Ki írta Kádár szolnoki beszédét?

Balla László emlékére

Még állt a nagy Szovjetunió, még a peresztrojkás Gorbacsov uralkodott, még hiábavaló szesztilalom volt birodalomszerte, mikor mi doktor Boros barátommal Kárpátalján kezdtünk neki egy alapos riportsorozatnak.

Itt találkoztunk a minap elhunyt Balla Lászlóval, a Kárpáti Igaz Szó című magyar nyelvű napilap nyugalmazott főszerkesztőjével, a Szovjet Írószövetség tagjával, az íróval és képzőművésszel, akoről akkori barátaink azt terjesztették, sokat tud Kádár '56-os szolnoki beszédéről.

Hősi idők járták még akkor, tán egy fél óra múlva már ott ültünk a szobájában. Idézzük fel ismét akkori beszélgetésünket:

- 1956 novemberének első napjaiban az ungvári tankönyvkiadó magyar szerkesztőségének vezetője voltam, amikor három kollégámmal berendeltek minket a pártbizottságra, és közölték velünk, hogy másnaptól a rádiónál dolgozunk. Üzemelni kezdett egy adás az ungvári rádióban, amely Nyíregyháza hullámhosszán beszélt, a nyíregyházi adót elnyomva. Ide rendeltek be minket titkos feladattal, amelyről sokáig egyáltalán nem lehetett beszélni.

• Mi szerepelt a rádió programjában?

- Csak híreket mondtunk, természetesen a TASZSZ híranyagát, és többször beolvastuk a Zsenmin Zsipao híres cikkét, amely akkor a legautentikusabbnak számított a magyarországi helyzet értékelésében. Ezen kívül még zenét sugároztunk. Az anyagokat magunk fordítottuk és gépeltük, ezeket senki másra nem bízhattuk. Járogattak be hozzánk mindenféle emberek, tisztek is, persze nem mutatkoztak soha be. Egyszer megjelent egy alezredes meg egy őrnagy, és az elejtett szavaikból tudni lehetett, hogy Kádár itt van Kárpátalján. Persze teljes bizonyossággal nem állíthatom, hogy így volt, hiszen vele itt nem találkoztam. Kaptam ekkor egy anyagot, kontrollszerkesztésre, azért, hogy nézzem át nyelvi szempontból. Magyar szöveg volt, de megoldásaiból, a nyelvi fordulataiból tudni lehetett, hogy fordítás.

• Mit tartalmazott a szöveg?

- Kádár szolnoki beszédét. Nekem akkor erről még fogalmam sem volt. Én csak nyelvi szempontból fésültem át, de amikor elhangzott, hát akkor már nem volt meglepetés…

• Ön hogyan ítélte meg, milyen nyelven íródott az eredeti szöveg?

- Oroszul. Pontosabban fogalmazva: minden esetre nem magyarul, hanem valamilyen szláv nyelven.

• Kötelező volt önöknek, hogy végezzék azt a munkát?

• Igen, igen.

• Mi történt volna, ha azt mondja: „Nem vállalom”?

- Nem volt olyan helyzet, hogy ezt lehetett volna mondani. Annál kevésbé, mert az elején még nem tudtuk milyen céllal alakult a rádió.

• Milyen volt a hangulat önök között, akiket berendeltek az ál-nyíregyházi adóhoz?

- Fogcsikorgatva csináltuk a munkánkat, mert hittük, hogy Magyarország valami jobb élet felé akar elindulni. De amikor november 4-én elhangzott a Kádár-beszéd, amikor jöttek az első ellenkező értelmű hírek, amikor megkaptuk a Fehér Könyvet, akkor bennünk megingott a korábbi elképzelés, hogy ez tiszta ügy, forradalom volt. Én őszintén szólva, nem tudtam, hogy hova álljak…

Dédapámmal a Szenföldön II. Most én jövök

A zsidók országa

Turbulencia - fordul újra hozzám a kaftános, pajeszos ember, aki a mellettem lévő széken terpeszkedik el. Egész úton mogyorót rág, ötpercenként újra és újra beszédbe igyekszik keveredni velem, de én ellenállok. Ilyenkor nagyot sóhajt és tovább próbál olvasni visszafelé lapozott könyvéből. De most, hogy nem sokkal Ciprus után újra be kell kapcsolni a mind jobban zötyögő gépen a biztonsági övet úgy érzi, eljött az ő ideje. Az ilyen kicsit is rendkívüli helyzetekben az emberek sokkal közlékenyebbek, reméli. Először jön Izraelbe? Járt már Jeruzsálemben? Sok rokona él ott? Ha péntek este nincs hova mennie, kérem jöjjön el hozzánk! Nem vár válaszra, azt sem veszi észre, hogy az egyre jobban rázkódó repülőn elfehéredő ujjakkal szorítom a karfát. Rendületlenül folytatja. Az unokáim már nem tudnak magyarul. Minek is. Itt születtek, itt élnek.

Lassan újra kitisztul az idő, simán szállunk tovább, a távolban feltűnik a part, Tel Aviv, a tengerparti szállodasor, a luxushotelek és felhőkarcolók. Ahogy a gép nagy ívben megfordul, rááll Ben Gurion kifutópályájának irányára, a kapitány éppen beszámol arról, hogy huszonkét fok van és az óránkat legyünk szívesek előretolni egy órával, mögöttem egy idős hölgy felzokog. Már idefelé is néztem, feltűrt ujjú blúza alól, kivillant a karjára tetovált szám. Két hüppögés között valami olyasmit próbál mondani a mellette zavartan gubbasztó nőnek, aki tán a lánya, hogy ők ezt ott Auschwitzban vagy hol, nem is képzelték. Hogy túlélik, hogy hazajönnek, hogy új életet kezdenek. Túlélte, hazajött. De hogy ő még egyszer eljut abba az országba, ami a zsidóké.

A nő mellette kínjában valami olyasmit habog, hogy na persze, hogy nem képzelték, mert hol volt akkor még Izrael. S láthatóan lélekben megpróbál felkészülni arra, hogy százharmincadszorra is végig kell hallgatnia azokat a régi történeteket.

A gép áthúz egy pálmafaliget felett, és simán landol a betonon. A dagadt, amerikai külsejű turisták unottan megtapsolják a pilótát. A mellettem ülő kaftános végre megfeledkezik rólam, előkapja zsebéből a telefonját és véget nem érő beszélgetésekbe bonyolódik. Még akkor sem teszi le, amikor teljes sebességgel megindul a kijárat felé, félrelökdösve kicsiket és nagyokat, fiatalokat és időseket. Táskáját lengetve vág utat magának az izgatott tömegen, persze utastársaink többsége legalább ilyen intenzíven próbál legalább egy fél méter előnyhöz jutni, úgyhogy a küzdelem kiegyensúlyozott. (B. I. barátom - először járván itt a nyolcvanas évek végén, ki tudja, milyen csodákra várva - amikor egy ciceszes alak végleg kilökte a rövidebb sorból, így sóhajtott fel: Azért nem árt ha egy országban van egy kis egészséges antiszemitizmus. Későbbpersze rájött, hogy ez azért rossz vicc.)

A repülőterek mindenütt a világon egyformák. Sorbaállás az útlevélvizsgálatnál, aztán a bőröndök visszaszerzése, cipekedés kifelé. Pálmafák máshol is akadnak, s olyan helyen is jártam már máshol is, ahol szintén nem értem a feliratokat.

Előző rész itt

Randevúnk a bajuszos hölggyel

A "Magyar ne lopj"-tól
a kultúráig

Bécsbe átugrani egy jó kiállításra, nem egy nagy ügy. Tulajdonképpen annyi, mint Szegedre vagy éppen Debrecenbe, minden tekintetben. Legalábbis azoknak, akik az 1990 utáni időkben szocializálódtak.

Ám, akinek okozott már lábremegést Hegyeshalomnál (ó, mily sok gondolat tör elő belőlünk e helységnév hallatán), hogy vajon a vámos megtalálja-e a zokniba rejtett, csempész 1000 schillingjét, az tudja, miről beszélünk.

Na persze, most se határ, se schilling, se lábremegés. Csak a kultúra iránti mérhetetlen szomj.

(Amúgy a kilencvenes évek legelején, amikor magyar bevásárlóturisták mirriárdjai lepték el Nickeldorfot vagy a Maria Hilfer Strassét, kezdtünk el Bécsbe átugrani kiállítás nézőbe. A csapatot szervező barátunk, doktor Boros, határozottan megígértette velünk, hogy csak kulturális intézménybe tehetjük be a lábunkat, nehogy már rólunk is azt gondolják, hogy „olyanok” vagyunk. Tartottuk is magunkat ehhez, egészen addig, míg doktor Borosnak múlhatatlan szüksége nem lett egy szakáll-borotvára, ezért tett egy kis engedményt. S körülbelül húsz helyen álltunk meg, hogy megkérdezzük, milyen Bartschneiderrel rendelkezik a meglátogatott kereskedelmi egység, hol általában „Magyar ne lopj!” felirat erősítette a népek barátságát. De, ha már megállunk, akkor a Kapitány is közölte, hogy ő hajókötelet akar nézni, én nekem meg kijelentette akkor már nekem is jár egy töltőtollbolt. Így aztán, amíg be nem következett a fogyasztói társadalom teljes térnyerése, nem is mentünk többet Bécsbe kulturálódni.)

De most megint indulás reggel. Méghozzá a Kunstforum nevű intézménybe, Frida Kahlot látni. A Kunstforum, amelyet egy bank működtet, igazán jókat tud kitalálni, csak az elmúlt években volt itt Chagall, Cezanne, amerikai impresszionisták bemutatója, most Frida Kahlo. Áttekinthető méretű, de azért van annyi kép, hogy megéri eljönni, használható, többnyelvű feliratok. Nem beszélve a szomszédban lévő parkolóházról – nem olcsó ugyan, de a kultúráért áldozatokat kell hozni. Amúgy nagyszerű vonat is jön ide, az osztrák vasutak működtetik. Tiszta, gyors, kényelmes, megfizethető, és a büfében sem csapnak be.

De vissza Kahlo-hoz. Mindig érdekes olyan képekkel találkozni eredetiben, amelyeket reprodukciókból már jól ismerünk. A színek, a hangulat így mégis más. Még akkor is, ha hol egy hát takarja ki a vásznat, hol egy könyök mélyül az oldalamba, hol én lépek valaki sarkára. Hétköznap délelőtt ugyan, de elég sokan vagyunk kíváncsiak arra, milyenek is a valóságban a mexikói művész alkotásai.

Röviden összefoglalva: Jók.

Meg aztán a fényképek, beszámolók az életéről. A szeretője évekig egy magyar származású fotográfus volt – elég sok fényképet készített róla. Nos, a képeken nem is látszik annyira az a bajuszka, amit pedig önarcképeire mindig gondosan odafestett.

Természetesen egynémely képnél megemlítjük, hogy Salma Hayek a róla szóló filmben talán jobb nő volt. De nyilván nem kezeli ilyen ügyesen az ecsetet.

Bő két órát bóklászunk a képek között, aztán irány a Naschmarkt, de ez már egy másik történet.

Barbie és Ken átöltözik

Karszalag legyen kéznél

Barbie és Ken azért maradt örök kedvenc, mert mindig a kor igényeinek tudnak mesterien megfelelni.

Egy időben Ken kócsagtollas füvegben, díszmagyarban járt, bár a kardja gyakran beleakadt Barbie himzett pruszlikjának a szegélyébe. Később polgári ruhát öltöttek, Kent gyakran látták délután zsakettben este meg szmokingban, Barbie is inkább szolid kosztümben járt, csontkeretes szemüveget hordott. Aztán beléptek a katolikus legény/leányegyletbe, ennek megfelelő ruházattal. Egy picit később bőrgatyát kapott Ken, térdig érő, vastag zoknit és bakancsot, idővel ezt karszalaggal is kiegészítette, amin egy nyilaskereszt volt látható. Barbie sem maradt le, ő dirndliben pompázott, nyilas karszalaggal, kis kontyot viselt hozzá és szigorúan nézett.

Aztán jött a csukaszürke egyenruha a vállapokkal, Barbinek meg igazán jól állt méretes kebelén a szűk ápolónői fehér köpeny.

Ken – mert Ken és Barbie egyszerre több igénynek is meg tud felelni – ugyanakkor rongyokba öltözött, talán rabruhába is, karjukra pedig nyilvántartási számot tetováltak.

Aztán jött a partizánruha, a dobtáras géppisztoly, mint kiegészítő.

Az átöltözések üteme továbbra sem lassult. Ken egyszerű munkásruhát szerzett, olajos overált és egy kalapácsot a jobbjába. Barátnője fejkendőt kapott, egyszerű kötényt, amit a fejőnők hordanak és egy sarlót szorongatott mindig a kezében.

Ken közben hordott gimnasztyorka szerű zekét, felhővágó sapkát, miközben nőjének közel bokáig érő szoknyáját egy főnök nem találta elég hosszúnak, hát így szólt hozzá: Barbie elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!

Közben – mert az igények sokfélék – elkészült ez a munkásőr szett is, a csinos sapkával, és a vörös nyakkendővel. A géppisztoly öltöztet.

Teltek múltak az évek. Egy időben Ken még az ifiparkba táncolni is csak öltönyben-nyakkendőben mehetett. De a haja gyorsan nőtt és a következő képen itt látjuk már farmernadrágban, Barbieról ezekben az években készültek az első merész, bikinis képek. De olyat is találunk, ahol feszes pólóban látható, jól megfigyelhetően, melltartó nélkül.

Aztán jött a kockás ing, amelyet sosem törtek be a nadrágjukba, a csöves farmer és az Alföldi papucs. Ken karácsonyra még egy hadseregtől ellopott vegyvédelmi táskát is ajándékozott élete nőjének, aki ebben tartotta aztán a rúzsát, papirzsebkendőjét és a kis sminkkészletét is.

Majd újra az öltöny, először lila zakó, vad, mintás ing, makkos cipő. De hamar jött a váltás, márkás öltöny a turkálóból és Barbien is feltűntek az első „igazi angol ruhák”.

Egy szép napon Ken, miközben az újságot olvasta, így fordult állandó társához: figyelj, azt hiszem elő kellene venni a naftalinból a kócsagtollas füveget, meg a díszmagyart. A kardot hagyd, arra már nem emlékszik senki. Te meg azta szép gyönygyvirágos menyecskeruhádat kapd fel.

A lány este – ahogy mindig szokta – odarakta a fotelre a másnapi öltözetet, ahogy azt ura kérte. Már majdnem készen volt, amikor visszafordult és a karszalagot is kikészítette. Hogy ne kelljen kapkodni, ha megint az is kell.

Kína, nagy sebességgel

Maglev, a gyorsvasút

Képzeljük el, hogy a Budapest-Vác távolságot a vonat hat és fél perc alatt teszi meg. Most azt nem is akarom hozzátenni, hogy egy tiszta és rendezett vonat, amely megdöbbentően tiszta és rendezett pályaudvarról indul és érkezik. A peron előtt takaros egyenruhába bújtatott, mosolygós fiúk és lányok irányítgatnak el, hova álljunk, hol várjunk. Amúgy maximum tíz percet kell a következő szerelvényre.

Ez a Maglev, a mágnesvasút, amely Sanghaj közepéből szalad ki velünk a sanghaji nemzetközi repülőtérig. A távolság, amit megtesz, nagyjából éppen annyi, mint a Budapest – Vác közötti. Igaz, a magyar vasúti menetrend szerint által

ában 41 perc kell ez utóbbihoz, de akad olyan személyvonat, amelyik egy óra huszonnégy perc alatt képes legyőzni azt, amit kínai versenytársa hat és fél perc alatt. Tény, Vácig sok a megálló.

Itt viszont, aki útközben ki akar szállni, az kénytelen metróval menni. Mert persze a sanghaji metró kimegy a repülőtérre is. Miért ne menne, a 170 kilomé

terébe, amely az összhossza, belefér. Világos, kényelmes metró ez, széles ülésekkel, tág terekkel, csinos –de persze a hely szellemének megfelelően, igazán tágas, megállókkal. Csakhát metróval vagy 25 percet is elrabolna az életünkből az út. Így hát legyen a Maglev.

Mindenesetre a helyiek is lelkesen fényképezik, amint a szerelvényben sűrűn elhelyezett sebességmérők fokozatosan mutatnak egyre nagyobb számot, a harmadik percben elérik a 432 kilométeres óránkéntit, aztán vagy egy percig így

robogunk, majd fokozatosan lassítunk. Érezni sem a gyorsításból, sem a lassításból nem sokat lehet, jól ki van ez találva. Talán csak az a feltűnő, hogy a mellettünk húzódó, kétszer ötsávos, persze kétemeletes autópályán nyilván nem cammogó Audik, BMW-k, Buickok szinte állva maradnak.

Amúgy 501 km/h a csúcs, amit elért ez a vonat, úgyhogy még a mindennapokon is van mit fejlődni.

Kínai mosoly album

Nőket enged-
nek a játékosok közé

Biztos az a sok savanyú arc, ami itt körülvesz, a világfájdalmas pofa, a depressziós ismerősök miatt van az, hogy Kínában annyira élveztem: mosolyognak az emberek. Mész az utcán, a sarkadra lép egy ember, de rád nevet. A következő majdnem fellök, de kedvesen csinálja, a harmadik szinte átgázol rajtad, de még

visszainteget és kacsint egyet, hogy, bocs haver, de hát nagy a tömeg ez ilyen.

Pedig felteszem, itt sem könnyű. A nagy és gyors változások, a pár év alatt mindent elnyelő ultramodern város, a kis közösségek széttépése és népek felhőkarcolókba telepítése – biztos, hogy számtalan konf

liktus, baj nyavalya éri itt is az embereket. És akkor még nem is beszéltünk emberi jogokról, jogbiztonságról vagy éppen az itt is virulens korrupcióról. Jó, de ettől még kacagnak egy jót. És most ne tessék azzal jönni, hogy nyilván nem is őszinte a nevetésük. Cserében a mi fancsali képünk, na az őszinte és igazi. És jó ez nekünk?

Szóval, a vidám tekintetek miatt is szeretem, ha a régi ütött-kopott, koszos városrészekben lehet mászkálni Sang

hajban. Belenézni az utcán

főző nők fazekába, félrerúgni a tyúkot, amelyik még nem tudja, rövidesen abban a fazékban végzi. Persze előtte még itt, nyílt színen megkopasztják szegényt. Miközben a szomszédok minden valószínűség szerint okos tanácsokat adnak az elkészítés módját illetően – de ezt megerősíteni gyenge kínai tudásunk végett, ne

m tudjuk egészen biztosan. Tény, a tyúk nem tiltakozik.

És jó nézni a kártyásokat az utcán, amint elszántan verik a blattot, miközben egy pizsamás ember egy bilivel egyensúlyoz az utca végén lévő nyilvános vécé irányába, eltüntetni az éjjel maradékát. Röpködnek a lapok, némelyik fickó úgy odacsapja a lapot, hogy csak úgy porzik. Felhívom a figyelmet arra, hogy errefelé a nőket is beveszik a játékba, ami például nálunk a Csikágó szélén, vagy az Almássy téren sosem fordulhatott volna elő. Nők még a kibicek közé sem állhattak – meg kellene nézni most miként is van ez itt. És egyáltalán léteznek-e még

a Sokol rádió hátához laposelemet befőttesgumival rögzitő, ultizó nagypapák, illetve utódaik, vagy itt a mosollyal együtt a közös játék öröme is kihalt? Jövő héten lehet hogy a Városligetbe indulunk felfedező útra? Nagy kaland lenne.

Mindenesetre most még maradjunk ezen a kedélyes sanghaji környéken. Szaladgáló, koszos kölkök, furcsa állatok- ezekből vacsora lesz, bicikliszerelő fiúk- ők eszik majd meg. És mindenki mosolyog.

Igaz, Sanghajban is egyre nehezebb ilyen környéket találni. Kell a hely a toronyházaknak. Jön a markolóautó, és már csak egy halom rom emlékeztet arra, hogy itt milyen élet folyt. Aztán már az sem. Legfeljebb a 42 emeletről lehet körbenézni. Kérdés, onnan föntről észre lehet e venni, amint lent néhányan asztalt, székeket cipelnek ki, előveszik a kártyát, kevernek és osztanak. Igaz, hogy egy autóbehjató mellett – de az élet és a kártya megy tovább. És a mosoly is marad

Jeruzsálemi zarándoklat, dédapám a Szentföldön

Holnap Palesz-
tinában leszek...

Dr. Adler Illés rabbi, korának egyik legünnepeltebb hitszónoka (mindig magyarul prédikált), a héber irodalom kitűnő ismerője, több jeles tudományos értekezés és cikk szerzője, négy gyermek édesapja 1905 első felében nagy útra indult. Száznegyvennégy társával együtt az évszázadok óta török kézben lévő Szentföldre zarándokolt. Az utat barátja, Szabolcsi Miksa, a neves újságíró, az Egyenlőség című lap kiadója és főszerkesztője szervezte „Ez az út a békében, nyugalomban és jólétben élő magyar zsidó testvérek látogatása volt a török hódoltság alatt élő ősi földön, a szegénységbe süllyedt Jeruzsálemben, a felvirágzó gyarmatokon. És Ráchel kopott, omladozó sírhelyénél, ott, Padan-Arám országútján, az elhagyott zsidó nagyasszony szomorú mauzóleumánál megfogadták a zarándokok, hogy ők, a magyar zsidóság, emelnek új síremléket a könnyező ősanyának, kinek hamvai még most, évezredek után sem tudnak elnyugodni, ki még ma is sír, sír, sír üldözött gyermekeiért.”[1]

Nagyanyám, ki akkor hatodik évét sem töltötte még be, arra emlékszik, hogy a csapat már a szombati indulás előtt egy nappal beszállt a hajóba, s ott várta meg, hogy kifussanak a tengerre, nem akarván megsérteni a halachát.

Nagyanyám Adler Illés rabbi - korának ünnepelt hitszónoka - lánya volt. E tényből könnyen kikövetkeztethető, hogy én Adler Illés (korának ünnepelt, és a többi) dédunokája valék.

S ahogy most arról a rég feledésbe merült, kalandos, fárasztó ám mégis lelket melengető, hitet erősítő útról olvasok, veszem csak észre, hogy néhány hónap híján éppen annyi idős vagyok, mint hetvenhét éve halott ősöm - a neves hitszónok, ki mindig csak magyarul... - volt akkor.

*

„ Ki tudna olyan éjjelen aludni, melyen az ember azt mondhatja magának: holnap reggel Palesztinában leszek! Voltak, kik nem is hitték, hogy valóra válik. Hát lehetséges, hogy ugyanazon a földön járunk, melyen Jósua harcolt, Debóra bíráskodott, Sámuel törvényt hozott, Dávid király zsoltárait zengte, Salamon bölcsességeit hallatta, Jezsajás az Úr igéjét hirdette, Illés próféta a Baál ellen tüzelt (...) Alig pitymallott már, amikor majdnem mindannyian a fedélzeten voltunk, hadd lássuk meg a földet, azt a szent földet, mikor először feltünedezik. (...) Előző nap egyáltalán nem láttunk földet és most elénk bukkan a föld ama választott része, melynek porából az első embert alkotta meg az Isten, melyen a patriarchák éltek és mely a világ központjává vált. Örömünkben, fölindulásunkban egymást üdvözöltük, hogy az Úr arra érdemesített, hogy ezt a pillanatot megérjük. A kis ország roppant története nehezedett a tudatunkra, hogy először megpillantottuk. Mi mást tehettünk abban a pillanatban, mint az, hogy imába kaptunk. Imádkoztunk azon a nyelven, mellyel az Úr a világot teremtette, melyen az ősök és ősnők, próféták és királyok beszéltek, és melyen ugyancsak azon a kis darab földön, melyhez, ím, közeledünk, az a Könyv íródott meg, mely mint a fáklya sötét éjjelen, úgy világított be az emberek lelkébe. Imádkoztunk azon a nyelven melyen Izrael ivadékai az egész földön ma is imádkoznak és amelyen azon a kiválasztott ponton, melynek Palesztina a neve - mint még aznap meggyőződtünk - már nemcsak imádkoznak, hanem közönségesen tárgyalnak is. Hallottunk anyákat, kik héber nyelven kecsegtették el gyermekeiket a játéktérről, ahol az édes apró emberkék héberül kergetődznek, héberül labdáznak, héberül mondják el egymásnak, mit hozott a vásárról a papa és ha úgy fordul, héberül verekednek is. Megfigyeltem egy anyát, ki csecsemőjét héberül altatta, azon a nyelven, melyen máshol némely zsidó tudós is csak dadogni tud.”[2]

Következő rész: http://fotolexikon.blogspot.com/2010/10/dedapammal-szenfoldon-ii-most-en-jovok.html

---

[1] Szabolcsi Lajos: Két emberöltő, Az egyenlőség évtizedei (1881-1931), Bp. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993.

[2] Szabolcsi Miksa, A szentföldi út, Egyenlőség, 1905. Május 14. - közli Szabolcsi Lajos.

(Folytatás következik - eredetileg a Szombat című újságban jelent meg.)

Játszótéri tai csi - kínai patchwork

Az eltűnő betűk nyomában

És akkor, a toronyházak közt ott vannak a terek. Ahol a népek üldögélnek és lelkesen verik a blattot. Vagy éppen kockáznak. Délelőtt sétálunk erre, hát idősebb hölgyek lassú zenére taj csiznek. Egyikük hozott egy nagy magnót, cincogó, lassú hangok és szép lassan mozognak rá az asszonyok. Van, aki mosolyog közben magában, más koncentrál, hogy el ne rontsa. Egy töpörödött asszonyságnak harmadszorra sem sikerül a mutatvány elég kecsesen – a kedvéért még egyszer visszatekerik a zenét. Hátha most. Aztán egyszercsak egyikük az órájára néz és kiált valamit. Mindenki szalad összekapkodni a holmiját. Mennek dolgozni. Többségük talán közért pénztáros, kalauz, vagy tanár. Megvolt a napi testmozgás és társadalmi élet. Pár méterre tőlük fiatalemberek írnak a földre szépen rajzolt kínai betűket. „Festékként” vizet használnak. A kaligrafikus gondossággal megalkotott jelek felett aztán hosszan tanakodnak, értékelik az eredményt, néha elégedetten bólogatnak, dicsérőleg pillantanak az alkotóra, máskor meg inkább a fejüket csóválják. Ilyenkor újra lendül az ecset, jön a javítást.
S mire egészen tökéletes lesz az alkotás a reggeli nap fel is szívja a gondosan megformált alkotásokat.
Lehet elölről kezdeni az egészet.

Sanghaj Manhattanja

Pudong

Szokás Sanghaj Manhattan-ének is nevezni ezt a felhőkarcolók uralta pudongi részt. Persze Manhattan egészen más. Egyrészt, mert azt teljesen természetesnek vesszük, hogy New York központja felhőkarcolókból áll, na ja, az a gazdag Amerika. De hogy jönnek ehhez a kínaiak? Amikor itt még néhány évtizede éhenhaltak emberek, csenevész rizsültetvények próbáltak megmaradni és a bicikli számított a módosak közlekedési eszközének. Másrészt, amíg New Yorkban utcába szerveződnek a magas házak, addig itt egy nagy területen elszórva találhatóak.
Bár kétségtelenül meglehetősen imponáló a Jing Mao nevű irodaház 88. emeletről lenézni vagy a Kelet Gyöngye nevű tévétorony felső gömbjéből körbepillantani. Üveg és beton és a legkülönfélébb toronyházak terpeszkednek itt. És persze minden irányban épül egy új, ott állnak a daruk és pakolják a nyolcvankettedig emeletre éppen a nyolcvanharmadikat. Egy bő évtized, ha kellett ehhez. Rizsföldből felhőkarcolók városa.
A világ legnagyobb cégei versenyeznek azért, hogy itt irodát nyissanak. Még akkor is, ha az árak szó szerint is az egekben járnak. De hát, aki sikert szeretne aratni, az nem hagyja ki ezt a több mint húszmilliós várost, ahol, mint eső után a gomba, úgy nőnek a gazdagságot jelentő irodaházak.
Ebédszünetben öltönyös urak és kosztümös hölgyek indulnak falatozni, Lexusok és más óriási luxusautók dudálnak rájuk – gyorshamburgerezők és pizzázok jelzik, a globalizmus győzelmet aratott itt is.
Felhőkarcoló a sanghaji belvárosban is akadnak. Kettő tetejére mászunk fel. Az egyik – bár épp hogy a negyvenedik emeleten van – egy uszoda egy luxusszállodában, a Jujuan Hotelben. Az még csak hagyján, hogy a legfelső szintre rakták a medencét. De a medence egész fala üvegből készült. Ahogy ott tempózol, olyan, mintha a kivilágított város felett úsznál. Bedugod a fejed a vízbe, kinyitod a szemed és látod a fényeket – tényleg olyan, mint egy álom.
A másik pár sarokkal arrébb egy téren áll, állítólag a világ legnagyobb tere, a Népköztársaság tér. Itt áll a többiek közt egy Radisson Hotel, a teteje, mint egy UFO űrhajó gömbje. Persze vendéglő ez, amelyik szépen, komótosan körbeforog a város felett, miközben te Tsing Tao sört, esetleg rizspálinkát hörpölsz a rákokhoz, a homárokhoz és egyéb, ilyen helyen illő ételekhez. A számla is az égben jár, ne tessék izgulni.

Made in China, patchwork 2.

Nagyon Nagy Fal

Csak az számít embernek, aki már járt a Nagy Falon – idézi minden vicces kedvű idegenvezető az állítólagos kínai mondást. Mindenesetre a kínaiak közül nagyok sokan vannak, akik embernek szeretnének ezek szerint számítani, mert tömegével zarándokolnak a Nagy Fal különböző pontjaihoz, hogy elmondhassák, itt is jártunk.
Első felismerés: A Nagy Fal tényleg nagyon nagy lehet. A szeszélyesen kanyargó hegygerincen, ameddig csak a szem ellát, ott szalad föl-le a fal. Bástyák és kis erősségek szakítják meg, néha egy-egy kiszögelés a turistáknak, ahol igazolást kaphatnak arról, hogy ők hősök, hogy idáig föl bírtak mászni, valamint nélkülözhetetlen szuvenirokhoz lehetet jutni.
Második felismerés: Nem is olyan könnyű ide felmászni, és emberré válni, mert végtelen lépcsősorokon kell kaptatni, nincs két egyforma méretű lépcsőfok. Egyszer félméterest kell lépni, utána meg tízcentist, aztán megint pár óriási lépcsőfok következik. És hozzá negyven fok és egészen párás levegő.
Harmadik felismerés: A Nagy Fal egészen új. Felújítva, rendberakva, a kövek közti fúgák pontosan kiöntve, sehol egy hiányzó tégla, egy meglazult szegély. Hogy ugyanilyen volt a régi is? Bizonyára. Talán csak azok a kétnyelvű táblák hiányoztak innen a Han vagy a Ming dinasztia idején, mely szerint viharban ne használja a mobil telefonját, mert belecsaphat a villám és csak akkor induljon felfelé, ha jó kondiban érzi magát, különben baj lehet.
Pedig megéri felmászni, mert jó a látvány – balról szegény hunok, akik nem tudtak így bejutni a birodalomba, mert ők nem bírtak felmászni ide, jobbról a szorgos kínaiak, akik egy jó 6 ezer kilométeres fal- és erődrendszer építésével kivédték a támadást. Ma meg lehet mutogatni az egészet a turistáknak.

Made in China az egész világ 1.

Tiltott város Maoval


Kínáról sokat tud az is, aki soha, még csak a közelében sem járt. Tudjuk, hogy mindent a Földön Kínában gyártanak, Made in China az egész világ. Lehet alkudni, és ha valamiből sokat veszel, akkor az „óco”.A rengeteg bóvli hazája ez. Aztán meg, sokan is vannak, de nagyon jönnek fel gazdaságilag. Volt nekik egy saját Sztálinuk/Rákosijuk – a Mao. Persze, ma már nem járnak Mao öltönyben, rengeteg a milliomos, de a nagy tömegek még szegények. Ám az olaj már azért olyan drága a világban és azért lesz mind megfizethetetlenebb, mert Kína életszínvonala egyre inkább közelít a nyugatihoz – amihez rengeteg energia kell.
Ha nekem egyszer lesz időm, és találok egy kiadót hozzá, akinek meg pénze van, akkor biztos, hogy egy Kínáról szóló fotoalbum elkészítésébe fogok majd. Hogy megmutassam, milyen is ez a Kína. Persze csak a felszínt látja az arra járó néhány nap alatt – fogalma sincs a részletekről, a hátérről, de mégis. Sok mindent el lehet mesélni, de megmutatni mégis hatásosabb. A Peking vagy Sanghaj utcáin özönlő luxusautók tömkelegét. Az utca persze kétszer öt sávos, és két vagy három emelet egymás felett ugyanígy. És vadiúj Audik, BMW-k és Buickok cikáznak itt bolond összevisszaságban. A toronyházakat. Vagy, egyre távolabb a belvárostól, a régi kis házakat, az összeszoruló lakásokat, a budi a házsor végén. És persze, mindenütt esznek valamit, vagy főznek vagy éppen megvitatnak. S ha arra tévedsz, rádmosolyognak. Hálás fotótéma, jól illik a képzeletbeli könyvembe.
És a kínai kirándulók tömegeit sem hagyhatjuk ki, akik több kilométeres sorba állnak be, a Mennyei Béke terén, hogy bejussanak egy pillanatra Mao maozeumába. Vagy sétáljanak egyet a császárok egykori rezidenciájában, a Tiltott városban, ahol a bejáratnál ugyan még egy Mao Ce-Tung kép néz le ránk. De az egész hatalmas országból idesereglő kínai turisták már a kapitalizmus praktikus és drága termékeivel, a legmodernebb japán fényképezőgépekkel örökítik meg magukat minden sarkon.

(Folyt. köv)

Teniszpálya és zöldségkertészet Besencén

Öngondoskodás aprófalvas módon

Besence apró falucska Baranya déli részén, egészen lent, a horvát határánál. Az alig 130 lelkes település lakóinak közel fele beás cigány, sok a munkanélküli, kevés munkalehetőség volt eddig. Mint sokszáz más hasonló községben. Besence azonban minta lehet arra, ki lehet törni a mély depresszióból.

Besencén ma teniszpályát is avatnak. Sőt, az elmúlt hetekben egy pécsi teniszedző, Huszár Károly, a Pécsi Tenisz Club vezető-edzője, a falu apraja-nagyját megtanította teniszezni.

Kérdés , biztosan erre van itt a legnagyobb szükség, erre kell költeni a pályázatokon elnyert pénzt?

Ignácz József, a település polgármestere persze rögtön elmondja, hogy a „Gondoskodó falu” címre hallgató pályázatokon az Országos Foglalkoztatási Közalapítványtól elnyert pénzeken mennyi minden született itt még. Zöldségkertészetet létesítenek, húsz embert tanítottak ki, miként kell ott dolgozni a Sellyei Mezőgazdasági Szakiskolával együtt. Határmenti együttműködést készítenek elő több horvát településsel, ha jól megy a dolog, komoly beszállítói lehetnek nagyüzemeknek, még a Vegetának is.. Vállalkozásokat segítő inkubátor-házat hoztak létre. Vagyis, ha más nem gondoskodik róluk, akkor, jól kihasználva a pályázati lehetőségeket, maguk gondoskodnak magukról. Ignácz József korábban már megszervezte itt azt is, hogy hasznos szakmákat tanulhassanak az emberek. Sokat tett azért, hogy rendberakják lakói a falut.

No, és akkor vissza a teniszhez. Ignácz József: „A térségfejlesztők általában a programok a komplexitásáról szoktak beszélni. Munkahelyet teremteni önmagában nagyon nehéz, talán nem is lehet. Azokkal az emberekkel, akik 20 éve munka nélkül vannak, most már lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nem látja a szüleit dolgozni menni, nagyon nehéz mit kezdeni. Hiába települ mondjuk egy ilyen térségbe egy olyan cég, amelyik tudna munkát adni, a munkakultúrája sajnos rettentő alacsony. Azok az emberek, akik most megfogták a teniszütőt, egy hónap alatt megtanulták a szabályt, megtanulták a kultúrát, a sportetikai normákat. Ráadásul újra fontosnak érezhetik magukat, azt gondolhatják, hogy nem vagyunk mi semmivel sem alábbvalóbbak másnál, bármire képesek vagyunk, lám, még teniszezni is megtanultunk. Ez önbizalmat ad az embereknek, fontosnak érzik magukat, egy kicsit a méltóságuk is helyreáll És ettől majd sokkal jobban fognak dolgozni. Ráadásul az az egy hónap azért azon túl, hogy a tenisz szabályait megtanította ott a közösséggel, az egy rendkívül nagy közösségformáló erővel bírt, mert nem a kocsmába mentek az emberek, hanem 30-40 fiatal, felnőtt, gyerek az egy hónapon keresztül ott volt a teniszpályán.”

Besencén Ignácz József polgármester és Székely Gabriella, az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány igazgatója felavatja az új létesítményeket a teniszpályát, a kertészet létesítményeit, az inkubátor-házat.

Kari bá’ a teniszedző meg azt mondja, hogy van 2-3 gyerek, akiből nemzetközi mércével mérve is sikeres teniszezőt lehetne faragni. Ha lenne hozzá pénz.

Besence néhány képben

New York, 2001. szeptember 11

A szexi özvegy villant

A katasztrófa-turista az az ember, aki saját szemével akar a helyszínen meggyőződni arról, hogy a dolog tényleg olyan véres, olyan szomorú, az áldozatok éppen úgy sírnak és éppen olyan kiszolgáltatottak, mint ahogy azt a tévében látta. Sőt, megbizonyosodhat afelől is, hogy ha legközelebb majd valamit tragédiát bámul a képernyőn, miközben csipszet rág és kólát szürcsöl hozzá, akkor a szereplők tényleg igaziból szenvednek, vagy igaziból halottak és tényleg kifordult a belük – és többet már nem állnak onnan fel. Meg aztán, biztosan az is ott van a katasztrófaturista lelkében, hogy amíg ő nézi más baját, addig őt nem érheti csapás.

Nem szeretem a katasztrófa turistákat, már csak azért sem, mert akadályoznak a normális munkavégzésben. Hiszen nekem, egy katasztrófa helyén az a dolgom, hogy megmutassam az emberi szenvedést, a gyászt, a kiomló beleket, hogy otthon a kedves néző a tévé vagy a számítógép előtt kellően szörnyülködhessen, kattintson eleget – hogy jól menjen a bolt a csipszet és kólát reklámozóknak, s így nekünk is. A katasztrófa turistákat tehát megvetjük – ezt meg is szoktuk beszélni a kollegákkal a helyszínen, miközben a fotósunk éppen felmászik a koporsó tetejére, mert onnan jobban be tud fényképezni az özvegy dekoltázsába. Ugyanis az nagyon kattintékony, hozza a népet a honlapra. Hátha még a gyászruha szoknya alá is be lehet fotografálni - Temetésen villantott a szexi özvegy – jár a cím a fejemben, s már zsebemben érzem a napi jutalmat. De ha a sok amatőr ott tolong a vértócsák közt, vagy a temetésen, ahelyett, hogy otthon kattintgatna, akkor csak az én dolgomat nehezíti. Vagyis, utáljuk a katasztrófák helyszínére sereglő kukkolókat.

Mégis, mikor ott álltunk a ledöntött Világkereskedelmi Központ tornyainál, illetve csak a helyüknél, a még tucat nap után is füstölgő romoknál, a sok bámészkodó között – mégsem éreztem azt a megvetést, amit szoktam a tragédiák helyszínére gyűlők láttán. Mert ezek az emberek nem szájtátni jöttek, hanem valóban együtt érezni. Kifejezni valahogy azt a gyászt, amit akkor egész Amerika érzett, vagy mondhatnánk azt, az egész művelt világ. Az együttérzés, a közös tenniakarás dolgozott bennük. És az, hogy megmutassák, Amerikát nem lehet megfélemlíteni, nem enged a terroristáknak – még akkor sem, ha alávaló és sunyi módon gyilkolnak válogatás nélkül embereket.

A legnagyobb hősök persze akkor a tűzoltók voltak. A sorra érkező autókat a tömeg megtapsolta, zászlókkal integetett a rajtuk ülőknek. Drukkoltak nekik, hogy mutassák meg, igen mi még az ilyen gyáva gyilkosságok után is újrakezdjük.

A legdrámaibb persze ott oldalt az a faliújság. A sok kis fénykép és leírás, hogy ezt vagy azt keressük – mert eltűnt. (Missing) Eltűnt? De hát az egész világ látta a tévében a leomló tornyokat, a kizuhanó testeket a nyolcvanadik emeletről. Eltűntek? De hát ők már sosem lesznek meg.

De nem, nem, ne higgyük el, hogy meghaltak, biztosan meglesznek. Meg kell lenniük valahol – méregeti a kis, tépett hirdetéseket a közönség. Biztosan ott fordul most be a sarkon, és mosolyogva kérdezi majd: Na megijedtetek? Azt hittétek, örökre eltűntem?

Szeptember 11-e után

Egy potya WTC-zés

Pontosan emlékszem, hogy ott álltam a World Trade Center bejáratánál, és próbáltam a portást vagy kit rábeszélni, hogy engedjen már fel ingyen. Bár biztos nem portás volt, hanem afféle jegyszedő, aki rutinosan birkózott a turisták áradatával.
Miközben kedélyesen rámmosolygott, és próbált meggyőzni, hogy tíz (Tizenöt? Valakit meg kéne kérdezni) dollár egyáltalán nem sok egy ilyen attrakcióért. Mégiscsak ez itt a világ legmagasabb épülete. Föntről csudát látnék. De én ötért is csodát látnék onnan, próbáltam rábeszélni a nagydarab fekete embert a szép egyenruhában, aki csak nevetett rajtam, s közben terelgette befelé a fényképezőgépeikkel csattogó japánokat, a hangosan, egymást lökdöső olaszokat, a rózsaszín ruhácskát viselő floridai nagymamákat. Persze mind boldogan fizetett tíz (vagy tizenöt?) dollárt, mert onnan föntről New York csodás. Onnan az igazi. Ellátni a Szabadság szoborig, a Wall Street felett, el az Empire State Buildingig, tovább a Fifth Avenuen, egészen a Central Park zöldjéig.
Két német csoport között megkérdezte, honnan is jöttem. Hungary? Bizonytalanul bólintott, persze magyarok is járnak ide. Na, ne vacakoljak, most, amikor nem néz senki ide surranjak át a forgóajtón. És nevetett utánam, ahogy becsapódott a liftajtó.
Fönt tényleg jó volt. El lehetett látni a Szabadság szoborig, a Wall Street felett, el az Empire State Buildingig, aztán tovább a Fifth Avenuen túl még így késő ősszel is viritott a Central park zöldje. A szél süvített a tenger felöl, a magasság mámora mindenkit magával ragadott. A város zaja csak tompán zúgott, a sárga játéktaxik fürgén siklottak lent, apró buszok araszoltak köztük, az emberek tán már nem is voltak kivehetők. Mi itt fönt együtt élveztük ezt a nagy csodát, a japán néni a texasi bácsiba karolva fényképeztette le magát, az olasz egyetemi tanár a coloradoi indián sráccal. Az emberiség jónak tűnt, a fejlődés megállíthatatlannak.
Lent a nagydarab portáshoz odamentem megköszönni. Tényleg csodás. Megért volna tíz (tizenöt?) dolcsit. Na ugye! – vágott hátba boldogan, mintha ő építette volna az egészet. Gyere kis hungry máskor is – én itt leszek.
Na persze, hogy nem volt ott. Ahogy füsté omlott az egész nagy épület, aminek – éppen 9 éve volt – ott álltunk együtt a tetején. Barikádok közt terepszínű ruhás katonák, rendőrök, a romokat szállító óriási teherautók. A még mindig füstölgő hegynyi halom és az a megszokhatatlan kesernyés szag. A tűzoltókat a közönség még mindig megtapsolja és lelkesen integet nekik. Egy kis kínai srác odaugrik egy nagydarab katonához és hátbaveregeti – büszkék vagyunk rátok – mondja és egy kis amerikai zászlót formázó jelvényt nyújt neki.
A betört, poros kirakatüvegeken az eltűnteket (missing) kereső kétségbeesett feliratok: jelentkezzen, aki erről vagy arról tud – ott volt a 47 emeleten vagy a 103-on. Kék ing és sötét nyakkendő volt rajta… Eltűntek – örökre. De mégse használja senki a meghaltak kifejezést. De nem lehet csak így eltűnni – a semmibe.
Nézem a lehámló feliratokat, - Missing – mosolygós arcok, és a szikár adatok. Nem, egyik sem az én emberemé, aki megígérte, hogy itt lesz. De hát 9 év nagy idő. Biztos, már egészen máshol ereszti be a turistákat.

Egy zsinagóga feltámadására

Dédpapa húzós beszédet mondana

Egykoron Óbudán erős és büszke zsidó közösség élt. Már a XVIII. században emeltek maguknak itt templomot a környékbeli hívek. De igazán szép imaházra csak 1821-ben futotta. Az építésre kiírt pályázaton még maga a nagy Pollack Mihály is csak második helyezést csípte meg, az első, a ma már kevéssé ismert Landherr András lett. Az ő tervei alapján készült el a klasszicista stílusú zsinagóga, melyet 1821 július 20-án avattak fel.

Akkoriban Óbudán még kis, szegényes elsősorban földszintes épületek vették körül – nyilván nem kis anyagi áldozatába került a közösségnek, hogy egy ilyen fényes zsinagógát építtessen magának.

De hamar híre is ment az épület szépségének, sokan Pest és Buda egyik legimpozánsabb alkotásának tartották. Még maga József főherceg, a nádor i ezzel büszkélkedett nem egyszer külföldi vendégei előtt. Ebből levonhatunk legalább két következtetést, az egyik, hogy József nádornak jó az ízlése. A másik, hogy hajh de liberális idők voltak azok, amikor egy főrend, ha dicsekedni akart országával-népével egy zsinagógát mutatott.

Első, alaposabb rekonstrukciójára 1900-ban került sor, a villanyt is akkor vezették be – no ennek már akadnak családi vonatkozásai is, de erről kicsit később.

A második világháborút, a bombázásokat az épület viszonylag jól viselte. Ám a hívők jelentős részét meggyilkolták, megszűnt az egykor pezsgő közösségi élet, elárvult a zsinagóga.

Mint annyi más magyarországi zsinagógát, később ezt is elkótyavetyélte az akkori zsidó hitközség. Ebből tévéstúdió lett a nyolcvanas években.

Egy templomban. Egy tévéstúdió és díszletraktár.

Talán valaki arra gondolt, ha már a híveket lemészárolták, minek nekik imaház? Most mit álljon az ott üresen?

Jártam ott egyszer egy tévéfelvételen - hülye egy dolog volt.

Abban a templomban, amelyben egykor híres dédapám szónokolt, most butaságokról beszélgetünk, miközben a Tóraszekrény helyén egy kameraman álldogál és elmélyülten túrja az orrát.

Igen, a dédapám, doktor Adler Illés. Tíz éven át vezette rabbiként ezt a közösséget. A millennium évében, 1896-ban került oda és 1907-ig maradt, amikoris elfogadta a Rombach templom hívását.

Dédapám korának egyik legismertebb, legnépszerűbb hitszónoka volt. Nagymamám beszámolója szerint sereglettek ünnepekkor vagy éppen szombaton a népek, csak azért, hogy meghallgassák. Sok keresztény is eljárt szónoklataira, mert annyira kitűnő beszédeket mondott.

Daliás idők voltak ezek, a boldog békeévek, a magyar társadalom, legalábbis, ami a törvényhozást illeti, teljes egészében befogadta a zsidókat. Akik ezt úgy igyekeztek meghálálni, hogy a lehető leghűségesebb polgárai próbáltak lenni Magyarországnak.

De vissza a mi történetünkhöz. Nagypapa – ahogy a család máig emlegeti – haláláról különkiadásban számolt be a kor jelentős lapja – tessék a címét figyelni – az Egyenlőség, emígyen kezdve: „Prófétáit temethette így a bibliai zsidóság, ahogy dr. Adler Illés főrabbit kísérte el utolsó újtára rajongó hívek tízezreinek síron túl is virrasztó szeretete. Végeláthatatlan gyászoló sokaság, mindenütt…”

Az elpusztított közösség elveszett zsinagógája vasárnap újraéled – a lubavicsi közösség segítségével ismét zsinagógaként avatják fel.

Nagypapa biztos kivágna erre egy szép szónoklatot

Gumirádler és rabbi Adler Óbudán

Egy régi szerelmes levél

1903. május 21-én Óbudán már éppen elvirágzott az orgona. A Budai Közúti Vaspálya Társaság által működtetett villamos – amely alig néhány éve váltotta csak föl itt a lóvasutat – hangosan csattogva szaladt el az ablak előtt. Náluk már csak a gyerekek csaptak nagyobb zajt. Bella, Margit, Sándor és Pannika (ki később a nagymamám lett, de ezt, akkor ott, 4 évesen természetesen nem sejthette. Hm.)
Orgona, csattogás, gyerekek egyáltalán nem zavarták kicsiny történetünk hősét. ahogy valószínűleg az sem, mert nyilván fogalma sem volt róla, hogy a város túlsó felén is túl, valahol Újpesten éppen sztrájkba lépnek a jutagyári munkások, nagyobb béreket, munkahelyi biztonságot követelve. Sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy néhány kedves sort véssen e kép hátuljára urának.
Mártogatós tollal ez nem is olyan nagyon egyszerű a fényes, kemény lapon. A paca csúnyán venné ki magát és a hely is meglehetősen kevés. Bár a sorok közül kiolvasható némi szelíd házastársi fenyegetés is („ezt kívánom viszonzásul tőled is), azért a lényeg mégiscsak az, hogy „a te hű Hánikád".
Mondjuk négy kisgyerek és egy rabbi férj mellett, figyelembe véve a kor szokásait, ezt a hűséget a maga valóságában vehetjük akár adottnak is. Mégis, ezen szenvedélyes, és önkéntes vallomás, („szeretetem, hűségem, imádatom") minden bizonnyal jólesett a családi körben csak nagypapaként emlegetett dédapámnak. Ki korának ünnepelt hitszónoka volt. Jelentős tudományos tevékenységet is kifejtett. Tán éppen ezekben a napokban kezdett bele Die Kabbala című, e tárgyban máig megkerülhetetlen művébe. (Hellner Andor könyvnyomdája, Budapest VII. Csányi utca 13, kiadva, Budapest –Ó-Buda, 1906.) De az is lehet, hogy valamely jelentős szombati prédikációjára készült. Akkoriban nem volt még ugye se tévé, se rádió. Hah, borzalmas idők, Való Világ és internet nélkül. Így hát az úri közönségnek megbeszélni valót a helyi pletykákon túl egy egy templomi beszéd adott. S micsoda idők, még a lelkészek is számíthattak sztárnak – no persze a maguk módján.
Nagypapa mindig pompás szónoklatokat tartott. Volt benne tudás, kultúrtörténet, csipetnyi humor, sok báj és némi irónia. A közönsége imádta – ezzel is legalább bársonyon futottak a pecek.
Mikor Óbudáról átkerült a még tekintélyesebb pesti Rumbach utcai templomba, a hívei egy kis dalt költöttek róla, amelyet aztán vidám dizőzök mondén helyeken is daloltak. (Itt van megjött a gumirádler/benne ül a rabbi Ádler, trallala, trallala, lala.) A gumirádler ugye nem más, mint a gumikerekű kocsi, rabbi Ádler pedig az a személy, ki e kép hátán e szép vallomással lett gazdagabb.

Sanghaji számtan

Hetvenmillió. Maradhat?

Sanghajban reggel kilenckor a hőmérséklet árnyékban 38 Celsius fok lenne, ha bárhol is látnánk árnyékot, a napon valószínűleg kiugrana a higany az üvegcsőből ezért ott nem is mérjük. A relatív páratartalom a száz százalék felé jár.

Az expo bejáratánál már jelentős a sor, pár tízezren minimum tolonganak a kapuk előtt. Amúgy a sanghaji expo napi látogatóinak a száma megközelíti a félmilliót, május óta negyvenmillióan jártak itt, az október harmincegyediki zárásig még várnak körülbelül harminc-negyvmillió embert és akkor elmondhatják, hogy hetvenmillióan vagy akár nyolcvanmillióan látták az idei világkiállítást.

A becslések szerint a hetvenmillióból hatvanmillióan kínai polgárok, a maradék ötmillióból másfélmillióan japánok, a világ összes többi népe osztozik a maradékon.

Sanghaj amúgy huszonkét milliós város, Kína meg 1.300 milliós ország – de hát ez úgysem mond sokat, mert túl nagy szám ahhoz, hogy felfoghassuk. Mindenesetre tessék kisétálni szép időben estefelé Sanghaj legszebb, folyóparti sétányára, a Bundra, és akkor nyerhet egy kis fogalmat arról az ember, mi az, hogy tömeg. Megjegyezzük az expóra négy metróvonal épült, majdnem száz kilométer hosszúságban – ezt is csak a miheztartás végett.

És ha már a számoknál tartunk, a kínai embereket nehéz elriasztani bármitől is egy kis sorállással. Ezért aztán, miután vagy másfél órát álltak korlátok közt a tűző napon, hogy bejussanak az expóra, simán nekivágnak egy öt-hat órás várakozásnak, mondjuk az angol vagy a kínai pavilonnál. És közben mosolyognak, jófejek és utána már keresik, hol is a következő sor, amivel megküzdhetnek.

Mondjuk, a magyar pavilonnál. A sor itt is folyamatos, napi negyven-negyvennégyezer látogatót fogadnak, azért csak ennyit, mert többet fizikailag képtelenség beereszteni. Innen már könnyű kiszámolni, hogy eddig majdnem négymillióan jártak a magyar kiállítóhelyen, és az adatokból extrapolálhatunk oda, hogy elérheti a hétmilliót is a zárásig azoknak a száma, akik büszkén jelenthetik, jártak a sanghaji világkiállítás magyar pavilonjában.

Persze a számtan azért nem minden. Mert ha például bezár a magyar részleg, mert a „forradalmi kormány” nem adja oda a szervezőknek azt a pénzt, amely a szerződés szerint járna neki, akkor ugyan nem szűnik meg az emberáradat az angol, a cseh vagy éppen az ENSZ épülete előtt, csak a magyarnál támad egy űr. Ami valószínűleg kevéssé tűnik fel az átlagos ottani látogatónak, talál magának – finoman szólva is – éppen elég látogatót, a világ legnagyobb államai küzdenek a figyelméért. Ha valakinek ez fáj majd, akkor azok mi leszünk itt Magyarországon, tízmilliónyian. Illetve, az is lehet, hogy nem mind a tízmillióan, ugyanis aki igazi Fidesz hívő, az nyilván különösebb argumentáció nélkül is elhiszi, csalás-lopás-hamisítás történik itt. És inkább az édes bosszú, a megszégyenülés, mintsem a sikeres részvétel. Megkockáztatjuk a kiállító kétszáz ország és szervezet majdcsak megoldja nélkülünk is. (Illetve így már csak 199 marad.) Feltesszük a 199 ország és szervezet akad még olyan, amelyik életében történt hatalmi változás, olyat azonban most nem tudunk, amelyik saját vitáját mazochista örömmel próbálja megosztani a nagy nyilvánossággal.

Tudunk mi még újat mutatni a világnak.

Néhány szó a nyugger szóról

A kor nem érdem, de nagyon kellemetlen lehet

Ma a nyugger szó, történelmi, irodalmi és metafizikus vonatkozásait tárgyaljuk meg. Bő historikus konszenzusba ágyazva.

Vegyük először a nyugger szó és az idő kapcsolatát. Az idő relatív múlásáról már sokan értekeztek, én most a költőt idézném, aki sorra veszi az éveit, ekképpen:

Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!

(Milne: Hatévesek lettünk)

De az élet egyik nagy tapasztalata, hogy a legtöbben aztán lesznek hét, nyolc, de bármilyen hihetetlen ez még hatévesen, kilenc évesek is. És így tovább. Vagyis, mondhatnánk megint a művésszel, de a homokóra csak pereg pereg. Ráadásul, szeretném a homokórát megállítani – de persze az egyrészt nem hagyja magát. Másrészt meg ez egy szép hasonlat – amit ám nem kell komolyan venni teljesen. Ezt csak olyan képletesen értjük. Ugye.

Különben is, azt jól tudjuk máshonnan, hogy rohan az idő, elmúlik az ősz, évek múlnak el, megállítanám, de nem lehet, mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább.

Ráadásul ez az idő egy elég gonosz dolog, ahogy Dévényi Ádám barátunk fogalmaz vele kapcsolatban: Itt ül az idő a nyakamon, Kifogy az út a lábam alól.

Száz szónak is egy a vége. Egy szép napon nyuggerré is válhat az ember.

A nyugger szót ma még hiába keresnénk a nagy szótárakban, értelmező kézikönyvekben, talán még a nagy Webster sem tud róla semmit. Dehiszen a nyelv éppen attól élő rendszer, hogy folyton változik, megteremnek benne azok a kifejezések, amelyekre komoly a társadalmi igény. Amikor a Bertáról kiderült, hogy egy nagy liba – akkor Heltai Jenő megalkotta a mozi. S azóta tudjuk, hogy s mert a Berta, s mert a Berta nagy liba, hát elment a mozi, mozi, moziba. Amikor szükséges lett megjelölni azt a szektort, amelyik nem állami, akkor Kellér Dezső ezt elnevezte maszeknak. Amikor korunk nagy nyelvújítója, a köztársasági elnök, arról akart beszélni, hogy felesége őnagysága is szívesen beleveti magát a közéletbe – akkor a nyelvvédő elnök a försztlédi kifejezést alkalmazta a nasasszonyra. Bár ez talán nem teljesen eredeti. De egy elnöktől ez is szép.

És amikor valahogyan meg kellett nevezni azt az embercsoportot, amelyiknek a csirkefar, -hát a kedvenc eledele, nejlondzsörzé ruhában jár és sokszor panelproli is. Viszont jól vissza lehet élni a türelmével és a kiszolgáltatottságával, szóval, mindez így egyben a nyugger. A nyugger, akinek persze kell a szavazata, aztán mehet a levesbe.

A nyugger egyébként gyakran nagyszülő is. Erről is van ám dal: Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, Nagymama lesz, nagymama lesz. A kis unokákkal, jaj de sok baja lesz, Sok baja lesz. Oh yes!

Az Aurora forradalma

Liborg és Buborg újra támad

A forradalomnak talán még csak gyenge fuvallata volt érezhető a fülkék környékén, amikor Buborg matróz és Liborg kapitány már az Auróra fedélzetéről kémlelte a folyót. Buborg matróz és Liborg kapitány pontosan tudta, hogy forradalom nincsen Auróra nélkül. Nem szerették volna, ha később a történelemkönyvek éppen amiatt kérdőjelezik meg a forradalom létét, mert ők lekésnek hajójukkal az eseményről vagy éppen oda sem mennek. Akkor aztán ez itt minden, csak nem revolució – jegyezték meg hőseink, akik évek óta szolgáltak az Auróra nevű híres egységen. Gyakran hívták őket a világ legkülönfélébb pontjaira, mindent tudtak az első ágyulövés fontosságáról. Arról, miként kell feszíteni a szobrászoknak, modellt állni a hősi festmények megalkotónak, vagy éppen élménybeszámolót tartani a kisóvodásoknak a dicső múltról, vagy éppen beszámolnia vezér nagyságáról.

- Buborg matróz, készítse a hajóágyút, cél a Cári Palota – adta ki a vezényszót Liborg kapitány, amint kikötöttek a Kossuth Lajos téren, éppen a Hapci nevű egység mellett.

Buborg matróz szokás szerint magában füstölgött, hogy neki ebből már elege van. Mindenki itt csak parancsolgat, ő meg lövöldözhet össze vissza, csak azért, mert valaki kitalálta, hogy forradalom van. Így, ahelyett, hogy nyugodtan horgászhatna, már megint történelmet kell csinálnia. „Hogy nem unják ezek meg ezt az állandó forradalmazást? Miért nem képesek nyugton maradni és hagyni a szegény törpéket pecázni”- dohogott magában.

De hát Liborg kapitány, aki törpe létére nagyon határozottan tudott nézni, szigorúan intett neki, hogy na mi lesz már. És a parancs az parancs.

- Ne haragudjon – kiáltott hát át Buborg matróz a Hapcira – melyik itt a Cári Palota? Idegenek vagyunk, és nem tudjuk. Pedig célzott lövést kellene leadnom.

A másik hajón némi tanakodás támadt, aztán arra jutott egy kövér, izzad pólós, akit a többiek Lajosnak szólítottak, hogy lőjék esetleg a Parlamentet, az elég nagy épület, még egy ilyen kis ágyúval is könnyű eltalálni. És amúgy sincs már rá olyan sok szükség.

Buborg matróz a szakállát vakargatta, és úgy gondolta, cseveg még egy kicsit, amíg Liborg kapitány nem figyel rá, mert interjút ad egy tévének.

Kérdezgette hát, hogy milyen forradalom volt itt, Szakmai alapon érdekli a dolog. A Lajos nevezetű a pocakját simogatta, és azt felelte, fogalma sincs, ő tegnap betegállományban volt, neki senki sem szólt erről. Aztán megkerült a Hapci kapitánya, aki politikailag sokkal jobban képzett volt. Ő mondta, hogy fülkeforradalom zajlik itt le. De hogy mi a fülkeforradalom azt ő sem tudta, csak annyit jegyzett meg, hogy húszas damillal, esetleg kukoricával próbálkozzon a kedves kollega, akkor van esély.

Buborg szóhoz sem jutott. Adott ő már le lövést az elmúlt századokban sok tucat forradalomban. Szinte nincs is olyan forradalmi tankönyv, amiben ne szerepelne. De ilyet, hogy fülkeforradalom még sosem hallott.

- Hát ennek semmi értelme – tette hozzá a Lajos nevűnek, meg a kapitánynak. De azok csak a vállukat vonogatták és valami olyasfélét makogtak, hogy és akkor mi van? Miért kell mindennek értelmének lenni. Egy csomó dolognak itt nincsen.

Közben Liborg visszatért az interjúból és látva renitens matrózát ekképpen hördült fel:

Buborg matróz! Vagy lő és akkor lesz forradalom vagy igyunk meg inkább egy kisfröccsöt.

Lajos már hozta is a száraz, fehérbort és a szódáspalackot.

Így maradt el a forradalom.