Gézagyerek, a sudár szőke és Háy János

H

Háy János a kortárs magyar dráma rokonszenves képviselője. Gézagyerek című színdarabját a Tallinni Drámai Színház művészei olvassák fel. Május 9-ét ír a naptár. Minden előrejelzés szerint itt megint tüntetések, rendőrattak, és verekedés lesz. Miközben gyülekezünk a Drámai Színház bejáratánál, maga az illusztris szerző is megjegyzi, szíve szerint inkább a városban lófrálna, figyelve a népmozgalmakat.
De hát első a kötelesség, szerzőnek a darabjánál a helye. Még akkor is, ha néhány nappal korábban éppen innen indultak útjukra azok, akik törtek, zúztak, gyújtogattak – míg a rendőrség rendet nem vágott köztük. Amúgy a Gézagyereket, melyet Magyarországon már három városban is játsztak, a tartui egyetem részben már megismert magyarszakos hallgatói fordítottak. Nyolc kedves, szőke, sudár lány, a lelkes magyar lektor, Tóth Viktória irányításával. (Később sokat kel magyarázkodnunk, nem is hívják az összes magyar nőt Tóthnak, csak most így jött össze, Tóth Kriszta, Tót Erzsébet, Tóth Viktória, bocs.)
Az első, észtül végighallgatott felvonás közben többször elgondolkodtam, vajon miként is rokonok a mi nyelveink, mert még csak ötletem sincs arra, hogy miről beszélhetnek, egyetlenegy ismerős szó sem üti meg a fülemet. Aztán a második felvonásra Gyula megszán egy magyar szövegkönyvvel, így azért már egészen más. S a színészek is egyre jobban belelendülnek, a végén már tényleg egészen hátborzongatóan alakulnak Gézagyerek kalandjai a nagy magyar valóságban.
Tán még az sem túlzás, ha azt mondom, dörgő taps a végén. A színház rendszeresen szervez efféle felolvasószínházakat, bár külföldi szerzővel, talán egy olasz író kivételével, még nem nagyon kísérleteztek. De a siker most meggyőző, a darab utáni beszélgetésen többen kapacitálják Háy szerző urat, hogy esetleg más művét is adja oda, ha egyszer itt láthatóan van igény az ilyesmire.
A Gézagyerek az úgynevezett szókimondóbb fajtából való, magyarázzák is utána a fordítással sokat bíbelődő lányok, hogy bizony észtül nem lehet oly változatosan, cifrán és durván káromkodni, mint magyarul – húzzuk ki magunkat megint - sok munkájuk van abban, hogy megpróbálják visszaadni a kortárs drámairodalomban már meghonosodott, de azért a napisajtóban még szalonképtelennek tartott kifejezéseket.
Figyelve az észt közönség (fizető is ám!) reakcióit, elég jól sikerülhetett ez a visszaadás is– dicsérjük a legszőkébb és legsudárabb fordító Siiri Kolka teljesítményét – aki az egyetem master képzésén vesz részt és már Tóth Kriszta novellájának magyarra ültetésekor is megmutatta oroszlánkörmeit. Mellékelt képünkön éppen magával a szerzővel, Háy Jánossal vitatja meg a fordítás műhelytitkait.
Tallinn messze van. Sokan talán a térképen sem tudnának egyből rábökni. De tessék egészen nyugodtan hátradőlni, Tallinban – hála a Dávid Gyula barátom vezette Magyar Intézetnek – pontosan tudják, mi hol vagyunk, s milyen jó költőink, íróink alkotnak. Na, már csak ezért is érdemes Észtországba utaznunk, hogy mi is rájöjjünk erre.

Szombat a templomban

Nem tudom, jártak-e már a Pöhjamaade Luulesefestival-on. Nevezhetjük ezt, szigorúan eegymás között Északi Költészeti Fesztiválnak, csak az kevésbé hangzik romantikusnak. Szóval, a dolog lényege, hogy északi népek (+Magyarország ) egy-egy költője Dániától, Norvégián át Izlandig és a Farör szigetekig előadja itt néhány versét, szigorúan az anyanyelvén. A magyar színeket Tóth Erzsébet költő képviseli, akinek, Fehér madárral (Valge linnuga) című, válogatott verseit tartalmazó kötete hatalmas sikert ért el Észtországban, ezért aztán Dávid Gyuláék rábeszélték a fesztivál szerkesztőit, hogy Tóth Erzsébet nélkül nincs értelme északi fesztivált tartani. Elhitték, s erősítsük meg a szemtanú hitelességével, hogy a mi költőnk igazán nem lógott ki a sorból. Megállta a helyét a többiek közt. Tóth Erzsébet-kötetet Tiiku Kokla fordította, aki kedves idősebb hölgy, a magyar irodalom nagy barátja, és szavahihető tanúk szerint különösen azt a két sort sikerült jól elkapnia a Fehér madárral-ból, hogy „Nuttki pöördub tagasi sinna, kust tuli,/enne kui pisaraiks vormuks”. Mindezt határozottan megerősíti Gyula barátom, a tallinni intézet igazgatója, aki nyilván az itt igazán hosszú téli estéket használta ki arra, hogy annyira megtanuljon észtül, hogy felmérhesse az ilyesmit. Sőt annyira, hogy még hallgatódzni is tud, ha arra a kedves és felettébb kíváncsi vendég megkéri – mégiscsak jó megbizonyosodni, hogy a mellettünk felhangzó huh és hah-ok az elismerés jele-e.
A felolvasást egyébként Tallinn központjában, egy puritánságában gyönyörű templomban élvezhetjük, mi is, és a széksorokat bőségesen megtöltő helyiek. Szombat délelőtt van, végre kisütött a nap és már nem esik a havas eső – így május elején nagy öröm az ilyesmi, mert előző nap még majd megfagytunk – mégse siet senki el, aminek nem magyarázata az, hogy a sajnálatos májusi események miatt Tallinnban momentán szesztilalom van. Nem, ide verseket jöttek hallgatni. Verseket, amelyeknek csak a dallamát élvezhetjük, meg a személyes találkozást a költővel, az értelmét legfeljebb majd az amúgy csinos prospektusból olvassuk ki.

Tóth Krisztával és Dévényi Ádámmal

Tartuba két óra alatt leérünk Tallinnból. Tartu nagy egyetemi város, tízezrével a diákok, ami igazán jótékonyan hat az utcaképre. Mi egy kis klubhelyiségbe hurcolkodunk be, itt lesz a Prima Vista irodalmi fesztivál aktuális eseménye. Két kedves útitársunk azonnal átlényegül. Tóth Krisztina most a komoly szerző – tényleg az – aki az észt közönségnek novellát olvas fel magyarul, amit az egyetem magyar szakosai észtül adnak tovább az érdeklődő közönségnek. Aztán egy interjú az íróval, Balázs, egy helyi magyar srác beszélget vele. Jön egy-két vers, majd Dévényi Ádám ad elő néhány Tóth Kriszta verset megzenésített változatban.
Első megfigyelés. A közönség, mely főleg egyetemistákból, irodalomrajongókból és egy középkorú úrból áll, aki forintját szeretné nálunk valutára váltani, leginkább euróra, figyel érdeklődik, lelkesedik. A poénoknál nevet, az izgalmas részeknél visszatartja a lélegzetét, a meghatóbb bekezdéseknél kicsit elérzékenyül. Éppen úgy, ahogy azt egy közönségtől elvárjuk.
Második megfigyelés. Senki nem les az órájára, nem nyomkodja a mobiltelefonja gombjait, szipákol túl hangosan. Hé, ezek ezt élvezik. A Vonalkód című kötetből hangzik el egy-két részlet. Jó, mondjuk könnyű figyelni, ha érdekes az, ami szól.
Kriszta rutinos előadó, a fél világon olvasta már fel a műveit, tengereken innen és túl. De láthatóan ő is elégedett a közönség teljesítményével. Az már inkább csak a nagyérdemű kábításának a része, amikor egy filmrészletet is levetítünk, Kriszta, mint üvegműves, családanya és macskaidomár.
Aztán Dévényi Ádám csap a húrokba. Azokban a régi szép időkben, amikor még létezett FIKA vagyis a Fiatal Művészek Klubja a Népköztársaság útján, néha elmentünk és meghallgattuk, amint mondjuk Börcsök Enikővel énekelt. Ma már FIKA sincs és Népköztársaság útja sem, de Dévényi Ádám él és virul. (Zárójel: éppen most olvasom Temesi Ferenc Pest című kötetét, amely alaposan beszámol azokról a régi jó, fekete cimkés cseresznyepálinkás időkről.) Már a színpadról lejövet panaszkodik Dévényi, hogy az egyik versben elrontott egy szót, nem az eredetit mondta, de szerencsére menetből eszébe jutott egy olyan, amely szótagszámra is meg a rímnél is stimmel. Hmm.
Jó, Ádámnak könnyű, ő is költő, Átmeneti kabát című kötete megéri, hogy rászánjunk pár órát. Ismerkedési célzattal, később ezután úgyis gyakran elő fogjuk húzni.
Itt jegyezzük meg, a jól sikerült este öröméből a Raszputyin nevű kitűnő vendéglőben csaptunk szolid partit, néhány „szto gramm” vodka elfogyasztásával.

Tallinn és világa

Gyula és csapata
Észtország egy pici balti köztársaság. Annyira kicsi, hogy csak a jobb térképeken lehet megtalálni. Ott rögtön fönt, csöppet Helsinki alatt, Königsbergtől jobbra, mindjárt Riga mögött. Lakosainak száma egymillió-háromszázezer. Ennél még Budapest is több - horgad fel az emberben a nagyképűség, melyet itt következő történetünk folyamán majd igyekszünk lelohasztani. Tegyük hozzá, hogy ennek az egymillió-háromszázezernek is jó harmada orosz nemzetiségű, de erről is még valamikor részletesebben.
Akik a magyar históriát szeretik a világtörténelemben a legvéresebbek és legsorstépázottabbaknak tekinteni, azok persze keveset tudnak az észtek elmúlt évszázadairól. Önálló észt államiság éppen hogy csak az első világháború után született, még negyed századig sem tartott, aztán a németek, majd az orosz birodalom. A függetlenség akkor jött el újra, amikor nálunk a rendszerváltás.
Az észt nyelvújítás kora a huszadik század tízes éveinek végén kezdődik, nálunk akkor már Karinthy, Ady, Kosztolányi, Babits és a többi táplálja a magyar kulturális öntudatot. Jókai vagy éppen Mikszáth meg már akkor is inkább a ködös múlt. Hogy messzebbre ne is tekitsünk.
Mindenesetre, az észteknek tetszik, hogy ők észtek, öntudatosak és kultúrájukra büszke emberek. És persze azt sem felejtik el, hogy valahol dél felé, ott Közép-Európában, ott él egy nép, az ő nagy testvérük. Egy rokon nyelvet beszélő, akire, mint idősebb bátyra fel lehet nézni, kicsit tán irigyelni is, de azért a szív mélyén érezni, hogy messze van, nagyon messze.
Legújabb észt barátaim, a tartui egyetem magyar szakos lányai, kékszeműek és sudárak, kitűnő magyarsággal mondják, hogy ők, akik a magyar kultúra emlőin nőttek fel, azért először, amikor Magyarországon jártak, némileg zokon vették, hogy itt senki sem tud róluk semmit. Hogy gyakran megkérdezték kedvesen: „Na és az észtek hogy beszélnek? Oroszul, ugye?” Vagy, hogy elcsodálkoznak, nem cirill betűkkel írnak az észtek.
Jó, tudjuk, a nagy testvérek gyakran nem figyelnek a kicsire közös gyermekkorukban, néha még magukkal sem viszik a jobb bulikba az öccsöt, s talán ha késői kamasz éveikben, vagy inkább fölnőtt korukban kezdik sajnálni, ha a kistesó határozott léptekkel kezdi megelőzni őket, hogy valamit elmulasztottak. Kiderül, hogy az öcs, okosabb, szebb, bátrabb. Jó lesz vigyázni!
Az észteknek fontos a magyar kultúra. Biztos nem minden észtnek, de valószínűleg nagyon soknak. Tallinn kellős közepén, egy kőhajításra a kordonnal övezett parlamenttől, ott a Tallini Magyar Intézet. A Dávid Gyula vezette csapat lelkesen szervez programokat, előadásokat, vesz részt fesztiválok létrehozásában. Nem nagytestvéri lenézéssel, hanem a kultúra iránti igazi elkötelezettséggel. A kultúra esetünkben nem nagyképűséget jelent, hanem izgalmas előadásokat.

Délután csók

Délutáni csók
Kedves hallgatóim. Mai előadásunk témája a csók. A csók, amelyre például Franciaországban oly könnyen kaphatók a lányok. Ahogy Montaigne írja. „Visszatetsző és a hölgyeket lealázó szokás, hogy kénytelenek az ajkukat odanyújtani bárkinek. Nekem sincs sok hasznom a divatból, mert a világ nincs arányosan felosztva s három szép nő ellenében ötven csúnyát kell végigcsókolnom, amit az én rossz gyomrommal drágán fizetek meg.”
Mint az önök előtt is közismert, már a régi rómaiak háromféle csókot különböztettek meg, Osculum a tisztelet és a megbecsülés csókja, basium a szereteté, és a harmadik fajta a suavium. Nos, ez a legizgalmasabb.
Természetesen mi magyarok is sokat hozzátettünk a csókok rendszerének kidolgozásához. Kempelen Farkas, ki nem csak a nevezetes sakkozót, a Törököt alkotta meg, hanem hangzásuk szerint osztályozta a csókokat, úgymint: barátilag felcsattanó csók, halk csók, és utálatos cuppanás. (Részleteket az érdeklődőbbek elolvashatnak: Mechanismus der menschlichen Sprache, Bécs 1791.)
Biztosan sokan emlékeznek arra a kis közszájon forgó anekdotára, amely szerint Margit hercegnő, a későbbi XI. Lajos felesége, amint sétálgatott megpillantotta az édes szavú, de felettébb rút költőt, Alain Chartier-t, aki édesdeden szunyókált egy padon. Margit, amint kíséretével elhaladt a mitagadás, borszagú, horkoló költő előtt, hirtelen szájon csókolta. Az udvarhölgyek felvisítottak, jaj hogy lehet ezt a rút alakot lesmárolni. Mire Margit így felelt:. „Nem az embert csókoltam meg, hanem az aranyszavakat mondó szájat!”
Persze a csók veszélyes üzem is lehet. A nagy Szókrátesz egyszer így fakadt ki, miközben Xenophón nevű kis barátját oktatta: „Boldogtalan! Nem érted, hogy ha egy szép nőt megcsókolsz, elveszted a szabadságodat és rabszolgává alázkodol? Képtelen leszel bölcs cselekedetekre; mindent elkövetsz, hogy elérhess valamit, amit józan állapotban csak megvetnél”.
Mire a buta Xenophón csak annyit bír kinyögni „Oly nagy bűn lenne egy kis csók?”
Na, meg is kapja rá a választ, hogy attól koldul: „Hát a pók nem kicsi? Mégis ha némelyike megmar, az elméd is elborul tőle.”
Persze régóta tudjuk, nem csak veszélyes csókok léteznek, Párizsról írta le Jean-Petit Fontenille, hogy ott bizony sokszor jobban esik a csók, mint annyi más helyen a világon. Ő különösen a délutáni csókok vágykeltő, már-már isteni jellegéről számol be – mint állítja, alaposan kipróbálta a lehetőségeket, míg be kellett látnia, a délutáni a legjobb. Ahogy fogalmazott,, és ezt kérem, tanulják meg holnapra, Un baiser n’est rien, quand le coeur est muet – Semmit sem ér a csők, ha a szív néma marad.
Ám a szív gyakran nagyot dobban. S ha például híres szobrászok lennénk, mint Rodin és lenne egy oly gyönyörű múzsánk, mint Camille Claudel – akkor biztos ércbe, márványba fejeznénk ki, mit is jelent a csók.
De nem vagyunk Rodin sem. Ám természetesen a félév folyamán még alaposan foglalkozunk a csók, a puszi, a smár legkölünfélébb megjelenési formáival. A viszontlátásra.
Dési János

Venceremos

Venceremos
Azon a 33 évvel ezelőtti késő őszi délutánon Mariann néni, az 1024-es számú Marx Károly úttörőcsapat vezetője nem sejtett semmit, mégis engem bízott meg, hogy összeszedjem a tiltakozó aláírásokat az őrs tagjaitól. Egy fenyegető hangvételű nyilatkozatot szerkesztett a csapatvezetés, amely szerint ami Chilében történik az elfogadhatatlan a pajtások számára. Emlékszem is a képre, két géppisztolyos, meglehetősen aggódó tekintetű fiatalember között egy szintén civil, begombolt zakójú úr, sötétkeretes szemüvegben és félrecsúszott rohamsisakban kémlel riadt meglepődéssel valahová előre egy nagy kapu nyílásán át.
A képet később Vera kitépte egy újságból, szépen körbevágta és az őrsi naplóba beleragasztotta. A napló pár héttel később egy kirándulás során elveszett, ám előtte a Sanyika még leöntötte citromos teával, amelyet az anyukája csomagolt neki egy régi fém kulacsba, A sötét kertes szemüveges bácsi teljesen elázott a citromos teától – de Sanyi szerint ez neki már mindegy, mert megölték. Azon némi vita tört ki az őrs tagjai között, hogy az indiánok, az imperialisták vagy a ruszkik voltak – a vélemények meglehetősen szóródtak az álláspontok között. S Mariann néni nem volt ott, hogy ideológiai segítséget nyújtson nekünk a bonyodalmak között.
Ma pedig Sanyika részeges vízvezeték- szerelő, Mariann néni friss nyugdíjas iskolaigazgató, Allende bronzszobor a Moneda palota mögötti kis téren.
Az a bizonyos kapu a Moneda palota bejárátanál, ahol egykor a rohamsisakos kép készült, most is nyitva. Szép egyenruhás katonák álldogálnak előtte. Persze be nem engedhetnek minket momentán – ám szívesen pózolnak a képeinek. Sőt az egyik még barátságosan elmagyarázza, erőteljes kézhasználat segítségével, hogy vigyázzunk, nehogy valaki ellopja a fényképezőgépünket, ami a vállunkon lóg.
Amúgy a nevezetes Moneda palota előtt csinos tér, amelyet nap süt. Szerelmespárok üldögélnek körben a padokon, kihasználva az őszi napsütést. Ugyanis errefelé fordítva haladnak az évszakok. Az április az már az ősz – és rövidesen itt a tél is, amely onnan is látható, hogy a boltok kirakatában megjelennek a melegebb holmik is.
Kutyák kergetődznek, meglehetősen nagy számban. Hozzádörgölődznek a turistákhoz és a farkukat csóválják csak arra a kérdésre, hogy mondjanak valamit azokról az évekről. Amikor a katonák, a diktatúra, a terror. De miért mondanának, ha itt most minden olyan idilli, mintha sohasem lettek volna azok a szörnyűségek, s a régi képek is halványulni kezdenek itt, Santiagoban..
Bort kell ilyenkor inni, jó chileit- Vina Mar-it, ahogy az dukál. A pincér fütyörészve húzza a dugót a teraszon és akkor sem lepődik meg, amikor néni szikvizet is kérünk, a fröccs elkészítése végett.
Hiába szép az élet.
Mariann néni, mégsem volt olyan felesleges az az aláírásgyűjtés.
Dési János

Emberismereti teszt

Emberismereti teszt


Kérjük, alaposan nézze meg a képet. Számoljon magában háromig, majd válassza ki azt a pontot, amely ön szerint a leginkább megfelel a valóságnak:

A., A képen látható urak tisztességes drogdilerek, akik most várják egy nagyobb szállítmány megérkezését. Az időt kávézással, kisfröccsök kortyolgatásával ütik el, s régi szép emlékeiket idézik fel, amikor még marihuannából is meg lehetett élni, nem kellett heroinnal vacakolni.
B., A képen látható urak veszélyes ellenzéki pártaktivisták, akik most éppen azt tervezik, hogy megzavarják a miniszterelnök felszólalását egy nagygyűlésen. Segédeszközkén sípot, dobot s alkalmanként nádihegedűt alkalmaznak.
C., A képen látható urak atomfizikát oktatnak az egyetemen, s most éppen egy izgalmas maghasadás történetét idézik maguk elé, amúgy szabadidejükben uránt dúsítanak és izotópokkal álmodnak.
D., Két híres művészt látunk, az egyikük absztrakt festő, New Yorkban és Párizsban most az ő képei mennek a legjobban. A másikuk a pétárvári balettban táncol, nagynénje Ruszcsukban élt egy doktor Kvasztics Fedor nevű méltán ismert alakkal,
E., Két állástalan számtantanár találkozik, s egyikük (bal oldalon) azon elmélkedik, hogy vajon miből fizesse ki az esedékes gyermektartást egykori iskolája testnevelő tanárnőjének.
F., Egy internetes hírportál két publicistája, kik fejüket most azon törik, mégis, kibe köthetnének bele, kibe rúghatnának egy jó nagyot, kit alázhatnának porig, kit tehetnének tönkre. A megoldás két percen belül az eszükbe fog jutni. Akkor tollat és papírost kérnek a pincértől és rúgnak, aláznak – de porig.
G., A bal oldali úr még nem is olyan régen hölgy volt, csak egy sikeres átalakító műtéten jutott túl, s most próbál teljesen beleilleszkedni az új szerepbe, ezért töményet iszik, csúnyán%

Párizs, Párizs, Párizs. A részltek még alakulnak.