Eladó az oroszlán

Megbízunk bennük

- Doktor úr, az oroszlánról lenne szó!

- Oroszlánról?

- Igen, az oroszlánról. Mit kell ezen olyan nagyon csodálkozni?

- Kérem, én ügyvéd vagyok, nem állatorvos.

- Azt reméltem is. A szerződés miatt jöttem ugyanis.

- Mire is tetszik gondolni?

- Jaj, ne adja már itt az értetlent, nyilván szóltak már onnan. Nekem ma még 25 céget kell alapíttatnom vagy egy fél tucat felügyelőbizottságot, és két helyen sajnos likvidálni kell az igazgatótanácsot, mert nem egészen jöttek be a dolgok. Szóval sietünk.

- Jó, jó. Miről is lenne szó?

- Kérem, most megalapítjuk a Lion King and Sons and Brothers Company LTD-t. maga ezt most gyorsan bejegyzi nekem Deleware-alsón, ahogy szokta másoknak is. Aztán tíz perc múlva átteszi a székhelyét egy európai uniós országba, ami szigorúan nem adóparadicsom. Legfeljebb egy kicsit. Legyen mondjuk Ciprus. Ha az újságírók azzal jönnek, hogy micsoda cég ez, hogy Delaware-alsón van bejegyezve, akkor mi bepereljük őket irtózatosan nagy összegre, mert persze Ciprus. Értem?

- Remélem.

- Ezután kinevezem az igazgatótanácsot, egy percet sem féljen, az nekem mindig gyorsan megy, mert itt a névsor a zsebemben.

- Megbízhatóak?

- Mi az hogy. A nevek egyik felét első világháborús emlékművekről írtam le, azokkal nincs baj, a másik fele idült alkoholista és hajléktalan, az ő javadalmazásuk kisfröccsben van meghatározva. Aztán még két igen megbízható ügyvéd kollégája van benne.

- Ajaj. Ez utóbbiból még baj lehet.

- Nem szokott. Megbízhatóak, mert mi megbízzuk őket ezzel-azzal, ők meg teljesítik a feladatot, oszt jónapot.

- És mit csinál ez a Lion King and Sons and Brothers Company LTD vagy mi?

- Sok pénzt édes barátom, sok pénzt. Én beviszem apportként a jóhíremet.

- Remek egy üzlet lesz.

- Csönd, mert nem érek rá amatőrökkel. Csak tudnám miért ide küldött a főnök egy kezdőhöz. És üzletrészként betesszük a Lánchidat az oroszlánnal együtt. Aztán pár hét múlva eladjuk az egészet valami befolyásos pofának, aki a főváros környékén lebzsel és ott mindenkit ismer. Tud követni?

- Hát…

- Na, akkor mi kivesszük a pénzt, kifizetjük magát, adunk belőle pénzt annak a befolyásos pártembernek aki kézben tartja az ügyeket. Ő megállapodik azzal, akivel kell és a főváros megveszi, mert ugye mire menne Lánchíd és oroszlán nélkül. Mindenki jól jár.

- Egészen biztos.

- Gondolom, ezt nem cinikusan mondta. Persze, hogy mindenki jól jár. Mi kapunk pénzt onnan, ahonnét senkinek nem hiányzik. Mi majd nemes ügyekre költjük. És a Lánchíd is marad a helyén, oroszlánostul.

- És mi van, ha a főváros nem veszi meg?

- Tudja, hány város van még ebben az országban? Akkor megveszi Debrecen vagy Alsó-Göd vagy Nyékládháza. Még sose maradt semmi a nyakunkon. Valakinek csak kell az a kis pénz, ami ugye visszacsurog. Végszükség esetén pótmunkaként számoljuk el és jól alákátyúzzuk, és akkor vihetik a fótiak. Ennyit a fóti emberek is megérdemelhetnek.

Öcsi, a középkorú szigetelő

Feltünő leány
pajtá-
sunk

A Sziget az, ami évről évre próbára teszi az embert. Az első próba az az, hogy miként jut be. Bizonyos kor felett már nem egy olyan nagy öröm az, hogy porban és piszokban sorbanállva, löködi a tömeg a vállalkozót. Ráadásul még kíberek is a csomagja környékén matatnak. Az első pont tehát, ahol az ember elhatározza, hogy ide többet márpedig nem.

Aztán kicsit megenyhül, mert jót húz a műanyag palackban becsempészett pálinkából. Ugyanis, még a bejárat előtt két közepes fokban illuminált egyetemista külsejű, nagyjából fia korú egyén hátba veregette azzal: öcsi, neked olyan becsületes a képed, te biztosan nem buksz le a pálesszel, amit a nagyi csomagolt nekünk az útra.

Az öcsinek szólított, erősen középkorú szigetelő – szerény személyünk – e szívet melengető felszólításnak természetesen nem tud ellenállni. Miután a nagymama pálinkáját rutinosan bejuttatja, nyilvánvaló, hogy a sikerdíjat természetben – gatyaszaggató szilva – azonnal elfogyasztja.

Aztán halad tovább a kihelyezett alkalmi budik során, és az orrfacsaró bűzben a port rúgva – esős években a sárt taposva – ismét megállapodik magával, hogy, na ez volt az utolsó.

Később kér valami gyors harapnivalót, a számla végösszegét meghallva ismét elgondolkozik azon, ennyiért vajon nem lenne e jobb helye a Gundelban.

Közben persze ismét és ismét kellemes és kellemetlen ismerőseibe botlik, akik mindig meghívják egy fröccsre, vagy egy pálinkára, illetve, mi hívjuk meg őket. Ettől a kellemetlen ismerősök mind kedvesebbnek tűnnek, az eredetileg kedveseket meg egészen a keblünkre öleljük. Különösen azt, aki egy speciális jegy segítségével az egyik puccos szponzor helyen ingyen koktélokhoz képes juttatni minket. Ekkor valóban szebbnek látjuk egy csöppet ezt a szigeti világot. És úgy döntünk, mégsem menekülünk még haza, hanem teszünk egy kört, megnézve a kulturális kínálatot.

Ám ekkor feltűnik egy rég nem látott leánypajtásunk, aki kisebb-nagyobb gyermekeit kísérte ki, de momentán szerencsésen elvesztette őket, tehát semmi sem akadályoz meg minket abban, hogy félrevonuljunk és a sötétség leple alatt egy jókorát táncoljunk. Smárolni persze csak szigorúan egy ponyva rejtekén lehet, nehogy a komisz kölykök mégis előkerülvén leleplezzenek minket. (Itt utasítjuk határozottan vissza azt, hogy a kisdedek azért nem érnének rá az anyukával foglalkozni, mert éppen füvet szívnak – ez tiszta rágalom.)

Aztán táncoslábú felhevült partnerünket egy „ugyan kedves, semmit sem változtál” megjegyzéssel, és egy orrhegyen elhelyezett futó puszival elbocsátjuk. És erőteljesen azon gondolkodnk, kell-e ez nekünk. Magunkban egy félénk, igent rebegünk el.

De ekkor valaki ránklel, hogy Boban Markovic mellett, a Deák Bill Gyula mögött, isteni a hangulat, nagy a pörgés és olcsó az ital – jöjjünk már.

Kicsit hallgatjuk a zenét, tényleg jó, közben a fiatalokat elküldjük újabb – műanyag pohárban, brr! – szervírozott frissítőkért. Megegyezünk, hogy ennek vége már nekünk, idén utoljára.

Aztán másnap a munkahelyünkön, a sok kótyagos kollega között szerényen dugdossuk a karunkra font belépőt az ingünk alá, és azon gondolkodunk, jövőre mégis kit csábítsunk ki magunkkal? Vagy kérjük meg a gyereket, vegyen be a csapatba és vigyen magával?

Panelbűnözők és gyilkosok

Az elnöknek semmi nem jut az eszébe

Kovács Lajosné negyvenöt éves közértpénztáros. Két gyermeke született, a nagyobbik már elköltözött tőle, a kisebbik, Mari, tizenhárom éves, vele él, a közepesnél egy kicsit jobb tanuló, rajzból és énekből dicsérettel, fizikából kettessel. Kovács Lajos pár éve hunyt el infarktusban. Kedvenc étele a pacal,fehér kenyérrel tunkolva volt, imádta a fröccsöt homokiból és kitűnően tudott ultizni.

Kovács Lajosné csendesen élt férje halála után a lakótelepi panel harmadik emeletén. Mondhatni semmi említésre méltó nem történt vele egészen addig a napig, amíg két máig ismeretlen ember csöndesen felliftezve hozzá, a lakásba behatolva agyon nem lőtte Mari nevű, a közepesnél egy kicsit jobb tanuló lányával egyetemben. Sörét, természetesen. A kiérkező rendőrök csak hümmögtek, két hónap alatt a a hatodik vagy hetedik hasonló eset. Mindig lakótelepeken élő, tisztes,a figyelmet magukra semmivel fel nem hívó emberek az áldozatok. A gyilkosok soha semmit nem visznek el, nem is nagyon lenne mit, jelet, üzenetet nem hagynak.

Csak éppen gyilkolják a lakótelepieket.

Természetesen a sajtó is megszállta a környéket, a riporterek ismerősként köszöntötték egymást, mostanában gyakran futnak össze ilyen helyeken. A szerkesztők és a nézők imádják az efféle tudósításokat.

Egy atléta trikós, sörhasú szomszéd határozottan nyilatkozott a Nóvum tévé riporterének, hogy ő biztosan tudja, szerelemféltés áll a történtek mögött, Kovácsné ugyanis viszonyt kezdett a liftszerelővel, amit a házbizalmi nem viselt már el. És az közismert, hogy a házbizalmi Kovácsné kedvese volt, ezt a vak is láthatta, mindig fölsepert az ajtaja előtt és a beázott mennyezetét is megcsináltatta, míg az ő eldugult lefolyójával sohasem foglalkozott. Na ja, tudjuk miért. A sörhasúnak természetesen semmiről sem volt fogalma, ellenben szeretett vona már egyszer ő is benne lenni a tévében.

A Hang tévé határozott közleményben utasította vissza azt a nemzetrontó híresztelést, amellyel egyesek hazánk képét akarják rombolni, hogy itt egy a panellakók elleni sorozatgyilkosság lenne. Mert abból, hogy hét alkalommal több mint tucatnyi panellakót gyilkoltak meg még semmilyen következtetést nem szabad levonni. Arról nem is beszélve, hogy a panellakók maguk is tehenek a sorsukról, nem véletlen, hogy a társadalom egy nagy része kiveti őket magából. A panelbűnözők elszemtelenedtek, nemcsak Tibi csokikat lopnak, de hangoskodnak és egyikük elprivatizált egy állami bankot. Ráadásul a panellakók sokszor büdösek és tudjuk, hogy lopnak is, nem is csoda, ha jobb körzetekben már külön iskolai osztályba is rakják őket.

Közben a nyári melegben Kovács Lajosné és gyermeke Mari, hullája lassan oszlásnak indult a harmadik emeleten. De a vita még folyt.

A köztársasági elnök ezidőben hosszan nézett ki palotája ablakán – mindig büszke volt erre a kilátásra – és azon gondolkozott, miért is írta fel egy neki adott cetlire a titkára azt a szót, csupa nagybetűvel: PANELLAKÓK! De semmi nem jutott az eszébe róla.

Közben fiatal, fiúk és lányok városszerte tüntetni kezdtek a panellakók kitelepítéséért, merthogy azok az emberek nagy számban kriminálisak, szörnyű sok lövöldözésben vesznek részt, és különben sem szeretjük őket.

Az esti híradóban még feltűnt egy ellenzéki pártvezér, aki szerint a panelszármazásúak között tényleg statisztikailag több a bűnöző és ez tény. De ezt a végszót már alig hallotta az a két férfi, akinek indulnia kellett. Vittek töltény magukkal. Fél óra múlva már a József Attilán, egy negyedik emeleti leválasztott szoba konyhában lőttek fejbe egy papát, egy mamát, egy négy éves kisfiút és a kiskutyájukat. Az állatvédők még aznap azonnali, határozott intézkedéseket követeltek.

+

Ez a kép a tatárszentgyörgyi temetésen készült. Ott apát és fiát lőtték agyon. De készülhetett volna sok más temetésen is. Nem kellene már valamit tennünk?

Lakiteleki csajok

Pótkapa
himbi
limbivel

Az építőtábor célja nem más, mint hogy a serdületlen városi fiatalág ismerkedjen meg a vidéki élet szépségeivel, az egyszerű mindennapokkal, ugyanakkor aktívan kivegye a részét a szocializmus építéséből. Tanulja meg a munka szeretetét, testközelből tanulmányozza a kétkezi dolgozók verejtékes életét és a többi.

Az építőtábor értelme, hogy jönnek a jó csajok, akikkel lehet barátkozni, néha igen alaposan is. Szigorúan szülői felügyelet nélkül. Aztán a haverok, az éjszakai bulik, és persze a serdületlen városi ifjúság itt találkozik először a csapolt sör-rum kombóval, meg azzal, hogy másfél liter gyorsan megivott rossz homoki bort miként lehet szempillantás alatt kihányni. Ismerkedik az alkoholmérgezettek ellátásának alapvető kérdéseivel és elmélyed a nemi élet rejtelmeiben.

Palotáson például ócska katonai sátrakban laktunk – ha katonakoromban ilyenbe raktak volna, bizonyára zendülés tör ki – a sorozatos és véget nem érő esőzések miatt az alkalmi budik kiáradtak, a koszt természetesen ehetetlen volt. Az eper pedig, amit le kellett volna szednünk nagyon mélyen lent a földhöz közel nőtt, úgyhogy inkább otthagytuk. De a legjobb mégis az volt, amikor este bementünk a kultúrház diszkójába, amit a helyi vagány srácok úgy értelmeztek, hogy lenyúlhatnak a mi lányainkból. Így aztán rendőri kísérettel tértük haza és egy kedélyes, felfegyverzett őrmester és a kutyája akadályozta meg a teljes beteljesüléseket.

Valamelyik évben – de hiszen ez márt a lakiteleki Bagi Ilona építőtábor – azzal vívtunk ki magunknak nevet, hogy pucéran kapáltunk. Már csak abból is kiindulva, hogy a fiatal és már-már romlatlan Kati néni, az orosztanár, így nem fog senkit visszahívni a sor elejére, hogy na ott még egy kicsit tessék dolgozni.

Aztán a méltán közszeretetnek örvendő Kovács tanár úr – testnevelés – kitanította, azt kell mondania a pucér kapásnak, hogy „mit lengetsz itt fiam, nagyobbhoz vagyok én szokva.” De nem jött be neki a dolog, mert lelkesen himbilimbiző, pótkapálásra visszarendelt Laci barátom, természetesen tudta az ilyenkor adandó választ: „Tanárnő kérem, lehet, hogy kicsi, de mozgékony”. És Kovács tanár úr leckéje arról már nem szólt, erre mit is kellene felelni, úgyhogy a Laci majdnem megbukott év végén oroszból. Végülis, ez is egy válasz.

Amúgy szigorú napirend volt itt. Ébresztő ötkor, indulás háromegyed hat után öt perccel (öt percig már a teherautó platókon összekucorodva vártuk pár százan a Krisztát, mert neki az anyukája azt mondta, reggeli után, mindig fogat kell mosni. Így még gyorsan elugrott teljesíteni az anyai kívánságot.)

Délben vissza a teherautókkal, ebéd, aztán irány a tőserdei kocsmasor, ahol nemes ivóversenyekben mérhettük össze az erőnket. Hétvégén kulturprogram (Dinnyés József, Boros Lajos, szerencsésebb pillanatokban Kaláka.)

A második hét végén pedig már mindent tudtunk és értettünk a szocializmus építéséről.

Bohó augusztus Berecz Jánossal

Névsorolvasás a temetésen

1986 bohó augusztusában már néhány hete az akkori Magyar Nemzet gyakornoka voltam, havi 3500 forint javadalmazással. Ez már akkor sem számított kiemelkedően jelentős összegnek, ennek ellenére elégedett voltam az élettel, hiszen az ország legjobb, legszabadabb, legliberálisabb (minden relatív, ne tessék elfeledni) napilapjához kerültem.

Nos, augusztus harmadik hétvégéjén, így már mint rutinos újságíró érkeztem meg a tatai Mező Imréről nevezett KISZ-táborba, afféle látogatóként. Jártam én itt már korában is, méghozzá az Asztalos János altáborban. Ma is, álmomból felkelve el tudom szép, ritmusosan ordítani azt a versikét, hogy „Tatató, Tatató, Tatató város/ Asztalos, Asztalos, Asztalos János/ altáááábooooor”.

Ezen az augusztusi hétvégén tett ugyanebben a táborban látogatást Berecz János, KB titkár. A központi bizottsági titkár nagy úr volt. Jelentős méretű fekete autó hozta a Trabantok és Wartburgok idején. Többen tőlem – mint sokat látott zsurnalisztától érdeklődtek afelől, hogy igaz-e, hogy a kb titkárt testőr kíséri, és mielőtt nekilátna a tábori étkezdében az ebédnek, megvizsgálják, nem akarják-e megmérgezni.

Nos, addig én nagyjából két dologgal vétettem észre magam a magyar sajtóban. Megjelent egy kis hírem arról, hogy Kaposvárott a nagy melegben valaki elvitte a majmát a strandra, még fecskét is adott rá. De persze lebukott, mert nem volt úszósapka az állaton. A másik jelentős alkotásom az volt, hogy mint az MTI-hez kiközvetített gyakornok, egy előre megírt hírrel a kezemben ki kellett mennem a Mező Imre úti temetőbe egy fontos elvtárs temetésére. Itt le kellett ellenőriznem, hogy valóban azok az elvtársak alkotják a gyászoló gyülekezetet, akiket az előre megírt hírben felsoroltak. Miután természetesen senkit nem ismertem föl, a LADA 1500-as szolgálati gépkocsi sofőrjét kértem meg az azonosításra, majd mikor ez megvolt, a gépkocsiba épített Altáj rendszerű telefonon értesítettem a távirati irodát, hogy mehet a hír. Azaz csak értesítettem volna, mert előző nap felhőszakadás volt és a LADA 1500-as szolgálati gépkocsiba a víz befolyt, eláztatva a korszak műszaki csodáját, az autó-telefont. Így csak a Naphegyre visszaérve szólhattam, hogy ki lehet adni a hírt.

Nos, ennyi gyakorlat természetesen kevés volt a testőr és kóstoló problematika megoldására. De az biztos, a táborlakók elhelyezésére szolgáló barakkok ablakaiból bevetették a száradó ruhákat, különös tekintettel a női alsóneműkre, és nyomatékosan felszólították a táborozó fiatalságot a szeszes üvegek elrejtésére.

A kedélyesnek tűnő Berecz J. a tábor középpontján épült úgynevezett „Csillag”-ban tartott komoly előadást, úgy is mint az MSZMP ideológiai titkára.

Történetünk idején csak napokkal voltunk az MSZMP PB határozata után, amely az ellenzékről keményebb intézkedéseket helyezett kilátásba, ugyanakkor felvetette a párt felelősségét is. A dokumentum vitája során Kádár János hangsúlyozza, hogy az ellenség három csoportra tagolódik, csakúgy, mint 1956-ban: "revizionistákra, nacionalistákra, a szocialista rendszer ellenségeire".de, hogy ilyesmi elhangzott volna ott, arra nem emlékszem. Semmire sem emlékszem.

Ugyanis nagyon gyönyörű lányok voltak ott nagy tömegben. Berecz J-re így csak egy képkocka jutott.

Gulyás a bográcsban

Zsíros pofák

A nyár apró örömei közé tartozik, amikor bográcsban főzünk valami finomságot. Mi mindig valami finomságot főzünk. Legalábbis mindig finomságnak indul a dolog. Legfeljebb néha történik valami baleset. Az évkönyvek feljegyzik azt a lebbencset, amit Gábor picit odaégetett, mert otthagyta a tűzön, míg elment segíteni megkeresni valami elveszett gyereket. Aki nem is volt elveszve, csak átmenetileg, mindenesetre a lebbencs szénné égett. Aztán, mi tagadás, egyszer én felejtettem magam kicsit tovább a Kismókus nevű talponálló jellegű italkimérésbe, minek következtében egy szép nagy adag pörkölt lett teljességgel ehetetlenné, s váltam én így hosszú időre a gúny céltáblájává.

Később aztán Gábor egy kukoricás mexikói ételsor megálmodásával vívta ki a jogot újra arra, hogy főzhessen, én meg egy gyönyörű szakácskabát és szakácssapka birtokosaként bizonyíthattam, hogy értek én a marhákhoz.

Közben persze a gyerekek is nőnek, ezzel arányosan az étvágyuk is, úgyhogy most a dolog úgy kezdődik, hogy a kijelölt főszakás elmegy a boltba, vesz 8-10 kiló húst. Majd hosszan könyörög a hentesnek, hogy darabolja már föl. Ha ez megvan, fél győzelem. Ha rideg visszautasítás a válasz, akkor a délelőtti program már meg is van. Lehet az életlen késekkel nyiszálni szegény, döglött állat földi maradványait.

Jön a tűzrakás – a benzinkutaknál vásárolható kandallófa sajnos sokat rontott a fagyűjtés népi játékán. Aztán fixálni kell a tűz felett a bográcsot – e művelet során a fiatalabb gyermekek tovább gazdagítják szókincsüket, különösen a nemi élet területéről.

A marhapörkölt elkészítésekor fontos szabály, hogy a bográcsba annyi vörösbor kerülhet, amennyi a szakácsba. Sőt a bográcsot és a szakácsot is folyamatosan után kell tölteni, különben reménytelen a dolog. Ebben nagyjából az évek során kialakult a konszenzus. Némi engedmény, hogy a szakács és a tűzmester viszkit is ihat, tekintve felelősségteljes, nehéz munkájukra. De az egyiküknek – és ez is előírás ma már – legalább annyira józannak kell maradnia, hogy az odaégés első jelére riasztani tudja a mentőseregeket.

A hagymát tehát először üvegesre pirítjuk, majd levesszük az egészet, jön a pirospaprika. Aztán vissza és a húst bele, hogy pörkölődjön. Aztán némi értelmezési vita, esetenként kézitusa után vörösbor, majd ami csak található a környéken. Paradicsom, paprika, és a többi. Répa mindig van benne. De nagyszerűen elférnek kolbászmaradékok is.

A következő kényes pont a gulyáskrém nagy adagba való belenyomása, mert mindig akad valaki, aki szerint így nem elég rusztikus a dolog. A végén persze a piros arany mellé még gulyásleves kocka is kerül, természetesen feltűnés nélkül.

Mire a hús megpuhul és dolgos kezű asszonyaink a krumplit is megpucolták, a szakács és a tűzmester már olyan füstszagú, hogy azt három határról érezni, az alkoholos befolyásoltság szintjétől ne is beszéljünk.

Marad még a dicséretek bezsebelése. Ülsz fáradtan, büdösen, bizonytalanul, a többiek zsíros képpel zabálnak, mégiscsak azt a legjobb hallgatni, hogy mennyivel jobb ez, mint a tavalyi. És milyen jó, hogy idén nem is égett le annyira…

Egykor volt kocsmáink szép emlékei

Csak a hatás számít

Kocsmázzunk. kezdjük Tatán, ebben az édes kis városban. Melynek különösen emeli a fényét néhány jelentős vendéglátóipari egység. Vegyük a Diákpresszó nevű egységet, amely a méltán híres tatai Eötvös József Gimnázium szomszédságában terül el – talán nem véletlenül. Itt a kis dombocska tetején, az egykori zsinagóga – ma görög-római szobormásolatok múzeuma – mellett található ez az intézmény. Amely helyi adatközlőnk szerint különösen fontos szerepet játszik az itt serdülő ifjúság nevelésében. Pompás találkozóhely a város felé vivő úton, de aki a romantikusabb, tóparti sétát kedveli, annak sem kell nagyot kerülnie, ha egy frissítőre vágyik. A magyar vidéki minimal-art jegyében fogant belsőépítészeti megoldásokat csak egy Lila ruhás nő reprodukciója töri meg. Egyébként itt minden a funkcionalizmusnak van alárendelve, vagyis gyorsan, lehetőleg olcsón inni. Helyi, magát megnevezni nem kívánó, ám saját bevallása szerint egykoron a Diákpresszóban sok időt eltöltő informátorunk úgy emlékszik, hogy azokban a nehéz években mindig akadt itt kéthetes süti, száraz linzerkarika és a többi.
Ma, ami a föltűnő, a rend és a tisztaság, kétségtelen, hogy ottjártunkkor, hétvége, kevesebben – mondhatni senki sem – teszi be ide a lábát.
A Diákpresszót hatóságilag védetté kellene nyilvánítani, hogy gyermekeinknek és unokáinknak megmutathassuk – így éltünk a puha diktatúrának csúfolt kádári években, amikor Unicum alig-alig, legfeljebb ha Hubertus pottyant az ölünkbe.
Folytassuk kalandozásunkat a Kocsmológia világában. Néhány éve még a pesti belvárosi Terv tartotta magát, de ott is kifestettek, ahogy a Mosoly sincs már meg és a „hétkeres” Gyuri bácsi grillje is afféle modern egyenruhát kapott. Nem is járunk már arra. Ellenáll még Budán a Bambi, tele is van mindig. Afféle végvár a vendéglátás határán. A deliriumtól egy kicsit innen. Említhetném még a Thököly úti Minit, amelyet egykoron a Récsei üzemegységből estefelé hazacaplató buszsofőrök tettek feledhetetlenné. De a Récseiből rosszulmenő pláza lett. Mondjuk a Mini ettől nem csúszott le, mert lejjebb már nincs – de sokat veszített a bájából. És, hogy nem minden teljesen reménytelen, idézzük fel a Madách téri árkádok alatt megbúvó tejbüfét, amely éjjel-nappali otthonául szolgál nem kevés törzsalkoholistának. A sarokban rendszeresen a pultra borulva szundikál egy téli fagylalt üzletben érdekelt bácsi. A fogatlan takarító néni lejmol egy százast a játékgépbe. Ide még alig-alig gyűrűzött be a rohanó életforma, ide tisztes és tisztességtelen iszákos emberek járnak. Sokan vidékről a fővárosba jövet is megállnak itt egy felesre – mert a szellem itt még a hetvenes éveket idézi. És falusian baráti. Cseresznye, barack, fröccs, homokiból. Nem az íze végett lesz, hanem a hatásáért.
S miért tejbüfé? Mert azokban a hetvenes-nyolcvanas években irtózatos korabeli innovációval egy turmixgépet is beállítottak s pár napig gyümölcsturmixokat is mértek. Aztán kiderült, nagy igény nincs rá. Mára minden maradt a CH3-CH2-OH bűvkörében. Éljen a múlt.

Beszervezéseim története

Nagybajuszú
a dákóval, segít

Eljött az idő, s elmesélem beszervezéseim történetét, merthogy láthatóan ennek szezonja van. Kétszer is nekemfutottak a titkosszolgálatok.

Az első történet idején, a nyolcvanas évek közepén járunk, méghozzá Kalocsán a Jurinovics laktanyában, egy nagyon hideg téli napon. És akkor egyszer csak az ügyeletes hármunkat szólít, hogy hagyjuk ott az aktuális kiképzést – szokás szerint biztosan az olasz hegyivadászokat győztük le fejben -s egy befűtött szobában várakozzunk. Mi ebből már csak jól jöhetünk ki.

Egy kedves – na, itt ez sem mindennapos – civilruhás ember barátságos beszélgetés közben felajánlja, hogy lehetne itt segíteni ám. Közben elejt néhány olyan információt rólam, amit csak nagyon kevesen tudhatnak. Nem mintha titok lenne, csak nem túl fontos, hogy a szigetszentmártoni KISZ táborban a kanális fedelén átesve csúnyán eltörtem egyszer a kezem. De ez a muki tudja, mindenttudón mosolyog, én meg csak hápogok. Aztán köszönettel nemet mondok. Nem zavartatja magát, a kezében tartott papírban lapozgat egy kicsit, majd így kiált föl: Ja, maga újságíró? Akkor kösz, de úgysem lenne magára szükségünk, újságíróból már így is túl sokunk van.

(Legalább alkudott volna egy kicsit, vagy egy hétvégi hosszú eltáv-nak nevezett hazameteteli lehetőséget ígért volna, de semmi.)

Következő jelenetünk idején már a kilencvenes évek legelején járunk, a demokrácia gyermekcipőjében. Ekkoriban szélsőjobbos, erőszakos alakulatokról írok sokat. Csöng a szerkesztőségi telefon és egy katonás hang, a titkosszolgálat tisztjének bemutatva magát, találkozót kér tőlem. Jó legyen. Hol? Bemegyek magukhoz, az a legegyszerűbb – ajánlom fel. Hmm. Szóval az azért nem olyan egyszerű. Inkább valami nyilvános helyen. Imádom a nyilvános helyeket. Készségesen a titkosszolgálatok közelében lévő Balassi Bálint utcában lévő kocsmát ajánlok. Hogy fogom megismerni? Meg fog – feleli.

És tényleg. Egy kopott, bánatos titkosszolga jellegű rágja a bajuszát az egyik asztalnál.

Kicsit zavarodottan mondja: Ha tud valamit, akkor ugye szól nekünk?

Hogyne – felelem. Ha tudok valamit akkor azt megírom, tessék rendszeresen olvasni a lapunkat – és kész is.

Még kétszer ismétli meg, egye biztosabb benne, hogy szemtelenkedek. Pedig csak harmadikra értem meg, mit is akar „Hogy be tetszene szervezni engem ügynöknek?” Habog valamit, hogy nem így mondjuk ezt, de lényegében igen.

Jaj, igazán kedves ajánlat, de egyrészt én úgyis elpofáznám a dolgot, másrészt meg minek is. Amit tudok, becsszó megírom.

Nem győzköd tovább.

Izé, van egy kis baj – jövök most elő én a farbával egy fillér nincs nálam- Addigra ugyanis már egy kis sört és egy kis unicumot is leküldtem. Most mosogassam le?

Amúgy éppen ott biliárdozik a nemzetbiztonsági bizottság fideszes elnöke (később nagy hatalmú titkosszolgálati miniszter és bajusztulajdonos, akkoriban még beszélő viszonyban voltunk.) Kérjek kölcsön tőle?

- Hagyja csak – legyint emberem – ez még belefér.

- Vérszemet kapok: És még egy kör belefér?

- Bele, bele – réved a távolba.

• De azért én csak kölcsönkérek a biliárdozóktól – remélem, nem felejtettem el visszaadni.

Nincs mentség

Farkas Vladimirnál

Bő tíz évvel ezelőtt hívott fel egy jó ismerősöm azzal, menjek már el beszélgetni Farkas Vladimirral, Farkas Mihály fiával, az egykori ÁVH-s főtiszttel, aki megint egy nagyon érdekes könyvet rakott össze.

Mindig is érdekeltek a nagy idők kis tanúi, ám nagy kedvem nem támadt egy volt ÁVH-shoz. Ismerősöm szerint, viszont egyrészt a maffiaügyeket is csak úgy lehet feltárni, hogy akadnak pentitok, bűnbánó maffiózók, akik hajlandóak vallomást tenni társaikra és saját magukra is persze. Másrészt meg Vladi tulajdonképpen ma már rendes ember, nem kínos vele beszélgetni.
Gyorsan beszereztem hát Farkas Valdimir: Nincs mentség című könyvét, amelynek előszavában maga is kifejti, hogy bár tudja, nincs mentség arra, amit az ÁVH tett, magyarázat azonban szükséges, s neki, mint az egyik tanúnak, kötelessége megosztania emlékeit az utókorral. „Nemcsak a saját múltammal való szembenézésnek, hanem nyilvános vezeklésnek is szánom”- írta. Amúgy a kötet alapja az a több mint százórás interjú, amit a kitűnő rádiós Borenich Péter készített az egykori ÁVH-sal.
Farkas Mihály fia kilenc évet húzott le az ÁVH-nál, az első években az operatív technikai szervezetet vezette, aztán a határon túli felderítés főosztályvezetője lett. Ám igazán kínos szerepekhez akkor jutott, amikor átvezényelték a letartóztatott kommunista vezetők ügyeinek vizsgálatához. 1951 április végétől, két hónapot át a Kádár János elleni vizsgálatban vett részt. Azt, hogy a”vizsgálat” szó meglehetősen finoman és szégyenlősen írja le, mi is történt akkor valójában, ma már sok helyről tudjuk.
Mindenesetre szabadulása után Farkas volt alezredes komoly küzdelmet folytatott azért, elmondhassa amit tud. A Kádár-rendszerben a Kádár ügy is tabunak számított, hallgatni kellett. (Hohó, mert ha előkerült volna valaki még megkérdezheti, és mit csinált Kádár a Rajk perben. Jobb a csönd – vélték.)
1988-tól kezdett el Farkas Vladimir a nyilvánosság előtt szerepelni és emlékezni (a Mozgó Világ 1988 novemberi számában Kozák Gyula közölt egy vele készült interjút, vagy azt is feljegyezte hősünk, hogy 1988 október 30-án szólalhatott meg először a Magyar Rádióban, nagy ijedelmet kiváltva a régi idők emberei között.

Sok-sok órát töltöttem „Vladi” XXII. kerületi lakásában, a panelház hetedik emeletén. Azt már első találkozásaink egyikekor fontosnak tartotta elmondani, hogy semmi sem igaz abból, hogy, Kádár szájába vizelt volna, annak kihallgatásakor, ahogy azt a városi legenda tartotta. Már jobb. Amúgy magát sem kímélve beszélt a történtekről. Meg a készülő könyvéről, amely nem állt másból mint a lakótelepi lakás kisszobájában tárolt, végtelen mennyiségű irat, dokumentum, egymás után helyezéséből. Egy történésznek talán felbecsülhetetlen érték, egy olvasónak átrághatatlan kásahegy. De minden sorért, betűért megküzdött, semmit sem engedett változtatni - tudtommal azóta sem jelent meg sehol a mű.
Vladimir, aki egy kedélyes nagypapa benyomását keltette, csak egyszer komorult el. Megdicsértem, hogy milyen tisztaság van a panelházban. Mire némi büszkeséggel azt felelte: „Ez semmi, látta volna, micsoda rend volt itt, amikor én voltam a házmegbízott”.
Megálltam, hogy kimondjam: persze, mert akkor letépte volna a körmét vagy áramot vezetett volna a heréjébe annak, aki mellédobja a szemetet. Nem mondtam. De elkomoruló tekintetéből megértettem, pontosan tudja, hogy milyen megjegyzést nyelek le.
Többet nem is hívott.

Bogdán Jancsi álma

És a valóság?
Bogdán Jancsinak volt egy álma. Egy nagyon szép. Különben is az álmodozás az élet megjavítója. Ahhoz, hogy a valóságban jó dolgok történjenek, előbb álmodni kell róluk, aztán gyerünk, nekiállni, megcsinálni.

No, Bogdán Jancsi éppen így tett. Először is, volt egy álma. Egy nagyon egyszerű. Amikor aludt, azt látta maga előtt, hogy minden szegény, lesajnált cigánygyerek szép iskolába jár, nagy kedvvel, lelkesen. Ezek a szegény cigánygyerekek, akiknek bizony a szülei többnyire analfabéták, ráadásul leginkább munkanélküliek is voltak, aztán ügyesen, okosan elvégezik a gimnáziumot és láss csodát, egyetemre, főiskolára mennek aztán. Ma már orvosok, ügyvédek, szociális munkások, tanárok vagy éppen újságírók, közgazdászok meg mérnökök.

Bogdán Jancsi persze felébredt és nagyon megtetszett neki ez az álom. Mesélt róla a barátainak, az ismerőseinek – mindenki lelkesen hallgatta, bólogatott is hozzá, hogy juj de szép álom. Meg olyasmiket is mondtak neki, hogy te Jancsi, igazán, hogy te milyen mókás dogokat álmodsz, micsoda délibábokat kergetsz. És jót nevettek együtt.

És éjszaka Bogdán Jancsinak megint jött az álom, már hajnalodott, amikor lecsukott szeme mögött azt látta, hogy szépen vonulnak el, fehér kesztyűben az égő tekintetű fiatalok a rektor előtt, talán még a hangot is hallotta hozzá: Doktorrá fogadom önt doktor Kalányos…

Amikor felriadt, azt mondta megint a barátainak: van egy álmom. De miért nem lehet az valóság!

Az egyik kacagott rajta, a másik hahotázott, a harmadik a hátát veregette, hogy jaj de jópofa gyerek vagy te Jancsikám.

De akadt valaki – biztosan a legkisebb, mert a gyerektörténetekben is mindig úgy van az majdnem, mint a valóságban -, aki a tenyerébe csapott és így kiáltott föl: gyerünk! Őt Derdák Tibornak hívják és azon kevés mesebeli hőshöz tartozik, aki nem a parlamentben szeretett ücsörögni és adómentes költségátalány elszámolni, pedig akkoriban éppen képviselő volt,. Nem szerette azt a nagy neogót épületet, pedig talán éppen a legendás Solt Otília mellett volt a helye, hanem kis, világtól elzárt falucskákban imádott élni és tanítani. No, ilyen fiú ez a Derdák Tibor.

És akkor a Tibor és a Jancsi nekiállt megvalósítani azt az álmot. De jaj, tudjuk, az álmok makacs dolgok, nem könnyen adják meg magukat a valóságnak. Bizony kellett instanciázniuk minisztériumban és főhivatalban, városházán és pénzembernél. Eleinte csak a papírok gyűltek, meg a tervek, aztán egy alapítványt is összeraktak. Tibor értette a csíziót. És hogy az egyik szavamat a másikba ne öltsem, lett épület, kerültek tanárok. Na és a gyerekek. Csillogó szemű, értelmes arcú fiúk és lányok, akiket nagy nehezen csak elengedtek otthonról abba a városba. Tiborhoz és János, meg persze a többiekhez.

És tanultak és kacagtak, és tanultak és káromkodtak és tanultak és kinyílt előttük a világ.

Hát így. Jancsi most már csak bronzfiguraként figyeli, mi történik a pécsi Gandhi Gimnáziumban. De nagyon figyeli. Hiszen az ő álmából is lett ez az iskola.

D day

Kulcstartón lógó ember
Szerencsések azok a népek, amelyek nagy történelmi sikereikre boldogan emlékezhetnek. Még akkor is, ha azok a történelmi sikerek egykoron óriási véráldozatokba kerültek. De hát kedélyesen ünnepelni jó, a kedves ősöktől pedig csak annyi előrelátásra volt szükség ehhez, hogy megfelelő időben a jó oldalra álljanak. Hogy miként lehet tudni előre melyik a jó oldal? Azért ez annyira nem bonyolult, még ha mindig akadnak politikusok, akik készséggel zavarják össze a nép egyszerű fiainak butácska fejét, és mindig akadnak egyszerű népfiak, amelyek akarják, hogy az ő buksijukat bizony jól összezavarják a legcsúnyább gondolatokkal. Olyasmikkel, amelyek eleinte csak bárdolatlan megjegyzéseknek, később kicsit éles fogalmazásnak, még később a szólásszabadság határai feszegetésének tűnnek. Aztán utóbb meg lehet menni számolni a halottakat. Szóval, ezért kell tudni hogy hova álljunk, hogy később kevesebb szép ünnepre legyen szükség.

Mindent egybevéve azért a d day-re való emlékezés itt, Sainte-Mere-Egliseben, ahol gyönyörűen süt a nap, igazán helyénvaló. A normandiai kisvárosban boldogan sül a kolbász, a kiskocsmák, kávéházak tömve. Izgatott kisgyerekek és kutyák szaladgálnak az asztalok körül. Komoly családapák magyaráznak fiaiknak 1944 június 6-a fontosságáról, a komolytalanok rendelnek még egy calvadost. Aki ad magára, zöld trikót vesz, rajta a kis felirat 82nd Airobone Division. Rezesbanda vonul fel s alá, hol dixit játszik. Régi amerikai katonaruhába öltözött fiatalokat fotóznak felhevült turisták. Csoportképek készülnek a kis terepjárók előtt. A felhevületlenek a képeslapok között turkálnak, a folyóiratok közül válogatnak. A legtöbb könyv, újság címlapján honfitársunk - nekem még iskolatársam is - fotói közül egy. Robert Capa fényképei a normandiai partraszállásról. Magyarázatként annyi, Robert Capa még Friedmann Endre néven ugyanannak a budapesti Barcsay utcai Madách gimnáziumnak a padjait koptatta, igaz fél évszázaddal korában, mint e sorok szerzője. Mindennek történeti relevanciája semmi. Csak talán arra jó, hogy egész nap büszkén feszíthessek: egy kicsi közöm nekem is van ehhez a nagy naphoz.

Sainte-Mere-Eglis főteréről, mintegy varázsütésre megindul a tömeg valahová kifelé. Ki a mezőre, ahol a nép ajakán csak Iron Mick-ként élő szobor emlékezik az ejtőernyős hősökre. Rövid időre elnéptelenednek a kávéházak és a kiskocsmák. Mindenki felfelé tekinget, most jön a legnagyobb mutatvány. Több ezer ejtőernyőst dobnak le itt Omaha Beach mögött, így emlékezve a hatvanöt évvel ezelőtt földreszállt katonákra Itt jegyezzük meg, hogy Sainte-Mere-Eglis a maga módján év közben is tiszteleg a katonák emléke előtt. A kis katedrális tornyán egy ernyőjével fennakadt élethű katonabábú emlékeztet arra, hogy korántsem volt akkora örömünnep ez a partraszállás. A részletek Ryan közlegény életéből ismertek. Az az emlékezésnek kétségtelenül egy meglepő fordulata, hogy az ejtőernyőjével fennakadt, haldokló katona bábuja az egyik legnépszerűbb szuvenír most itt, akár kulcstartó formájában is.

De ez éppen azt mutatja, hogy a világ dicsősége nem múlik el – mondhatni, kulcstartóként él tovább az áldozat értelme. Használóját arra figyelmezteti, hogy ha hisz a gonoszoknak, akkor abból ez lehet.

Drótszamáron a lovak köz

A főbelőtt szarvas esete

Biciklije mindenkinek van, legalábbis, amíg el nem lopják. Nincs hát egyszerűbb nyári program annál, mint nekiindulni és körbekerekezni a Fertő-tavat. Kell laposüvegbe Unicum, valamennyi pénz és egy pumpa. (Mert, kétféle ember létezik, az egyiknek van pumpája, a másiknak nincs.)

Az út csúnya emelkedővel kezdődik. Aztán kis, rendezett falu, bicikliút, sofőr, aki nem rázza az öklét a kerékpárosra, sem az árokba nem löki. (Ausztria lehet ez már.) Vidám szőlődombok oldalában kerekezünk, ahogy az igazi turistákhoz illik, lelkesen egészen az első pihenőig, ahol kiderül: még tíz kilométert sem tettünk meg. Ettől a lelkesedés fogy, de aztán a kilométerek is, főleg, amikor lejtőn lefelé megyünk, jön meg a kedvünk. De jaj, minden lejtőhöz emelkedő is tartozik, az élet kegyetlen. Így aztán éledő remények és sötét gondolatok váltják egymást, éppen úgy, mint ahogy a terepakadályok következnek. Csak néhány láncvisszaszerelés, egy pumpálás, egy nyereg- és két fékállítás élénkíti a programot.

Késő délután érkezünk meg abba a faluba, ahol megszállni kívánunk. Hosszas keresgélés után kikötünk egy kerti törpékkel túlzsúfolt házban, ahol a szerény árért cserében el kell viselni ezt a kulturális környezetszennyezést. Féllábú gipszgólya, porcelánmacska, bizony mondom, porcelán pamutgombolyaggal - az egész gyomorrontásszerű élményt pedig alig teszi könnyebbé a nappali falán lévő festmény, amely egy szarvast ábrázol naplementekor, amint láthatóan azon mélázik, beleölje-e magát a patakba, amelynek kis hullámain meg-megcsillanak az aranyló nap utolsó sugarai; vagy inkább a terrakotta vadásszal lövesse főbe magát, aki a konyha felől kacsingat áldozatára.

De azért a szoba rendes, a néni tűrhető reggelit ad, mi kell ennél több a fáradt vándornak?

Az ébredés után a legszebb visszaülni a nyeregbe, de ezt talán hadd ne részletezzem. Újra fel és újra le. Miközben bődülten süt a tüzes nap sugára az ég tetejéről a biciklistára. Felesleges sütnie oly nagyon, a biciklistának így is nagy melege vagyon. Még szerencse, hogy szembejön egy útszéli fogadó, ahol a drótszamarak kiköthetők, és egy-két jó fröccs, helyi nyelven szólva: spriccer megiható Herr Oberkeller előadásában.

A faluban a szállások igen drágák, hiába magyarlakta település. De sebaj, vissza a biciklire és tovább. Később már drága helyek sincsenek, minden megtelt, az összes osztrák úgy döntött, hogy itt tölti a hétvégét. Így hosszas válogatás után mi egy játszótéren kötünk ki. A padon kényelmesen elhelyezkedni, egy pulóver a fej alá, az esőkabáttal betakarózni. Hú, de baromi hideg van. Később a helyzet romlik, még baromibb hideg lesz. Az unicumos csodalaposüveg száraz, mint a Szahara az esős évszak előtt.

Szerencsére csak néhány óra pirkadatig és reggel ötkor már újra a nyeregben talál minket a felkelő nap. Még mindig jobb, mint a fagyhalál. És innentől kezdve - akármilyen hihetetlen, de igaz - minden nagyszerű. Kiderül, hogy ez a vidék igen festői olyankor, amikor nem takarják el a kilátását a helybéliek. Látunk nyulakat, szarvasokat.. Ha biciklitúrára adnák a fejüket, csak reggel ötkor vágjanak neki.

Szájból szájba lélegzés

Ilyen a babák élete

Kirakatbaba vekkere hétköznaponként reggel öt óra negyvenötkor csenget. Pár perc szunyálást még enged magának általában, aztán óvatosan kibújik az ágyból, hogy ne ébressze fel a mellette még békésen horkoló férjét, Samut, aki csak tízre megy a vöröskeresztes tanfolyamra, ahol a stabil oldalfekvést és a szájból-szájba lélegeztetést gyakorolják rajta a fiatalok.

Kirakatbaba kióvakodik a konyhába, ahol zsemlyét szel és vajaz, majd szalvétába és fóliába csomagolja a gyerekeknek szánt ozsonnát. A kisebbik egy elit gimnáziumba jár, nagyok a tervei: köztéri lovas szobor szeretne lenni – ha sikerül neki, akkor messze ő viszi a legtöbbre az egész famíliából. Szorgalmasan tanul, készül, nagy a küzdelem. A bronz szakra csak igen sok ponttal lehet bejutni, nyelvvizsga is szükséges hozzá. Meg persze egy csomó összeköttetés, politikai hátszél, kapcsolat, mert akárkiből mégsem lehet lovas szobor. Mindenesetre, ha mégis sikerül neki, akkor az első női lovasszobor lehetne a városban.

A nagyobbik gyermek sokkal léhább, akár még hintaló gondozónak is elmenne. Szereti a játékállatokat, három nagy plüssmedvét is tart otthon, akiket ő lát el, etet és sétáltat. Amúgy jószívű, gyakran látják együtt a Bádogemberrel, a Gyáva Oroszlánnal, és Csutakkal amint a telep szélén rúgják a bőrt. Vagy a pettyest. De labdát sosem.

Kirakatbaba az uzsonnát a konyhaasztalon hagyja a különtornára és a nyelvszakkörre való „Gazdálkodj okosan” pénzzel együtt, hogy a gyerekek befizethessék, amit kell. Közben nagyot sóhajt, drága az élet, minden emelkedik, és ki tudja, mennyire biztos az ő állása. Kevesebb a vásárló, viszont egyre több a kínai kirakatbaba, mi lesz ebből.

Kisétál a mézeskalács házikóból – eltartási szerződés útján jutottak hozzá a boszorkától, aki Jancsi és Juliska sütésből tartotta el magát, amíg még tudta. Most már bedugták egy öregek otthonába, a többi boszorka közé. A mézeskalács itt-ott már foszlik, penészedik. Újra kellene cukormázaztatni az egészet. Mindig van valami.

Kirakatbaba feltolakszik a fél nyolcas varázszőnyegre. Persze rettentő nagy a tömeg, lökdösődnek a népek. Lasan araszolnak csak előre, akkor a dugó. Kirakatbaba dohog magában, hogy másnak honnan futja saját, vadonatúj perzsa varásszőnyegre vagy éppen a szuperelegáns csiga vontatta hintóra.

Beérve a nagyáruházba felveszi a munkaruháját és mire megszólal a nyitást jelző duda, már meg is beszélte a szakszervezeti bizalmi Fekete Babával, hogy ha nem javulnak itt a körülmények akkor még a végén sztrájkot szerveznek, mint a vonat-terepasztalosok. Aztán meg majd nézhetnek a vevők, amit csak akarnak. Persze csak a szájuk jár

Nehezen telnek-múlnak az órák egészen addig, míg a nagy csillagóra el nem üti a zárórát.

Fekete Baba, aki rég elvált, még elmegy a kolléganőivel egy kicsit lazítani a Százholdas Pagonyba. Esetleg mát pohárkával kicsit le is gurítanak. Kirakatbaba picit irigykedik rá, de nem sokat, mert még be kell vásárolnia a Futrinka utca boltban, aztán futnia haza, főznie családnak.

És holnap minden kezdődik elölről. Ilyen a babák élete.

Vajon van-e rajta bugyi?

Hol a
bugyi?

Részlet egy agyonforgatott, szamárfülessé gyűrt tankönyvből, amelyet a legnagyobbak állítottak össze. S a legjobb fejezeteket hozzá nemcsak az élet, hanem néha már maga a nagy internetes újságírás is írta. Az újabb kiadások leginkább képregény formában készülnek, igazodva a felhasználó kollegák szövegértési képességeihez.

Végy egy csipet sztárocskát. A sztárocska onnan ismerszik meg, hogy nem zavarja, akármit is írnak róla. Néha fölbukkan televíziókban és falinaptárokon. Leginkább celeb partikon tenyészik, sok más hasonló celeb között. Maga sem érti, hogy került a többi celeb közé, igaz, sokat küzdött ezért. A mellplasztika kötelező tartozék. Emellett jó ha van kutyusa (sosem ebe vagy kutyája!). Legyen aktív a szerelmi élete. Ha nem az, akkor sincs baj, majd azt hazudjuk, hogy egyik ágyból ki, a másikból be.

Néha kapjon hajba nyilvánosan más, hasonló figurákkal. Ha végtelenül békés és jámbor, akkor majd kitaláljuk mi neki ezt is.

Akarjon lefogyni vagy éppen meghízni. Hagyja ott a régi szeretőjét viszonylag gyakran. Régi szerető az, akivel már legalább kétszer lefényképezték az elmúlt héten. A magyar nyelvet ne beszélje kétezer szónál többel. Ha mégis, akkor a felesleget húzzuk ki.

Intelligenciahányadosa ingadozhat az 75 és a 150 között. Ha a felső határérték felé közelít ugyanis, akkor elég intelligens ahhoz, hogy úgy viselkedjen, mint 75-ös kollégái.

Kerüljenek elő időnként róla fotók, amikor kivillan a mellbimbója, a köldöke vagy éppen a feneke. A kivillanás legyen váratlan helyen, de előtte sokszor próbáljuk el, hogy fotósunk le ne maradjon róla. Ha rosszul szaladna mégis a szekér, akkor derüljön ki róla, hogy nem hord bugyit. Ha csak kicsi a baj, elég ha ezt egy pályatárs meséli el. „Celebünkhöz közelálló forrásunk szerint” vagy éppen „Celebünk magát megnevezni nem kívánó, egy közeli ismerőse szerint” fordulattal tegyük hatásossá az efféle fajsúlyos információk közreadását.

Ha nagyobb a baj, mert már egy hete semmi jó sem jelent meg alanyunkról, akkor szálljon ki miniszoknyában egy autóból vagy készüljön lesikamerás kép, amint egy tejbüfé hátsó felében lehajol egy leesett kakaóscsigáért. Még jobb, ha nem is lehetünk egészen biztosak benne, van e rajta bugyi vagy sem, mert ekkor erről társadalmi vitát indíthatunk, sok hozzászólóval.

Celebünk legyen pajkos és mindenre legyen frappáns válasza, amely a nemi élet témaköréből való.

Fontos, hogy celebünk semmilyen néven nevezhető hasznos tevékenység végzésén soha ne legyen rajtakapható, mert akkor oda a varázs.

Viszont néha jöjjön össze egy közepes sportolóval, beszéljen trágárul egy főzős tévéműsorban, vagy csavarja el pár percre a dúsgazdag, kedves szépfiú fejét.

Celebünkről szülessen mielőbb a jeles szerző tollából leleplező írás. Benne sok intim kalanddal – nem baj, ha ezek sose estek meg, azért van a jeles szerző, hogy ő kitalálja azokat.

Celebünk, ha már kezd uncsibuncsi lenne, akkor menjen a fenébe.

Mi pedig gyorsan nézzünk egy másik, ugyanilyen után.

D pontból egy merőlegessel a feudalizmusba

Mariann testcsele
az áttetsző blúzzal

A szalagavató táncánál még csak az számít, ki a párod, milyen ruhát vegyél fel, és ott lesz-e az Andi, akit talán végre el mersz hívni, randizni. (Pár az Évi volt, ruha mégiscsak a sötét öltöny, Andi meg le se tojt, így aztán az Évivel kellett smárolni a ruhatár mögött, a kabátok rejtekén. Ami időtöltésnek rövid távon elég jó, de hosszabban semmi, mert az Évi az Andrásba szerelmes, aki persze le sem tojja őt.)
Aztán jön ugye a ballagás, amit az eddigi években mindig végigröhögtünk. Tavaly már közel sem volt olyan őszinte a mosolyunk, mert ugye tudja az ember, hogy mindjárt ő következik. Egy év rengeteg idő – biztattuk akkor egymást. És tényleg hónapokig soknak tűnt. De egyre kevésbé soknak. Aztán hopp, most meg valami olyasmit morog ez a szemüveges úr, hogy húzzak tételt. Ne az időt húzza kérem – próbál jópofáskodni. Ezek szerint mégiscsak elment az az egy év, ha már itt az érettségi.
Szóval, tételt kell húzni és ne tessék izgulni, mert a legtöbben úgyis átmennek, szinte sose szokott senki megbukni. Na, kösz szépen. Akkor még hülyébben néz majd ki, ha én fogok. Bár kétségtelen, miután az ember átmegy a matek írásbelin már kicsit más színben látja a világot. Szóval, mégsem teljesen lehetetlen a kör négyszögesítése, amihez csak azt kell megérteni, hogy rajzoljunk OA =1 sugarú kört és ennek egyik átmérőjét, AB-t. Az átmérő B végpontjához rajzoljunk érintő egyenest, és ebből a végpontból mérjük fel a BC=OA húrt. Világos nem? Aztán már csak annyi van hátra, hogy a BC húr felező merőlegese kimetszi az érintőn a D pontot. A D pontból az érintőre, a B érintőpont felé indulva, mérjük fel a DE = 3 OA távolságot. Nem folytatom, innentől már minden érettségizett fújja a hogyan továbbot.
Így utólag mondhatjuk, nem volt egy nagy ügy ez a matek írásbeli, kár volt ekkora feneket keríteni neki. És én tudom, hogy az iskola az életre készít fel, mert mióta matekból érett vagyok, a strandon ragaszkodom hozzá, hogy a kabinos csak prímszámmal megjelölt szekrényt nyithat nekem. Ha valaha érettségizett, akkor ez egy semmi neki.
Ja, de a tétel, amit most ki kell húzni. Igen, igen.
Kérem én 12-es tételt húztam. A feudalista termelés módozatai. Hmm. Izé, már a IV. századtól kezdve megfigyelhető a római birodalom nyugati részén, hogy az árucsere csökkenésével a gazdasági élet súlypontja fokozatosan a mezőgazdaságra helyeződött át. A nagybirtok megerősödése is megfigyelhető. Mert annyi minden megfigyelhető. Például, hogy a Mariann a legáttetszőbb blúzát vette fel, valószínűleg ezzel a testcsellel próbálja ellensúlyozni a második világháború fordulópontjainak ismeretével kapcsolatos bizonyos hiányait. Akarom mondani, a nagybirtokokon megvalósult az ipar és a mezőgazdaság üzemszervezeti egysége. A munkaerőt parasztok biztosították, akik a föld használata fejében megmunkálták a birtokos földjét, és így tovább, de hiszen mindenki tudja ezt, aki valaha érettségizett.
Csak akkor tudnám, az apám miért ébred még most is rendszeresen izzadva, sikoltozva arra, hogy már megint érettségiznie kell?

Radnóti Miklós esete - Bálint András estje

"Az én «nemzetem» nem kiabál le
a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó"

Jó tíz éve kezdődött nekem ez a történet – persze, hogy most eszembe jutott, annak mégiscsak az az apropója, hogy száz éve született Radnóti Miklós.

Szóval, jó tíz éve a Szombat című folyóiratnak egy interjút készítettem egyik kedvenc színészemmel, Bálint Andrással, a Radnóti Színház igazgatójával. Aki ráadásul abban az időben a Nemzeti Színház kijelölt igazgatója volt. Azé a Nemzetié, melynek helyén ma is egy csinos Gödör terül el. Hol máshol, mint a Radnóti piciny igazgató irodájában beszélgettünk, többek között arról is, hogy egyes szélsőjobbos hecclapok, arra tesznek sunyi célzásokat, vajon Bálint András elég jó magyar-e ahhoz, hogy a Nemzeti Színház direktora legyen. Hát nem kész röhej, hogy az egyik legkitűnőbb, legnépszerűbb magyar színésszel kapcsolatban ez egyáltalán előkerülhet?

Talán így jutottunk el Radnóti sorsáig. Radnóti naplója is szóba került. Idézek az akkori beszélgetésünkből:

- 1986-ban mondtam ezt először, amikor még meg sem jelent a napló. Gondoltam, ha megkérdi mi az én viszonyom a zsidósághoz, ezzel fogok válaszolni. Radnóti álláspontja ugyanis nagyon közel áll az enyémhez. „A szobám falán három «családi kép» van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: «a nagybátyád?» vagy «a rokonod?» Igen, - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, «zsidó felekezetű» vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem «szellemiségem» és «lelkiségem» és «költőségem» meghatározójának. Magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. Kitagadhatnak, befogadhatnak, az én «nemzetem» nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, - megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem.

Pár éve a Parlamentben Radnóti díjakat osztottak. Bálint Andrást hívták meg, hogy emelje az ünnepség fényét. Akkor is ezt a – zseniális Radnóti estjén azóta is elhangzó – részletet idézte.

A fene vigye el, de hát ez még mindig olyan aktuális.

(Bálint András naplója a Radnóti naplójáról)

Boszorkányok a parlamentben

Vigyázz, ha jön a seprű
Boszorkányok márpedig vannak. Ugyanis, konyhája csak azoknak lehet, akik léteznek. Mert a senki, nem mondhatja azt, hogy valaki, anélkül, hogy valaki ne lenne.

A boszorkányok tanyáján mindig nagy a nyüzsgés. Aki szombaton este szeretné ide elhozni a kedvesét, az jól teszi, ha már legalább két nappal korábban helyet foglal.

Aztán, nem könnyű parkolóhelyet találni a sok seprű között, amellyel a vendégek érkeznek. Pedig, mint tudjuk, iszik vagy vezet. Ön dönt. Aki seprűre száll – zéró tolerancia – az egy korty ital nem sok, annyit sem fogyaszthatna. A lapok így is tele vannak a legszörnyűbb ügyekkel. Hogy valaki részegen lefordult a seprűjéről, amikor nekiment egy denevérnek és mind a kettőjüknek annyi lett egy pillanat alatt. Nem ritkán ártatlanok esnek a hétvégén részegen repkedő boszorkák áldozatául. Mert ugye ezek a kis gonosz boszorkák nem bírnak magukkal. Elmennek a Boszorkánykonyhába, táncolnak, gonosz varázslatokat űznek, varanggyá változtatják a főpincért. Elcsavarják az ördögfiókák fejét, azokat magukévá teszik, közben meg nem egy közülük mértéktelenül iszik. Mi több, az utóbbi időben divatba jöttek a mindenféle bódító anyagok, és egyéb varázslatos szerek. Ettől persze a parti végére azt hiszik, képesek hazajutni a seprűjükön.

Amúgy a Boszorkánykonyhában mostanában a nagy kedvencek közé tartoznak a különféle varázskoktélok, amibe ha csak beleszagolsz, máris megcsap a bódulat. S mámorodban mindenféle rosszat kívánsz boszorkánytársaidnak. Mert a boszorkány éltető eleme, élete értelme a gyűlölködés és a rosszindulat. Sajnos, egy egész életen át nem könnyű egyenletes, magas színvonalon gyűlölködni és rosszindulatúnak maradni. Ettől aztán sokan depressziósak lesznek. A boszorkány, ha depressziós, akkor nevet és mosolyog. Társai ilyenkor teljesen hülyének nézik. Ha a helyzet sokat romlik, akkor be is csukják az elmeosztályra.

Nos, ehelyett inkább eljönnek a Boszorkánykonyhába, becsapnak, könnyed kézzel, lazán a gallér mögé egy ilyen koktélt. És az még szinte le sem ér a gyomrukig, már érzik azt a kellemes, bizsergető érzést, amitől azonnal képesek egy vaskos sértést odavágni a másiknak. Vagy csak leszólni a cipőjét. Még egy pohárka elfogyasztása után már a kartárs haját kritizálják, aztán a jellemét, a politikai állásfoglalását, netán a szexuális orientációján gúnyolódnak. És olyanokat gagyarásznak, hogy ez annyira hülye boszorkánynak, lassan elmehetne embernek is. Ez olyan súlyos sértés errefelé, ami vért kíván. Ilyenkor gyakran pofozkodnak, vagy molotov koktéllal dobálódznak. S miközben a kiérkező járőrök rutinosan szétválasztják őket, úgy sziszegik egymásnak a legaljasabb sértéseket. S ilyenkor mindegyikük boldog és elégedett.

Sajnos, mostanában ritkulnak ezek a víg hétvégék a Boszorkánykonyhában. Egyre több törzsvendéget elcsábított a politika.
A múltkor a parlament parkolójában már alig maradt hely a seprűmnek.

Csasztuskába oltott klezmer

Dorka örök

A Cafe Burger első ránézésre egy olyan igazi kellemetlen hely. Hosszú sor az utcán, mogorva jegyszedő, aki legombolja rólunk a belépőt, nagy melák őr, aki lökdösi a mulatozni vágyó fiatalságot, tömeg és füst és zaj.

Csak a második pillantásra derül ki, hogy a Cafe Burger tényleg egy igazi kellemetlen hely. De direkt ám. Legalábbis ezt hazudják a működtetői, akik biztosan eleve romlott emberek. Ugyanis normális lélekkel nem lehetünk büszkék arra, hogy itt a csillogó villogó új Berlinben egy vendéglátóipari egységet alapítunk, amelyik olyasféle hangulatot áraszt, mint a régi jó kelet-berlini időkben.

De láthatóan scheftet mindenre lehet alapítani és akadnak, akik élvezik a kényelmetlenséget, a személyzet udvariatlanságát és a vigasztalhatatlanul kopott berendezést. A Cafe Burger ma Berlinben a legnépszerűbb helyek közé tartozik, ami igen szomorú képet ad a felnövő ijfúságról.

Mert nem olyan ez, mint Budán a Bambi, ami egyszerűen csak úgy maradt, vagy az egyik utolsó e tárgykörben, a pesti Madách téri tejbüfé, amely éjjel-nappal várja az alkoholistákat a hetvenes évek hangulatában. Mert az ott nem díszlet, az maga a valóság. Felhozhatnánk még persze a romkocsmákat (hajh, egykoron a Ráckert, micsoda kalandok estek ott meg édes istenem), vagy a Corvin áruház tetején kialakított retro filinges itatót. De ezekbe szorult valami ötlet, valami kedves, ironikus báj. Egy fricska a múltnak. A kocsma poézise az.

A Cafe Burgerbe meg nem poézis szorult, hanem végtelen sok nagyrészt büdös ember. Aki mind egymás hegyén hátán csápol. És ezzel elérkeztünk jövetelünk céljához is. Hiszen éppen itt lép fel a Rotfront nevű zenekar. Tagjai büszke emigránsok – jaj már ez a szó is mennyi mindent elmond az egységesülő Európában. A Rotfront Jurij Gurzsi Russendiszkóssal és a mi Wahorn Simonunkkal, valamint a mikrofonnál Gryllus Dorkával nyomul. És az emberben legyen honfiúi tartás. Ha egyszer hazánkfiai és lányai (hú, de micsoda lány ez) lépnek fel Berlinben, mi meg éppen itt portyázunk, hát vétek lenne kihagyni az egészet.

Állítólag a banda manapság Berlin egyik legnépszerűbb bulizenekara. De az kiderül, a Cafe Burger előtért azért áll a sor, azért tűrjük a mogorva kasszírnő basáskodását mi is, és az igazi berlini fiatalok is, hogy együtt táncoljuk, énekeljünk erre a zenére.

Milyen is ez? Valaki úgy fogalmazza meg, hogy csasztuskák klezmerbe oltva, kelet-európai vastag mázzal leöntve. Egyszóval, vicces, vidám és korántsem túl bonyolult muzsika. Aminek édes zamatot, kedves bájt ad, hogy németül, oroszul és persze magyarul énekelnek felváltva, attól függően melyik művész melyik nyelvet beszéli, énekli.

Ha nem vagy színjózan, ha érzéked van a bulihoz, ha csak mulatni akarsz egyet valami eredetire, akkor tán ez az. Nem beszélve Gryllus Dorka mosolyáról és kecses táncáról.

Vasárnap este egyébként mifelénk az A38-as hajón lépnek fel. Egy jó helyen, végre nem abban a csúnya Cafe Burgerban.

Fenntről lefelé haladva

Ugrás a nagy semmibe

Az élet egyik nagy tanulsága, hogy mindig van lejjebb. Akad egy pillanat, amikor a legmagasabb pontra érünk. Ott egy gondolatnyit tán megállunk, aztán uzsgyi lefele.

Most már persze minden mindegy. Itt már nem gondolhatjuk meg magunkat és nem jöhetünk azzal elő, hogy bocs, de most jöttem rá, hogy egyrészt utálok ugrálni, másrészt nem szeretem a vizet, ami ráadásul biztosan hideg is, harmadrészt, csak most jut eszembe, nem érek én rá ilyen marhaságokra, sietnem kell haza, megígértem.

Jókor – felelhetjük erre. Most már csak tessék szépen, ügyesen zuhanni lefelé. A minimál program a túlélésé. Hogy ne csapódjunk a híd lábának, hogy ne egy méretes hasas legyen ebből az egészből, és még véletlenül se essünk bele egy hirtelen előtűnő motorcsónakba. Persze lehetnek ennél komolyabb reményeink is. Mondjuk, hogy szép kecsesen csobbanunk a vízbe, eleganciával és férfias könnyedséggel, hogy a túlpartról bámuló lányok könnyedén sóhajtsanak, amint a pillanatnyi riadalmat elfújja szívükről a langymeleg nyári szellő. Miközben mi peckesen kászálódunk ki a habokból, ép csak félresimítjuk a ránk tapadt sáros iszalagot és úgy jegyezzük meg, mint akinek az efféle ugrálás csak annyi, mint másnak az ugróiskola egyik kockájából átlépni a másikba, hogy nohát. Nohát, ennyi volt. Ugorjak tán még egyet? Ugorjak egy csavart szaltót, esetleg hátrafelé, becsukott szemmel és a többi.

A lányok meg persze majd megint sikongatnak, hogy juj, meg jaj, meg ne mondjál már ilyeneket. Persze vigyázni kell, mert nyilván ott áll az a fekete szemű, dévaj tekintetű, piros pólós, aki alig hallhatóan, eperajkait kicsit mozdítva megjegyzi majd, hogy: Ugorj! Hát persze, ha akarod, ugorj még egyet, esetleg csinálj egy csavart szaltót. Ugor, hátrafelé, meg becsukott szemmel, meg ahogy akarsz. Ugorjál tőlem, nyugodtan. És akkor talán. Akkor talán majd megmondom, hogy ráérek e veled este elmenni fagylaltozni, meg végigfutni itt a folyóparton le a hídig, Át a nagy réten, azon, amelyiken az a sok szép virág nyílik. Esetleg szedhetsz is majd nekem egy csokorra valót, vagy fonhatsz belőle egy koszorút a hajamba.

De a legfontosabb, hogy ugorj, ne legyél gyáva. Mit kell betojni ezen? Más is ugrott már csak azért, mert fagyizni akart velem, meg átszaladni a réten, meg ilyesmik. Nehogy azt hidd már, hogy te vagy az első. Megcsinálod. Csak gondolj erősen rám, ott a korlátnál, amikor eldöntöd, neki mersz e kezdeni. Ha már elrugaszkodtál, akkor meg már mindegy. Onnantól csak lefelé van. Nincs visszaút – egyenes a víz felé. De nem is a folyó a cél, hanem én. Hogy észrevegyelek végre, pedig te vagy a majdnem legkisebb, meg legvéznább és még vicceket sem tudsz jól mesélni, és a bélyeggyűjteményedre sem vagyok kiváncsi. De ha ugrasz, akkor egy pillanatra odanyújtom neked azokat az eperajkakat.

Biztos, valami ilyesmit fog mondani. Hű, de sokáig lehet itt zuhanni. Odaértünk már?

Munkásököl, a vasököl

Munka hadának a lépte dobog

Munkásököl, vasököl – odacsap, ahova köll. (Régi igazság)

Munka után, estefelé,
A nagyvilág az enyém, s a szívem övé
Őérte dolgozom,
Sok hosszú nappalon át
Pihen a gyár és pihen a gép
Nem kattog a szíve, ha jön a sötét
De mert az én szívem mégsincsen vasból,
Én megyek feléd. (Énekelte Jávor Pál, 1946-ban)

1950-53 között 115ezer sztahanovista oklevelet osztottak ki (Burget Lajos: Retró szótár)

A munka megvár, nem szalad el.
Dolgozz keveset, nem ér baleset.
Amíg itt csak fizetgetnek, addig mi csak dolgozgatunk.
Úgy álljunk a munkához, hogy mások is hozzáférjenek. (Hernádi Miklós: Közhelyszótár)


A munkások szerették a dalt és szerették a zenét. Ezzel könnyítettek a munkáséletükön. És az embertelenül nehéz munka közben rájuk fért a könnyítés (Marosán György: Tüzes kemence)


Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kénytelenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszontagságának, a piac minden ingadozásának. Ha a munkás kizsákmányolását a gyáros már annyira befejezte, hogy a munkás készpénzben megkapja a munkabérét, akkor megrohanja a burzsoázia többi része: a háztulajdonos, a szatócs, a zálogos stb. (Marx-Engels: Kommunista kiáltvány)

Két munkás szenvedett súlyos sérüléseket Budapest V. kerületében, amikor egy Vörösmarty téri építkezésen több métert zuhantak egy mélyedésbe hétfő reggel - mondta Molnár Péter, a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság szóvivője. (MTI jelentés)

Az állam akkor halhat majd el teljesen, amikor a társadalom megvalósítja majd ezt a szabályt: „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint”, vagyis, amikor az emberek annyira hozzászoknak majd az együttélés alapvető szabályainak megtartásához és amikor munkájuk annyira termelékeny lesz, hogy önkéntesen fognak képességeik szerint dolgozni. (Lenin: Állam és forradalom)

Minden munkás tudja, hogy összehasonlíthatatlanul jobb olyan pénzből kiadni Lenin műveit, amely a burzsoáziától származik — véletlenszerű adomány formájában, mint abból az összegből, amelyet az orosz munkásoktól és parasztoktól szednénk össze arra a célra, hogy a bolsevik leninisták elleni rágalmakat terjesszük. (Lev Trockij: levél a szovjetmunkásokhoz)

Hogyha nem bírunk mi itten megélni,
Kénytelenek leszünk mi innen elvándorolni
Sebaj, sebaj, éljen a munkás, éljen a jog
Éljen a munkás, éljen a jog. ( Munkás-dal)

Mit csinál legelőször a munkás, ha leesik az állványról?
- ???
- Kiveszi a kezeit a zsebéből, hogy munkahelyi balesetnek látsszon. (Régi vicc)

Lábföltét

Valparaiso, az én Soroksárom

Nem tudom, jártak-e mostanában Valparaisóban, ott a Csendes-óceán szélén? Igazán csinos hely, kár kihagyni. (Haha, nagyon régen kitaláltam már ezt az első mondatot. Olyanra szerettem volna, hogy elég nagyképű legyen – mintha én úgy ugranék le oda, akárcsak Soroksárra. De mégis legyen egy olyan könnyed, világfias húzása, hátha legalább magamnak elhiszem, hogy Valparaiso az én Soroksárom.)
Talán ez a világ egyetlen olyan, dombokra települt városa, amelyről nem mondják azt, hogy hétre épült, merthogy állítólag rögtön ötvenre. Mindenesetre a hegyek majdnem az óceánig kiérnek, majd meredeken zuhannak alá, így aztán a házaknak is nagyon kell igyekezniük, hogy megkapaszkodjanak az oldalukban. Igen élénk színekre festik a falakat, ez különösen jól mutat az ég kékjével, a tenger azúrjával. Mint tudjuk, az, aki megkerülte a Horn-fokot, már bármelyik tengerészkocsmában fölteheti a lábát az asztalra. No most, a régi szép időkben a Horn-fok felé induló hajók fontos kikötője volt ez – ezért aztán az itteni, helyes kis ivókban nem is akkora ritkaság a matrózláb az asztalon, a láb folytatásában a matrózzal. Illetve mostanában mégiscsak ritka, mert történt ugyanis 1914-ben egy kisebb baleset, megnyitották a Panama-csatornát és azóta már nem érdemes, ha csak sportértékéért nem, megkerülni a fokot, át lehet vágni a kontinens derekánál. Igaz, akkor szó sem lehet lábföltétről.
Mindenesetre jókora konténerszállító hajók rakodnak, miközben helyes indián fiúk éppen pakolják ki a turistáknak szánt csecsebecséiket. Aki járt már a pesti Blaha Lujza téren, az el tudja képzelni a dolgot. Éppen úgy zenélnek, éppen úgy öltöznek, és éppen olyan vicket-vackot árulnak az itteni indiánok, mint a pestiek. Mondhatnánk, azokat utánozzák.
De nemcsak kilátás van itt tengerrel és bazárral, hanem igazi, izgalmas latin-amerikai piac, ahol hosszú percekig próbáljuk kitalálni néhány fura alakú gyümölcsről, hogy mi is lehet, és miként kellene elbánni vele. Aztán föladjuk valami kolbászszerű, jó fűszeres, zsíros dologért.
Valparaiso a chilei parlament székhelye is. Egy igen ronda, modern épületbe költözött vissza a parlament a diktatúra végén – itt ülésezik mind a két kamara csöndes nyugalomban. (Benéztünk oda, de lehet, hogy rossz helyen jártunk, mert senki nem vonult ki, ha a másik beszélt. Semmi kiabálás, sértegetés. Udvarias, ámde kicsit unott arccal állítólag arról beszéltek, melyiküknek mit kell tennie azért, hogy Chilében jobb legyen. Úgy látszik, még nincs messze a diktatúra emléke.)

Amúgy a parlament fölső teraszáról pompás kilátás nyílik köre-körbe, a hegyekre, a tengerre, sőt még a közeli haditengerészeti múzeumra is, ahová diákoknak és katonáknak a belépő félárú.

Ha jártak mostanában Valparaisóban (na csak elsütöm ezt a mondatot még egyszer), akkor megerősíthetnek, olyan kellemes, langy nyugalom van ott. Hiányzik.