Betiltsuk e fajgyűlölő konferenciát - azaz hol játsszunk a tűzzel

Kedves Barátaim,

Az csak természetes, hogy tisztességes ember nem lehet fajgyűlölő. A történelem bebizonyította, hogy a fajvédő ideológiák, szónoklatok, vagy akár konferenciák nyomában hamarosan könyvmáglyák gyúlhatnak, vagy akár tömeggyilkosságba torkolhat mindez a sokak szemében ártatlannak tűnő fecsegés.

A jövőbe tekintve (Tardos János fotója)

Nincs okunk tehát magyarázkodni, ha azt kiáltjuk, hogy nem tűrjük a fajvédőket. Azt, hogy szélsőjobbos rasszisták sunyin a képünkbe nevetve a szólásszabadság szép eszméjére hivatkozva uszítsanak embertársaink ellen.

Több kitűnő ismerősöm is felvetette, többségük e mai hatalom híve amúgy, hogy most mit kell arénázni, hát a bölcs vezető betiltotta ezeknek a fajvédőknek a konferenciázgatását itt – kár ajvékolni, meg pánikot kelteni, meg az ország rossz hírét terjeszteni – ez is csak afféle szokásos önijesztgetés. Mert szerencsére van itt egy bölcs vezető, akinek helyén a szíve és betiltja, amit be kell.

Ezeknek az ismerőseimnek szívesen felidézem a régi viccet Sztalinról. Bizonyára ismerik. Amikor az egyik kisfiú este meséli az anyukájának, hogy képzeld ma ott fociztunk a Vörös Téren és találkoztunk a Sztalin bácsival, aki tényleg olyan jó és bölcs, mint ahogy azt a Pravda írja. Mert amikor kiszállt a kocsijából és éppen felé szállt a labda, akkor finoman, aranyosan visszarúgta nekünk.

Mire a mama: de hát Szergej, mi ebben az a különösebb jóság?

-         Hát, hogy közénk is lövethetett volna.

Mert sajnos az sincs jól, ha vezéri kegy és kedv dönti el, mikor ki és mit mondhat egy olyan, természeténél fogva szabad városban, mint Budapest. És ez még akkor is így van, ha történetesen most mi itt valamennyien úgy gondoljuk, hogy nem szabad, hogy ilyen alakok itt Budapesten demonstrative gyűlésezzenek.

Nézzük egy másik irányból most egy pillanatra meg a dolgot. Természetesen a szólás szabadsága a legfontosabb alapjogok egyike. Látjuk, miként veszik el ezt tőlünk a legkülönfélébb furmányos módon napról napra. Pénzzel, hatalommal, erőszakkal, árulással.

Akkor nem az lenne a természetes, hogy mi, akik tudjuk, milyen fontos a szólásszabadság, kiálljunk akár a nekünk nem tetsző, utálatos agy ellenszenves nézetek mellett is?

Ha már orosz viccet idéztem az előbb, akkor ebből a kultúrkörből vegyünk egy másik mondást.

Szikrából lobban a láng.

Igen, tudjuk, a nagy, pusztító tűzvészeket sokszor valóban csak egy apró szikra indítja  be.

Ám ne legyünk beszariak. Hiszen nem lesz minden kis szikrából láng. A szikrák többsége, kipattan, majd azonmód elhamvad. Kár vele törődni.
De pontosan tudjuk, hogy mikor lesz az apró szikrából, láng vagy esetleg még elolthatatlan tűzvész is. Akkor, ha tűzveszélyes helyre esik az a szikra, olyan helyre, amelyik amúgy is könnyen lángra kaphat. „Elég neki egy szikra is…” – mondjuk ilyenkor.

És sajnos Magyarország ma olyan hely, ahol sokfele igazán fogékony közeg alakult ki arra, hogy a szélsőjobb ,a fajvédelem szikrájából tűz legyen.

Benzintartályok között, ahol kilocsogott az üzemanyag nem nagy ötlet még egy szikrát sem csiholni. És, hogy ennyi veszélyes, ha úgy tetszik, gyúlékony anyag van körülöttünk, abban alapvető a felelőssége annak az embernek, aki most könnyedén kijelent, tessék elzavarni ezeket a fickókat innen.

De bocsánat. A mi hazai fajgyűlölőink meg hogy kerültek a parlamentbe? Milyen néma kuss volt, amikor egyikük a zsidók számbavételét vetette fel, vagy amikor a másikuk a magyar szélsőjobb kedvelt és szokásos vérvádját vette elő, hogy talán Tiszaeszláron mégiscsak a zsidók vették vérét egy kis keresztény leányoknak. Középkori vérvád a parlamentben és mindenki hallgat napokig?

És milyen sunyi hallgatás övezte a hat ember életét követelő rasszista gyilkosságsorozatot?

Nem tudom, észrevették-e, de ma a Jobbik az a párt, amelynek a legtöbb dolog teljesült a programjából. Ellenzékből. Igaz, ezeket a Fidesz valósította meg. A keleti nyitás a baltás gyilkos felé, a központosított hatalom, az oktatás elfoglalása, a bankok megrendszabályozása, az állam mindenhatósága, a korona büntetőjogi védelme egy (volt) köztársaságba és hosszan sorolhatnánk. – mind mind ott szerepet a Jobbik programjában. Rohanunk a diktatúrába.

És ne legyen kétségünk afelől, hogy a Jobbik, amelyik most persze látván a kudarcot, kihátrál emögül, de valójában  virtigli fajgyűlő párt.

A gárdák, roma honfitársaink terrorizálása, a sajtójuk, mind mind jól mutatja ezt.

E két pártnak tehát alapvető felelőssége van abban, hogy afféle „gyúlékony hellyé” vált Magyarország.

Ezért kell nekünk sokkal, de sokkal óvatosabbnak lennünk.

Mert mi történne egy olyan országban, ahol él a boldog közmegegyezés, hogy nem engedünk a szélsőségeseknek, a fajgyűlölőknek?

Mondjuk ott, ezen a boldog helyen, összejönne pár ilyen alak. Ledarálnák régről ismert, általunk joggal megvetett, szövegeiket, meginnának pár üveg jó bort, aztán legfeljebb huzatnák a cigánnyal. Később, jönne a kijózanodás, és mindenki hazamegy, felejtse el. Nem történt végülis semmi.

De miért nem ilyen helyekre járnak konferenciázni? Ahol nem kellene bújkálniuk, könnyedén menne az egész? Miért éppen ide, hozzánk?

Valószínűleg azért, mert azokon a helyeken a népharag sodorná el őket, vagy csak mindenki kiröhögné, gúnyolná őket. Érthető, hogy elkerülik az ilyen részeit a világnak.

Nem jobb odamenni, ahol azt remélhetik, bőven akadnak elvtársaik, támogatóik, híveik? Ahol találhatnak olyanokat, akiket a mocskos zászlójuk alá toborozhatnak?

Ahol a politikai klíma olyan, hogy remélhetik, sokak szívében kedves vízhangot ver a fehér keresztény felsőbbségről való szónoklat?

Ahol egy templomban, a város egyik főterén, egy olyan embernek állítanak szobrot, aki százezrek haláláért visel politikai felelősséget?  Ahol akadnak politikusok, papok, úgynevezett köztiszteletben álló közéleti emberek, akik szívük szerint maguk is felszólalnának egy ilyen eseményen?

Nem jobb itt packázni akár még a rendőrséggel is, ha azt remélhetik, hogy itt értő fülekre találnak?

A feladat tehát barátaim sokkal nehezebb annál, mint hogy most elzavarjuk innen ezeket a potenciális gyilkosokat. Mert ezt egy kialakuló diktatúra rendőrsége, ha kell, szakszerűen és gyakorlottan megteszi. Ez csak nyers erő, gátlástalanság kérdése.

A mi feladatunk ennél sokkal,de sokkal bonyolultabb.

Ha kell a hatalom, ha kell a közvélemény többségével szemben is, kemény, kitartó, ha úgy jobban tetszik sziszifuszi munkával eltakarítani innen azt a bizonyos gyúlékony anyagot, amelyet egy szikra esetleg lángra lobbanthat.

Mi kell ehhez?

(Drelyó Ági felvétele)

Először is demokrácia, aztán szilárd hit abban, hogy az emberek valóban egyenlőnek születnek. Egy rendies, feudális jellegű országban, ahol már iskoláskorban megpecsételődhet bárki sorsa, tehát nincs sok esélyünk.

Úgyhogy ezeken kell változtatnunk. Bizony, milyen szép civileknek való feladat, hogy ha az iskolarendszer szegregálja a gyermekeinket, elválasztja őket egymástól már az oktatás során, hogy később könnyebben lehessen egymás ellen uszítani őket, akkor mi azt nem hagyjuk. Létrehozunk, működtetünk olyan szervezeteket, ahol az együtt tanuló, játszó gyerekeknek már fel sem különösebben tűnik, az egyikük „ilyen” a másikuk  „olyan”.

És onnan is sejtem, hogy van esélyünk ilyesmikre, hogy látom, ez a kormányzat milyen ádáz dühvel támad a civil szervezetekre, mert tart attól, hogy éppen ők – vagyis hát mi – keresztülhúzhatjuk a számításaikat és mégsem lehet a társadalom minden tagját szembeállítani egymással,

Időnk nincs sok, ma még talán túl sokan sem vagyunk. De sebaj.

Mert előbb utóbb úgyis olyan „tűzbiztos” hely lesz Magyarország, ahová nem is lesz kedvük idejönni az efféle alakoknak, vagy ha mégis, hát már csak legyinthetünk rájuk.

És afféle utóiratként még valami.

A zsidó hagyomány  szerint perceken belül itt a Jom Kipur, amelyik egy fontos határnap.. Az elmúlt napokban akik úgy vélték, hogy a nagy számadáskor nem a jók könyvébe kerültek, azok Jom Kipur kezdetéig, azaz ma este hatig,, ha belátták vétkeiket és elhatározták, hogy jó útra térnek és nem vétkeznek embertársaik ellen sem, azok még bekerülhetnek az igazak,a  jók könyvébe. Van még egy körülbelül jó óra meggondolni a dolgot.

Dés-Vámos duó Beatlest játszik

Nyári emlék - Vitorlázás az Adrián

Észtország - az ismétlés kedvéért

Magyarország bezárta észtországi nagykövetségét. Jó nagy butaság, de nem az egyetlen. Ez alkalomól idézzük fel, milyen is Észtország. (Nagyon jó, amúgy.)

Itt még sok észt kép

A kis vezér a felcsút- Királyi Vár metróvonalon utazik.

Páratlan párosok Izraelben

Még sok izraeli kép itt látható, található

A sófár és Anna Ráhel Puyi

Ismerjük meg történetünk szereplőit, kik rövidesen, mintegy véletlenül, keresztüllépve téren és időn, e lap végén találkozni fognak.

Itt van rögtön egy sófár. (שופר) Egy közönséges, kicsit kopottas, sokat megélt sófár. Talán itt-ott már le is pattogzott róla pár kicsiny darab. A hangja is rekedtebb a nagy átlagnál, ami nem is csoda, mert nem mai darabról van szó. A kos, aki egykor büszkén viselte, talán egy évszázada is már megvált ettől az ékétől. A sófár aztán hosszú időkig hallata a tkiát, a svarimot de legjobban persze a truát- a kilenc apró szaggatott hangot szerette. Úgy érezte, ebben ő a legjobb közel és távol, s alig akad sófár, aki ezt hozzá hasonlóan tudná hallatni. Talán egy kicsit el is bízta magát. Aztán egy szép napon valaki hopp felkapta, hányódott itt, ott, míg végül hosszú-hosszú mellőzöttség után valakinél előbukkant, aki legyintett és túladott rajta. Így került a kirakatba.

Történetünk másik szereplője Anna Ráhel, de otthon kiskorában a Putyi névre is hallgatott. Bár mint a tolakodó felnőttek okoskodó kérdésére általában megjegyezte, kis mutatóujját figyelmezőleg felemelve, hogy a Putyi az csak becenév. Anna Ráhel Putyi a nagyobb ünnepeken elment a szüleivel, a rokonaival  a templomba. Ezt nemcsak azért szerette, mert ilyenkor együtt volt a család, a nagyszülők, a nagybácsik és nénik, de még a kedvenc unokatesók is. Hanem azért is, mert jöttek néha a barátnők, akikkel lehetet fecsegni és arról ábrándozni, ha egy kicsit nagyobbak lesznek, akkor őket is elengedik Szarvasra, mert már a Bella Sára is mondta, hogy az irtó jó, és kár lenne kihagyni.

Harmadik szereplőnk dr. Adler Illés, korának híres rabbija, aki ismert volt arról, hogy mindig magyarul prédikált. Született Zentán 1868-ban, Budapesten halt meg 1924-ben. Héber tanulmányait Pakson, Balassagyarmaton és Pozsonyban, világi stúdiumait magánúton végezte. 1891-ben Kiskunfélegyháza papja lett, néhány esztendő múlva a szépséges Óbudára került. Tizenegy évig működött itt, mikor Pestre hívták meg rabbinak, a nevezetes Pollák Eleázár helyére. A Rombachban korának sztárja lett. Nagy ünnepeken sereglettek az emberek, hogy meghallgassák, és nem csak a zsidók. Kora ifjúságában már az Egyenlőség munkatársa, több dolgozata jelent meg itt és más felekezeti lapokban, valamint az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat és az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület évkönyveiben. A háború alatt tábori lelkész volt őrnagyi rendfokozatban. Egyszer az Operaházban egy igazi Habsburg főherceg tisztelget neki és meghívták IV. Károly koronázására is. Különösen a kabbala területén alkotott jelentőset, de magyar és héber irodalmi elemzései is népszerűek voltak. A visszaemlékezések szerint jópár sófárral rendelkezett – otthon is tartott egy kicsikét.

Persze a történelem viharai a sófárokat is megviselték. És különben is, annyi minden elveszett, eltűnt – ki figyelt egy még oly szépszavú sófárra is.

Aztán néhány évvel ezelőtt, egy csendes őszelőn, pár nappal Rase Sóne előtt, történetünk egyik hőse, Anna Ráhel, akinek a Putyi legfeljebb csak, ha a beceneve, a Szent István park környékén biciklizett. Természetesen korához illően szoros atyai felügyelettel, de mert Anna Ráhel (a Putyi csak becézéskor) fegyelmezett gyermek, egy kicsit előre is mehet egyedül, mert a járdaszéleknél lassít és körülnéz.

Nos, ez a fegyelmezett Anna Ráhel (és mi még azt is tudjuk, hogy családi körben Putyi néven is közismert) egyszercsak eltűnt. Nagy izgalom persze nem tört ki, de azért mégiscsak hol lehet ez a kölök? Aztán pár perc múlva a felügyeletével megbízott édesapja ( na jó, neki Bungyur volt a beceneve, de kérem, ezt ne adják tovább, ha lehet maradjon köztünk, most már régen doktor úr, meg híres filmes, nem biztos, hogy örülne neki, ha elterjedne) meglátta, amint leánya egy kis kirakatva tapadva bámul valamit.

-         Papa, mi az az izé ott?

-         Melyik izé Putyi? Akarom mondani Anna Ráhel?

-         Itt elől, ez az izé, ez a trombita szerű.

-         Jaj Anna Ráhel, hogy mondhatsz ilyet. Hiszen te is tudod, mi ez. Ez egy sófár, tudod, amit Ráse sónekor fújnak meg.

-         Ó igen. És mik ezek a krikszkrakszok itt az oldalán?

-         Ezek?

No és itt álljuk meg egy pillanatra, mielőtt teljes terjedelmében kibontakozik ez a furcsa harmadik típusú találkozás. A kétezer-tizes éveket írjuk, itt a Szent István parknál.

És akkor a doktor úr megtörli az okuláréját, még egyszer megnézi az előtte vibráló betűket, de persze nem hisz a szemének Hosszú pályája során maga is megírt számtalan csuda történetet, kalandos filmforgatókönyvet, fantasztikus novellát. De ez azért ezekbe is sok lett volna, ami itt megesett

A sófár oldalán – de gondolom ezt már sokan kitalálták – kopottas, de jól olvasható betűkkel oda volt karcolva: Dr. Adler Illés főrabbi tulajdona.

És, hogy mi ebben a meglepő vagy a csodálatos? Hát egy kis sófárnak is kell, hogy legyen gazdája. Ha dr. Adler Illésé volt a sófár, amely most a zsidó régiségeket áruló boltba került, hát az övé volt.

Csakhogy. Anna Ráhel (Putyi) ükapja volt az a bizonyos dr. Adler Illés. Tőle tűnt el valamikor, lassan egy évszázada ez a sófár – talán egy mohó samesz őrizte meg a jobb időkre – s került vissza aztán másnap boltnyitáskor a család tulajdonába. Hála annak, hogy Anna Ráhel – igaz véletlen, ha vannak  olyanok egyáltalán – kiszúrta.

Úgyhogy a sófároknak is megvan a maga csodálatos története. Elveszik, kalódik majd a déd- és ükunoka, ha a véletlenül is de megleli. Vigyázunk rá.

Lassan itt lesz az ideje megfújni.

Adler Illésről még itt is olvashat

Lévai Jenő: A pesti gettó története

Könyvbemutató

Vattamány Zsolt kerületi fideszes polgármester