Az embermentő dominikánus szerzetes

Pater Jozef Lexmann sokakat rejtett el a templom alatti kriptában

 „Pilóta lett a kassai dominikánus perjel” tudósít egy 1936-os újságcikk, s már ez sejteti, hogy egy nem mindennapi figurával van dolgunk.

Jozef Lexmann, aki szerzetesként veszi fel a Mikulas nevet,1899-ben született a Trencsény megyei Bobot településen. Édesapja kovács, édesanyja 8 gyereket nevelt fel, akik közül ketten szerzetesek, ketten apácák lettek.

Jozef Budapesten a dominikánusoknál kezdte tanulmányait – minden valószínűség szerint tökéletesen tudott magyarul – majd Grazban és Bécsben folytatta filozófiai és teológiai tanulmányait. 1923-ban avatták pappá.

Kassára került, ahol nagyon aktívan tanított, vett részt a pasztorációs munkába. De a gyakorlati dolgokból is kivette a részét, jelentős szerepen volt a dominikánusok területén lévő élelmiszerpiac korszerűsítésében és alapítója a Veritas nevű kulturális centrumnak, amit a dominikánus templom mellett hoztak létre. Később, részben ebben az épületben bújtatja az általa menekített személyeket, főként zsidókat.

A papok közül az elsők között tanult meg vezetni és a munkanélkülieknek sofőr iskolát is szervezett. És ami aztán a korban különösen meglepő volt,  ahogy idéztük már letette a pilótavizsgát is.

Közvetlenül a háború előtt került Prágába. Cseh- és Morvaország megszállása után németellenes szentbeszédeket tartott, ezért el kellett hagynia Prágát. Hogy megmentsék a németek bosszúja elől Magyarországra „száműzték” Sopronba, illetve Vasvárra került. Utalnak dokumentumok arra, hogy itt sem vált a mind szélsőjobbra tolódó rendszer hívévé, bár szentbeszédei elvesztek mára – amelyekből talán pontosabban rekonstruálni lehetne gondolatait.

Itt sem maradt sokáig.  Még mielőtt a front odaért volna, visszahívták Kassára. (ezt bizonyítja többek között az először a Pesti Sóletban publikált levelezőlap, amit a vasvári dominikánus levéltárban találtunk.)

Kassára tehát 1944 késő őszén, a magyar nyilas hatalomátvétel után érkezett. És hamar felismerte, hogy nagyon sok ember, alapvetően zsidók, élete került közvetlen veszélybe. Ezért a dominikánus templom alatti kriptában egy rejtekhelyet alakított ki, megtisztítva az emberi csontoktól, bevezette az áramot, megoldotta szellőztetés problémáját. Ha éppen nem volt ott más, akkor a Veritas kultúrházban lehettek a menekülők, itt használhatták a mosdót és a WC-t, kinyújtózkodhattak. Csak rendezvények idején kellett visszabújniuk a kriptába. Zsidók, kommunisták vagy éppen szlovákok – akiket a nyilasok el akartak pusztítani. A Veritas valódi kultúrotthonnak készült, de a menekültek rejtegetésére is kitűnő szolgálatot tett.

Lexmann az életét kockáztatta az akcióval, hiszen ha lebuknak, őt is kivégzik. Ráadásul nemcsak a kriptában  kellett élhető (!) körülményeket teremtenie, de meg kellett szerveznie a nagyjából húsz ember mindennapi ellátását is, úgy, hogy ne derüljön ki, mit is tesz. (A kor drámája: élni, túlélni – csak a halottak birodalmában a kriptában lehet.)

A dominikánus rend ma ott élő szerzetesei – akik különösen büszkék bátor elődjükre – úgy tartják, azért volt képes a gyakorlati problémákat is megoldani, mert igen komoly műszaki-gyakorlati érzékkel rendelkezett. És ami ennél is fontosabb, bátor volt, aki időnként saját rendtársai ellenében is tudta, hogy mit kell cselekednie.

Akadnak arra utaló dokumentumok, hogy például magyar rendtársai között lehetett olyan, aki nem nézte jó szemmel tevékenységét.

Egy rendtársa így írt:

„Kassán állandóan az a rémhír terjed, hogy Páter Provinciális Miklós Atyát Kassára akarja helyezni )…)nemzetvédelmi szempontból is vállalnom kellene, hogy most ne kerülhessen ide olyan egyén aki magyar szempontból veszélyt jelent egy határvárosban. Maradjon ő csak ott, ahol tót propagandájával senkinek sem árthat, legfeljebb magának…”

A visszaemlékezések szerint körülbelül húsz ember életét mentette így meg Lexmann. Nem mindenkinek a nevét tudjuk – próbáltak arra vigyázni, hogy a rejtőzködők is minél kevesebbet tudjanak meg a másikról, hogy lebukás esetén még véletlenül se tudják egymást beárulni. Akiket biztosan ismerünk. Dr. Štefan Kaifer, Professor Jozef , Výrostko, Vojtech és fia  Šebastián, Ing. Edmund Szenes és fia, Ján, Rácz Olivér – akinek a fiával mi is beszéltünk többször, Herczog ls Gejza Jaschko.

Bár megmentettjei között akadtak, akik miden valószínűség szerint relatíve magas tisztségekhez jutottak az új Csehszlovákiában, a háború után továbbra is lelkesen a katolikus életet szervező Lexmann ellen vizsgálatok indultak 1948 elején, vizsgálati fogságba is került Pozsonyban, a vádak között szerepelt az akkoriban szokásos: amerikai ügynök.

De azt is a rovására írhatták, hogy részese lehetett egy hazafias mozgalomnak a Rogina-nak (Család).

1950 április közepén Csehszlovákiában is elfoglalták fegyveresekkel a szerzetesrendeket, s Lexmannt is letartóztatták ismét. Egy táborba deportálták, s ott is halt meg az az ember, aki néhány éve még maga mentett másokat. Alig múlt ötven éves.

Ma emléktáblája a Veritas falán látható. Családja és rendtársai szeretnék elérni, hogy megkapja a Világ Igaza kitüntetést, de eddigi próbálkozásaik nem jártak sikerrel. Érthetetlen okokból a Yad Vashem az alapos, jól dokumentált, angol nyelvű anyagra érdemben sosem reagált.

A hős dominikánus történetét részletesen megírta Salamon Pál történész, levéltáros.

Mikulas Jozef Lexmann születésének 120 évfordulóját nemrég ünnepelhettük. Január 19-én családja, tisztelői emlékeznek rá Kassán. 

(Pesti Sólet, 2019. február.)

Kelet-Jeruzsálem felé

Kelet Jeruzsálem is tartogat mindenféle érdekeset. Ha már erre járunk.

A Trevi kút és Anita

Anita Eckberg nekem fájóan hiányzott innen. De talán holnap megtalálom.
Trevi kút, Róma.ű

Halpiac San Donatoban

Kiskirályfit vacsorára - vagy hogyan győzzük le a Sárkány legyőzőjét

Ez egy példabeszéd. Értse, akink érenie kell.
(Klubárdió)

A hegyek Monte Casino és San Donato között

És ez csak a bemelegítés. Még sok-sok kép jön a következő napokban. Igen szép környék és a nap is rendesen süt. Így aztán az ég szabályszerűen kék és még a fák is zöldek. A medvék pedig barnák.

Egy szokatlan életmentő akció a Nagymező utcai Teréz templomban - ha tud róla, írjon

Ennek a furcsa zsidómentő történetnek sok elemét ismerjük, de számtalan szereplőjét még nem találtuk meg. Hátha e cikket olvasva még előkerülnek olyanok, akiknek személyes emlékük van az 1944-es őszi ünnepek környékén történt dolgokról.

  

Részlet egy nyilas lapból

1944-ben a magyarországi zsidóság végveszélybe került. Május közepétől néhány hét alatt deportálták és meggyilkolták a vidéki zsidóság döntő többségét.

Budapestre ekkor még nem került sor, de aki csak egy kicsit is ismerte a történteket joggal tarthatott tőle, hogy a tömeggyilkosság sorozat nem áll meg a főváros határánál.

1944 július 7-én jelent meg a főváros rendelkezése arról, hogy a zsidóknak minősülő személyeknek el kell hagynia otthonukat és úgynevezett csillagos házakba kell összeköltözniük. Így az embereket nem csak tulajdonuktól, ingatlanuktól fosztották meg, de megteremtették az alapját annak, hogy később, az egy helyre költöztetett zsidókat, könnyen, gyorsan lehessen majd deportálni és a halálba küldeni. Ekkor körülbelül negyedmilliós volt a budapesti zsidó közösség.

Természetesen – bár a legtöbben nem merték elhinni a valóságot, hogy a magyar állam halálra ítélte őket – azért megindultak, ha lassan is a mentő-önmentő akciók.

Adjuk át a szót a kor krónikásának, Lévai Jenőnek:

„Híre terjedt hamarosan, hogy a katolikus klérus, főképpen Serédi Jusztinián hercegprímás közbenjár az áttért zsidók érdekében. A hírnek volt alapja. Érthető tehát, hogy az életéért remegő, s minden szalmaszálba kapaszkodó pesti zsidóság egész nagy hányadán valósággal „kitérési láz” vett erőt. Különösen a terézvárosi plébános hivatalát ostromolták meg június végén, július elején az áttérni szándékozók. Tumultuózus jelenetek zajlottak le a Nagymező utca és a Próféta utca (ma Hegedű utca – DJ.) között felsorakozó sárga csillagos tömegben. Lökdösték, ütötték, verték egymást a zsidók: ki juthasson előbb keresztvíz alá. A tömeggel szemben a plébános és káplánjai tehetetlennek bizonyultak, de feltűnt az a „hitbuzgóság” a nyilasoknak is, akik élesen támadták a zsidókon túl a katolikus papságot, sőt a katolikus egyházat is. Ám ezzel sem elégedtek meg, hanem belekötöttek a templom előtt tömörült zsidókba is. A megbotránkoztató utcai jelenetek úgy elszaporodtak, hogy az érseki helynök kénytelen volt beleavatkozni. A plébániák ajtaját bezárták, s táblákon közölték; az áttérések szünetelnek.

Ezentúl az egyes zsidó házakban megbízottak írták össze az áttérni szándékozókat, csoportokba gyűjtötték őket, s egy-egy vallástanár vezetésével többnyire az óvóhelyen 3 hónapos tanfolyamokat indítottak. Természetesen e téren is sok a visszaélés. Pénzért azonnal is kiállítottak keresztleveleket, s hamis vallástanárok is tartottak térítő tanfolyamokat, állítottak ki katekumen-i bizonyítványokat. (A keresztény beavatás szentségeire készülő felnőtt) Itt jegyezzük meg, hogy ténylegesen is igen sokan hagyták el vallásukat, bár igen nagy százaléka a jelentkezőknek később megbánta tettét és visszalépett. Érdekes számadat: a VIII. Népszínház u. 31. alatti hatalmas csillagos házból 240-en jelentkeztek a tanfolyamra, s végül mindössze 14-en tértek át. A július–augusztusi sűrű légitámadások alatt aztán az óvóhelyeken érdekes és jellemző jelenetek zajlottak le. Katekizmusokból tanultak, és egymást kérdezgették az áttérő-jelöltek, s ugyanakkor ijedtükben és félelmükben héber imákat mormoltak. A „Smá Jiszráel”-t a szeplőtlen fogantatás és a szentségek mibenlétéről folyó értekezés váltotta fel. Ilyen óvóhelyi diskurzusok során hangzott el ez a jellemző mondat:

– Minden jó lenne a katolikus vallásban, csak térdelés után nem tudok felkelni.

Hatalmas molett hölgy panaszolta így el keserveit barátnőjének az elemi iskolás katekizmus lapjait gyűrögetve.

A három hónapi tanulási idő – véletlen végzetszerűséggel – éppen a zsidó ünnepekre esett. Az újév és a hosszúnap templomba járói között is tömegével voltak a kitérésre jelentkezettek. A templomi prédikációk közül különösen Hevesi Ferenc dr. ostorozta a szószékről élesen a hitehagyottakat. A prédikáció hatása nagy volt, s a templom elhagyása után Wosner templomgondnok a padokban néhány katekizmust talált. Talán jelképül, hogy azok tulajdonosai letettek áttérési szándékukról. Ugyanakkor a hithű zsidóság körében valósággal „vallási téboly” tört ki. Különösen sűrűn és napjában többször mondották el a könyörgő imát, a Sma Jiszraelt”

(LévaiJenő: Csak ember kezébe ne essek én, Múlt és Jövő Kiadó, 2016)

(Lévai Jenő életéről itt olvashat)

Eddig Lévai beszámolója. Ma már tudjuk, a kikeresztelkedés nem mentette meg az embereket. A németek és a magyar hatóságok „a zsidókra” vadásztak, legyenek keresztények vagy zsidók. Őket ölték meg.

S az is nyilvánvaló azok a keresztény papok, akik mégis vállalták, hogy egy efféle mentőakcióban részt vesznek, maguk is nagyot kockáztattak. Elég csak belelapozni a korabeli nyilas hecclapokba, milyen durván támadták ezért a zsidóknak segíteni szándékozókat.

Hiszen azok a papok, akik kereszteltek, tudták, nem „megtértek” új „hiveik”, hanem az életüket mentik.

A terézvárosi templom plébánosa abban az időben dr. Hévey Gyula volt. Több ezer – egyes számítások szerint akár 30 ezer – embert is megkeresztelt, nem törődve a veszéllyel és abban bízva, hogy ezzel megmentheti őket.

Nagyon sokat segített

S, hogy mennyire tisztában volt azzal, mit is tesz, az is bizonyítja, hogy amikor családok jelentkeztek keresztelésre, mindig előbb a szülőket keresztelte. Így, amikor az anyakönyvbe be kellett írni a szülők vallását, már a valóságnak megfelelően írhatta oda, hogy a szülők római katolikusok.

A nyilas lapok támadása ellenére a keresztelések csak az ostrom legdurvább napjaiban álltak le. A háború után a túlélők döntő többsége levetette a kereszténységét – de az biztos, hogy Hévey azt mutatta, akadt segítőkészség a társadalomban.

Ahhoz, hogy többet tudjunk erről a történetről keressük azokat, akik tudnak róla valamit. Kérem, ha van erről ismeretük, írjanak a desijanos@outlook.com címre levelet.

Konrád György :(

Sokat, sokat kell rá emlékezni.

Szkopje, a rémségek kedves városa

Szkopje nem egy különleges pontja a világnak. Ám Orbán V. nagy barátja, egy bizonyos Gruevszki nevű fazon, miközben beleturkált az államkasszába, lehallgattatta a fél országot, még arra is maradt ideje, hogy monumentális, ám borzasztó szobrokat és rémisztő épületeket emeltessen a városban. (Mondjuk, legalább stadion nem készült  - ez is valami. és biztosan egy bronzoroszlánon is sokat lehet fogni. Ráadásul itt van egy tucat, nem beszélve a Nagy Sándorokról és Angelina Jolie külsejű édesanyjukról.)

mindenesetre, ha a Gruevszki nevű migráncs itt városépítészeti tanácsadó lesz, akkor sírva kell elrohanni.

De ez most Szkopje. Amúgy a népek kedvesek és mosolygósak. A nap is sütött. Rondának ronda, de sebaj.