A két Tunézia

Levágott marhafej
a cégér

Tunéziába nyaralni járunk. Még télen is. Főleg akkor. És azért megyünk Tunéziába, hogy magunk mögött hagyjuk a mindennapokat. Már csak ezért is mi a turista-Tunéziába megyünk. Persze sejtjük, hogy akad egy másik Tunézia is valahol elrejtve, ami már nem a mi szemünknek való.

(Még sok kép itt)

A turista-Tunéziában kedélyes szállodákban lakunk, relatíve olcsón. Együtt a német munkanélkülivel, az angol autógyári segédmunkással. Az ellátás ugyan nem pazar, de messze jobb, mint egy szakszervezeti üdülőben, ugyanis svédasztal van. Annak meg nem tudunk ellenállni, zabálunk, mint a gép. A portások, londinerek, pincérek, taxisofőrök és a környékbeli boltosok mind kedvesek és mosolyognak és látszik rajtuk, hogy ők is tudják, belőlünk élnek. A sukban, a piacon, előírásszerűen alkusznak velünk, mert tudják, a hülye turistának az kell. Így fogja megvenni azt a sok bóvlit, amire semmi szüksége nincsen, és otthon pillanatokon belül eldobálja a foszló szőrű puputevét, az alaktalan kalapot, a bóvli szőnyeget, a büdös burnuszt, a néma csörgődobot. De itt még értéke van, hiszen megharcolunk érte.

És ugyan van kiabálás, meg szakálltépés, meg esküdözés, meg a vendég kabátjának erőteljes szorongatása – azért látszik, ez egy színház, just for you. Ez a biztonságos, ehető és alkohollal is ellátott TT azaz turista – Tunézia.

Apró jelek azért utalnak arra, hogy van mögötte egy másik ország, amely minden valószínűség szerint az igazi, s amelyet igyekeznek eldugni előlünk.

A turisták nekik kijelölt rezervátumokban élnek, ezeket csak csoportosan hagyják általában el, vagy ha mégsem, akkor nagyjából egy jól kijelölt útvonalon kell maradniuk. Aztán, feltűnő a sok rendőr, és csendőr, géppisztollyal vagy csak jókora pisztollyal az oldalán. Láthatóan a sajátjaikat akarják kordában tartani. Vagy ha úgy jobban esik hallani, megvédeni a turistát a nem is tudom mitől. A valóságtól – mondjuk így patetikusan.

Azért az ember, még ha turista is, néha letér a kijelölt útról. És megnézi, milyen, amikor cégérként ott lóg a hentes ajtajában a levágott marhafej. Hogy működik egy helyiek által látogatott kis kávézó. Miként játszanak a gyerekek az utcán, és hogyan néznek csodálkozva alig pár kilométerre is a turistafőcsapástól, egy szemmel láthatólag külföldire.

Most ebből a másik, szép és érdekes, Tunéziából is mutatunk egy villanásnyit.Sok további Kép itt

A népek barátsága bőrönd

A kínai kínai piac

Kínában persze van „kínai piac”. Sőt, mondjuk Sanghai egyes utcáit járva az embernek az az érzése támad, hogy ez az egész város egy nagyra nőtt kínai piac, ahol húszmillió ember vásárolja meg a napi alsógatya, trikó és zokni szükségleteit, a bólogató mikulásokat, az ugráló műanyag kutyákat és a majdnem igazi ötdolláros Rolexeket. Izgatott emberek hatalmas pakkokkal nyomakodnak, fekete nejlonzacskók erdeje és óriási kockás műanyag cekkerek mindenfelé. Alkudni kötelező, aki egyharmadra lenyomja az árat az nem jár egészen rosszul, de persze ne legyen olyan nagyon büszke magára, mert olyan nagyon jól sem.
Itt Sanghaiban egészen más a „sok” fogalma. Az utca, ahol lakom tartalmaz körülbelül ötvenöt-hatvan boltot – esténként hazafelé mindig megpróbálom megszámolni, de valahol a közepe táján össze szoktam zavarodni – mindegyik boltban fodrászkellékeket árulnak. Semmi mást. Pár száz méterre kezdődik egy Andrássy út méretű sétány. Két oldalán egymáshoz tapadva csapágygolyó és fémszelep üzletek. Egészen kicsik –amelyekben ott szundikál a tulaj, esetleg vadul játszik a számítógépén, dél tájban meg pálcikával eszik a pult mögött – és Divatcsarnok méretű áruházak. Mindenhol csapágygolyók.
Kicsit továbbsétálva a könyvesek jönnek. Itt is vagy száz boltocska, üzlet, áruház. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb albumok, színes könyvek, olcsó regények, drága művészeti mappák. Aztán – óh Istenem – a papírboltok. A csinos füzetek, a karcsú tollak, olyan noteszek, amelyekről legszebb éjszakáimon merek csak álmodni. Na és azok a töltőtollak, színes dossziék. Jaj a napidíjnak.
És ne beszéljünk a villogó Nanjin utca fényes neonjairól – a Piccadily vagy a Times Squere bocsánat, de csak ipari tanuló ehhez képest. Fényes, hívogató kirakatok. A világmárkák sora. Rolex, Tagheuer vagy éppen IWC luxusóra boltból több van itt, mint Magyarországon újságospavilonból. Miközben az utcán a kétdolláros hamisítvány megy – itt bent tucatszám fogynak a soktízezer eurós darabok. Mert Kína, de legalábbis Sanghai gazdag, bizakodó és lelkes utánzója az amerikai kultúrának. A több mint 11 százalékos gazdasági növekedés bizakodóvá tesz és mosolygóssá.
A helyi népek lelkesen shoppingolnak – lehet miből választani. Gucci, Versace vagy éppen a Mont Blanc a legnagyobb üzleteit a világon itt működteti. Elég jól, ahogy elnézem.
Utolsó vasárnap veszem észre, hogy a Pestről hozott – amúgy kínai – bőröndöm elszakadt. Hol szerzek újat hétvégén, reggel? Az első sarkon, ahol a helyiek éppen tarisznyarákra, kagylóra, angolnára és mangóra alkusznak egy kis bolt, tele bőröndökkel. Az 1500 yüanos jókora kuffert percek alatt megkapom 300-ért. Átfut a fejemen, hogy talán 250 is elég lett volna, de ne legyünk mohók. Így is kedvesen mosolygunk egymásra az eladóval és kölcsönös hátbaveregetésekkel biztosítjuk egymást népeink barátságáról. Bár a barátságot némileg megfekszi, hogy nem kívánok 150 yüanos női trácát venni – különösen mert tegnap egy felettébb elegáns üzletben, ahol egyenruhás eladók hajlongtak, hetvenért vettem már egyet.
Dési János