Az operatőr szemével - a jó film a csapónál kezdődik? Csukás Sándor

Az operatőr és a rendező

Jó filmhez jó operatőr kell. Hiszen az ő szemén/kameráján keresztül látjuk a mozit. Csukás Sándor operatőr,, főiskolai docens történetei a fahrt kocsitól a csapón át a főszereplőkig.

A késhegyre menő hitközségi vita

A húszas évek legvégén komoly belső összetűzés rázta meg a magyarországi zsidó hitközségek amúgy sem unalmas életét. A tisztségviselő választások vagy éppen annak eldöntése, ki kerüljön a felsőházba addig is késhegyre menő vitákat hozott, mint ahogy abban is jelentős ellentmondások alakultak ki, mit kellene tennie a magyarországi zsidóságnak az első zsidótörvénnyel, a numerus clausussal szemben.

A sorozatos, a szenvedélyes és a közös fellépést gyakran alapvetően fontos ügyekben is megakadályozó nézeteltérések egyik fontos állomása volt, alakulhat-e Budapesten status quo ante hitközség. Az előzményekhez tartozik, hogy az akkor még nagyon erős, kétszázezer tagot számláló, rengeteg intézményt fönntartó pesti hitközség elnököt választott. A két jelölt küzdelme hamarosan politikai jelentőséget kapott, mert az egyik párt fő kortese a miniszterelnököt adó Bethlen-párti Dési Géza képviselő volt, a másiké a veterán szabadelvű, liberális képviselő, Sándor Pál, aki gyakorlatilag 1901-től 35 évig ült folyamatosan a Parlamentben.

Az elnökválasztást elsöprő többséggel nyerte meg az „ellenzéki” – azaz a miniszterelnök Bethlen Istvánnal nem egy pártban lévő Sándor Pál fémjelezte csoport. Bethlen állítólag csóválta a fejét a történteket meghallva. S jó alkalmat jelentett neki a visszavágásra, amikor egy debreceni látogatása során az ottani képviselő és református püspök, Baltazár Dezső azt a kérést közvetítette felé, hogy járuljon hozzá egy status quo hitközség létrehozására Budapesten. Akkor ehhez, bonyolult eljárás után, állami jóváhagyás szükségeltetett. Az hamar kiderült, ha létrejönne a status quo hitközség, akkor az a neológoktól vinne el elsősorban tagokat, Magyarország legerősebb hitközségét gyöngítené meg, a növekvő antiszemitizmus árnyékában.

Annak, hogy a status quo hitközséget megalapítani kívánók abban reménykedhettek, sokan hozzájuk csatlakoznak majd, alapvetően nem hitbéli, hanem anyagi okai voltak.

Ugyanis, mint már említettük, a neológ közösség számtalan intézményt működtetett, s ezek létrehozására, fenntartására hitközségi adót szedtek – ezt közadók módjára be lehetett hajtani. A tervezett status quo viszont azt ajánlotta, hogy mivel nincsenek intézményeik, ezért alacsonyabb lesz a kötelezően befizetett adó – s ezért sokan csatlakoztak volna. Vérmesebb pillanataikban még az is felvetődött, hogy a neológiát követő hívek háromnegyede is átáll, azért, hogy pénzt takarítson meg.

Logikus a kérdés, miből tartják fönt az intézményeket a maradók akkor, ha eltűnnek az adófizetők. Mint Az Est 1929, augusztusában megírta, a neológok ezekben az években öt új zsinagóga megépítését finanszírozták, két kórházat, nyolc iskolát és rengeteg jótékonysági intézményt működtettek, adókból és adományokból. Ha ezek nincsenek, nyilván olcsóbb az élet – korteskedtek a status quo szervezői. A neológ vezetők viszont egy jogértelmezés alapján azzal vágtak vissza, aki átlép, az öt évig még a régi helyen is köteles adót fizeti, szóval, hosszú ideig nemhogy spórolna, hanem duplán fizetne. Míg a vitapartner azzal a törvény magyarázattal állt elő, hogy az öt éves büntetés, csak azokra vonatkozik, akik más felekezetbe lépnek át, de aki egyik zsidóból a másikba, nem.

A status quo ante hitközséget létrehozni kívánó csoport talán végül azért sem járt sikerrel, mert túlzottan a pénz kártyát játszotta ki. A korabeli szabályok szerint, ugyanis akkor lehetett engedélyezni új vallási szervezet létrejöttét, ha az nem veszélyezteti a már meglévőkét. A neológ hitközség vezetése kapva kapott az alkalmon és arra hivatkozott, hogy ha eltűnnek a tagok, nincs elég adóbevétel, akkor nem tud tovább működni az ő csoportjuk.

Közben persze mindenki megszervezte a maga sajtólobbiját. Az elszakadás-pártiak a kormánypárti Magyar Hírlap rokonszenvére számíthattak inkább, míg az egységpártiak a kor egyik legjelentősebb liberális újságjára a már idézett Az Est-re. A mind jobban elszemtelenedő szélsőjobb pedig kéjesen röhögött a zsidó belvitán.

Közben Dési Géza és Sándor Pál békét kötött, annyiban, hogy rájöttek, egyikük sem jár jól, ha szétszakítják a zsidóság legerősebb képviseleti szervét. De a lavina már megindult.

Ekkor az új neológ hitközségi vezető, Stern Samu találkozót kért Bethlen miniszterelnöktől és őt igyekezett rávenni arra, hogy ne adja meg a kormányzati engedélyt. Bethlen politikusan annyit mondott, hogy ő már megígérté az alapítást párthíveinek. Erre Stern – legalábbis visszaemlékezéseiben azt állítja – találta ki azt a megoldást, hogy indítsák neki a kérelmet a bürokrácia útvesztőjének és a fővárosi közigazgatási bizottság véleményezze, van-e a létrehozandó szervezetnek elég anyagi ereje a működéshez.

A főváros bizottságot küldött ki a helyzet kivizsgálására. Tagjai hosszan osztottak, szoroztak, alaposan megnézték a költségvetéseket. Majd arra jutottak, hogy a status quo ante hitközség szervezői által előterjesztett pénzügyi terv tarthatatlan. Anyagilag csak akkor működhetne az új szervezet, ha rövid idő alatt sok embert elcsábítana a neológoktól (az alapító szándéklevelet csak a neológia tagjai írták alá, ortodox egy se.) Ha az adófizetőket sikerül megszerezniük, akkor a meglévő intézményhálózatból kikerülő diákok, betegek ellátása az államra hárulna, jelentős költséget okozva. Ha azokat hoznák el, akik nem fizetnek adót, akkor meg miből tartanák el a saját szervezetüket – hangzott megállapításuk.

A status quo intézőbizottság egyik válasza az volt, hogy például önálló hitoktatást nem szerveznének, azt továbbra is a neológokkal, ortodoxokkal finanszíroztatnák.

Végül a főváros vállalta a felelősséget, hogy kimondja, anyagilag megalapozatlan az új hitközség alapításának terve. S erre hivatkozva, a kultuszminiszter, illetve a miniszterelnök is visszaléphetett ígéretétől.

A pesti hitközség egy időre megmenekült, de csak azért, hogy rövidesen újabb komoly belső vitákba keveredjen.

(Pesti Sólet, 2021., június)

Szindbád húslevese és a fine dining

Akadnak ikonikus filmek, amelyekre azok is emlékeznek, akik sohasem látták. A Szindbád biztosan ilyen. Ahogy Latinovits Zoltán húslevest eszik, azt nem felejti el az sem, aki Vendelint sem ismeri. Azok a csodás képek - szoktuk idézni. De most, hogy Remete Kriszta jelmeztervező, egyetemi docenssel belenézünk, szomorúan állapítjuk meg, hogy a ruhák a 70-es évek ipari termékei és az egykor gyönyörűnek ható ételek képei is megkoptak. De mégiscsak Szindbád ez, akivel jó együtt utazni most is.

Remete Kriszta jelmeztervező, egyetemi docens

 

Gábor György barátunk könyvbemutatója

 Bemutattuk Gábor György professzor és barát könyvét Gyáni Gáborral, Spiró Györggyel. Vajda Mihállyal és Závada Pállal.

Jó kis este volt.

(E legutóbbi képet Gergely Bea remek gyűjteményéből loptam.)

A tanú és ami mögötte van. A múlt ránk kacsint

A Tanú - Bacsó Péter örökbecsű filmje. Amikor Dezsőnek meg kell halnia, és kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk és Bástya elvtársat már megölni sem akarják? Szerintem hosszan lehet folytatni, de hogyan készülhetett egyáltalán el egy ilyen film?

Erről is beszéltünk Muszatics Péterrel - kedélyes fél óra következik.

 

Illés és Illés, Janka és Janka

 

Gyerekkoromban nagy Illés hívő voltam. Akkoriban még dinoszauruszok sétáltak a nagykörúton és talán még a tüzet sem találta föl az ember, szóval, elég régi a történet. Mindenesetre nagy örömmel töltött el, hogy ki tudtam silabizálni a legkülönfélébb helyeken, falakra firkálva, plakátokra írva, újságcímlapokon, hogy Illés. Őszintén szólva a zenekar sem volt teljesen közömbös számomra, de leginkább mégiscsak azért lelkesedtem, mert édesapám Illés.

Illés és Illés

Aztán egy szép napon nagymamám beavatott a családi titokba. Nem az Illés együttesről nevezték el apámat. És fordítva, nem apám után hívták így az együttest.

Apám azért viseli az Illés nevet, mert az ő nagyapja (rövid fejszámolás eredményeként oda tudunk jutni, hogy az én dédapám) is Illés volt. Adler Illés – és nagymamám szerint sokkal fontosabb, mint egy beatzenekar – már ha ő egyáltalán értesült erről a legújabbkori Illésről. A rabbik világában jártasabb volt, mint a rockegyüttesekében. Amúgy nagymamám mindig a nyakában viselt egy medált, benne édesapja - Illés rabbi - képével.

Ekkoriban kezdett el érdekelni, az akkor még nagyon távolinak tűnő – mert egy nyolc-tíz évesnek minden egyformán régi, a honfoglalás, a szabadságharc, vagy a húszas évek éppúgy, mint a tegnapelőtt – múlt, a híres rabbival.

Nagymamám történetében az apja szupermanné változott. Akinek szavára tömegek mozdultak meg, ezrek hallgatták a prédikációt, akinek okos könyveit máig emlegetik, s akikről hívei még jó fél évszázaddal a halála után is tisztelettel beszélnek, s a segítségét kérik alkalomadtán. Ez utóbbi elég sokáig nem akartam elhinni, míg aztán egy szép napon nagymama meg nem mutatta a temetőben az óriási sírt, rajta a hatalmas sassal, amely védelmezően tárja ki a szárnyát. S a sírt elborítják a kövecskék, nem egy alá levél dugva, valami kérdéssel. De nagymama szerint nem lenne illendő azt kipiszkálni onnan és elolvasni. Merthogy az úgysem nekünk szól. Hanem – ahogy ő hívta az apját – a „nagypapának”.

Aztán furcsa, régi fotók kerültek elő – akadt, amit itt is bemutattam. Dédnagymamám, akivel még én is találkoztam, Adler Illés özvegye írta egy családi kép hátára „nagypapának”: „Egyetlenem! Fogadd e csekélységet tőlem, örömmel, légy meggyőződve, édes apukám, hogy irányodban szeretetem, hűségem és imádatom örökké fog tartani. Ezt kívánom tőled is viszonzásul a te hű Hánikád, Ó-Budán, 1903 május 21-én”. (A történetet a Pesti Sólet 2014. márciusi számában iram meg részletesebben.) Jegyezzünk meg két dolgot. Az egyik, ez az imádat és szeretet valóban örökké tartott, dédnagymamám bő negyven évvel élte túl a férjét -s egész életében büszkén ápolta az emlékét. Pedig nehéz kor jutott neki, amelyben nem feltétlenül volt életbiztosítás az effajta büszkeség. A másik, hogy az anyakönyvekben, mint Janka szerepel – ezt a nevet viseli ma szépunokája, öt generációval később: az én unokám. Aztán felidéztem a Szombatban dédapám szentföldi útját, aki társaival a huszadik század elején (Dédapámmal a Szentföldön, Szombat, 2001. május) járt Jeruzsálemben, a Kótelnél és más szent helyeken és erről gyönyörű, szenvedélyes tudósításokat küldött az Egyenlőség című lapba.

Utazás a Szentföldre

Nagymamám emlékezett erre az útra – bár aprócska gyermek volt akkoriban, s mesélt a nagypapa amerikai sokhetes turnéjáról is. Valahol még meg is őriztem egy képeslapot, amit kapott. Csak annyi szerepel rajta címzésként, Adler Anna kisasszonynak, Adler Illés főrabbi postájával, Óbuda. Úgy látszik, akkoriban az volt a szokás, hogy a posta kiviszi a leveleket, még akkor is, ha a címzés mai szemmel nézve kicsit hiányosnak is tűnik.

Nagymamám kedvelt történetei közé tartozott, hogy egyszer az Operába ment a család. És József Ferenc, a Habsburg királyi herceg, amikor meglátta a zsidó felekezet e jeles képviselőjét haptákba vágta magát és hosszan szalutált. Pannika nagymamám szerint – az ő nevét az egyik unokahúgom viseli – az egész Opera őket gukkerozta, ki lehet ez a szakállas zsidó, akinek ilyen fessen köszön egy valódi Habsburg.

A boldog békeidők gyorsan elszálltak. Az első világháború idején egy darabig katonai főrabbi is volt. (Újabb történet: nagymamám és anyja, mint a „katonai főrabbi” családtagjai meghívást kaptak IV. Károly koronázására. A meghívót ma is őrzőm.) Aztán a fiát, aki hadi érettségivel bevonult, mert tartott tőle, hogy a Barcsayban megbukik az érettségin, kellett valahogy kiszabadítania a frontról. Aztán a kommün, ahol nem díjazták igazán a papokat, főleg a nagy népszerűségének örvendő, köztiszteletben álló embereket. A tanácsköztársaság bukása után pedig azzal volt a baj, hogy zsidó – jó, mi legyen egy rabbi – és az éleződő antiszemitizmusban könnyű célpontot nyújtott ő is és az egyetemet éppen megkezdő nagymamám. Akit a derék magyar turulisták rendszeresen elvertek. Nem tudták megbocsátani, hogy az egyetemre kerül egy zsidó, egy nő – és ráadásul kitűnőre vizsgázik mindig. Ezért időnként felpofozták vagy lerugdalták a lépcsőn, ahogy úri kedvük diktálta.

De erről nem sokat mesélt nagymamám. Inkább megmutatta az Egyenlőséget:

„Prófétáit temethette így a bibliai zsidóság, ahogy dr. Adler Illés főrabbit kísérte utolsó útjára rajongó hívek tízezreinek síron túl is virrasztó szeretete. (…) lehullott a fejünk koronája”

(Pesti Sólet, 2021 május)

Innen folytatom legközelebb.

Keménykalap és krumpliorr Berkes Gáborral

Régen a keménykalap és krumpliorr is jobb volt. Na, ezt az időt idézzük fel Berkes Gáborral, a film egyik főszereplőjével, az Első emelet együttes későbbi híres zenészével. Ugyanott a nyomok a padlásra vezetnek.

Bálint András hogyan tanult zsoltárt énekelni Jancsó Miklóstól

Kitől tanulta meg Bálint András a 137. zsoltárt (mikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Cionra gondoltunk.), amit elénekel a Fényes szelek című filmben magyarul és héberül is? (És egy kisit itt az interjúban is.) Szóval, Bálint András a Fényes szelekről és a hatvanas évekről

 

Az örmény holokauszt, amit eddig megkérdezni sem mertél róla

A török állam először a jogait vette el az örményeknek, majd kifosztotta, elüldözte és tömegesen lemészárolta a védtelen férfiakat, nőket és gyerekeket. Egy európai zsidó számára az 1930-as, ‘40-es évekből ismerős forgatókönyv ez. Elfogadhatatlan, hogy a mai Törökország nem hajlandó szembenézni az 1915-ös népirtás tényével. Ajánljuk azoknak ezt a beszélgetést, akik válaszokat szeretnének kapni arra, hogy a hatalmas török birodalom miért indított háborút,majd miért gyilkolta meg saját örmény alattvalóit.

Sz. Bíró Zoltán történésszel Dési János beszélget.

Egy erkölcsös éjszaka - és ami mögötte van

 

Jancsó Nyikával a Napló gyermekeimről-től a Csárdáskirálynőig és vissza

Egy remek, jót beszélgettünk Jancsó Nyika operatőrrel, aki többek között, Mészáros Márta Napló gyermekemnek című filmjét is fényképezte. De beszéltünk arról is, hogy milyen egy Csárdáskirálynő a zürichi operaházban. És mit csinál egy jachton Szilvia? 

Szóbakerült, hogyan dolgozott az apjával és az anyjával együtt, mit tud Czinkóczi Zsuzsa. És miért nem kellett sokat alakítani a nyolcvanas évek Budapestjén, ha a negyvenes években játszódó filmet forgattak. Filmünnep,

 

Egy remek óra Szinetár Miklóssal

 

Mégsem rejtélyes találkozó az elnökkel

Ez itt egy rejtélyes kép. Pedig a szereplőket, a helyszínt és talán még a készítésének az időpontját is ismerjük – írtam pár évvel ezelőtt az Új Keletben. Most már tudom, sok mindenben tévedtem. Nem akkor készült, amikor gondoltam és ettől kezdve semmi rejtély nincs a dologban. De haladjunk sorba, nem lövöm le rögtön a poént.

 

Az egyik szereplő a képen  Lévai Jenő magyar újságíró-történész, a holocaust talán első magyarországi krónikása. A másik Zalman Shazar, Izrael harmadik köztársasági elnöke, aki 1963 és 1973 között töltötte be az államfői tisztet. (Már őt sem volt egyszerű azonosítani. Hányan ismerik fel Budapesten Shazart? Szerencsére az édesapám közéjük tartozott. Úgyhogy, ez meg is van. Így tudtunk egy picit továbblépni.

 A helyszínt viszonylag gyorsan tudtuk azonosítani, más képek, beszámolók alapján. Ez  a Ha Tzrif, más szóval, az „Elnöki kunyhó”, vagy „Elnöki faház”.

Nem egy fényes rezidencia. Dehát Izrael első vezetői egyáltán nem a nagyzolásukról voltak híresek. Amikor Jichak Ben-Zvit 1952-ben megválasztották az elhunyt Weizmann elnök utódjául, az új elnök egy alig negyven négyzetméteres lakásban élt. S elnökként sem akart beköltözni elődje hivatali otthonába. Viszont, ahhoz is ragaszkodott, hogy a nagy szegénység és megszorítások idején ne kerüljön jobb helyzetbe, mint egy átlagos izraeli polgár, aki szintén – különösen mai szemmel nézve – meglehetősen szerényen élt.

Így, ebben a faházba élt Izrael Állam feje, fogadta a vendégeit, államfőket, vagy akár királyokat is, és ettől senkinek nem esett le a korona a fejéről.

Később Shazar is ideje nagy részét ebben a kis épületben töltötte – azóta persze már nem itt él az elnök, a faházacska afféle múzeum lett, emlékezve arra is, hogy sikeres politikusnak nem kell feltétlenül nagyképüsködnie.

Szóval, Shazar itt fogadta Lévait.

Korábban úgy sejtettem, a találkozó 1966. május elsején történt. Alig egy évet tévedtem, de ez elég volt ahhoz, hogy sokáig ne tudjam megfejteni a találkozó történetét.

Lévai Jenőről egy hosszabb életrajzot írtam - kalandos élete mondhatott a magáénak, volt miről – így azt is tudtam, többször járt Izraelben. Például az Eichmann per idején, mint a vád egyik tanúja – ez is egy izgalmas történet, végülis nem hallgatták meg és sok mendemonda született erről is – De akkor még nem Shazar volt az elnök, tehát ez az út kiesett.

A következő nyom, ami aztán tévútra vitt, egy ceruza firkálás a birtokomba került eredeti fénykép hátoldalán. Egy nagyon jellegzetes „firkálás”, amit a magyar Távirati Irodában elkészített képek hátára tettek, amikor ceruzával ráírták a fotó és a fotós kódját. Megkértem MTI-s barátaimat, nézzenek utána a nyilvántartásban. De ott ezen a számon egy Kovács Margit kiállítás megnyitója szerepelt. A fotós kódjaként a kitűnő riporter Friedmann Endréét azonosítottuk. Megkérdeztem őt is, de bevallotta, fogalma sincs, nem emlékszik a fotóra, hosszú pályafutása során ezerszám készítette a protokollfotókat – nem is rémlik neki, hogy ezt valaha látta volna.

Közben egy fotós kollégám, akit nem hagyott nyugodni a dolog arra jutott, hogy talált egy képet, amelyen Shazar Adenauer nyugalmazott német kancellárral látható. Éppen ugyanazon a helyen és a mögöttük felbukkanó faliújság is teljesen azonos azzal, ami a Lévai féle képen látható. Ráadásul Shazaron feltűnően ugyanaz a ruha van mind a két képen Innen gondoltuk, hogy megvan a dátum. Adenauer útja ugyanis nagyon komoly vihart kavart, nagy a sajtója, azt könnyű volt megtudni, mikor történt. Így tehát e dátum körül keresgéltem, hiába. Pedig egy egész napot eltöltöttem a jeruzsálemi nemzeti könyvtárban, mikrofilmeket bogarászva. Később Magyarországon sem találtunk információt az útról, sőt Lévai rokonai sem emlékeztek ezzel kapcsolatos történetekre. Pedig Lévai szeretett mesélni, nem tudjuk, miért nem számolt be erről a találkozóról részletesebben. Hiszen 1966 akkor még volt diplomáciai kapcsolat a két ország között és titkolnia sem kellett volna a találkozót.

Az Izraelben működő Shazar Centerből is csak annyi választ sikerült kihúzni, azt se túl könnyen, hogy Shazar könyvtárában megtalálható Lévai egyik-másik német nyelvű műve, de ők sem tudtak többet mondani. Vagy nem maradt nyoma ennek a találkozónak, vagy nem sikerült nekik sem a nyomára bukkanniuk.

Ám akkor felkerült az Arcanumra az Új Kelet sok évfolyama és két kattintással kiderült a történet.

„S amire ő maga (Lévai) a legbüszkébb (találkozott) — Zalman Sazar államelnökkel. Mindezen beszélgetésen újra és újra visszatérő motívum: hogy volt? Hogyan történt? Mi 1944-ben ennek, vagy annak a zsidó közéleti vezetőnek, magyar államférfinak és a németeknek? A szerepe.”

Egy évvel korábban, mint ahogy én kerestem, egy nagy tudományos konferenciát rendeztek Jeruzsálemben, amin Lévai is részt vett. Az Új Kelet igen részletesen számolt be az útjáról, többször a címlapján hol, mikor mit mondott Lévai. És a lap első oldalán meg is jelent a kép, aminek annyi éven át kutattam a történetét.

Lehet, hogy az a krikszkraksz a kép hátulján valami egészen mást jelent? S a nagy szerényen élő Shazar elnöknek csak egy ruhája volt? Ki tudja? A lényeg, hogy Lévai sok rejtéllyel tarkított életéből egy kérdésre megint válaszolni tudtunk.

Amikor még híres lovas voltam

Magyar hírlap hétvégi magazinja, talán 1996

 

Covid osztály "Nem akarnék meghalni még" - filmes beszámoló

Szlovák újságírók forgattak a dunaszerdahelyi kórház covid-osztályán bemutatva az állapotokat. Tették mindezt engedéllyel és azzal a céllal, hogy ráébresszék az embereket a helyzet komolyságra és ezzel is népszerűsítsék az oltást. A 2021. április 13-i Reggeli személyben Dési János vendége Barak Dávid, a Parameter.sk újságírója, szerkesztője volt, aki elmondta, miért fontos megmutatni, hogy mi zajlik a covid-osztályokon. A "Nem akarnék meghalni még" című film magyarul is megtekinthető az alábbi linken: https://youtu.be/7XHzz7Q88gA

 

Lévai jenő az Eichmann perben (részletek)

Lévai Jenőről szóló könyvemben (Lévai Jenő és a zsidósors) részletesebben írok erről, ez csak egy részlet a per 60. évfordulóján, a teljes könyv itt érhető el: 

Az Eichmann-ügyről1960 után  sokfelé jelentek meg írások a magyar sajtóban, a Népszavában egy 14 részes, aláíratlan cikksorozat látott napvilágot, a Magyar Nemzetben Komlós János írt többször a perről. Az Új Élet is meglehetős alapossággal számolt be a történtekről, ahogy a Népszabadság is, amelyben Koncsek István nemcsak tudósításokat, hanem a hétvégi számokba riportokat, színes jegyzeteket is közölt a perről, és Izraelről, meglehetősen barátságos hangnemben.

Lévai Jenő – aki mint holokauszt történész került elő, s Eichmann elfogása után rögtön megjelent egy írása a történetről a Néoszabadságban - érdekes helyen tűnt fel. Az Ország-Világ című hetilapban közölt 1961 januárjától kezdve 14 héten keresztül Eichmannról fényképekkel bőven illusztrált cikkeket. Az Ország-Világ a Magyar-Szovjet Baráti Társaság lapja volt ugyan, de afféle képes-könnyed, olvasmányosnak szánt kiadvány. Messze nem tartozott a „fontos” orgánumok közé, ugyanakkor nagy példányszámban jelent meg. Nem számított az értelmiség kedvencének, de bulvárlap hiányában, sokan forgatták.

Az írássorozat nagyrészt Eichmann haifai börtönében tett vallomását veti össze más dokumentumokkal, tényekkel, a szerzőtől megszokott lendületes, olvasmányos stílusban. Arról nincs tudomásunk, honnan ismerte Lévai a vallomásokat. Egy máshol megjelent cikkében csak ennyit mond erről: „Tekintettel arra, hogy az Eichmann több ezer oldalas vallomásának a lényegét ismerem...” ^[1]

A tizedik rész után már alapvetően nem Eichmann-nal foglalkozott, hanem Kasztner Rezsővel és Joel Branddtal. Kasztnert, 1957-ben a nyílt utcán Izraelben agyonlőtte egy túlélő zsidó, miután az izraeli Legfelsőbb Bíróság felmentette őt a kollaboráció vádja alól. Joel Brand közreműködött egy olyan tárgyalásban, amelyben Eichmann kiengedett volna zsidókat, ha cserébe árut, elsősorban teherautókat kap a szövetségesektől. Lévai Kasztnert, de főleg Brandtot, kalandornak írja le, a vállalkozást komolytalannak, olyannak, amely vagyonosokat esetleg megmenthetett, de a „kis-zsidókat” nem. Állítja, részben saját kutatásai alapján számol be minderről, s az eredményiről, az izraeli nyomozó hatóságokat is tájékoztatta, „azok kérésére”.

(Mint láttuk, Kasztner dehonesztálása a magyar külügyi kormányzat propaganda-ötlete volt. Lévai ennek csak immel-ámmal tett eleget. S hozzá tartozik, hogy Kasztnert máig igen ellentmondásosan ítélik meg Izraelbe, és  világon is.)

 

A sorozat utolsó részének végén tűnik fel ismét Hans Globke, mint olyan, akit Eichmannon túl súlyos felelősség terhel a zsidók meggyilkolásának a megszervezésében, de erről senki sem vesz tudomást.

Részletesebben írt Globkéról egy az Új Életben megjelent cikkében, amelyben hosszan sorolja azokat, akik szintén elkerülték az igazságszolgáltatást, bár súlyos bűnök terhelik őket.^[2]

Egy szintén az Új Életben megjelent cikk utalásából azt is tudjuk, hogy Lévai részletesebben taglalta Globke bűnösségét a Jüdische Rundschau című bázeli lapban, állítva személyesen vett részt több a németek megszállta országban a zsidók deportálásának jogi előkészítésében. Globke ezután helyreigazítást kért a svájci laptól, amely annak helyt is adott, de a főszerkesztő a hozzá írt megjegyzésében „pontról pontra” cáfolta Globke védekezését.^[3]

Egy Népszabadságban megjelent tudósításból arról is tudunk, hogy Lévai interjút adott az NDK tévének, amelyik egy dokumentumfilmben foglalkozott Globke fasiszta múltjával. „Az NDK televíziójának adásában nyilatkozott Lévai Jenő magyar újságíró, az Eichmann Magyarországon című könyv szerzője is. Lévai Jenő elmondotta, hogy dr. Kern Aurélnak, a Horthy belügyminisztérium egykori vezető tisztségviselőjének kijelentése szerint Globkénak része volt a magyarországi zsidók deportálásának előkészítésében is. Kern 1954-ben Svájcban elmondotta Lévainak, hogy Globke 1942-ben Magyarországon járt és Hitlerék megbízásából követelte a «zsidókérdés végleges megoldását.» Azaz a magyarországi zsidók végleges kipusztítását. 1944 márciusában, tehát a német megszállás idején, újra Magyarországon járt ugyancsak a zsidókérdés elintézése ügyében.”^[4]

(Egyébként Lévai később is meglehetősen sok cikkben írt azokról, akik a náci rendszer emberei voltak kisebb-nagyobb vezető posztokon – s később karrierjük már a demokratikus NSZK-ban folytatódott. Az izraeli kommunista párt lapja a  a Kol Haam és nyomában az Izraelben megjelenő Népszava is részletesen beszámolt arról, hogy Nyugat-Németország izraeli követségeén dolgozott egy bizonyos „dr. Török”, aki a Lévai felkutatta okmányok szerint korábban magyar diplomata volt Berlinben és a fasiszta magyar kormányok lelkes híve, aki 1944. október 15-e után is hivatalában maradt. .^[5]. de még számtalan hasonló cikket sorolhatnánk fel.)

Egy cikkében így ír arról, hogyan került Izraelbe az üggyel kapcsolatban.

„Selinger ezredes körútjáról hazaérkezve, külön hálás köszönettel emlékezett meg a magyar Külügyminisztérium nyújtotta segítségről.  Ezek után ért az a megtiszteltetés, hogy előbb a «Liska 06» majd az Eichmann per vádhatósága részéről dr. Gideon Hausner főügyész felkértek, hogy «magyar szakértőként» legyek segítségükre. Külügyminisztériumunk engedélyével  utaztam Jeruzsálembe, s voltam jelen a főtárgyaláson is. A vádhatóság 4 tagjának egyes ülésein, valamint a per folyamán a magyarországi deportálással összefüggő kérdések speciális vádlójával dr. Gabriel Bach főügyésszel sűrű megbeszéléseken adtam információkat.”

Egy a per idején Jeruzsálemben tartott előadásán Lévai elmondta, hogy kutatásai miként járultak hozzá Eichmann több közeli munkatársának a megvádolásához, majd hozzátette, „legnagyobb küzdelme azonban a  ma Németországa kormányának  központi alakjával, a bonni birodalom államtitkára, dr. Hans Globke ellen folyik. (…) szerzett okmányokat és bizonyítékokat Globkénak a magyarországi zsidóság elleni tevékenységéről és arról a kapcsolatról, amelyet ebben az akcióban Eichmannal tartott fent. Ezek az okmányok -  mondotta – Hausner
 államügyész asztalán vannak és tőle függ, hogy a per folyamán mikor és milyen formában – nyilvánosságra hozza-e őket”^[6]

Általánosan elterjedt nézet, hogy Lévai volt az, akinek a magyar hatóságok engedélyezték, hogy Jeruzsálemben tanúként is részt vehessen a perben. Azonban egyelőre nincs ismeretünk olyan hivatalos iratról, amelyben az ő neve ezzel kapcsolatban szerepelne. (A már idézett külügyminisztérium feljegyzés a párt belső köreihez tartozó Betlen Oszkárt nevezi meg, mint akit ki kell küldeni megfigyelőnek a tárgyalásra.)

Az Új Keletnek viszont megérkezésekor Lévai azt mondta, hogy mint megfigyelő fog részt venni az Eichmann per további tárgyalásán, miután éveken keresztül foglalkozott a perben szereplő anyaggal és 1946-ban  Bázelben dr. Kasztnerrel is találkozott, akitől mentőakciójára vonatkozólag többrendbeli anyagot kapott. „Lévai a birtokában lévő dokumentumok és bizonyítékok közül többeket az izraeli ügyészség rendelkezésére bocsátott és  - mint mondotta – a magyar zsidók tragédiájának ügyében a jeruzsálemi Jád Vasem intézménnyel is szoros kapcsolatot tart fent.”^[7]

Viszont máig megvan Lévai hagyatékában héber nyelvű, 0853 sorszámú sajtóakkreditációs kitűzője, amelyen az 1961. június. 26-i kezdő dátum áll.

 

Lévai Görögországon keresztül utazott Izraelbe. Ám – a korabeli sajtónyilatkozatok szerint – Athénban ellopták a kofferjét, amelyben a tanúvallomásához szükséges iratokat vitte. A hivatalos Magyarország a gyanút a nyugatnémet vagy a görög titkosszolgálatokra próbálta terelni a lopás ügyében^[8]. Murányi Gábor egy a HVG-ben megjelent cikkében azt is felveti, hogy esetleg a hivatalosságok nem tartották elég meggyőzőnek azokat az adatokat, amelyek alapján Lévai Hans Globke bűnösségét is szóba hozta volna, s lopásra hivatkozva próbáltak kifarolni az ügyből. Ugyanakkor, mint majd látni fogjuk, Lévai azt mondta, dr. Ferencz Tibor vallomásával kapcsolatban akarták meghallgatni és ehhez hozott volna iratokat.

Az Új Kelet cikke szerint: „Eichmann kétségtelen bűnösségét igazolják Lévai Jenőtől ellopott okmányok. Az athéni hatóságok semmit sem akarnak tudni a budapesti közíró aktatáskájának gyanús eltűnéséről. Globke és dr. Hans Merten görögországi működésére vonatkozó iratok is voltak a csomagban.”^[9]

 

És itt megint álljunk meg egy pillanatra. Hiszen lehet, hogy egy apró lépéssel megint közelebb kerülünk ahhoz, milyen iratok, bizonyítékok lehettek Lévainál.

Hans Merten Lévai szerint a „Globke ügy egyik legsötétebb fejezetének, a görögországi deportálásoknak a koronatanúja”.^[10] S Lévai szerint Globkénak nagyon aktív része volt 60 ezer ember elpusztításában, akiket 1943-ben Görögországból elhurcoltak.
 

Merten felelős volt soktizezer görögországi zsidó deportálásáért, el is ítélték. Lévai Berlinben kereste fel, magyar származású feleségét ismerte, s nyugat-berlini tartózkodása alatt „harmadmagával  és egy magnetofonnal” felkereste. (Sajnos, az nem derül ki, ki volt az a két ember még, aki elkísérte, ahogy azt sem tudjuk hová lettek a magnófelvételek. Talán követségiek, vagy a BM emberei. Talán valamelyik, akár titkosszolgálati levéltárban van még nyoma a beszélgetésnek.)

Lévai a cikkben leírja, hogyan vették rá Mertent, hogy beszéljen nekik – miközben ő is bűnös volt ezekben az ügyekben.

A lényeg röviden, hogy Merken mint a tesszaloniki katonai igazgatás vezetője belement abba, hogy ha a helyi zsidók hatalmas összeget fizetnek neki, akkor nem deportáltatja őket.  Ám mindez szemet szúrt Eichmannak, aki személyesen ment ellenőrizni a deportálásokat. Merten bevette volna őt is az üzletbe, d Eichmann nem mert egyedül dönteni, eligazítást kért berlini feletteseitől, ahonnan az a válasz jött, hogy deportáltasson  - küldjön a  halálba – mindenkit. Ez a válasz pedig a Himmler minisztériumában vezető beosztást töltő Globkétól származott.

A háború után Görögországban Merten letartóztatták, elítélték, két és fél évet ült –s úgy érezte Globkéék dobták fel és próbálták elhallgattatni egy görög börtön mélyén, ezért is számolt be a történtekről Lévainak.

Merten vallomáshoz Lévainak más bizonyítékai is voltak – akár tehát ez is a csomag része lehetett. Más kérdés, hogy a perben, mint azt látni fogjuk, az izraeli hatóságok elsősorban Eichmannal akartak foglalkozni és nem általában mindenkivel, aki egykor bűnös lehetett – még akkor sem, ha többek között Lévai tevékenységének köszönhetően akár komoly anyagjuk is lehetett minderről.

 

Az Új Kelet cikke szerint „120 okmánynak a fénymásolata, valamint tanúvallomások voltak, amelyek mind igazolják Eichmann bűnösségét. S ezeket Lévai az Eichmann per tárgyalásán akarta bemutatni.  Olyan okmányokat, „amelyeket különböző magyar állami intézmények bocsátottak a rendelkezésére.”

Ezzel együtt, máig nem tudjuk pontosan, mit is vitt magával Lévai. Az Új Kelet beszámolójából úgy tűnik, másolatok voltak nála – talán az az anyag, ami a könyvében is szerepelt, s talán Endr Lászlóék perének a jegyzőkönyvrészlete.. És ha másolatok, akkor azok vagy könnyen pótolhatóak voltak, vagy már amúgy is az izraeli hatóságok rendelkezésére álltak. Ez annál is inkább valószínű, mert pótolhatatlan, eredeti dokumentumokat nyilván nem is adtak volna át, illetve a különösen lényeges iratokat nyilván diplomáciai futárpostával juttatták volna el.

És valóban, mi lett a táskával?

Mint látjuk a táska sorsa az ügy szempontjából közel sem olyan lényeges, de kétségtelenül a Lévaihoz kötődő egyik legismertebb történetté vált.

Az Új Kelet már idézett cikke szerint a görög Olympic légitársaság alapos vizsgálatot rendelt el, hogy hol cserélték el a csomagot. „Kiderült, hogy ilyen csere nem történt, ami megerősíti a gyanút, hogy  táskát ellopták. A repülőtársaság kártérítést ajánlott fel Lévainak.”

A Népszabadság tudósítása szerint az Interpol is bekapcsolódott a táska után nyomozásba.^[11]

.

A per főügyésze, Gideon Hausner ugyanakkor a következőket írja könyvében Lévai szerepéről: „Már folyt a tárgyalás, amikor mindenfelől elárasztottak bennünket tanúskodási ajánlatokkal, de az ilyen késői ajánlkozásokkal már nem tudtunk mit kezdeni. Némely esetben ez nagy vesztségnek bizonyult. Lévai Jenő például már későn érkezett meg Magyarországról, s jóllehet sok személyes tapasztalatról tudott volna beszámolni, a bíróság elutasította azt a javaslatunkat, hogy hallgassák ki utólag, a bizonyítási eljárás lezárása után.”^[12]

Szó sincs bőröndről, ellopott iratokról. Ugyanakkor az is érthetetlen, ha Lévai olyan fontos lett volna, miért nem sikerült vele egyeztetni az időpontot.

Lévai, nem sokkal halála előtt fogott neki, hogy lektorálja Hausner könyvének magyar kiadását. Betegsége miatt nem ért a munka végére. Ezzel együtt nincs nyoma annak, hogy
 cáfolta volna a kötetben megjelenteket,

 amelyeket minden bizonnyal olvasott.

(És még valami. Nádas Péter nagy ívű regényében, a Párhuzamos történetekben, ha irodalmilag stilizált formában is, de szerepel az iratokkal teli táska athéni ellopásának a története.)

Az Eicmann per teljes jegyzőkönyve sok forrásból elérhető. Lévai neve is felbukkan ezekben. (Mi most a továbbiakban egy angol nyelvű forrásra hivatkozunk.). A 75. tárgyalási napon, 1961. június 20-án jelenti be a per ügyésze, hogy „Lévai Jenő Izraelbe érkezett. Ő a szerzője a jól ismert könyvnek, a Magyar zsidóság fekete könyvének és más a holokausztról szóló könyveknek. Ő be tud számolni Endre és Baky tárgyalásáról.”

Az ügyész a bíróság engedélyét kérte, hogy meghallgathassák a tanút a tárgyalás e késői szakaszában.

Lévait az ügyész Dr. Ferencz Tibor vallomásával kapcsolatban kívánta meghallgatni. Ugyanis néhány héttel korábban a bíróságon tanúként megjelent Dr. Ferencz Tibor. Ferencz nem akárki volt, a háború után a magyarországi népfőügyészség vezetőjeként hozzá tartoztak a háborús és népellenes ügyek is. Ferencz volt az, aki ügyészként órákkal Endre László és Baki Ferenc kivégzés előtt beszélt a halálraítéltekkel. A jeruzsálemi tárgyaláson az 1957 óta Izraelben élő, vallomását magyarul megtevő Ferenczet^[13] arról kérdezték, hogy milyen kapcsolat volt Eichmann és a deportálásokért magyar részről fő felelősnek tartott Baky László és Endre László államtitkárok között.

Ferencz azt mondta, hogy „Az utasításokat a vádlott (Eichmann) adta, és a vádlottnak jelentettek” az államtitkárok.

Megerősítette, hogy a halálos ítélet végrehajtása előtti utolsó pillanatokban is ezt mondták neki Bakyék. Ám arra már nem emlékezett, hogy az Endre-Baky-Jaross perben elhangzott-e Eichmann neve. Mint mondta, rengeteg ügy volt akkor, mindegyikért ő volt a felelős, nem emlékszik a részletekre. Ám azt megerősítette, hogy készült szó szerinti jegyzőkönyv is, amely a tárgyalás után „titkos levéltárba” került. Arra a kérdésre, hogy vajon ez még hozzáférhető-e, azt felelte, nem tudja, az biztos, hogy az ötvenhatos forradalom során sok háborús bűnös is kiszabadult és igyekezett a bizonyítékokat megsemmisíteni. Ezután Halevi bíró azt kérdezte a vádat a magyar ügyek tárgyalásában képviselő Bach helyettes főügyésztől, hogy kértek-e dokumentumokat Magyarországtól. Bach arról számolt be, hogy egy hosszú listát adtak át a magyar kormánynak a tudomásuk szerint fellelhető iratokról és könyvekről. Kaptak is dokumentumokat, igaz, nem azokat, amelyeket kértek. Kijelentette, az izraeli külügyminisztérium útján felkérik a magyar kormányt, küldje meg az Endre-Baky-Jaross per jegyzőkönyvét, mire a bíró kijelentette, ha mégsem kapják meg, akkor szóbeli vallomással is beérik.

Ezek után, mintegy erre a bírói kijelentésre reagálva jelentette be az ügyész pár nappal később Lévai Izraelbe érkezését. Azt akarták, tanúként számoljon be arról, neki Ferencz Tibor korábban említette, hogy az Endre-Baky-Jaross perben elhangzott Eichmann neve.

Az elnöklő bíró mindenesetre meglehetősen meglepődve kérdezte az ügyészt, hogy valóban azt kívánja-e Lévai Jenőtől mint tanútól, hogy számoljon be arról, amit Ferencz Tibor elfelejtett.

„Azt mondja, hogy ez a megerősítése lenne Ferencz Tibor vallomásának?” – kérdezte Landau főbíró, mire az ügyész azt felelte: „Igen. Semmi több. Egy különbséggel. Amíg Dr. Ferencz Tibor nem volt meggyőződve arról, hogy Eichmann nevét említették, addig dr. Lévai felidézi, hogy a vádlottak az Endre-Baky perben említették Eichmann nevét.”^[14]

A továbbiakban kiderül, az ügyész már korábban kijelentette, hogy nem kíván több tanút meghallgatni. Ennek ellenére úgy foglal állást, hogy Lévait mégis meghallgathatják. Ha a bíróság ezt mégsem kívánja, akkor esetleg csatolhatják a bizonyítékokhoz azokat az iratokat, amelyek Magyarországon jelentek meg a sajtóban az üggyel kapcsolatban. Ugyanis, a hivatalos kérésükre azt a választ kapták Magyarországról, hogy a releváns jegyzőkönyvek nyilvánosan megjelentek. A bíró megkérdezte, mennyire hitelesek ezek, az ügyész szerint a Kommunista Párt tette őket közzé, amit nevezhetünk hivatalos közzétételnek is^[15]. Majd azt mondta, ha nincsenek is itt a dokumentumok, Lévai kihallgatható ezekben az ügyekben.

Ezek után Servatius védőügyvéd azt kérte a bíróságtól, hogy utasítsa el Lévai tanúkénti meghallgatását, hiszen ő csak arról beszélhetne, hogy valakitől mit hallott.

Ezek után a bíróság 82. számú közbeeső határozatával úgy döntött, hogy a tárgyalásnak ebben a szakaszában nem veszik figyelembe Lévai bizonyítékait, és nem fogadják el a magyar kommunista párt újságjában megjelenteket sem, addig amíg azok eredetiségéről megfelelően nem tudnak megbizonyosodni. ^[16]

(Ma már hozzáférhető a magyarországi Endre-Baky-Jaross per szinte teljes jegyzőkönyve.  Karsai László és Molnár Judit adta közre 1994-ben a Cserépfalvi Könyvkiadónál. Ebből kiderül, hogy Lévai jól emlékezett, valóban az Endre-Baky-Jaross perben többször elhangozott Eichmann neve, mint aki a zsidókkal szembeni akciók végrehajtását német részről szorgalmazta a magyar hatóságoknál. A vádlottakon túl részletesebben beszélt erről például Edmund Veesenmayer volt követ, 198. oldal.)^[17]

Az Új Kelet is beszámol Lévai megjelenéséről, bár meglehetősen kurtán-furcsán fejeződik be az írásnak a Lévairól szóló része, nem adva végülis magyarázatot arra, miért nem hallgatták meg.

„A tárgyalás fél kilenckor kezdődött. Arra számítottunk, hogy kilenc órára az elnök a védelem első tanúját^[18] Adolf Eichmannt fogja szólítani. De a számításokba hiba csúszott.

Hausner főügyész azt kívánt a bizonyítani, hogy a budapesti népbírósági  tárgyalásokon a magyar zsidóság két főhóhérja, Endre László és Baky László – igenis – hivatkoztak Eichmannra, akitől a gettók felállítására és a deportáló vonatok elindítására vonatkozó parancsot kapták.  Ebből a célból be akarták terjeszteni a Népszabadság június18-i, vasárnapi számát. ^[19]

Ugyanakkor kéret a bíróságot, hogy hallgassa ki tanúként a tárgyalóteremben tartózkodó Lévai Jenőt, a magyarországi vészkorszak történészét, aki történetesen ismeri Endre és Baky siralomházi vallomásait. Közben az idő elhúzódott Landau elnök szünetet rendelt el.”

 

A Népszabadság tudósítója szerint valójában a védelem akadályozta meg Lévai meghallgatását. Ugyanis végig azt próbálták bizonyítani, hogy Eichmann csak egy apró csavar volt a nagy gépezetben, nem rajta múltak alapvetően a dolgok, s Lévai ezt cáfolhatta volna.^[20]

Lévai – bár a perben, mint láttuk, végülis nem hallgatták ki – azért elmondta Izraelben, amit a tárgyalóteremben is kifejtett volna, ha megkérdik és újabb részleteket tett hozzá a „táskaügyhöz”. Tel Avivban az Idős Dolgozók Szövetségének a székházában tartott egy előadást.

„Mint az események szemtanúja, megerősítem dr. Ferencz Tibor állításait. Ezt okmányokkal is igazolhattam volna, amelyeket a bíróság is kért Ferencz vallomása idején és az ügyészség azt nem tudta produkálni. Én magammal akartam hozni ezeket az okmányokat,.  Június 6-án érkeztem Izraelbe és a repülőtéren kiderült, hogy csomagjaim melyek három és fél kiló okmányt tartalmaztak, nem érkeztek meg a gépen. (…) Ezeknek az okmányoknak a  hiányában nem tettem  tanúvallomást az Eichamnn perben. Az utolsó napig vártunk, hogy közben a csomagok talán előkerülnek. Most azonban a vádhatóság befejezte bizonyítékainak az előterjesztését és így a kihallgatásomra már nem kerül sor.”

^[21]

 

Lévai jeruzsálemi útjának van még egy, meglehetősen homályos, magyarázata.

Murányi Gábor egy a HVG-ben megjelent cikkében azt írta, hogy „Történészberkekben viszont akkortájt az a szóbeszéd járta, az izraeli utazásra ácsingózó Lévainak azzal sikerült felvétetnie magát a tanúk listájára, hogy a per ügyészének, Gideon Hausnernek bizonyító erejű dokumentumokat ígért arról, hogy Eichmann 1944-ben Budapesten saját kezűleg ölt meg egy a kertjéből almát lopó kamasz fiút. Kétségkívül világszenzáció lett volna, ha az állítás bebizonyosodik, a »fehérgalléros« tömeggyilkosról közismert volt, hogy egy csirke nyakát sem tudta volna kitekerni.”^[22]

Mint említettük, Hausner ennek ellentmondóan számolt be Lévai útjáról, s a tárgyalás jegyzőkönyvei is cáfolni látszanak ezt a pletykát. Arról is több tanú beszámolt, hogy Eichmann nem egyszer személyesen ellenőrzött kivégzéseket, kivégző helyeket. Vagyis jóval túlment egy „csirkenyak kitekerésén.“

Az Új Kelet  a „zsidófiú” budapesti kivégzése kapcsán felidézi, hogy Eichmann „elmeséli emlékirataiban”, hogy milyen volt, amikor zsidók géppuskás kivégzését ellenőrizte, s a gödörbe parancsolt legéppuskázandók közül egy asszony megpróbálta felemelni egy vagy kétéves gyermekét akit szintén agyonlőttek. „Olyan közel voltam, hogy amikor hazamentem megtaláltam a kabátomon a gyermek koponyájából kifröccsent véres agyvelőt.”^[23]

Arról is vallott kihallgatásán, hogy „részt vettem magam is ilyen gázautós kivégzésen. Oly borzalmas hatással volt rám, hogy rosszul lettem. Le kellet szállnom, s utamat alig tudtam folytatni azon az autón, noha már megszabadult terhétől.”^[24]. Lévai azt is leírja, hogy Eichmann maga ellenőrizte, a kifejlesztett gáz miként öli meg az áldozatokat a sobibori tábor kísérleti gázkamrájában. Van beszámoló arról is, miként ellenőrizte az auschwitzi gázkamrák üzemeltetését, személyesen megtekintve, amint a hullahegyekből kihúzott emberek száját feszítővassal szétfeszítve, kitördelik az arany fogakat. Vagyis, a perben annak bizonyítása különösebben nem lehetett fontos, hogy „egy csirke nyakát sem tudta volna kitekerni.”.

Ugyanakkor az „almalopás” története valóban elhangzott a tárgyaláson, csak éppen nem Lévaitól.

Abraham Gordon^[25] tanú beszélt az esetről. Igaz, az ő történetében cseresznyelopás gyanúja miatt öltek meg Eichmannék egy fiatalembert.^[26] Gordon részletesen és alaposan beszámolt az általa látottakról, több keresztkérdésre is válaszolt, s vallomása egészében összeszedettnek és hitelesnek tűnt.

Amúgy Eichmann csak annyit felelt a vallomás után, hogy „Szemenszedett hazugság. A tanú valószínűleg téved.”

 Az állítólagos gyilkosság bizonyításához tehát nem kellett Lévai. Könnyen lehet, hogy „történészberkekben” csak az sajnálták, nem ők számolhatnak be az eseményekről Budapestnek az elegáns jeruzsálemi King David hotelből, ahol Lévai lakott.

Annál is inkább, mert ezt a történetet a magyar sajtóban Sós Endre dobta be, az Új Élet című zsidó felekezeti lapban. Sós nem egyszerű újságíró volt, hanem 1957-től 1965-ig a magyarországi zsidóság világi vezetője, mint a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) elnöke. Ráadásul, ma már biztosnak látszik, jó kapcsolatban állt a magyar belügyi szervekkel is.

Sós az Új Élet 1960. június 16-i számában „Eichmann és Mengele” című írásában számol be a történetről, igaz, nála barackot lop a munkaszolgálatos áldozat. Sós tanúként Paul Sugart nevezi meg, aki „jelenleg a bécsi Operaházban énekes, nemrégiben Budapesten járt, és elmondta, hogy a német megszállás idején asztalosként dolgozott az egyik munkaszolgálatos alakulatnál” -- s így volt szemtanúja az esetnek. Bár az ő beszámolója szerint nem Eichmann verte agyon az áldozatot, hanem az emberei.

Vagyis, ha a bíróság még akart volna az ügyben tanút, akkor ott lett volna neki Paul Sugar is az alma-, cseresznye-, baracklopási ügyben. Ráadásul Lévainál sehol nincs nyoma, hogy foglalkozott volna ezzel a történettel.

Ezzel a legendával tehát le is számolhatunk.

*

A tárgyalás után Lévai írt egy összefoglalót, A magyarországi deportálásokról az Eichmann per fényében címmel, amely a Yad Vashem történelmi sorozatának ötödik köteteként jelent meg. S nagyrészt a már ismert tényeket, az általa idézett dokumentumokat hasonlította össze Eichmann vallomásaival a tekintélyes szakfolyóiratban.

 

---

^[1] Lévai Jenő: Eichmann és az elhallgatott Globke, Új Élet, 1961. március 15.

^[2] Lévai Jenő: Eichmann és az elhallgatott Globke,, Új Élet, 1961. március 15.

^[3] Hiába tagad Globke, a tömeggyilkos, Új Élet , 1960. november 1.

^[4] Nemes János: Globke Budapesten is tevékenykedett, Népszabadság, 1961. május 9.

^[5]  Török megszüntette apjával a kapcsoaltot amikor az, második házasságában zsidó nőt vett feleségül, Népszava. Izrael, XIV. évfolyam 1 szám, 1966. április 18.

^[6] Népszava, Izrael, 1961 június 25.

^[7] Lévai Jenő Izraelbe érkezett, Új Kelet

^[8] Esti Hírlap, 1961. június 21.

^[9] Új Kelet, 1961. június 21.

^[10] Lévai Jenő: A koronatanú megszólal, Népszabadság, 1961. április 9-,

^[11] A magyarországi deportálások az Eichmann-per középpontjába, Népszabadság, 1961. június 24.

^[12] Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben, Budapest, Európa, 1984

^[13] Dr. Ferencz meghallgatása itt megtekinthető: http://www.ushmm.org/online/film/display/detail.php?file_num=2270&clip_id=F2D7AF65-5B85-42F3-B61D-1753CDBA24AE

^[14] http://www.nizkor.org/hweb/people/e/eichmann-adolf/transcripts/Sessions/Session-075-01.html

^[15] Annak nem sikerült még nyomára bukkanni, milyen dokumentumokra is célozhattak.

^[16] http://www.nizkor.org/hweb/people/e/eichmann-adolf/transcripts/Sessions/Session-075-02.html

^[17] Karsai László- Molnár Judit: Az Endre-Baky-Jaross per, Budapest, Cserépfalvi, 1994.

^[18] Perrendi okokból Eichmann tanúnak is minősült saját ügye tárgyalásakor

^[19] Ez nyilvánvaló elírás. A Népszabadságban  a hivatkozott cikk egy héttel korábban, június 11-én jelent meg. A 18-ban csak egyetlen írás volt található a lap kiküldött tudósítójától, aki a kettéosztott Jeruzsálem életéről számolt be.

^[20] Koncsek László: Eichmann tanú vall – Eichmann vádlott érdekében,  Népszabadság,  1961. június 25.

^[21]  Lévai Jenő fontos okmányai eltüntek Budapest és Ludd között, Új Kelet, 1961. június 20.

^[22] Murányi Gábor: Bőröndhistóriák, HVG, 2012. 46. szám

^[23] Az agyvelő a kabátra fröccsent, Új Kelet

^[24] Lévai Jenő: Milliók gyilkosa, 4. rész, Ország-Világ,  1961. február 11.

^[25] Abraham Gordon vallomása megtekinthető itt: http://www.ushmm.org/online/film/display/detail.php?file_num=2270&clip_id=373FD894-52B4-4CB4-A357-BACFA36484FD

^[26] F. K. Kaul: Az Eichmann ügy, Budapest, Kossuth Kiadó, 1965