A szép, új, jeruzsálemi villamos a Herzl-hegyről indul. Itt
küzdenek meg először egymással az utasok, mert jó helyi szokás szerint
egyszerre rohamoznak a fel- és leszállók, hogy aztán komoly közelharc árán
sikerüljön leszállniuk vagy éppen bejutniuk a kocsiba.
Bent megindul a roham az
ülőhelyekért, hogy aztán fél perc múlva a boldog győztes már át is adja a
helyét egy két kisgyerekébe kapaszkodó anyukának vagy egy idősebb úrnak.
Ilyenkor általában rögtön beszélgetésbe is elegyednek az emberek. Megvitatva a
politika, a közlekedés nagy kérdéseit vagy éppen azt, hol tartanak a pészachi
nagytakarításban.
A Herzl hegyen mögött működik a Yad Vashem, amely a
holokauszt emlékét őrzi, sokan igyekeznek oda a végállomásról, vagy éppen a
pesti Dohány templom mellett született, az országot megálmodó Herzl sírjához,
vagy a körülötte lévő katonai temetőhöz. Afféle nemzeti emlékhely mellett indul
el tehát a villamos, hogy több mint 20 megállójával keresztül szelje át ezt a
gyorsan fejlődő-szépülő ma már közel egymilliós várost. Nemcsak lakóparkok, új
negyedek épülnek itt mostanában, hanem zöldebbnél-zöldebb, s mi több jól ápolt
parkok is.
Megy tehát a villamos. Egy pillanatra nézzünk ki a központi
buszpályaudvarnál. Itt épült meg a nemrég elkészült vonat állomása is, amivel
bőnegyed óra alatt ki lehet jutnia repülőtérre és Tel Aviv sem több fél óránál
– már ha persze túljut a próbajáraton és minden rendben lesz.
A Mahane Jehudánál ne fékezzük magunkat és szálljunk csak
le. (Annál is inkább mert a ma már mindenütt működő – sőt a buszokon csak ezzel
lehet utazni – elektronikus jeggyel kilencven percig utazgathatunk, járművet is
váltva, visszaszállva.) Ennek az állandóan tömött, harsány piacnak a hangulata
mindig felvidít. A nyomakodó emberek, a kiabáló árusok. A gyümölcsök- zöldségek
végtelen színei. A szagok és a hangok kavalkádja. No és esténként a standok,
banánhalmok, oliváshordók helyén csinos sörözők, kocsmák nyitnak. Kicserélődik
a közönség. A kaftános, nagyszakállú kacsázó férfiak, a kerekes szatyraikat
rángató nénikék és a szájtáti turisták helyett megjelennek a hipszter fiatalok,
a vastag pénztárcájú amerikaiak és új élet kezdődik itt.
Ha már van jegyünk pattanjunk vissza a Jaffa utcán, a város
egyik fő sétáló utcáján csöngő, dudáló villamosra. Ha Davidka. Itt már
kezdődnek a kis, régről ittragadt boltok és a modern üzletek sora. Haladunk a
belváros felé. Az V. György király út sarkán egy jó kis pék. Régen itt egy
falafeles működött, s ha kietted a pitából a zöldséget, ingyen újratöltötted. A
rossznyelvek szerint akkor ment csődbe, amikor megindult a magyar turisták
áradata errefelé. De ez nyilván csak városi legenda, szófia beszéd, nem érdemes
hitelt adni neki. Még egy megálló, a modern Jeruzsálem legbelebb- belvárosában
járunk. A Cion tér környéki kis kávézók, kocsmák, vendéglők – s bár az árak
merészen magasak, majdnem mindig dugig tömve mindegyik.
De mi ne hagyjuk elcsábítani magunkat, zakatoljunk csak
tovább a város büszkeségével, a villamossal. Következik a városháza impozáns,
hófehér épületegyüttese, jókora térrel. Sarkában pedig a világ első és talán
egyetlen beton zongoráján játszik általában valami vállalkozó kedvű –
többségében remek muzsikus. Hátul felvillan az orosz templom aranyozott
kupolája. Ha gyalog lennék biztosan megint odabandukolnék.
De az Óvárosba is jó itt leugrani – már ha a felszállók falanx-sza
engedi ezt. Öt perc innen a Jaffa kapu, az Óváros egyik fontos bejárata.
Megbámulom a városháza faln a szabadtéri kiállítás képeit. Milyen lehetett ez a ma nagy és
nyüzsgő város 1967 előtt, amikor ketté volt vágva és egy jelentős része jordán
uralom alatt állt. Hol volt a határ, honnan jött a senki földje, s hol volt az
a pont, ahonnan talán a Fal sarkáig ellátni lehetett, ha már odajutni nem is.
Ha egyenesen mennénk tovább, aztán a bazársor vége felé egy
kicsit jobbra, mindjárt a zsidók legszentebb helyénél, a Siratófalnál találnánk
magunkat. De erre érdemes egy külön utat szánni. Jeruzsálem csak akkor ér
valamit, ha elzarándokolsz ide. Megsimogatod az ősi köveket, elmormolsz egy
imát s bedugott a fényesre kopott kövek rései közé a levelet, amelyre gondosan felírtad
a kívánságaidat. És persze a barátaidét is, akik még Pesten megkértek, hogy:
légyszi az enyémet is vidd magaddal.
Visszafelé, ha az ember kibámulta magát a sok csoda ember
között, jobbra ott a Szent Sír temploma, a Golgota, a kereszténység szent
helye. S szerencsésebb napokon az iszlám szent helyére az Al-Aksa mecsethez is
fel lehet jutni. Jeruzsálem.
De a villamos nem vár, a következő megálló a Damaszkuszi
kapu. Itt sem butaság bemenni és átvágni az arab piacon. Az én kedvenceim a
hentesek. A fél birkák és kecskék. Az éles késeikkel félelmetes sebességgel
dolgozó hentesek és mészárosok. A gumicukrosok. Na és a gyönyörű ékszerészek, a
tip-top sportcipő boltok. A fél órára 50 sékelért bérelhető kereszt a Via
Dolorosán.
A világ minden tájáról idesereglett emberek, akik itt már
megéreznek valamit abból, mi is az, hogy Jeruzsálem. Amely a régiek szerint a
legtöbb szépséget kapta a világban.
A Damaszkuszi kapunál balról indul a Nablusz út - új világ,
más arcok, tessék itt is körülpillantani.
A következő megállónál a Mea Sharimban élő, mindig siető és
telefonáló kaftános, kalapos, gyakran srámlis urak következnek. A sok-sok kisgyerek,
a libegő ciceszek. Egy megálló és egy másik világ.
Robog tovább a villamos a modern Jeruzsálemen keresztül.
Magas házak, zölden virító parkok. Építkezés, fejlődés, haladás mindenfele.
S honnan is indultunk? Hát a Herzl hegytől. Herzltől. Onnan,
hogy egy Pesten született fiatalember gondolt egy merészet. Önálló, szabad
ország kell a zsidóknak is.
Sok-sok megálló kellett hozzá, de megérkeztünk.
(Pesti Sólet, 2019. április)
