igazi mozdonyvezető, akinek mindig szalutál a forgalmista. És az a marha nagy vonat meg arra megy amerre én akarom. Illetve, amerre a sín viszi, de mégiscsak. És nekem integetnek majd az utasok, hogy ne induljak még el, várjak, amíg feltuszkolják a pakkot a peronról a vagonba, és még egy gyors búcsúcsókot nyomnak annak az orra hegyire, aki kikísérte őket. Aztán dudálok és nagy dohogva a kettes vágányról a személy kihúz.
De talán mégis inkább elnök, mert az még a mozdonyvezetőnek is parancsol. És ha azt mondja a mozdonyvezetőnek, hogy tessék megszólaltatni a dudát - államérdek - akkor a mozdonyvezető haptákba vágja magát és már nyomja is a kürt gombját. Szóval elnök. Vagy pr-marketing-reklámos inkább. Mert az óvodából most minden gyerek bátyja meg nővére pr-marketing-reklámos akar lenni. Mert az még az elnöknél is nagyobb ember, ugyanis ő adja el nemcsak a mosóport, meg a vécépapírt, hanem még az elnököt is a világnak. Jól megpiármarketingreklámozza és a népek meg zabálják. A mozdonyvezetők és a forgalmisták, meg az utasok és azok is akik, csak kikísérik őket az állomásra.
Azt állítja az anyukám, hogy régen a gyerekek kukások akartak lenni. De ezt már én sem veszem be. Mert a szemét büdös és a kukások meg leginkább törökök. Vagy mik.
Még gondolkodom a Mars űrhajó vezetőn - mert az rém izgalmas lehet. A hipnotizőrségen, mert akkor meghipnotizálhatnám az elnököt és az összes marketingest is. De az s lehet, hogy ebihal halász leszek, mert annak bizonyára nem kell korán kelni és senki nem akarja rábeszélni a finomfőzelékre.

Vagy mégis elnök? Végülis annyi minden lehet az emberből.

Dési János

A gépnél is a méret a lényeg

Falu a levegőben
Tudtuk miért szorongunk a kis repülőgépen Párizstól Toulouse-ig, persze, hogy tudtuk. S lehet, hogy éppen ezért zsörtölődtünk még a szokásosnál is többet, hogy nem fér el s lábunk, feszengeni kell és a szomszéd dagadt pasas átfolyik a mi térfelünkre. Arról meg aztán végkép nem beszélve, hogy a mosdó előtt sorba kell állni azon a zsebkendőnyi területen – juj és jaj.
De majd holnap. Holnap minden más lesz.
És eljön a holnap. Az óriás hangár felé buszozva azt a rossz viccet süti el valaki, hogy a repülőgépek sem nőnek az égig. Tegyük hozzá sok repülőgépet, gyárat és tervezőműhelyt, szimulátort és kifutópályát látott csapattal araszoltunk az Airbus ménkű nagy toulouse-i gyártelepén. Az Airbus igazi európai közös találmány, fél Európában gyártják a gépek részeit Németországtól kezdve Írországon át sokfelé. Aztán ebben a kedélyes francia városkában rakják össze a nagyranőtt darabokat. Akadnak persze mindig olyanok, akik olyasmivel jönnek elő, hogy nyilván lehetne költséget csökkenteni azzal, ha például nem, egészen furcsa, direkt e célra kifejlesztett, repülőgépekkel, a púpos hátú belugának csúfolt szállítógépekkel, meg különlegesen nagyra méretezett trélerekkel kellene hurcibálni a részegységeket a fél kontinensen át. Esetleg nagy uszályokon leúsztatni a Garonne folyócskán, ide a Pireneusok lábához. De hát akkor hová lenne a nagy közös európai öröm, hogy mi is tudunk ám olyat, vagy még nagyobbat is csinálni, mint az amerikaiak. Merthogy a fő cél, legyőzni a nagy elefántot, az óriás Jumbót, a Boeing 747-est.
Ez az A380-as Airbus. lassan bekanyarodunk a hangár elé. Szétnyílik a sokemeletes magasságú ajtó. A szenvedélyes repülőgép mániákusok nagyokat csuklanak, és valami olyasmit mondanak nagy meghatottságukban, hogy ez életük egyik fontos pillanata. De még mi egyszerű utazók is felmérjük, hogy nem sajnálják az anyagot az A380-asból. És azért az nem rossz látvány, ahogy ott a szemünk láttára rakják össze a világ legnagyobb repülőgépét. Tegyük hozzá, így félig készen is impozáns egy darab, és akkor még nem is mondtunk merészet. Lesz olyan változata, amely egyszerre több mint 800 utassal fedélzetén tud majd felemelkedni. Egy kisebb faluval képes átrepülni a fél világon, hiszen vagy 14 ezer kilométert megtesz leszállás nélkül. Mindehhez két pilótára van szükség és kész is. (És néhány stewardessre a frissítők végett.) Arra is esküsznek az itteniek, hogy ez a maga műfajában különleges műszaki csoda, nemcsak jóval csendesebb kisebb társainál, de persze környzetbarátabb is.
Ám a toulouse-iak mégiscsak arra a legbüszkébbek, hogy milyen minden kényelemmel felszerelt változatokat képesek gyártani belőle. Bóklászunk az életnagyságú repülőgép-makettek belsejében és boldog örömmel nyomkodjuk a gombokat, amelyek ággyá alakítják az ülést, kapcsolgatjuk a tévéket. Megcsodáljuk a fürdőszobákat. És persze kísérőnknek megesküszünk arra is, sosem utaztunk még olyan gépen, amelyben csinos bárpult vagy éppen biliárdszoba is található. Nem szokásunk hamisan esküdni.
Tudjuk persze, soha semmi nem olyan egyszerű. Akadtak később gondok az A380-as összerakásával. De azért csak elkészült. S egy éve már menetrendszerűen közlekednek, valahol fent felettünk.
Dési János

A szlovák csodák földje

A borovicska és az egészséges életmód

Első reggel - nem túl korán persze - az ember nekiindul a hegyeknek, a völgyeknek. Sziklákon kapaszkodik fel, ijesztően meredek létrákon, majd láncokba csimpaszkodva ereszkedik le a vonzóan mély szurdokokba. Közben jó nagyokat lélegzik, íme az egészséges életmód, a harapni való hegyi levegőből. A nem túl korai indulás oka, hogy előző este a kulcsosház melletti hívogató kisvendéglő alapos bejáratása folyt. Némi, helyi jellegű, borovicska és söröcske kóstolgatásával. A hívogató kisvendéglőt Ljubomir, a kulcsosház gondnoka, ajánlotta nekünk. Lelkesedése legyőzte a nyelvi akadályokat is. A vendéglőben meg nincs már nyelvi akadály, mert az nyilvánvaló, hogy az étlap magyarul is elolvasható. (Bár egy éles szemű útitárs szerint csak a szlovák verzióban szerepel a bélszín Stroganoff módra, a magyarban bezzeg nem, ami súlyos etnikai megkülönböztetés, ha úgy vesszük.)
De vissza a másnaphoz. Miközben az óriási fenyők alól pillantunk le a Hernád áttörésre - többen már azt latolgatják, ha este visszatérünk, akkor a méltán híres káposztaleves után vajon lehet e valami knédlis dolgot falni vagy inkább egy jó sztrapacska kerüljön sorra.
Aztán a következő napon - jó, nem túl korai indulással, ugyanis volt káposztaleves, meg sztrapacska is rendesen - Késmárk következik. A belváros kiglancolt házai között elsétálunk a tipptop rendbe rakott várba. Termei elsőrangú múzeumocskát rejtenek, amely megfelel egyébként a politikai korrektség kényes követelményeinek – már ami legalábbis a magyarok szerepét illeti az itteni történetben. A szlovák-magyar-angol nyelvű feliratokkal ellátott kiállításon kibontakozik az a régi, letűnt kor – a maga nagy alakjaival, Késmárk tiszteletreméltó polgáraival – akik többsége történetesen magyar vagy német származású volt.

A kulturális izgalmaktól már már elalélva egy szomszédos kisvendéglő következik, ahol a pincérkisasszony mókás kiejtéssel igyekszik utánunk mondani: „eees méég negy sör".
A harmadik körre már egészen megy neki.
Aztán megint egy új nap, megint új lehetőségekkel.
Csak egy macskairamodásnyira Rozsnyótól a nagy kedvenc, a betléri Andrássy kastély. A hatalmas parknak igazán jól állnak az őszi színek és a ragyogóan felújított, karbantartott kastélyban őgyelegve az ember kedvet kap a főnemesi élethez. Az Andrássy Manók, az Andrássy Gyulák, az Andrássy Dénesek, az Andrássy Franciskák és őseik szigorúan néznek le a falról, miközben mi a vörös szalont csodáljuk, meg az egykori grófok hálószobáit mérjük fel. (Kínos családi titok, hogy egy bécsi szinésznőcske és egy cseh alig köznemesi asszony is beférkőzőtt a családba. De erről piszt!.) Azért a nagy étkező sem rossz, de egyikünk szerint azért az milyen kínos lehetett, hogy az ételszag nyilvánvalóan felszivárgott a nagy fa lépcsőházon keresztül talán még az emeleti fogadószobáig is. Ám kísérőnk megvigasztal, ne tessék aggódni, a konyha a szomszédos melléképületben működött, pont ott, ahol most a pénztár. (Diákoknak félár!).
A legeslegjobb a könyvtárterem. Óriási polcok, vastag fóliánsok, hatalmas írópultok, ódon metszetek Ha egyszer grófok leszünk, mi is csináltatunk egy ilyet – határozzuk el, néhány percre sutba vágva az egyenlőség elvére épülő demokratikus elveinket. És nagyon irigykedünk.
Aztán már Kassa pompás főterén, egy olasz étteremben, knédlit és káposztát angolul rendelve a pincértől – itt csak a vécés néni tud magyarul – megállapítjuk, hogy ez a világ tud jó lenni.

Dési János

A Fehér Ház és ami előtte van

Barack Obama előszele

A Fehér Házba sokan vágynak. Pedig elég zajos a környék. Nagy a forgalom a szomszédos sugárutakon. Előtte nem ritkán tüntetnek. Igaz, jó kis kertje van – de túl sokan lesnek be. Mégis, mennyien szeretnének ide bekerülni.
Én is.
Aki a Fehér Házba akar bejutni, annak korán kell kelnie. Pedig olyan szép, csendes őszi vasárnap a mai. Jó lenne tovább az ágyban lustálkodni. De akkor mi lesz a nagy álommal, a Fehér Házzal?
Szóval felpattanni, metró. Kis séta a Pennsylvani Avenue-n. Egészen az 1600 számig – nagy ország, nagy házszámok. Persze már korán reggel hosszú a sor. Más is be akar menni. Beállunk a végére. A kedélyes amerikai családok, nyugdíjas csoportok és a fogtechnikusi kongresszus résztvevői mögé.
Még jó, hogy Thomas Jefferson, valamikor a boldog emlékű XIX. század elején engedélyezte, hogy a közönség is belátogasson ide. Egy kollégája, Abraham Lincoln már azért panaszkodott, hogy mindenféle népségek bejárnak hozzá állandóan a Fehér Házba, támogatást, segítséget remélve tőle és nem hagynak nyugtot neki.

Az elnökhöz most persze már nem lehet csak úgy beugrani – de sétálgatni a termekben, a folyosókon lehet. (Illetve tegyünk itt egy kis kitérőt, akkor még lehetett, mert még 2001. szeptember 11-e előtt jártunk, az innen már egészen békebelinek tűnő huszadik század végén. Lehet, ma már nem engednék, hogy a Nyugati Szárny, a West Wing felé poroszkáljunk.)
De akkor még…
A legjobb persze nézegetni a többi népeket.
Annál is inkább, mert – mint az köztudott - Európainak születni kell, de amerikaivá válni is lehet. Ezért aztán amerikai sokféle van, kicsi és nagy, sovány és kövér, fehér és fekete, csak spanyolul tudó vagy éppen fehér, angolszász, protestáns. Már csak ezért sem szabad meglepődni, hogy ugyanarról annyiféleképpen gondolkodnak. Mert egészen más látható a világból New York Cityből vagy egy ohioi farmról.
Sokan, sokféleképpen gondolkodnak. De azért abban általában egyetértenek, amerikainak lenni közel sem a legrosszabb a világon. Ezért minden baj és gond, társadalmi ellentmondás ellenére mégiscsak lehet rá büszkének lenni. Hiszen európainak születni kell, az bárkivel előfordulhat. De amerikaivá válni kell. Tulajdonképpen még akkor is, ha az amerikai, Amerikában születik. Mert amerikainak lenni - az egy gondolkodásmód. Ami azon a tapasztalati tényen alapszik, hogy sokfélék vagyunk sokféleképpen gondolkozunk, sokféle nyelven beszélünk, de mind-mind amerikaiak. És aki ezt kétségbe vonja, az legalább akkora illetlenséget követ el, mint aki társaságban hangosan szellent.
Amerikára az amerikaiak tehát büszkék. És a mai ember, ha dicsekedni akar valamivel, akkor fényképezőgépet ránt elő. Hadd lássa mindenki.
Az az ügyvéd-tanár házaspár, amely Karolinából eljött ide, az otthon is meg akarja majd mutatni a többieknek, hogy majdnem találkozott az elnökkel. Legalábbis ott járt a házánál, a kertjében – egészen más lesz így a hírekben olvasni, hogy mit döntött: „Emlékszel anyukám, tavaly éppen itt jártunk" – lehet majd elmerengeni.
És az lesz majd a jó világ, ha Szabolcsból felránduló ügyvéd tanár roma házaspár a pesti Miniszterelnöki Hivatal előtt fényképezkedik majd, hogy legyen otthon mit mutogatni majd.
Kivárjuk.
Dési János

Nagy krach, nagy üzlet

A pampai csődbiztos tanácsai

Természetesen távol álljon tőlünk, hogy bármiféle párhuzamot vonjunk a 2001-es argentin válság és a között, ami ma a világban – különösen Magyarországon - történik. Az apropót inkább egy kis szolid rendrakás szolgáltatja a fényképek között, s e művelet során került elő a mellékelt kép.
Első ránézésre semmi különös nincs a fotón, daruk, épülő toronyházak, közelebbről az is látszik – becs' szó -, hogy luxusüzletek és fényes szállodák is készülnek itt a csillogó irodák és a szuperelit lakások között. Buenos Aires errefelé ilyen.
Csakhogy néhány éve még ezen az értékes, a belvároshoz viszonylag közeli – területen nagy gyárak álltak, óriási üzemcsarnokok, hatalmas raktárak. Csak aztán jött az a bizonyos nagy gazdasági krach 2001 végén és a gyárak, az üzemek, a raktárak tulajdonosai csődbe mentek alaposan. És akkor előkerültek azok, akiknek volt mégiscsak pénze, fölvásárolták a területeket, mindent ledózeroltak és megindult ez az óriási építkezés sorozat.
Helyi kalauzunk meg is jegyzi, nem kevesen akadnak azok, akiket úgy látszik, mégsem rázott meg annyira ez a hatalmas csődsorozat, sőt még gazdagodhattak is rendesen. Errefelé ugyanis öt-hatszázezer forintos négyzetméterenkénti árnál nem nagyon van olcsóbb ingatlan, de inkább, ha itt akarunk itt venni valamit, számoljunk olyan egymilliós összeggel.
De tessék igyekezni, mert már alig van szabad lakás, üzlet, iroda – miközben több kilométeres sorban épül itt minden.
A nagy gazdasági összeomlás azért közel sem volt ilyen vidám. A munkaképes lakosság jó negyede állástalan volt 2001 tájékán és még vagy 15 százaléknyi jó ha legfeljebb részidőben tudott dolgozni.
A túlélés lehetőségeiről érdeklődtünk hát Francisco de Guevara úrtól, ki egy csinos ranchot tulajdonol nem túl messze Buenos Airestől. Miközben a legendás argentin marhasültet esszük – mit esszük faljuk és zabáljuk – hozzá jó Mendosából származó, nehéz vörösborból, a Malbeck nevű nemzeti büszkeségből kortyolunk. Ez illik a komor témához.
Amikor azt kérdezzük, miként élte túl a nagy gazdasági-pénzügyi válságot pár éve, csak mosolyog. Aztán beismeri, ő is azok közé tartozik, akik felettébb jól jártak az országot megrengető csőddel. Nagy adósságai voltak a helyi bankokban – ezek gyakorlatilag elértéktelenedtek, a visszafizetéssel tehát máris nem volt gond. A bevételeit dollárban tartotta– ami ugyan finoman szólva sem volt teljesen szabályos, ellenben adott esetben a túlélés egyik nagy esélye lehetett. Különösen, ha a párnacihában, vagy pláne egy külföldi bankban bujkáltak azok a zöldhasú bankók. És végül Chilében sincs nyelvi problémájuk.
Ma már az ingatlanárak dollárban számolva is magasabbak, mint a krizis előtt voltak. „Kell néha egy jókora csőd, az felkavarja z állóvizet" – vallja Francisco de Guevara úr, bár persze biztosan akadnak, akik vitatkoznának vele. Hiszen millió számra jutottak koldusbotra kevésbé élelmesek és szerencsések. De róluk talán majd máskor. És persze mindezt még a mostani világgazdasági válság előtt volt szíves ifejteni nekünk.
Pénz tehát van, folyik a fejlesztés itt kint a ranchon is, az épület eredetileg 1892-ben épült, ma már mind a 16 vendégszoba igazi pampa-i luxust kínál, kéretik előjegyeztetni magát annak, aki itt akar pihenni.

Dési János

A Mécs halmaz

Aki szalad a studióba, aki nem és aki ott van

Régi elvem az, hogy az újságíró ne barátkozzon különösebben interjúalanyaival. Mert az nem túl egészséges. Gondolom, a sebész sem szívesen bratyizik azzal, akinek a hasát föl kell vágnia. Mert ugyan rutin az egész – a riporternek, az orvosnak, nem a kedves betegnek vagy az interjúalanynak – mégis. Egészen más szóval vagy szikével szabdalni valakit, akihez nem fűznek közelebbi érzelmi szálak, mint olyan valakit, akivel amúgy rendszeresen borozgatunk vagy családosan összejárunk.
Most persze ha valaki– erre a képre tekintve és ott ebben a furcsa helyzetben, az ATV stúdiójában, sminkelés közben, Mécs Imrét fölismerve – arra számít, hogy úgy folytatódik a ezen írásocska, hogy de hát azért akadnak kivételek, annak csalódást kell okoznom. Mert bár az elmúlt nagyjából húsz évben Mécs Imrével valószínűleg több tucatnyi interjút készítettem, az udvarias „Hogy vagy? És te hogy vagy? Jobb már a lábad?” típusú kötelező udvariasságokon nem jutottunk soha túl. Minek is? – gondolja a magamfajta beletörődött riporter. Politikusok jönnek-mennek, s a parlament is valószínűleg csak a mi kedvünkért marad ilyen sok képviselős, hogy könnyebben lehessen berángatni valakit az esti, szokásos politikai cirkuszra. Az én telefonos füzetem két részre oszlik, az elsőben azok nevei sorakoznak, akik elég jól beszélnek és viszonylag könnyen rávehetők bármikor, hogy azonnal beszaladjanak a stúdióba, a másikban pedig azokéi, akik bármikor szívesen bejönnének, rendszeres, önkéntes ajánlkozók – na, ezekkel kell vigyázni.
És mi tagadás, akad egy elég kicsiny, de nagyon fontos csoport is – leginkább a fejemben. Ide azok tartoznak, akikkel én szeretek beszélgetni. Hogy újabb meglepetést ne okozzak: Mécs Imre természetesen ebbe a halmazba tartozik.
Sok oka van ennek. Ennek egyik része mindenképpen tiszteletet parancsoló életútja. Nemcsak ’56 és mindaz a sok szörnyűség, ami utána történt vele. Mert, ilyenek mások is akadnak persze. Hanem inkább az a felelősségteljes derű, ahogy viselkedik. Ő nem egy megkeseredett, sértett, bosszúálló – amivé sorstársai közül sokan váltak, mégha érthető okokból is – hanem azon kevesek egyike, akiről el tudom hinni, hogy ötvenhat jó szellemét képviseli. Sőt, ki van próbálva, ahogy mifelénk csúnyán mondják: átjön a kamerán. A nézők is valami hasonlót érezhetnek, mint én, aki ott beszélgetek vele: igaz, amit mond, ráadásul még komolyan is gondolja.
Egyszer arról kérdeztem, miért hagyta ott az SZDSZ-t és ült át az MSZP-be. Az interjú végén, miközben kollégáim szedték le róla a mikrofont és már tűzték fel a következő diskurzus résztvevőjére, egy aktív SZDSZ es vezetőre, ebben az átmeneti harminc másodpercben Imre – ahogy az szokás – kezet nyújtott egykori párttársának, aki zsebre vágta erre a kezét és annyit vetett oda: árulókkal nem rázok kezet. A maga pitiánerségében is ijesztő volt a jelenet. Ismerik azt az érzést, amikor mi szégyelljük magunkat valaki egészen más miatt.
Imre, ugyan pipacsvörös arccal, de valami olyasmit jegyzett csak meg: ezt a csapást is kibírom még valahogy.
És sétált kifelé, a stúdióajtóban az egyik kameraman esetlen mozdulattal megsimogatta a karját: „Ne is törődjön vele, Imre bácsi.” És egymásra nevettek.
Isten éltesse soká Mécs Imrét.
Dési János

Az igazán nagy focimeccs

Superclasico

Egyes vélekedések szerint Latin-Amerika szegény. Ezért aztán, például Buenos Aires-ben a gazdagságba, a széles utakba, a fényes kirakatokba, a luxusüzletekbe és a végeláthatatlan argentin bélszínre szakosodott vendéglőkbe beleunt turistákat elviszik még egy csöppet a La Boca negyedbe. A La Boca negyed színes kis kockaházaival, a pici kávéházakból kiszűrődő tangó zenéjével, a koszos utcáival már tényleg mutat némi ágrólszakadt külsőt. Mintha a lerobbant pesti Ferencvárosba cipelnénk az érdeklődő látogatókat.
Szóval, ámuldozunk itt, mert ez már majdnem olyan, mint ahogy otthon elképzeltük ezt a világot. Biztosan itt mondanak oly szépeket, oly szenvedélyeseket egymásnap a végtelen szappanopera hősök is, itt vannak azok az óriási szenvedélyek. Ez tényleg latin-Amerika már. Csak egy kicsit ma zajosabb, élénkebb a szokásosnál itt az élet. Ma lesz a Superclasico. A Superclasico itt eget-földet verő esemény. Ugyanis a két legnagyobb focicsapat csap össze ma itt – abban az országban ahol a foci még játék,szenvedély, minden. Élet és halál.
A Boca Juniors mérkőzik meg örök riválisával a River Plate-val.
A Boca stadion előtt már délelőtt letáboroz a törzsközönség és a környékbeli kocsmákban melegít. A Plate szurkolók csak a folyóparton mernek gyülekezni. Leginkább hozott anyagot fogyasztanak. Közben lovasrendőrök vonulnak fel nagy kényelmesen, az esti attakig még maradt idő.
Szóval, a kávéházakban ülő népek, az utcán ácsorgó unatkozók, mind az esélyeket latolgatják. Állítólag egész Argentína- szerte így van ez, de itt érthetően különösen ígyebbűl. Nemcsak azért, mert itt játsszák a meccset. Többről van szó. Hiszen mindkét csapat bölcsője itt ringott.
A La Bocat itáliai bevándorlók alkották – nagyrészt a város elegáns negyedében lévő impozáns épületek az ő kezük munkáját dicsérik – ma messze az ország legnépszerűbb csapata. Egyes vélekedések szerint, aki nem Boca szurkoló az nem is rendes argentin. Persze ez a csapat azért elsősorban a munkásosztály, a dolgozó kisemberek klubja. Míg mai ellenfele a River Plate inkább az értelmiségieké, a módosabbaké. Még akkor is, ha meglepő módon a River Platet, minden idők legeredményesebb argentin csapatát, is éppen itt a Bocába hozták létre.
A két szurkolótábor még csak távolról hergeli egymást a Boca-sok Gallinas-nak, azaz csirkének csúfolják az ellenfél drukkereit, míg azok sem késnek a válasszal. Bosteros – kiáltják oda, ami talán a mi Ferencvárosunkban és vidékén szargyűjtőnek hangzana.
Itt persze gyorsan hozzáteszik, csak azért kiabálják ezt, mert mi tagadás a La Boca negyedben a csatornázás nem egészen tökéletes, nyílt kanálisokban folyik a szennyvíz és ez kétségtelenül ad a levegőnek valami jellegzetes aromát.
A Boca-t átszelő ipari vágányon megrakott vonat pöfékel, a masiniszta, amint meglátja a Plate szurkolókat boldogan integet nekik, még a dudát is hosszan nyomja.
Mit tehet erre egy tisztes szurkoló? V betűt formáz az ujjából és úgy köszön vissza.

Dési János

Karinthia barátságosabbik arca

Halak évadja

Ausztriában az a jó, hogy mindennek megadják a módját. A hegyek igazán magasra nőnek, a fák rajta majdnem az égig. A fű kegyetlenül zöld és selymes - szinte sajnálja az ember, hogy mégsem lenne illő odaállnia a tehenek közé, jó hersegőeket harapni belőle. Az ég, na az természetesen rettentően kék és az külön izgalmas, amikor egy egy méretes felhő fennakad a még nyáron is hófödte hegycsúcson. Az emberek kedvesek, a sör hideg, a snapsz erős. Minden, majdnem mindig, tüchtigen klappol, a helyén van és nagyon tiszta. A hegyoldal az eget böködő fenyőkkel, hazafelé ballagó gemütlich tehenekkel, a lemenő nap aranyló sugaraiban - de ha valaki nagyon kíváncsi, akkor felteszem a felkelőében is - éppen olyan, amilyennek lennie kell egy magára valamit is adó idegenforgalmi prospektusban.
És még szót sem ejtettünk akkor a gyorsvizű patakról - amely történetünkben különös jelentőséggel bír. Ebben laknak ugyanis azok a kedves kis pisztrángok, amelyeket mi ki fogunk fogni.
A patak, később folyócska, a Gail névre hallgat. Mi pedig egy Liesing-re keresztelt (nem rokona a hasonló hangzású gazdasági műveletnek) hegyi faluban landoltunk, valahol Karintia mélyén, fent a hegyekben, közel az olasz határhoz.
Csak néhány órát kell Bécstől (persze kitűnő autópályán) bumlizni, hogy egyszercsak megérkezzünk a természet lágy ölére. A tetejében a ravasz osztrákok olyan ügyesen rendezték be ezt a lágy ölet, hogy minden kényelemmel megáldott. Főleg, ha turisták vagyunk, érezhetjük úgy, hogy alaposan el vagyunk kényeztetve.
Itt, az ezer méter fölötti falvakban az emberek többsége a mezőgazdaságból és a turizmusból él. Egyszerre. A szakértők szerint ez a legszerencsésebb párosítás. Mert így Hans (házigazdánkat Isten bizony így hívták Liesingben), délelőtt paraszti munkája során külön gondot fordít arra, hogy minden szép és rendezett maradjon. Just for tourist. A tehéntrágya elvágólag álljon, a szerszámokat ne hagyja szanaszét, rusztikus hatású nénike gyűjtse a füvet mélykék munkaruhában, piros gallérral – a digitális kamerákkal felszereltek részére. Délután Hans mint idegenforgalmi szakember viszont képes megmutatni a fényesre suvickolt traktort vagy az állatokat a néprajzi finomságok iránt is érdeklődő kirándulóknak. Akik feljegyezhetik útinaplójukban: „Kedves naplóm, csak tenéked mondom el, tegnap egy igazi osztrák parasztházban laktunk. Mi az hogy parasztházban? Egy igazi volt tehénistállóban. Évszázados fákból összeróva. Hát ha majd ezt elmesélem a többieknek, amikor ők jönnek a vacak tengerpartjukkal vagy Eiffel tornyukkal, leesik az álluk." Mert a turista vágyik a különlegességre. Az pedig nem tartozik a naplóra, hogy az egykori tehénistállónak, abból a régiből már csak a neve maradt, mostan inkább egy Hilton szállót idéz fel az ember előtt.
De ne húzzuk tovább az időt. Egyszercsak nincs tovább, muszáj megragadni a botokat, a hálókat, a műlegyes dobozokat, a kosarat a kifogott halak számára, az orsókat és zsinórokat. Fölpakolni a vízálló ruhát, a horgász mellényt, a bakancsot. Továbbá bicskát, centimétert, dobozokat, flakonokat, ollót és számtalan más nélkülözhetetlen kis vacakot. És leballagni a patakhoz, ahol a pisztrángok már izgatottan várják a nagy összecsapást. De erről, s a szerénynek közel sem mondható eredményekről majd máskor.
Dési János