Most karácsonykor, amikor a lapokat, tévéműsorokat, internetes oldalakat elöntik a csak bilagittal túlélhető, hatalmas vacsorákról szóló beszámolók és ötletparádék, nézzük meg, mit esznek azok, akik szegények.
Nagyon szegények.
E szocio-gasztronómiai kalandozás alkalmas lesz arra, hogy ismereteket gyűjtsünk arról a távoli Magyarországról, amelyet látni sem akarunk. És ha együttérzőn ingatjuk majd a fejünket, hogy nahát, nahát szegények, de rossz nekik – akkor ezzel máris a lelkiismeretünket is jóllakattuk.
Mert tudjuk, a világ ilyen – egyik oldalon a pazar lakomák, a tucatszám ég felé törő stadionok – bizonyságul arra, hogy akad itt pénz rogyásig– a másikon a mindennapos éhezés.
 |
| Képeink a Bagázs egyesület adománygyűjtő főzésén készültek |
Kukkantsunk be a házfalakra festett freskóiról híres Bódvalenkére. Annál is inkább, mert a Moholy Egyetem lelkes EcoLab csapata egy helyes kis kötetben (Lenkeország masinája, A mindennapok íze Bódvalenkén, szerk.: Barcza Dániel, Oravesz Júlia) gyűjtötte össze, milyen recepteket ismernek az itt élők, mit és hogyan főznek. Van itt lecsó, meg füstölt hús, olyan bableves, hogy a receptet olvasva elkezd korogni a gyomrunk. A húslevesek, a töltött csirkék – hogy rohanunk a fridzsiderhez, feltépni az ajtaját, hogy azonnal harapjunk valamit.
Mondja a freskófalu ötletét kiagyaló Pásztor Eszter, aki igyekszik gondját viselni a falu mélyszegénységben élő közönségének, hogy nem egyszer előfordult, beszélgetés közben kérdezgették az asszonyokat, mit főznek most. Meséltek arról, hogy pont most vették le a sparlheltről – a masináról, ahogy itt nevezik – a gőzölgő, arany húslevest, vagy éppen a laktató tésztás babot.
Aztán, amikor pár perc múlva, arra sétálva benéztek az illető portájára, kiderült még egy csepp olaja, zsírja sincs otthon. Talán, ha egy kevés liszt akad. De, ki szeret dicsekedni a nyomorral.
Bódvalenkén csak egy boltocska működik, „drágább benne minden, mint Budapesten, a Rózsadombon”.
A környező, nagy településekre, így Miskolcra bemenni bevásárolni az olcsóbb nagyáruházakba, szintén sokba kerül.
Csapdahelyzet.
Bódvalenkén – és még hány magyar településen – egyáltalán nem számít meglepőnek, ha egy ember napi étkezésére maximum 150 forint jut. Hónap vége felé sokszor ennyi sem. Amíg 2009-ben még nagyjából 16 ezer forint jutott egy főre havonként, addig 2013-ban már csak 8 ezer. És nemcsak enni, de ruházkodni, vagy éppen az áramdíjat fizetni is ebből kell.
A vásárolt hús leginkább az úgynevezett nyesedék, ami másnak már nem nagyon kell. Az olcsó májasok - hogy ezek miből készülnek valójában, találgatni se nagyon merjük – is gyakoriak. A nehezen megszervezett bevásárló utakon leginkább lisztet és olajat vesznek.
Mit lehet ebből csinálni? Például a vakarót. Lisztet, vizet, szódabikarbónát – pezsgőt, ahogy itt mondják - kell összegyúrni és a masina tetején megsütni. Ha kicsit jobb a helyzet, akkor lehet vastagabbra csinálni, ha nem, akkor vékony marad. Ha akad még némi olaj, zsír, akkor azzal megkenhető, ha nincs akkor csak úgy üresen. Néha jut rá egy kis hagyma is, jobb napokon tejföllel is megkenik. A férfiak, ha kemény munkát végeznek, leginkább zsírral eszik.
A szénhidráttól, a zsírtól sok a betegesen elhízott ember. No, meg, a nagyon sovány, és a gyerekek közt a felpuffadt hasú.
Aztán ott van a gyorsleves. Móricz Zsigmond ennek egy korai válfajáról sokat írt, mint olyasmiről, amivel be kell érnie a szegénynek. Igaz, az a húszas években történt.
Végy vizet – nem a csapból, mert az ugye nincs -, húsleveskocka, az elmaradhatatlan „delikát” és só. Forrald föl. Ez egy leves, amely a főétkezést jelenti. Gyakran az egész napi egyetlen meleg ételt. Néha jut bele egy kevés tészta.
A rántott leves már egy fokkal jobb. Receptje közismert, a nagymamám például a háborús években tanulta. A megpirított rántást csak fel kell önteni vízzel, kis köménymaggal megszórni, ami ízt ad neki, pirospaprika és talán még pár tojást is beleütni. Állítólag estig elvan vele a gyerek. Ha mégsem, ihat vizet, amennyit csak akar, és máris nem érzi úgy, hogy üres lenne a gyomra.
Nyáron jobb a helyzet, mert lehet gombászni, a helybéliek nagy szakértői a gombáknak.
Az asszonyok azt mondják, a galambgombára például, hogy rántva olyan az íze, mint a csirkének. A hajléktalangombának csúfolt pencura, közkeletű nevén barna érdestinóru, szedése nem hálás feladat, sokat kell gyűjteni belőle, hogy jóllakjon a család. Hosszú tönkjéről és kicsi, barna kalapjáról könnyen felismerhető. A csirkegombának, baráti körben sárga rókagombaként is ismerik, sok neve van: úrigomba, tojásgomba, királygomba. Avarból kikandikáló sárga, fodros tölcsére messziről látszik. Az erdőt elhagyva akár mezei szegfűgombára is bukkanhatunk. Az erdő széle az őzlábgombák lelőhelye. Legfinomabb sütve vagy rántva, íze a haléhoz hasonlít. Vigyázat: csak a kalapját együk meg – figyelmeztet a már idézett „A mindennapok íze Bódvalenkén” című kiadvány.
Nyáron, jó esetben, azért a kertben is sok minden megterem. Idén nem volt „jó eset”, mert az utolsó pillanatban egy szörnyű jégeső mindent elvert a borsón kívül.
És az sem igaz, hogy aki falusi, az mindent tud arról, mit kell csinálni a kiskertben. A nem egyszer írástudatlan népeknek nem lehet csak úgy a kezébe nyomni a saláta magot – mert aztán az lesz belőle, mint itt az egyik famíliánál, ahol az összes magot kiszórták egy icipici területre – nőtt is számtalan icipici salátácska, szorosan egymás mellett. Pedig pontosan le volt írva minden a vetőmag zacskóján –csak éppen senki nem akadt a családban, aki el tudta volna olvasni és megértette volna.
Ráadásul, egy nemrég épített gát megváltoztatta a vizek folyását, ennek következtében ma a talajvíz itt rettentően magas, egyrészt tönkreteszi a vályog házakat, másrészt, igazolván azt a tételt, hogy a szegény embert az ág is húzza, a magas talajvízben minden kirohad. Sokszor még a krumpli is.
Ezzel együtt a nyár mégiscsak sokkal jobb. Télen nem ritka az éhezés, amikor egy családban még a gyerekek sem nagyon esznek egy héten át.
A statisztikákban persze az éhhalál nem jelenik meg, mert a legyengült embereket statisztikailag legalábbis, valami más nyavalya viszi el. A felmérések szerint a méhen belüli magzati elhalálozás 10-szerese az országos átlagnak errefele – ennek oka jelentős részben az éhezés, az egészségtelen táplálkozás lehet.
Sajt, joghurt – ismeretlen dolog, tej hónap elején még kerül az asztalra.
Hónap végén nem egy helyen már olaj és só sincs.
Akinek nincs háziállata – és ilyen elég sokan találhatóak – a boltban vásárolt termékből herőcét, azaz tojássajtot készíthet. Ehhez egy liter tejet cukorral és sóval kell felfőzni, hozzáadni tíz darab felvert tojást. Addig kavargatni, amíg be nem sűrűsödik, Konyharuhában lecsöpögtetni és máris kész az olcsó, sajtszerű készítmény.
Hús, mint említettük, leginkább a nyesedék. Szebb napokon persze akad csirke, amelyből készül a felettébb népszerű töltöttcsirke-leves. A megkopasztott tyúkot nem bontják fel, csak kiszedik a beleit. A töltelék száraz kenyérbélből készül, amit vízben áztatnak, kinyomnak, majd egy tálba elmorzsálgatnak. Zsír, néhány tojás, kis hagyma, apróra vágott petrezselyem, és akár még a csirke mája is – összekeverve. Só, bors és az elmaradhatatlana „delikát”. Betölteni a csirkébe , és így tenni az egészet a levesbe főni. A tyúkhúslevesbe pedig mindig cérnametélt dukál.
De hát ez csak a ritka gazdag napokon. Amúgy itt már a vakarónak is örülni szokás.
Magyarország jobban teljesít.
