„Magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeuma”.
Cfat helyes, kis város, bár kétségtelenül nem esik a
magyarországi turisták főbb célpontjai közé. Jópár órás autóúttal lehet elérni
Jeruzsálemből vagy akár Tel Avivból is. Ennek ellenére érdemes erre kanyarodni,
ha valakinek van ideje. A város is érdekes, nyugodtan el lehet a meredek,
kanyargós utcákon bóklászni egy napocskát és a kicsiny múzeum is felettébb
tanulságos képet mutat.
Valóban nem érdemes egy nagyon nagy intézményre gondolni, ám
jól áttekinthető, tanulságos – és átfogó képet mutat a magyar nyelvterületről elszármazott zsidókról.
Ráadásul Lusztig Éva és férje Joszef, akik nemcsak az
alapítók közé tartoznak – ugyanis magánemberek lelkesedése hozta össze ezt a
gyűjteményt - ,de hosszú ideig vezették is a múzeumot, ma is sok időt töltenek
ott és magával ragadó az a lelkesedés, ahogy bemutatják a kiállítást.
Ők ketten éppen az államalapítás napján érkeztek meg
Izraelbe. (Arról, hogy mikén élték túl a holokausztot, s hogyan kerültek
Izraelbe majd egy másik alkalommal számolok be a Pesti Sólet olvasóinak, az
biztos, felettébb izgalmas, sok szempontból már-már hihetetlen a történet.
Szóval, csak türelem, jön majd ez is)
Éva – aki nagyon keményen dolgozott azért, hogy tanár
lehessen Izraelben – több okot is felidéz, miért gondolták, hogy szükséges az
emlékezés e háza. Az egyik, hogy döbbenten tapasztalta, hogy relatíve új bevándorló
tanítványai nem ismerik a „nagymama” „nagypapa” szót ivirtül. Eleinte arra
gyanakodott, csak a szókincsük szegényes, de aztán kiderült, mindent megértenek
mondjuk a Piroska és a farkasból, csak éppen ezt nem. Nem kellett sokat gondolkoznia
az okokon. Hamar kiderült, hogy a legtöbb családban a nagyszülők nem élték túl
a zsidógyilkosságok sorát. A családok viszont még Izraelben sem szívesen
beszéltek ekkoriban még a szörnyű múltról. Az elveszetteket még csak nem is
említették.
Aztán az Izraelben szokásos nagy ünnepen,a családok napján
is kérdezgették a tanítványai, hogy az ő családjuk miért ilyen kevés tagból
áll, mikor látják itt maguk körül másokét, akik bizony jó sokan összejönnek
ilyenkor. S mikor azt ajánlotta tanítványainak, hogy kérdezzék meg otthon a
szüleiket, a szülők többsége felháborodott. Nem akarnak beszélni az elmúlt
tragédiákról, ne kényszerítse a tanító néni őket a fájdalmas emlékezésre.
Az utolsó lökést pedig az adta, hogy amikor a házaspár
nyugdíjba ment, meghívták Izraelbe a világon szerteszóródott egykori
barátaikat. Büszkén vezették őket körbe az országban, számtalan múzeumot is megnéztek
közösen. Már elmenőben voltak az ismerősök, amikor talán az utolsó vacsorán
megjegyezték, milyen érdekes, hogy a magyar zsidókról szinte semmit nem láttak
sehol. Pedig nemcsak az Izraelben különösen nagy tisztelettel övezett Herzl
Tivadar származik Budapestről, de több százezer magyar érkezett az évek során
Izraelbe.
Hamar eldöntötték, ha más nem csinálja meg, miközben
érezhetően szükséges lenne egy a múltat bemutató múzeumra, akkor majd saját
erőből megoldják.
Sokan csatlakoztak a kezdeményezéshez. Mindössze a kiállítandó
anyag, a pénz és a szakértelem hiányzott a megvalósításhoz. Ám az első felhívás
után nagyon gyorsan megindult az adományok áradata, s ahogy Éva ma mondja:
„Láttuk, hogy tényleg bűn, ha nem csináljuk meg ezt a múzeumot és mi nem
akartunk bűnösök lenni”.
Hamarosan találtak egy muzeológust, aki több hónapos afféle
házi egyetemen kiképezte az önkénteseket, tanárokat, orvosokat, tisztviselőket,
üzletembereket a szakmára. Éva büszkén teszi hozzá, hogy akadt köztük olyan,
aki aztán „igazi” egyetemen is diplomázott és azt mondta, a cfati kurzuson, hála
az oktató és a hallgatók lelkesedésének, sokkal több mindent lehetett
megtanulni.
A múzeumot amúgy ma is jelentős részben önkéntesek működtetik,
a Lusztig házaspár, amely a vezetést már átadta a fiúknak, még most is napi 4-5
órát dolgozik itt.
A múzeum egy nagyobb családi házban működik, amit a
Szochnuttól kaptak, de mint mondják, egy ötször ekkora épültet is könnyedén meg
tudnának tölteni a kelet-európai zsidó élet tárgyi emlékeivel. Mindezt
kiegészíti egy archívum és egy igen átgondoltan fejlesztett könyvtár.
A magyarországi zsidó vallási, kulturális, társadalmi élet
tisztes keresztmetszetét tekintheti át itt az érdeklődő – akiből, mint mondják
– van jócskán. Hitközségekre lebontott komoly adatbázissal rendelkeznek – ami
sajnos még nincs fent az interneten – ahol az e vidékről elszármazottak, illetve
utódjaik kutathatnak a gyökereik után.
Éva boldogan meséli, hogy nagyon sokaknak tudnak segíteni,
akik a saját vagy a családjuk múltját szeretnék megismerni. A
leghátborzongatóbb annak az idősebb úrnak a története, aki hosszas vívódás után
jött el hozzájuk. Egészen kisgyerekként került Izraelbe, a szülei meghaltak, ő
semmire sem emlékezett magyarországi életéről. Egyetlen „emléke” egy fénykép,
rajta egy pici fiúcska, ő maga, s a kép hátán egy felirat. „Tomika, Budapest”.
Ennyi volt a múltja. De még az édesanyja nevére sem emlékezett.
A szerencsének, a jól képzett munkatársaknak és a
gyűjteménynek köszönhetően lépésről lépésre mégis feltárult a múlt. Egy náluk
lévő fotó
Persze a legtöbb látogató története nem ennyire
szívszorítóan romantikus. Ha valaki arra jár, ne hagyja ki, se a gyűjteményt,
se azt, hogy elbeszélgessen a Lusztig házaspárral. M
(Köszönet Sosanna és
Samaj Spitzernek, a beszámoló elkészítéséhez nyújtott segítségükért.)
