Somogyi, Bacsó

Kilencven év múltán

Két emberre emlékeztünk a napokban, két kollegánkra. De ne feledjük, egy olyan kor áldozatai ők, amikor az első világháborúban milliószám hullottak az emberek. A fehérterror is szépen szedte az áldozatait. Miért hát éppen rájuk?

Csak azért mert a mi lapunknál, a Népszavánál dolgoztak?

És ne gondoljuk azt, hogy újságírót gyilkolni az csak a régmúltba vesző barbár szokás, amely mára kiveszett.

Csak tavaly 137 kollégánk halt meg munkavégzés közben – sokukat szánt szándékkal ölték meg, nehogy közzétegyék azt, amit megtudtak.

Emlékeznünk kell rájuk is.

De most elsősorban mégiscsak Somogyira és Bacsóra.

A hagyomány is azt mondja: és beszéld el fiadnak! A régmúlt felidézése a tradíció szerint azért is lényeges, hogy tanuljunk belőle.

Akár ebből a már kilencven éves történetből is.

Ahogy a régiek mondták:

„Ezek a napok emlékezetben maradnak és megtartatnak minden nemzedékben és nemzedékben”.

Semmiképpen sem állítom azt, hogy ilyen brutálisan megismétlődhet az, ami velük történt. Arra azonban nem árt felhívni a figyelmet, hogy ma is akadnak mifelénk is olyanok, gazdasági-politikai hatalmasságok, akik szívesen elhallgattatnának számukra kellemetlen hírt közreadókat. És néha akad olyan érzésünk, élnek köztünk olyanok is, akik az efféle akciókban szívesen közreműködnek.

1920-ban egy véres háború sok-sok értelmetlen áldozatához szokott társdalom sokezer tagja tiltakozott mégiscsak a gyilkosság, majd a bűnösöket mentegető úgynevezett igazságszolgáltatás ellen. Nagy kérdés, hogy a mai – kétségtelenül demokráciában élő és szólásszabadsághoz szokott társadalom vajon elég érzékenyen figyeli e a nyilvánosság helyzetét,s felemeli e a szavát, ha azt veszélyben látja?

És van itt még valami.

Azt mondtam: az áldozatok emlékét meg kell őrizni. Node kinek? Ki lesz az, aki majd a következő nemzedékben elmondhatja fiainak – mégha ez ifjabb kollégáit is jelenti – a történetet?

Miként marad meg az emléke Somogyi Bélának és Bacsó Bélának?

Az emlékezésnek akadnak tárgyiasult formái. Évekig a szobám falának támasztva állt az a márványtábla, amelyik a Népszava korábbi székházának falán őrizte Somogy és Bacsó emlékét. Nem tudtam úgy bemenni, sőt, nem tudott úgy senki bejönni a szobámba, hogy ne vessen rá legalább egy futó pillantást.

Most – az az 1920-as címlap lóg az ajtómmal szemben a folyosón, amely nagy betűkkel hozta az első oldalon: Somogyi Bélát meggyilkolták. Nap mint nap szembenézünk vele.

Ugyanakkor Somogyi és Bacsó emlékét elsősorban mégiscsak az a Népszava őrzi meg, amely napról napra megjelenik. Talán még a szellemiségét is, a baloldali elhivatottságát, a szociáldemokrácia fontosságának elismerését.

Amíg tehát van, amíg lesz Népszava – addig ezzel nincs gond.

De ne is gondolják tovább.

Lesz Népszava.

Mert a történelem, a hagyomány – erőt is ad.

Mutatja, hogy nagyon nehéz helyzetekben is képes megmaradni például egy ilyen szellemű orgánum

Vegyük hozzá, hogy a mai helyzet azért nem mérhető ahhoz a világhoz. Úgyhogy a Népszava marad.

És lesz, aki újra és újra felidézi a most 90 éve meggyilkolt Somogyi Béla és Bacsó Béla emlékét.

Chile, földrengés előtt

Hívj, ha józan vagy

Van az úgy, hogy tényleg ott vagyunk, csak nem hisszük el. Mert hogy kerülök én Chilébe? (Repülővel, marha egyszerű. Még 24 óra sincs az út, kétszer megnézzük az aktuális James Bond filmet, eltüntetünk egy kisebb mennyiség viszkit, valamennyit fecsegünk az útitársakkal, némi szunya és már landolunk is Santiago repterén. Ennyi az egész.)

Szóval heverek az ágyon a szálloda huszadik emelete táján, velem szemben az egész fal ablak. Ugyanis meglehetősen impozáns képet nyújtanak az Andok felhőt karcoló csúcsai, s az alattunk elterülő, kivilágított utak látványa együtt. A tervezőnek nyilván fájt volna elzárni a kilátást valami buta fallal.

Szóval, az ember döglik az út után és nézegeti a felhőket, amint bele-beleakadnak a hegycsúcsokba, alul zúg el a város forgalma vagy tíz sávon. Na persze, ilyen magasságba már nem hallatszik fel a zaj. És közben azon gondolkozik, hogy most tulajdonképpen fejjel lefele lóg a földgömbről, ami meglehetősen természetellenes állapot. Ez tényleg a világ túlsó fele – és most ezt is láthatom.

Már legalábbis akkor, ha erőt tudok venni magamon, felhúzom a nadrágom, kislattyogok a liftig. Nehéz elszakadni innen. Méregetem az Andok nyúlványait – kicsit nagyobbnak tűnik, mint a Kékes, amihez én szoktam. Egyszer kaptam egy könyvet egy repülőgépről, amelyik lezuhant ugyan itt a hegyekben, de többen életben maradtak a katasztrófa után is. Ám csak fantasztikus kalandok árán tudtak néhányan megmenekülni. Persze a többiek is olvasták. Amikor a csillogó hegygerincek fölött átrepültünk pár órával ezelőtt, meg is beszéltük, ha leesnénk, és elfogyna az élelmünk, mielőtt megmentenének, kit ennénk meg elsőnek.

Aztán az első vacsorán gyanakodva méregetjük a méretes steaket, de jóféle latin marhából készült az, semmi kétség.

A nagy ijedségre persze le kell húzni valami italt. Találunk egy kis kockás abroszos helyet, - azt a várost, ahol ilyen akad, én már a szívembe is zárom. Ráadásul igen kellemes fröccsöt mérnek.

Battyogunk tovább, meg akarjuk várni, amíg teljesen besötétedik, és feljönnek a csillagok. Verne óta ugyanis tudjuk, hogy itt egészen más az ég, mint mifelénk. Azt sem lehet kihagyni..

Addig is egy nagy térre érünk. Rengeteg ember korzózik fel alá. Egy csupa üveg-beton irodaház árnyékában, eltörpülő templomba bekukkantunk. Két megfigyelés. Szabályos parketta a padló. És az első sorokban fiatal párok üldögélnek és lelkesen smárolnak. Egyre rokonszenvesebb nép.

Aztán besötétedik, megnézzük csillagokat. Talán a Dél keresztje is ott virít. Még párt fröccs hogy könnyebben felismerjük.

Visszafele a szállodánk előtt óriási csődület. Hamar kiderül, hogy a világhíres Evanescence együttes tagjai osztanak autógrammokat a rajongóknak. Kérek egyet, én is. Bár akkor még a következő két dolgot nem tudom: kik ezek és miért ilyen népszerűek.

Bent a hotelben próbálom hát a portást kifaggatni, hogy a műveltségemen tátongó folt kisebb legyen.

- Ez kérem egy nagyon nevezetes amerikai rock banda – magarázza tudálékosan. -1995-ben alakultak Little Rockban. Egyetlenegy számát sem ismeri? – kérdi.

Rázom a fejem, mire csak annyit felel: hát a Call Me When You're Sober (Hívj, ha józan vagy)- ot azért meghallgathatná.

Az oroszlán szerepe az organikus népi építészetben

Oroszlán kontra kertitörpe

Bevezetés: Jelen dolgozatunk célja nem több, s nem kevesebb, mint hogy megvilágítsa az oroszlánnak, mint népi motívumnak, a szerepét az organikus népi építészetben. Bebizonyítsa azt a régen gyanított tételt, hogy az oroszlán szobrok, festmények, faragványok a hagyományos népi építészetben nem véletlenül örvendenek ekkora népszerűségnek az elmúlt néhány évben. Rövid írásunkban igazoljuk, hogy amíg a kertitörpe - különösen a világ legnagyobb törpéit adó szovjet kertitörpék – az elnyomás, a kozmopolitizmus és nagyon gyakran a szovjet típusú kommunizmus allegóriáiként jelentek meg, addig az oroszlán ősi, tiszta magyar jelkép. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás után oly sok helyen lecserélték a vörös kertitörpéket a hős, keresztény oroszlánokra.

Tárgyalás:Az oroszlán (Panthera leo) a macskafélék (Felidae)családjába tartozó emlős. Ábrázolása régóta, közkedvelt a művészetekben. Gondoljunk csak a Szfinxre, amelynek oroszlánteste van. Magyarországon például a Lánchidat őrzik oroszlánok, bár azoknak nincsen nyelve.

A kommunizmus alatt irtották az oroszlánszobrokat. Ugyanis az a magyarság ősi kapcsolatait a sumér, babiloni maja világhoz való szoros viszonyt jelképezte. (Lásd erről: A babilóni oroszlán, mint a magyarság nemtője, A sumér oroszlán és a rovásírás valamint Az ősi maja oroszlán kapcsolata a nyereg alatt puhított hússal című forrásértékű munkákat a szerzőtől.)

A nehéz időkben sokan rejtve mégis készítettek maguknak oroszlánt, amit aztán gyakran a spájzban a befőttek mögé dugtak el, nehogy a titkosügynökök bajt hozzanak a házra. Akadtak olyan ellenállók is, akik minden tiltással dacolva, mégiscsak az éj leple alatt kiöntették gipszből az oroszlánt, amelyet aztán kertjükben állítottak föl, s a leskelődő tanácsi dolgozóknak azt felelték: ez kérem egy macska, csak egy kicsit nagyobbacska.

A hamu alatt izzott az oroszlán parazsa. Hiszen, mióta magyar ember néz az égre, mindig is oroszlán volt a reménye.

Amikor végre az ország ismét a maga ura lehetett, levetvén az idegen zsarnokság uralmát, ezzel együtt a jelképrendszer is megváltozott. A nyilvános térért folyó jelképes küzdelemben alul maradt a féllábon álló gólya-, s a már említett kommunistabérenc kertitörpe-had. És végre ismét elfoglalhatta helyét a szabad ég alatt ősi jelképünk: az oroszlán.

A falvakban, városokban százával, ezrével jelentek meg magyar mesterek műalkotásaiként a szebbnél szebb őshonos oroszlánszobrok. Nem egy helyen, már már búcsújáró hellyé váltak, itt tartván meg nagyobb ünnepeket, mint a polgármester névnapja. Gyakran az ifjú párok első útja a paptól az oroszlánhoz vezet. Ma már nincs település oroszlán nélkül. Megható jelenet, amint a papok megáldják az oroszlánt, miközben ősi fohászok szállnak a nép ajakáról felfelé.

Befejezés: Az oroszlán szép, az oroszlán öltöztet, az oroszlánt hitet és tartást ad népünknek. Ó be szép, amint kis óvodásaink egymás kezébe kapaszkodva, körbe körbe forogva

Házi Cointreau ciciből

Nagymama
a pálinkás-hordóban

A mama ma rám bízta a papát, hogy menjünk el együtt sétálni a friss levegőn. Mert a papának szüksége van arra, hogy táguljon és erősödjön a tüdeje, hogy ne legyen satnya. A mama arra is megkért, hogy vigyázzak rá, vigyek mindenképpen üvegben sört, nehogy kiszáradjon véletlenül, meg a butykosomban egy kis pálinkát is. Arra az esetre, ha elromlana a kedve vagy nem lenne már ereje tovább levegőzni, akkor csak egy stampedlit belediktálok és rögtön bírja tovább.

A mama nagyon finomakat főz otthon egyébként. Rendszeresen kotyvaszt nekünk almapálinkát, meg cseresznyepálinkát, meg barackpálinkát – alig győzzük a cefrét kerülgetni a konyhában. De az az igazság, hogy nincs jobb, mint a friss, erős, jóillatú házipálinka. A bolti, vagy a főzetett sohasem tudhatna ilyen ragyogó lenni. A mamám még az ő anyjától, a nagyanyám meg a dédnagymamámtól tanulta ezt, mondhatni anyáról leányra száll a tudomány. Nekem a pálinka szaga jelenti az otthont – ha bárhol járok a világban és megcsapja az orromat a friss törköly illat, máris elgyengülök, remeg a lábam és a képzeletem szárnyán hazarepülök, a jó kis háziak világába. A mama nem tesz bele cukrot általában, és igazi gyümölcsből is szokta csinálni. Bár a papa néha, amikor valamiért nem ízlik neki eléggé, szokott vele tréfálkozni, hogy ebbe édesem, a gumicsizmát, a nádszéket és a nagymamát is belefőzted.

Persze ő is tudja, hogy ez erős túlzás – és nem is szép ezzel tréfálkoznia. Mert a nagymama egyszer tényleg megszédült és belezuhant egy hordó pálinkába. Nem voltunk éppen otthon, senki sem volt a közelben, aki meghallotta volna a kiabálását. Amikor másnap hazafelé jövet megtaláltuk, a hordó alján feküdt, egy csepp nem sok, de annyi sem maradt a hordóban. Mert szegény bánatában kiitta az egészet.

Két hétig csuklott utána és elég súlyos alkoholmérgezést is kapott. Azóta a papa szerelt egy fedőt a hordóra, nehogy a nagyi még egyszer így járjon. Az orvos is mondta, jó lenne ha vigyázna inkább és nem lefetyelne be napi egy-két litert. Mi is így gondoljuk. Nem mintha sajnálnánk tőle, van elég. Mostanában mindenki annyit főz, amennyit csak akar. És mi sokat akarunk, hogy jó legyen a kedvünk.

Pedig a mi lakásunkban van távpálinka-vezeték is. Sőt tavaly szereltettünk rá egy pálinkamérő-órát. Ugyanis addig az egész háznak közösen mérték az elfogyasztott pálinkáját és a lakók között mindig vita volt, ki mennyit is ivott meg belőle. Mi általában rosszul jártunk, mert mi ugye magunknak csináltunk inkább. Amikor már volt óránk és jött a pálinka mérő óra leolvasó, meg is jegyezte, hogy miénk alig a felét mutatja a mi a többiekének. Az az igazság, hogy a távpálinka közel sem olyan jó, mint az önálló rendszerben készülő. Ezért is váltunk le a hálózatról.

A mama most egyébként azért is küldött el minket sétálni a levegőzésen túl, hogy ne legyünk láb alatt. Ki akarja próbálni a házi unicum, meg a házi Cointreau készítését is. Én drukkolok neki. Tulajdonképpen annak örülnék a legjobban, hogy amikor szopikálok, az egyik cicijéből viszki, a másikból meg konyak jönne. Házi. Én tényleg az anyatejjel szívom magamba a házi pálinkafőzést.

Utálom a vöröset, különösen színben

Az újságírók és a rózsa

Az újságíró egyetem – mert már régen egyetemen tanítják ezt a tudományt – utolsó éves hallgatóinak az egyik szemináriumára a professzor bevitt egy szál rózsát egy kis vázában és letette az asztal közepére, majd fölszólította a hallgatókat, legyenek szívesek másfél flekket írni erről azonnal.

Tessék mégiscsak azt a másfél flekket papírra vetni. (Bocsánat, tanár úr! Mi is az a flekk? A múlt órán én hiányoztam. – veti fel egy bátrabb harmadéves médiatudományi hallgató.)

Végül pár mű csak elkészül. Fussunk bele.

„A tanár úr behozott egy virágot. Rózsa vagy szegfű lesz az. Esetleg muskátli. De semmi esetre sem napraforgó. Mert annak a belsejében nő a szotyi. Ezében meg nincs szotyi. Mindenesetre letette az asztalra a növényt. Most a rózsa vagy szegfű, esetleg muskátli ott áll. Csak tudnám, mire vár.” –a szerző később a Magyar Agrár lap szerkesztője lesz, de ma még nem sejt ebből semmit.

Nézzünk egy másikat:

„Utálom a vöröset. Különösen színben. A vörösök miatt van minden baj e kis hazában. Jönnek az idegenszívűek. Elfoglalják a mi helyünket. Összefognak ellenünk. Kitúrják a mi őshonos szerény ibolyáinkat, mindent eltűrő hóvirágjainkat. Ráadásul a pimasz rózsáikon direkt tüske van, hogy az a körmünk alá menjen és fájjon. Ezt tudják ezek a vörösök, fájdalmat okozni nekünk és ránk rontani. Minden igaz hazafi kiáltsa egyként: le a rózsával, éljen a kökörcsin” És így tovább, majdnem másfél flekken keresztül. A végére odaírva tollal: T. Tanár! Ez így jó, ahogy van, ha bele mer javítani vagy nem adja meg a maximális pontot, akkor maga is egy rohadt vörös és feljelentem a dékáni hivatalba, hogy molesztálja a lányokat.

Van itt másik is:”Találkoztunk a híres énekesnővel. A híres énekesnő otthonában fogadta lapunkat. A híres énekesnő nagyon édibédi volt. A híres énekesnő már kétszer látszódott a tévé kajálós műsorában. Ezért híres. A híres énekesnő igen cukipofa volt velünk. Szerelmi bánata van neki. Elhagyta a szerelme tegnap. Most a híres riporter könyvet ír erről. Két napig élt a szerelmével. A híres riporter azt ígéri, hogy ha tényleg megvolt a két nap, akkor két kötet is lehet a mű. Olvasóinknak adunk egy kis előzetes a szexi könyvből. A híres riporter aztat kérdi: és tényleg egy vörös olyan izé, rózsa volt a melled közé tűzve azon a forró estén? És én őszintén kitárulkozva téptem fől a blúzom: Miért? Mit gondoltál, hova tűzöm – néztem rá incselkedve. Nézd, tapintsd meg, itt a szilikon völgyben még látható a karmolás nyoma. Holnap újabb fejezetet adunk az elképesztő történetből, garantáltan pornográf részletekkel. Mert persze máshova is dugta..” A szerző később bebizonyította, jár neki a jó jegy, mert az egyik legnépszerűbb celebes internetes oldalon mindez nemcsak megjelent, de a legtöbb kattintást is hozta a héten. Igaz, a kép is ott volt, a mellel, a rózsával, sőt még a folytatással is.

Jöjjön még egy:

„A víz a legnagyobb kincsünk. Minden cseppjéért kár. Be kell jól osztani, nem szabad pazarolni. Száradjon el minden virág. Takarékoskodni kell a természet kincseivel. Óvni kell amit unokáinktól kaptunk kölcsön. Nehogy már vázába tegyünk vizet, döglött virág alá. Zsebkendőbe köhögj, tüsszögj.” – ő csak azért jár ide, mert közel lakik az egyetemhez.

És végül mára az utolsó:

„A virágtermelők rendes évi kongresszusán a felszólalók nehezményezték az alacsony állami támogatást, azt, hogy a termelők nem kapnak elég sok pénzt, de azt azonnal. Az elnökség határozatban követelte, hogy a kormány vásárolja fel mindenki rózsáját, méghozzá a tavalyi kétszeres árán. Többen elmondták, hajlandóak megegyezni félárban, cserébe, nem adnak semmit, és így jár mindenki a legjobban. Végül petíciót fogalmaztak meg, hogy továbbra sem hajlandóak adót fizetni, ellenben privát szférájukba való beavatkozásnak tartják, ha bármiféle minőségi követelményt állítanának fel.” Ezen írás szerzője megbukott, mert kiderült, hogy plagizált, mert az idézett cikk valóban több lapban megjelent.

Az ember a kutya a legjobb barátja

Az eb ugat,
a karaván halad

Tudom, mert számtalanszor hallottam, hogy az ember a kutya legjobb barátja. Már az anyukám is ezerszer vakkantotta a fülembe, hogy Bodrikám, ne feledd, az ember a…

Az anyukám még nagyban csinálta, három-négy embert is idomított be és tartotta őket a lakásában. Nem volt egyszerű dolga velük. Lármásak voltak – a szomszéd boxer rendszeresen átugatott, hogy csendesítsük már le azokat a dögöket, mert nem bírja a zajt, amit csapnak. Állandóan ugráltak, jöttek mentek. Tévét bömböltettek és nagyon furcsa szagú dolgokat kotyvasztottak a konyhánkban. Időnként un. hb-t szerveztek, ami azt jelentette, hogy félretolták az asztalokat, feltekerték a szőnyegeket, ipari mennyiségben lefetyelték a vodkának nevezett ihatatlan valamit ráadásul egy Komár Lászlónak csúfolt valaki macskazenéjét nyikorgatták a lemezjátszómról, amit kölsön sem kértek. De a gyomruk persze nem bírta, gyakran hánytak is. Nem is beszélve, hogy egyik másik szuka nagyon tüzelt ilyenkor és akkor aztán nem bírtak magukkal.

Régen még elsősorban a haszna miatt tartottunk embert. Őrzésre éppen úgy, mint nyájterelésre a megfelelően kitenyésztett fajta tökéletes kétlábú segítőtársnak bizonyult. Akadt pl, amit nyomozásra tenyésztettünk, a kopót vagy zsarut, amelyik nagyszerűen el tudta kapni az övéi közül azokat, amelyek rossz útra tévedtek. Még akkor is megérte ez, ha a kopó vagy nyomozó amúgy nehezen féken tartható, sokszor vad, nem is túl okos egyed volt, ráadásul elég büdös, sokat zabált és bakót rágott.

Később egyre inkább elterjedtek a kedvtelésből tartott emberek. Ezek már semmire nem jók – nekem nem is kellene ilyen -, de sokak szerint olyan kis cukik. Lehet masnit kötni a hajukba, simogatni őket és nevetni rajtuk, hogy milyen kis elfajzottak. Ezeket általában plázákban tenyésztik, ott is érzik magukat a legjobban. Imádnak szoláriumba járni és olyan vicces hangokat hallatnak, mint hogy: édi-bédi, cuki-muki, keemenannácska – és a többi. Buták, de sokan éppen ezt szereik bennük. Mondjuk elég kényesek, faksznisak. Nem is csoda, hogy most, hogy itt a válság, elég sokat a gazdáik egyszerűen kidobnak valahol. Mondjuk, ügyesen ottfelejtik egy bevásárlóközpontban. Szegényke pár napig kóborol, aztán vagy elüti egy BMW vagy jön a sintér és elviszi a telephelyre. A folytatásra már gondolni sem jó. Állítólag egyiket-másikat összefogdossák és kísérleteznek rajtuk. Például nyugdíjrendszert, választási kampányt, új kormányt próbálnak ki rajtuk – nem is csoda, hogy egy csomó brutális kínok között elpusztul. Az embervédők – elsősorban a bernáthegyiek – régóta mondják, hogy be kellene tiltani az effajta kísérleteket, mert egy embert sem szabad így kínozni, majd végignézni, ahogy kiszenved. De a dobermannok szerint, végülis még ez sokkal jobb. Egy állat nem viselné el ezeket a dolgokat, jobb embereken kipróbálni. Mégiscsak a kutya a legfőbb érték

Mindenesetre én ezt a lányt csak azért tartom, mert szegény, kiverve kóválygott, az oldala már egészen behorpadt, mindenkit megmart volna.

Nekem meg elfér itt csendesen. Eljátszogatom vele, elég jól tanítható, már zongorázni is tud kicsit.

És jót tesz a lelkemnek, hogy legalább rajta segíthettem, nem került sintér hurokjába, nem kísérleteznek rajta valahol.

Elvagyunk kettecskén.

Maradunk a barlangban

Ez a medvének is sok

Mint minden évben ilyenkor, most is megszólalt medvénk vekkere. Nagy nehezen tápászkodott föl, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. A félhomályos barlangban éppen csak hogy belenyalt a mézes csuporba, felrángatta magára kopott mackóruháját és már cammogott is a sziklaodú kijárata felé.

Nem látta meg rögtön az árnyékát, ezért gondolta, alaposabban körülnéz. Nem messze tőle a padon két nyugdíjas külsejű egyén üldögélt. Üvöltve szidtak valakit, aki el akarja venni, ami az övék, megsarcolná a nyugdíjukat és különben is.

Medvénk nem fizetett nyugdíjjárulékot, feketén alkalmazták évek óta, zsebbe csúsztatva a honoráriumát, nem különösebben érdekelte hát ez az egész. Inkább továbbkullogott. Egy kisebb csoport emberkülsejű egyén álldogált ott, halkan beszéltek egymás közt, de medvénk hegyezte a fülét, mert kíváncsi volt. Egy szemüveges sovány éppen azt fejtegette, hogy tuti övék a közbeszerzés, mert ő már jó alaposan megkente azt akit kell. Medvénk törte a fejét, hogy vajon akácmézzel vagy lépessel kenték e meg azt a valakit és hogy vajon az a valaki örült-e ennek. Fél füllel még hallotta, hogy az elálló fülű azt feleli a sovány szemüvegesnek: no, akkor most rövidesen lesz mit a tejbe aprítanunk. Ez tetszett medvénknek, mert ilyenkor uzsonnaidőben ő is szeretett mindig a tejbe aprítani ezt azt. Persze nem kenyeret, mert nem szeretett volna túl mohónak látszani.

Közben egy újságot fújt arra a szél, felvette, belelapozott. Esik a tőzsde, áll az ingatlanpiac. Jön a választási kampány. És követeljük – betűzte – hogy minden medve kapjon több mézet a spárgájára, sőt tizenharmadik és tizennegyedik havi méz is járjon ingyen. A mancsán próbált utána számolni, mert úgy rémlett neki, hogy eddig csak 12 hónap volt egy évben, abból is vagy hármat átaludt, hogy jön ez ki. De csekélyértelmű volt, nem sikerült a megoldást meglelnie. Közben megakadt a szeme egy híren, mely szerint a jegesmedvék ki akarják szorítani az örvösmedvéket és multicégeknek játszák át orvul a örvüket. És, hogy ezt nem kellene hagyni. És valami olyasmi is volt, hogy biztosan a Dohány utcából irányítják ezeket a jegesmedvéket, akik kozmopolita bitangok és elveszik az életteret a rendes medvéktől.

A mi medvénk csak a szemét dörzsölgette, aztán átfütyült a szomszédba a jegesmedve barátjának, hogy mi van a Dohány utcában és ki irányítja onnan? Jeges kollega kiköpött egy fél heringet a szájából és azt felelte, életében nem járt a Dohány utcában, a cigarettázásról is régen leszokott, és az örvösmedvének meg úszásórákat adott ingyen, nem is érti miről van szó. De biztosan a globális felmelegedésre gondolt a szerző, ami minden baj okozója. Biztos megsütötte a nap a feje búbját.

Meglehet –brummogott medvénk az eget kémlelve, de még mindig nem sütött ki a nap.

Pár kisgyerek bámult rá, odakocogott hozzájuk és előírásosan integetett. Az egyik kölök perecet hajított neki, a másik keze üres volt.

- Adj nekem is egy kis perecet, hagy etessem én is a medvét – kérlelte az üreskezű.

- Cigánynak nem adok, csak elinnád vagy ellopnád, ti nem tudtok a pereccel bánni, a segélyt is kártyára kell nektek adni. Ne mindig másra várj, húzz el dolgozni – így az édes, szőke, kékszemű kisfiú.

Medvénk ekkor visszaballagott a barlangjába, bebújt a vackába, arra gondolva, itt egy darabig még nem süt ki még a nap.

A paplan alatt világító bélyeggyűjtemény

Párválasztási egyetem

Kedves hallgatóim! Sikeresen túljutottak hát párválasztó szemináriumunk első, internetes szemeszterén, a többségük nagyszerűen letette az elméleti vizsgát. Bármikor tud mondani egy frappáns csajozós/pasizós dumát, soha nem jön zavarba. Megismerte a legfontosabb szórakozóhelyeket, a legdivatosabb táncmulatságok helyszínét éppen úgy, mint – és ezt külön speciális kollégiumként lehetett felvenni – mit mondunk a kedves kiválasztottnak, ha egy múzeumi festmény, például egy Raffaello, alatt akarjuk megcsókolni. Miként hívjuk föl a figyelmét a színekre, a formákra, a kép szerkesztésére, az aranymetszés szabályainak mesteri alkalmazására, miközben képzeletünk szárnyán már a ruhát marcangoljuk le róla. Ámde, finoman csak annyit mondunk: beleborzongok ennyi szépségbe. Mondd, megfoghatnám a kezedet, hadd borzongjunk együtt.

Természetesen begyakoroltuk az egyszerűbb fogásokat is. Emlékeznek, amikor gyakorlati órán kipróbáltuk, miként működik, ha odalépünk egy helyes, kutyát sétáltató leányhoz és megszólítjuk:

• Jaj de aranyos. Szabad megsimogatni?

• Szabad persze

• És nem harap?.

• Nem, nem harap
  

• És a kutya?

Ha nem kapunk rögtön egy pofont, és miért is kapnánk, már ezt a csatát meg is nyertük.

Mestereink, nagy egyetemek professzorai, mindenre megtanították Önöket. A kedves hölgy hallgatónknak, még azt is, ha a kiszemelt férfiú éppen okád, akkor semmiképpen nem helyes odalépni hozzá azzal: jaj, de rosszul nézel ki! Tartsam a fejed?

Szóval, jót és rosszat is láttunk. Próbáltuk megérteni, miként ismerkedhetünk meg gyorsan és sikeresen. Egyetemünk egy korábbi, nagyhírű professzora még azt mondta: férfi és nő hogyan is érthetné meg egymást, amikor mindkettő mást akar. A férfi a nőt – a nő a férfit.

De a tudomány mai állapotában már tudjuk, empirikusan és elméletileg is bebizonyítottuk, hogy azért előfordulhat olyan, mindketten ugyanazt akarják.

Régen, ilyenkor hangzott el a kérdés: felugrassz hozzám? Megmutatom a bélyeggyűjteményemet.

Ne legyenek kérem illúzióink – régen sem a bélyeggyűjteményt mutogatták ilyenkor. Pedig az még tudatlan, mondhatnánk, ösztönös kor volt.

A mesterkurzusra és a doktori iskolába járó kedves hallgatóink megismerkedhettek a gazdag özvegy elcsábításának a módszerével. Azzal, miként tehetünk szert, kapcsolatunkon keresztül ékszerre, pénzre, nagy kocsira, villára, világkörüli útra. Férfiak és nők egyaránt doktoráltak ezen a szakon. Nem egy közülük híres amerikai társintézményekbe is eljutott. Nemcsak a tudomány, hanem a praktikum körében is értünk el eredményeket. Egy hallgatónk ma már báró Rotchildné Párizsban, palotával a Champs-Elysée-n. És büszkén vallotta iskolánk évkönyvében, nélkülünk Kovácsné lenne a Rákoczi út 12-ből. Látják tehát, hogy tanult embernek, a pallérozott elmének, az iskolázott léleknek egészen mások a lehetőségei.

És ha kinéznek az ablakon mit látnak? Esélytelenek. Igaz? Hogy ott az az ifjú pár a szobor tövében? Hát édes istenem.

Mi? Hogy azt mondja a fiú a lánynak, hogy tök jól nézel ki ma megint. Amúgy elmentek a szüleim otthonról. Felugrasz?

Jó, látom, a lány bólint, felugranak és egymáséi lesznek? De hát, mint az állatok? Nincs ebben így tanulatlanul semmi poézis. Na jó, legfeljebb egy kis szerelem és némi szex.

De ők ezért még diplomát sem kapnak.

Gyáva oroszlán, szegfűvel

Repülő utasok

Óz, az egykori nagy varázsló, már évek óta, mint személyszállító kisiparos dolgozott léghajójával. Sokáig nem nagyon ment neki a bolt, a léghajó drága. Sok hír is járta olyan léghajósokról, akik csúnyán lenyúlták az utasokat, manipulálták a viteldíjat mutató órát, direkt nagy kerülőúton röpültek, ahelyett, hogy légvonalban tették volna meg a távolságot a célig.

Óz megunta ezt a dolgot és nem hiába volt egykor nagy varázsló, lesétált egy barátjához a földi fuvarozásba és rávette, hogy sztrájkoljanak egy picit, arra biztos, van ok.

És mindig akadnak, akiknek menniük kell. Ezek, más nem lévén, szép számban választották a léghajókat, hálásak is voltak a kollégák Óznak.

Óznak is szépen hozott a bolt. Tegnap reggel felvett például egy lányt. Úgy volt öltözve, mintha 15 éves lenne, de közelről azért látszott, megvan már ötven is. Dorothynak hívják, fecsegte megállíthatatlanul nagyon híres celeb – mondta magáról. És mitől híres, kérdezte Óz, aki nem nagyon volt jártas ebben a világban. Hát attól cuncimókus – vihogott rá az éltes leányzó – mert celeb vagyok. Azért vagyok celeb, mert híres vagyok és azért vagyok híres mert celeb vagyok.

- És ebből meg lehet élni? – került ki ügyesen egy vakvarjút a levegőben Óz.

- Mi az hogy, fess angyalbögyörőm – kacsintott rá Dorothy – Most éppen megyek a tévébe és arról beszélek, egy jelentős tényfeltáró műsorban, hogy miért is adnám oda a szüzességem valakinek – legyintette meg pajkosan a kormányos arcát, miközben a férfi slicce felé kapdosott. Szerencsére itt megérkeztek.

A következő utas egy gyáva oroszlán volt. De milyen gyáva. Szegfű volt a gomblyukába tűzve, ami oroszlánnál már önmagában is ritka. Magába roskadtan kapaszkodott a felszálló léghajó peremébe és egész úton felváltva két dolgot hajtogatott:Ajaj, mindjárt lezuhanunk, illetve, hogy ajaj, nagyon elvernek engemet.

- De hát maga egy oroszlán. És az oroszlán bátor és küzd – vágta oda Óz, amikor már nem bírta tovább.

- Egészen bizonyos ez, hogy egy oroszlán az bátor és nem gyáva? – kérdezte a gyáva oroszlán.

- Egészen. Te egy nagy és bátor oroszlán vagy és óriási borravalót adsz nekem – nézett a szemébe Óz.

Az Oroszlán, amikor kiszállt, szemtelenül kis borravalót adott és amikor Óz fenyegetően ránézett, majdnem bekapta. Közölte, ő már egy bátor oroszlán és megküzd bármilyen hintáslegénnyel. Kuss. És elviharzott fene harciasan.

Volt még egy utas aznap. A Madárijesztő. Aki rögtön beszálláskor közölte, hogy a zembereknek joguk van elsőosztályon utazni, harmadosztályú díjért. És ő mindjárt lecsukatja Ózt, mert az egy komcsi, és azoknak a szagát sem állja. És azonnal vegye meg a Vezér válogatott aranyköpéseiből készült könyvet dupla áron, mert holnap jön a kultúrkommandó és aki nem idéz föl fejből tízet, az mehet kényszermunkára. És hajtson csak át a piroson „mert a rendőrség is velünk van. És különben is a vörös lámpa a madárijesztő polgár zembereknek csak ócska, bolsevista trükk.”És Óz este visszament a földi barátjához és rávette, hogy, hagyják abba a marháskodást és szállítsák ők az utasokat, mert neki már elment a kedve ettől.

Kecskére diót bizni

Mókusra
káposz-
tát

A Mókus születése óta igen gonosz volt. Már az óvodában sokat árulkodott, meghúzta a lányok haját, összefirkálta a rajzukat és direkt hamisan énekelt. Az iskolában hamarosan az osztály szégyene lett, kisdobosnak sem avatták fel a többiekkel együtt. A tanító néni besúgóként alkalmazta, mert ez volt az egyetlen feladat, amelyet örömmel és lelkesen teljesített. Jelentette, hogy ki az, aki a szünetben írta meg a leckéjét, ki puskázott a dolgozatíráskor és az osztálykiránduláson, részegen ki hányt a vécé mellé (ez már felsőbb évben történt).

Eleinte a többiek csúfolták, bántották, de aztán rájöttek, többre mennek, ha barátkoznak vele. Akadt, aki odaadta neki az uzsonnára hozott dióját, mogyoróját, más segített fényesre kefélni a bundáját és így tovább. A Mókus azonban nem ismert kegyelmet, felnyomta kis barátait is, ha úgy adódott.

Volt egy kis fekete borítású füzete, később abba jegyezte be azokat az információkat, amelyekkel zsarolhatta a többieket. Mikor már a tizenötödik füzet is megtelt, s Kismókusból Nagymókus lett. Politikára adta a fejét. Előbb egy dióraktárat bíztak rá (innen származik a diót a mókusra közmondás), mellette pedig egy káposztagyár működött, élén egy kecskével. (Innen meg a kecskére káposztát közmondás)

Ámde mindketten szorgalmasan dézsmálták a készletet, családtagjai is idejártak, éltek, mint Marci Hevesen.

Ámde egy szép napon a sajtó kipakolt, leleplezte a két gazfickót, úgy nézett ki, mindjárt vége a szépen induló karriereknek. De a bölcs pártvezér – egy tigris – így szólt tanácsadóihoz: Régi két jó állatunkról van szó, segítettek a pártkassza feltöltésében is, nem tehetjük ezt meg velük. Tudjátok mit? Cseréljenek. Ezentúl Mókus vezesse a káposztagyárat, Kecske a dióraktárt és máris túljártunk a hülye sajtó eszén.

Így is lett (innen származik a kecskére diót valamit a mókusra káposztát mondás).

A kormánypárti sajtó lelkendezett, hogy micsoda esze van a mi vezérünknek, nincs itt korrupció, nem úgy mint a másikaknál, akiknél meg van. Az ellenzéki sajtó meg nagyrészt kussolt, ugyanis jelentős részt be volt addigra már tiltva. Mondom, bölcs tigris volt a vezér.

Esténként pedig a Mókus és családja szépen beállított a dióraktárba, vitte, amit ért – persze a sápot leadta Tigris pártjának. Ezalatt Kecske az éj leple alatt talicskában tolta ki a káposztát a káposztagyárból, ismerte a járást. A portás még segített is neki, pártfeladatból

Így ment ez évekig.

Akkor a vezérnek szüksége lett egy titkosszolgálati miniszterre. Mókusra gondolt, mert, mesélték neki a kis fekete füzetet. Az egyik tanácsadó szerint mégsem lehet a Mókus, mert az egy korrupt disznó. De a bölcs vezér, Tigris, ezt felelte erre: az a jó. Így majd a kezünkben tarthatjuk, úgy táncol, ahogy mi fütyülünk. Különben feldobjuk, hogy lopja a diót és engedte a kecskének is hogy lopjon

A mi Mókusunk tehát révbe ért. Miniszter lett. Kecskét pedig már maga a tanácsadó javasolta legfőbb ügyésznek.

És azóta is boldogan uralkodnak, ők, az állatok.

Levetkőztetett óvodások

Az emberek különbözőek

Nem tudom, hogy megfigyelték-e, hogy nem vagyunk egyformák. Az egyik ember ilyen, a másik meg olyan. Én például ismerek olyat, aki nemhogy megeszi a finomfőzeléket, hanem még a száját is megnyalja utána. Miközben én azt gondolnám, hogy épeszű felnőtt ember csak akkor fogyaszt ilyet, ha vagy konkrétan éhen hal különben, vagy szigorú tekintetű, marcona alakok csőre töltött fegyvert tartanak a fejéhez. Esetleg még akkor sem – ha eszünkbe jutnak az óvódáskori emlékeink a répa- és finomfőzelékekről.

Talán a korra, a kádári pangás éveire, jellemző, amikor történetünk játszódik, hogy ha az óvódás (mert az óvódás is ember, csak kicsi), nem ette meg a főzeléket – nem ette meg- akkor Gréti néni, az óvó néni, beledobta a csikket a tányérjába, azzal a felkiáltással: Fiam, ez neked már úgysem kell. Két megjegyzés ezzel kapcsolatban. Az egyik csak most tűnik fel, akkor nem különösebben gondolkoztam el rajta, hogy ezek szerint az óvó néni buzgón dohányzott, amikor az ovisok ettek. A másik már akkor is zavart. Ugyanis Gréti néni a lányokat is „fiam”-nak szólította. Na most, azt azért Gréti néninek is illett volna észrevennie, hogy az ovisok nem egyformák. Példának okáért fiúk és lányok. A fiúk lehetnek „fiam”-ok, de a lányoknak „lányom”-nak kellene inkább lennie. Pedig már akkor biztos voltam benne, hogy Gréti néni felismerte a differenciát a kétféle gyermek között. Ugyanis nevelési módszerei közé tartozott, hogy ha valaki rosszul viselkedett a csoportban, akkor annak le kellett vetkőznie. Mindenki szépen sorban leült a fal mellé, a padra. Hátratette a kezét és fegyelmezetten előrenézett. A bűnös már ki volt középre állítva és vezényszóra szépen le kellett vennie a ruháit, miközben a többiek röhécselve nézték. És ekkor már azért észrevette az ember, hogy a Kriszta nem pont olyan, mint a Laci. Ha mi láttuk, akkor az óvó néni is biztosan.

Az általános iskolában is hamar kiderült, nem vagyunk egyformák. Például a Tibi bármit csinált, mindig rossz jegyet kapott. Általában persze buta volt mint a tök. De néha azért összeszedte magát. Ilyenkor a tanító néni ugyanúgy egyest adott neki – valószínűleg oda sem figyelt különösebben. Megszokta, hogy Tibi koszos körmű, elhanyagolt külsejű, állandóan éhes, rendezetlen családi helyzetű, verekedős. És úgyis megbukik év végén.

Az Andrea, akinek kétségtelenül jó illata volt mindig, nagy uzsonnákat hozott és a magas kontyot viselő anyukája szülői munkaközösségi tagként szolgálta a közösséget– ötösnél rosszabbat nem tudott kapni. Pedig például amikor az ű betűt tanultuk és szép sorban mindenkit felszólított a tanító néni, hogy, na mi is van azon a képen, akkor mindenki szép hangosan azt felelte: tűűűűzhely. A Tibi tüzhelyet mondott. Így rövid ü-vel. Karó. És az Andrea, huszonötödikként ezt felelte, szépen hangsúlyozva, ahogy egy jó gyerekhez illik: sparhelt.

- Látjátok gyerekek – oktatott minket erre a tanító néni – nem vagyunk egyformák. A Tibi képtelen kimondani szépen, hogy tűűűzhely, ahogy kértem. Andika viszont képes rá, hogy megmutassa, mennyire művelt, milyen szavakat ismer. Piros pont.

Azóta tényleg sejtem, hogy nem vagyunk egyformák.

Csadorban, Miki egérrel

Az ember egyik alfaja

Az ember egyik alfaja a turista. A turista (homo sapiens vector) sok tekintetben hasonlít az emberhez (homo sapiens), de néhány lényeges tulajdonságában jelentősen alatta marad.

Elsősorban értelmi képességei korlátozottak. Így például ragaszkodik ahhoz, hogy olyan vendéglőkbe járjon, amelyet a bennszülöttek jó érzékkel, és alapos okkal elkerülnek. (Lásd erről: gulasch suppe és társai). Felesleges butaságokra szórja a pénzét. Előszeretettel vásárol hűtőmágnest, kis méretű kertitörpét és viccesnek gondolt feliratokkal ellátott pólót.

Kellemetlen, kis szobában szorong, amikor otthon is ellehetne a jó, megszokott ágyában a vánkusával. Nagy csomagokat cipelget, izgul, hogy le ne késse a vonatot. Szorong a repülőgépen – csak azért, hogy újabb kényelmetlenségekben lehessen része. Föltétlenül megnéz olyan dolgokat, amelyek különösebben vagy nem is érdeklik, vagy már ezerszer megbámulta a tévében – és ott sokkal jobban lehet látni, ráadásul kisgatyában ülve, sörrel a kezünkben. De a turista ember –alfaj, mintha tudatosan keresné a fáradságot, a vesződséget, célszerűtlenséget.

A turistát onnan lehet felismerni, hogy mindenhol lefényképezi magát. Az Eiffel-torony előtt, a Piccadillyn, a Vencel téren vagy a pálmafa alatt. A japán turista – amely talán a legturistább turista – állítólag nem is csinál mást, mint csoportba verődve vonul és fényképez.

Aztán unalmas téli napokon – ha éppen nem sítúrán jár – mutogathatja a fényképeket, hogy tessék megnézni, az a kis kék ruhás, ott a sarokban, az én vagyok. Csak éppen elém állt ez a hülye dagadt pacák és kicsit kitakar. Illetve ma már ez sem egészen így van. Mert internet facebook vagy blog vagy valami ilyesmin elküldjük a képeket a többieknek – akiket ez ugyan nagyon nem érdekel. De cserébe ők is küldenek nekünk magukról képeket, az viszont minket nem érdekel. És közben hálát adunk a sorsnak, hogy a diavetítés kiment a divatból, mert azt lehetett unni csak igazán.

Na most akkor képzeljük el, hogy mi turisták vagyunk. Ráadásul hithű muzulmán asszonyok. Koncentráljunk csak erre. Fantázia dolga az egész. Akkor, ha az utcán meglátunk egy Miki egeret, az ő Minnie egér asszonyával, amint hívogatják a turistákat, hogy karoljanak beléjük és fényképezkedjenek így le, mit teszünk? Melyik énünk győzedelmeskedik? Merthogy a kendőnek mégsem vehetjük le idegenek előtt, így viszont éppenhogy csak a szemünk látszik ki. Viszont a buta turista jelleg ilyenkor is kiütközik. Egy turista semmiképpen nem hagy ki egy jó fotózási lehetőséget a Miki egérrel. Származásra, hitre, szokásra tekintet nélkül. A turista az turista és semmi más.

Ezért aztán odapattanunk a két ízléstelen állatfigurának öltözött szerencsétlen közé, és csitt-csatt, máris készen van a fotó.

Mi vagyunk rajta, a hithű muzulmán asszony, a kendőben. De jól látszunk rajta. És lehet otthon majd mutogatni, meg a barátnők bosszantása végett feltölteni a facebook-ra, hogy tessék, tessék. Nézzétek meg, milyen jó helyen jártam. És milyen jól néztem ki.

Gyilkos Télapó

Gyereket csak ritkán öl
a Mikulás

- Tudja Vanek úr, ha valamivel ki lehet engem kergetni a világból, akkor az ilyen világító, műanyag szobrocskák.

- Miért uram? Azért rakták ide, hogy örüljön, ha erre jár és meglátja. Ez a szeretet jele. Szerintem nagyon csinos, és egy picit még hasonlít is.

- Vanek úr, maga nekem itt ne szemtelenkedjen, mert nyakon csapom. Maga nem azért van itt, hogy szemtelenkedjen, hanem, hogy példának okáért segítsen ezt a nagy zsákot fellendíteni a platóra.

- Itt jegyezném meg uram, hogy titkárnak vagyok foglalkoztatva, nem pedig hórukk munkásnak. Ráadásul, engem sérvvel operáltak, nem emelhetek.

- Lendítsen Vanek úr! Lendítsen!

- Jól van, na. Egyébként mi a slágerholmi most?

- Vanek úr, hát nem maga kezeli a kivánságleveleket?

- Attól még kérdezni szabad.

- Szabad. Egy titkár kérdezzen bátran, hogy ne legyen félreértés. De csak ha feltette a zsákot a kocsira.

- Igenis.

- Nézze, ugye a dió-mogyoró korszak száz éve lezárult. Könyvek sem mennek már régen. Tavaly egy szőke, óvodás kislány hozzám vágott fél kiló csokoládét, hogy ne rongáljam már a fogát. Plazmatévé még jöhet, de az meg nehezen fér be a cipőbe.

- Szegény főnököm.

- Hát igen. Pornográf termékeket elvből csak a legritkább esetben osztok, pedig arra már az alsó tagozatosok között lenne igény.

- Megértem. Az akceleráció.

- Bár az állatos, kikötözős pornó is mindig a slágerkérések között szerepel.

- Rudolfnak, a rénszarvasunknak ezt ne mondja, rettentő pirulós. Még a régi iskola.

- Most egy csomó háborús-lövöldözős számítógépes játékot is kértek.

- Remélem, nemet mondott.

- Jó, azért egyszer kétszer csak megremegett a kezem. Nem tudom, Vanek úr ezt próbálta már? Én a negyedik szintig jutottam a Wow-ban, de ott nem tudtam lekardozni az ellenség fejét.

- Nézze Mikulás úr, mert előbb ennek a kis törpének szépen ki kell nyomni a szemét. Így ni.

- Ó, tényleg, és milyen élethű a grafikája, ahogy folyik neki kifelé. És ahogy ordít. Hát ez nagyon jó.

- De most gyorsan forgassa fejmagasságban a pallost, hogy elvigye a fejét annak a szakállasnak, mert az most ránk támad, és neki több az élete.

- Na, Vanek, mit szól? Egyetlen nyisszantással! Látta, egyetlen nyisszantással, elintéztem!

- Nemhiába maga a főnök, Mikulás úr. Gyereket is öl?

- Néha, de csak, ha nagyon muszáj. Akkor is inkább titokban, nem szeretném, ha híre menne.

- Csak azért kérdem, mert az vagy egy gonosz manó vagy egy gyerek, aki a lángszóróval öli ott, azokat a népeket előttünk. És mindjárt ideér.

- Vanek úr, maga csak ne aggódjon. Van nekem egy olyan kardom, ami erősebb ezeknél. Egyszerűen kiontom a kiskölyök beleit – hű de jó a grafikája – és meg is lennénk.

- Akkor most pattanjon fel a csodaparipára és vágtassona kastély felé. Ez már az ötödik szint. Csak gyakja le még azt a két dülledt szemű vizigót külsejűt.

- Legyakom én, hogy csak na. Bár már jojózik a szemem. Tényleg, ez már egy következő szint. Na küzdjünk meg ezekkel is.

- Indulnunk kellene, várnak a gyerekek, Mikulás úr!

- Dögöljenek meg! Adjon ki egy közleményt, hogy idén a Mikulás a világválságra való hivatkozással elmarad, de szeressétek egymást gyerekek, mert a szeretet a legnagyobb ajándék. És gyorsan mutassa meg, melyik az atombomba kódja, hadd vágom oda ezeknek a teuton lovagoknak…

Csalog Zsolt magnója

Kimaradt beszélgetés

Innen visszanézve a kilencvenes évek közepe is afféle romantikus, reményteljes kornak látszik. Olyannak, amikor még úgy tűnt, minden jól alakulhat, csak egy kicsit akarni kell.

Nos, tehát talán e korszellem is inspirálta, hogy egy olyan hírügynökség féle alakuljon, amely a romákról szóló híreket, alapvetően a romák által közvetíti a sajtó felé, a mainstream sajtó felé, ahogy okoskodva nyilván mondtuk. Az alapötletnek sok gazdája volt Horváth Aladártól, Daróczi Ágitól, Derdák Tibortól kezdve Surányi Andráson át, a sajtóközpontot végső gatyába rázó Bernáth Gáborig. Úgy véltük, az előítéletek egyik oka az az, hogy a többségi társadalom keveset tud a cigányokról, az életükről, a mindennapjaikról. Azért is gondoltuk szükségesnek egy efféle kis hírközpont létrejöttét, hogy romák adhassanak hírt a romákról. Ők is alakítói lehessenek az információknak. Azt is fontosnak gondoltuk, hogy kinevelődjön egy olyan csoport cigány újságíró, aki aztán mindenfelé a médiában becsülettel megállja a helyét.

Mikor a Roma Sajtóközpont végülis létrejött, tejesen egyértelmű volt, hogy az azt működtető egyesület vezetője, a sajtóközpont emblematikus szereplője Csalog Zsolt legyen. Íróként, szociográfusként, a legendás Kemény István munkatársaként nála a témában elismertebb, kitűnőbb embert amúgy se találtunk volna.

Csalog lelkesen vetette bele magát a sajtóközpont munkálataiba. Bár az hamar kiderült, sok dolgot különbözőképpen gondolunk mi a professzionális és cinikus hírgyárosok, és ő az érző író.

Ő ugyanis szeretett hosszan és alaposan elbeszélgetni az emberekkel, a magnóra felvett, akár sokórás interjúkat aztán úgy leírni, hogy megmaradjon az élőbeszéd zamata.

Mi meg azt mondtuk, olyan híreket kell gyártani az RSK-nak, amelyek belekerülnek a hírfolyamba, ha tízsorost, akkor tízsorost, ha három flekkest, akkor három flekkest. De mit kezdünk egy huszonöt oldalas beszélgetéssel? Ez szép és jó dolog, de ide nem ez kell.

Csalog bólogatott, hogy hát persze, aztán pár nap múlva megint jött boldog mosollyal és vonszolt befele a magnójához, hogy na ezt hallgassátok meg! Megint talált valakit, aki ugyan két órában, de nagyon jól összefoglalta a lényeget.

Én valószínűleg az ötödik percben kezdtem el feszengeni. A hatodikban azt gondoltam, hogy jajaj, mennyi lehet ebből még hátra. A nyolcadikban, hogy ez már megint semmire nem lesz nekünk jó és a tízedikben pedig azt, hogy a fenébe is, ez marha érdekes. Lehet, hogy az életben nem lesz belőle mínuszos hír, de akkor is. És irigyeltem Csalogot, hogy így tud beszélgetni. Mert azt köztudottan nehéz jól. (Hol lehetnek vajon most ezek a felvételek? )

És közben persze egy csomó tehetséges roma fiatal gyűlt oda a sajtóközpontba, akiknek szemmel láthatóan imponált, hogy olyan nagyságok kezelik őket partnerként, társként, talán barátként is mint Csalog Zsolt vagy éppen Diósi Ági.

Az idill – ha volt egyáltalán - nem tartott sokáig. Csalog beteg lett.

A halála utáni virrasztáson, ahol a szokás szerint hajnalig idéztük a történeteket róla, közben ürültek szép sorban az üvegek, mondhatni még móka és kacagás is volt a szomorkodás mellett, jegyezte meg pirkadatkor valaki: a fenébe is, a Zsolt biztos most nagyon sajnálja, hogy kimaradt ebből a jó kis ivós beszélgetésből.

És mi is sajnáljuk, azóta is.

Keresztény szűzlányok vére veendő

Utasítás a világ kormányainak

Szigorúan titkos. Elolvasás után azonnal elégetendő. Csak megbízható, szabadkőműves miniszterek kezébe adható. A végrehajtásról azonnali jelentést kérünk a Tel Aviv–New York-tengely mentén.

Egyes számú feladat. Az influenza elterjesztése. Minden megbízható emberünk prüszköljön rá legalább még egy emberre. Soha ne köhögjön, prüszköljön zsebkendőbe. Megbízható emberünk onnan ismerhető fel, hogy nem mos kezet. Szervezzünk két-három fős piciny szabadcsapatokat, akik tagjai ha már lázasak, feltűnés nélkül beleköpnek a más levesébe az üzemi/iskolai menzán.

Alkalmazható az ún. Júdás-csók is. A fertőzés terjesztésére képes, derék, becsületes és árja híveink pusziljanak meg minél többeket, így is továbbadva a betegséget. Ezenkívül alkalmazható még a titkos permet, amivel csak befújjuk a népeket, és ettől mindenki ágynak dől.

Az akciót a Világbank és a kozmopolita karvalytőke finanszírozza. Határidő azonnal.

Kettes számú feladat. A tulajdonunkban lévő médiában terjesszük azt, hogy nagy lesz a járvány, és a betegségbe bele is lehet halni, hagy pánikoljon a buta nép. Külön vigyázzunk a háziorvosokra, mert közülük egy csomó már átlát a szitán, és nem hajlandó oltani, illetve lebeszéli erről a pácienseket. Az ilyeneket azonnal deportáljuk a gulágra. Úgyis szeretik azt mondani egyesek, hogy itt gulágkommunizmus van.

Hármas számú feladat. A mikrocsip elkészítése és az oltóanyagba való elhelyezése. Figyelem, elég kicsi csipet tessék alkalmazni, hogy átférjen a tű fokán.

A csipbe a következőket kell beprogramozni: akit beoltanak, az ettől kezdve minimum napi négy órát nézi a kereskedelmi tévék műsorát, ragaszkodik a mindennapi Győzike-show-hoz. Ha nem látja kedvenc celebjeit, azonnal tiltakozik, két óra Kelemen Anna- vagy Kiszell Tünde-hírek nélkül okozzon elviselhetetlen fájdalmakat. Enni csak hamburgert egyen, olvasni csak bulvárhíreket olvasson, de ezekből a lapokból is csak a nagybetűs részt. Váljon igazi konzumidiótává, aki plazákban tölti el kevéske szabadidejét. Pénzét verje el felesleges, de minket gazdagító dolgokra. Legyen nemzetietlen. Legyen megtéveszthető. Legyen az orránál fogva vezethető. Legyen szükség esetén újraprogramozható.

Nyár végén lelkesen vegyen részt – lásd külön utasításunk – a melegfelvonulásokon, lehetőleg kis bőrtangában. (Grönlandon és más északi területeken esetleg szögekkel kivert pufajkában, a megfázást elkerülendő.) A csippel programozott foglalkozzon csak csip-csup ügyekkel, ne szóljon bele a politikába, mert az a nagyok dolga – nekünk csak azért kell az istenadta nép, hogy jó alaposan kihasználjuk.

Záró rendelkezés: a siker érdekében keresztény szűz leányok vére veendő és oltóanyagba keverendő a hármas út szélén holdtölte előtt negyed órával.

Auschwitz Eli Wiesel társaságában

No answer

Elie Wiesellel, az íróval, először egy filmnovella olvasásakor találkoztam az És-ben. Azt a filmnovellát egyébként nem ő írta, hanem Wiesel könyvéből Jancsó Miklós. A hajnal. Van olyan, hogy az ember azt érzi, ha leteszi a papírlapokat az asztalra, az biztosan beszakad alatta. Aztán elolvastam az eredeti könyvet, megnéztem Jancsó filmjét – és máris szerettem az író Wiesel-t.

Eli Wiesellel, a holokauszt bűneire figyelmeztetés fontos alakjával Auschwitzban találkoztam, egy emlékezésen, az „Élet menetén”. Amúgy a „holokauszt” kifejezésnek a tudatos, kiszámolt, megtervezett, céltudatos és akadályt nem ismerő tömeggyilkosságokra való használata is tőle származik.

Szóval Auschwitzból tudósítottunk Kertész Péter barátommal, akit magunk között csak Öreg néven szoktunk emlegetni. Az Öreg majdnem itt végezte egyébként, Auschwitzban vagy Birkenauban. Strashoffban már be voltak vagonírozva, és hozták volna ide a táborba, ahol nyilván kopaszra borotválták volna őket, esetleg nyilvántartási számot tetováltak volna a karjukba. Aztán beterelték volna a zuhanyozóba őket, ott rájuk engedték volna a Zyklon B gázt, aztán a holttestüket vagy a krematóriumban, vagy ha túl sok volt a munka és oda már nem fértek volna be, a gázkamrák mögött ásott árkokba égették volna el sokszázezer társukéval együtt.

Csakhogy az oroszok lebombázták a vasutat – az Öreg felszabadult és ezt megúszta. (Ötvenhatban mondjuk még elvitték egy kicsit az oroszok – de az egy másik történet.)

Ezt a Strashoff-os történetet már biztosan előtte sokszor elmondta nekem a szürke szerkesztőségi délutánokon a New York palota második emeletén, nyilván olyankor én tiszteletlenül röhögtem és gúnyos megjegyzéseket tettem. De itt azért ez mégsem megy. Nyilván az emlékezés is hatott ránk, meg az előtte való éjen Nowa Hután elfogyasztott tisztes mennyiségű Zubrowka és Wyborowa wodka is. Nem voltunk túl kótyagosak talán, de mégis volt az egésznek valami furcsa, álomszerű jellege. Ahogy Auschwitz romjai felett ott lengenek a Dávid csillagos zászlók – és én egy majdnem Auschwitz túlélővel, az Öreggel, most azon tanakodom, melyikünk is szólítsa meg azt az embert, aki magát ezt a szót erre az egészre megismertette a világgal.

Odafurakodtunk Wieselhez és magyarul köszöntöttük attól a naiv gondolattól vezérelve, hogy ha gyermekkora nyelvét hallja, biztosan kötélnek áll. Először, mintha meg sem hallotta volna. Mikor újra próbálkoztunk – nem volt az olyan egyszerű a nagy tömegben, ráadásul rengetegen akartak a közelébe férkőzni, pár szót váltani vele – megfordult ingatta a fejét. Angolul felelt. Elnézést, de mióta Auschwiztba küldték, nem akar magyarul megszólalni. Valószínűleg nem tette hozzá, csak mi gondoltuk oda a mondatok végére, hogy ha a magyar hatóságok közreműködésével ezt tették családjával és vele, akkor nem.

Pár másodperc zavart csönd után angolul ismételtem meg a kérdést. Péter szerint biztos vacakul mondtam angolul, lehet. Vagy csak tovább sodorta a tömeg. No answer.

A mi Nobel díjunk

Minden szép és jó, mindenki örül

Őszintén szólva, a Nobel díjáig nem nagyon olvastam Kertész Imrétől sokat. Talán pár novellát itt-ott, nincs nagyon mit dicsekednem.

Mégis, egyik igen szép napom volt nekem is az, amikor megkapta a díjat.

2002. október 9-én reggeli műsort vezettem a Klubrádióban. Néhány perc maradt már csak az adás végéig. Ahhoz kevés, hogy valami komolyba belekezdjünk, ahhoz sok, hogy márt elköszönjünk. Éppen a kezemben az egyik reggeli lap, ránézek az első címre. Valami olyasmi, hogy ma eldől kap-e Nobel díjat egy hazánkfia. Hű – mondom a mikrofonba, ez milyen jó lenne. Egy igazi, magyar Nobel díj. Ráadásul egy íróé. Vagy valami hasonlót. Gulyás Erika kolleganőm meg olyasmit tett hozzá, hogy az jó lenne, de hát lássuk be, ennek azért olyan nagy sanszot ne adjunk. De így is szép, hogy az esélyesek között lehetünk. Ebben maradtunk valószínűleg. Hogy ez is mennyire szép. Egy magyar író – még ha túlzottan nem is ismerjük – de a világ legrangosabb díjára esélyes. Dagadjon a honfiúi kebel. A viszont hallásra. Közlekedési hírek, hírek.

Már visszafelé autózom a belvárosba, mint mindig, közben telefonálva és a híreket hallgatva, de felfogom, valami olyasmit mondanak, hogy de igen: Kertész Imre magyar író nyerte el az irodalmi Nobel díjat.

Örömömben dudálok egy fürgét! Még ilyet! Azért ha valami nagy győzelem egy országnak, egy nyelvnek, egy kultúrának, akkor ez az. Szerkesztői lelki szemeim előtt sorakoznak a világlapok címoldalai, meg a híradók beszámolói, , egy kis nyelvi közösségből is meg lehet mutatni, hogy lehet a csúcsra kerülni. Meg persze a magyar beszámolók: tessék, néha nekünk is sikerülhet. Milyen jó, hogy van olyan hazánkfia, akire mindannyian büszkék lehetünk.

Éjszaka elolvasom az internetről letöltött Sorstalanság-ot. Én is adnék érte Nobel díjat.

A másnap reggeli műsort Pálinkás Szűcs Róbert barátommal vezetjük. Nem is kérdés, hogy miről szól. Sorra telefonálnak a hallgatók, a kollégák, írók, művészek, filmesek. Mindenki eufóriában és boldogan. Hiszen egy efféle díj tulajdonképpen mindegyikünké, legalább annyira, mint egy olimpiai arany. Vagy még annyiabbra. Mert kevesebbet adnak belőle, mert ez a mi kultúránkhoz, a nyelvünkhöz kapcsolódik közvetlenül. Nem beszélve arról a hendikepről, amit a magyarul írás jelent – és tessék ezen is átlendültünk.

Koltai Lajos például arról beszél, hogy ő milyen rég szeretné a Sorstalanságot megfilmesíteni, mert az tényleg egy remekmű, amelynek vásznon a helye. A könyvkiadó embere biztos benne, hogy mindez sokakat visszatérít, rávesz a magyar regény olvasására. Valaki annak örül, hogy ő már jópár barátjának elmondta, mindéképpen olvassa el ezt a könyvet, de azért így mégiscsak többen fognak majd neki.

Vannak napok, amikor minden klappol, minden szép és jó. Mindenki örül. Ez ilyen.

A rendőr

Személyit, jogosítványt, forgalmi engedélyt!

A rendőröket egyenruhájuk (jelvénnyel), illetve szolgálati igazolványuk és azonosító számmal ellátott jelvényük igazolja. Amennyiben kétsége merülne fel az intézkedő személyazonosságával kapcsolatban, hívja a 107-es segélyvonalat! (Police.hu)

Közúti ellenőrzéskor igazoltatja a rendőr a jó tündért, aki így szól hozzá:

- Rendőr, a lelked mélyén jó ember vagy. Teljesítem három kívánságodat! Mit kérsz?

- Személyit, jogosítványt, forgalmi engedélyt! (Régi rendőrvicc)

Rendőr:

fakabát | járőr | hekus | őrszem | zsaru | zsernyák, biztos úr ,buktató ,cvifl ,dorong, drazsé. [Szójáték a zsé 'rendőr'szóval.] duhaj. [A hajdú 'rendfenntartó' szóval képzett szótagcsere.] durrancs. [Vagy a lövésre utaló durrant után, vagy pedig a tolvajnyelvi durrant 'lop' alapján, miután a rendőr a tolvajt üldözi.] dzsé. [ <>

1.

Rendőri korrupció az, ha rendőr önös (általában anyagi) érdekből olyan lépéseket tesz, melyek ellentétesek a rendőrség társadalmi feladatával. Ez általában azt jelenti, hogy a rendőr anyagi, politikai vagy természetbeni előnyért cserébe eltekint az eljárástól, vagy súlyosabb esetben részesévé válik a bűncselekménynek. (wikipedia)

Akkor lehetsz rendőr, ha magyar állampolgár vagy, betöltötted a 18. életévedet, de nem múltál el 33 éves, állandó belföldi lakhellyel rendelkezel, nem vagy büntetett előéletű, és van érvényes érettségi bizonyítványod. Ezeken kívül vállalnod kell bizonyos speciális alkalmassági vizsgálatokon való részvételt is.

Ha mindezek rendben vannak nálad, akkor következhet a felvételi vizsga! (Sulinet)

(Arra a rendőrre, aki megbüntet:) Inkább a gyilkosságokkal törődnének. Amikor szükség van rájuk, soha nem találni egyet sem a közelben. Mindig ott van dugó, hol a rendőrök irányítják a forgalmat és nem a lámpák (Hernádi Miklós: Közhelyszótár)

Rendőrség az a hatósági szervezet amely hivatva van a közrend előfeltételeit létesíteni, fenntartani és biztosítani, ha kell kényszerhatalommal is. A rendőri feladatok állami feladatok lévén, azokat az állam vagy közvetlenül a saját szerveivel oldja meg vagy közvetve, átruházottan autonóm helyi hatóságok útján. (Révai Nagy Lexikona)

Az első Rendőr Akadémia filmet 1984-ben mutatták be az amerikai mozik. Az összesen hét részt megért „folytatás” 1994-ben, a moszkvai küldetéssel ért véget. A hírek szerint a Mahoney-t alakító Steve Guttenberg egy új Rendőr akadémia film összehozásán munkálkodik. (Mozifilm ismertető)

Egy életen át cipeli magával a halálfélelem emlékét az a két rendőr, akik először érkeztek ki szeptember 18-án, hajnalban az M1-esen a pénzszállító autó kirabláshoz. (Újsághír)

"Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet"

Sok hülye van.
Nagyon sok

„Önnel minden rendszer idején baj van ” – állapította meg szerzőnk éleselméjűen, pályafutása egyik legizgalmasabb interjúja során, úgy a beszélgetés harmadik órájában.
„Baj? Én kritizálok ha kell, s nem szoktam frázisokat hangoztatni. Sem internacionalistákat, sem hazafiasakat. És ezt sokan nem szeretik” –felelte az agg költő, talán kicsit büszkén is, a vállát vonogatva.
Aki akkor is, a kilencvenes évek vége felé járunk, jelentős élettapasztalat birtokában, amelyet több országban, sok börtönben és számtalan menekülés és visszatérés után szerzett, kedélyesen tudott mindenről és mindenkiről előadni egy jó történetet. Faludy György.
(A beszélgetés több részletét megírtam már, pl. Szombat 1998. 2. szám vagy Népszava, 2006. szeptember 9.)
Például a pályatársakról:
Csoóri Sándor kint volt Torontóban és kitűnően viselkedett ott is. A 60. születésnapjára még verset is írtam. Két hónappal később volt az én 80. születésnapom a Zeneakadémián. Küldtem neki két tiszteletjegyet az első sorba. Fel is hívtam. Nem jön – mondta. Mire én: nem baj, majd jössz máskor. Erre Csoóri: De én nem úgy nem megyek. Én nem megyek. Mit szólnának a barátaim, ha én ott lennék a te születésnapodon.
Aztán mesélt a harmincas évek végi Párizsáról az antiszemitizmusról, a veszély előérzetéről, és persze a költőkről, írókról Erdélyi Józseftől, József Attilán át Radnóti Miklósig.
– Akkoriban azt mondták az emberek, hogy maradj itt Pesten. Cs. Szabó Laci megígérte, ha bármi történne, akkor ő megvéd.
– Elhitte?- így a bölcs riporter.
– Ő hitte el. Én nem, hogy sikerül neki. Csak hogy érzékeltessem a helyzetet: 1939-ben azt mondtam egy unokatestvéremnek Párizsban, hogy maradjon ott, mert különben Magyarországon agyon fogják ütni. Azt felelte: Hülye vagy, tényleg azt képzeled, hogy a nácik Magyarországra is eljutnak?
– Miért bizakodtak ennyire az emberek? A zsidótörvényeket ne is említsem, ott volt a Solymosi Eszter vére című Erdélyi József vers. Abból látható, a zsidóellenesség a közhangulatban is ott volt, nemcsak a politikában.
– Nem hitték el az emberek, hogy mindez megtörténhet. Amikor még Horthy kártyapartnerei között is előfordultak zsidók.
– És a numerus clausus 1921-ből?
– Akkor az gondolták, hogy Horthyt csak a katonái kényszerítették erre. Ami persze nem igaz. Ha egy zsidónak azt ajánlotta az ember: gyere, menekülj - akkor a szemébe röhögött. Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet. Hozzá tartozik persze, a lapok nem nagyon írták meg mi történik Németországban. Féltek a betiltástól. Talán a Népszava volt az egyetlen, amelyik próbált beszámolni, mondjuk a Kristályéjszakáról.
Miközben persze a szélsőjobbal, Erdélyi Józsefen - aki nemcsak költőnek, embernek is jelentéktelen volt - és még néhány nagyszájún kívül - alig tartott velük komoly író. Sőt, az igazi írók mind náciellenesek maradtak. Fogadjunk, hogy nem tud egyetlen náci költőt sem említeni? - fogott meg.
- Emlékszem Nagy Lajossal ültem a kávéházban a "Solymosi Eszter vére" megjelenése után, s amikor Erdélyi oda akart ülni az asztalunkhoz, Nagy Lajos rászólt: Ide többé nem ülsz le. Mire Erdélyi sértődötten azt felelte: Mi az Lajos, te is elárultál minket? Egyébként én csak hallottam a versről, nem olvastam.
– Azóta sem?
– Nem. Minek? Nem hagyom magam bosszantani ezektől. Pedig sok hülye van. Nagyon sok.

Faludy

Pokolbéli víg napjai

Faludy Villona (háború előtti kiadás) nálunk a könyvespolc hátába volt eldugva, nehogy valaki meglássa és kölcsön kérje. Mellette fotópapírra fényképezett versei - atyám sokszorosította eképpen néhány szintén hozzáférhetetlen Lőwy Árpád örökbecsűvel együtt. Még a fénymásológépek feltalálása előtt.
Így aztán mindig is tudtam, hogy Faludy az egyik legnagyobb magyar költő. Ezért, amikor valamikor a nyolcvanas évek vége felé Szász Pista barátom félrevont az akkori Magyar Nemzet folyosóján és bizalmasan közölte, hogy ugyan nem olcsó, de szerinte megéri, vegyem már meg szamizdatban Faludy Pokolbéli víg napjaimat, tudtam, pénz nem számít. És egy tisztes összeget otthagytam nála. És amikor pár évvel később megjelent egy legális kiadónál, mondjuk ötödáron, még akkor sem gondoltam, hogy rossz boltot csináltam. (Azóta szereztem bele dedikációt is, így aztán már tényleg megéri az árát.)
Amikor 1988. szeptemberében az akkori ellenzéki mozgalmak fészkének számító Jurta Színházban találkozott Faludy a híveivel, persze, hogy ott kellett nekünk is lennünk az öcsémmel.
Rocksztárnak kijáró taps, kiabálás, lelkesedés fogadta a már akkor sem túl fiatal költőt.
Miközben nevét hivatalosan leírni sem volt szabad, sőt a legendák szerint még a Széchenyi könyvtár katalóguscédulái közül is eltávolítottak mindent, ami rá utalt, kiderült, a legnépszerűbb magyar költő. Persze elsősorban Villon „fordításait” ismerték. Meg azt a személyiséget, aki mindig megmaradt szabadnak, könnyednek, őszintének. Költőnek. Nagy, lobogó haja, véget nem érő anekdotázó kedve, na és a rímei, a sorai. Érte tényleg jó volt lelkesedni. Igaz, 1988-ban, ott a Jurtában még annyi mindenért lelkesedtünk, amiért ma már nem lehet. És az jó, hogy van, ami állandó.
Aztán 1998-ban sikerült rábeszélnem egy hosszabb interjúra. December közepén jártunk, ronda, hideg idő. Faludy, a nemzet koszorús költője, közel a kilencvenhez ott várt rám a kapuban. Persze zokni nélkül, mint mindig. Elromlott a kapucsengő - magyarázta dideregve, és nem akarta, hogy nekem ott lent várnom kelljen - tette hozzá, miközben gyalog másztunk föl a második emeletre.
Sötét volt, talán egy olvasólámpa ha világított. Órákon át mesélt. Költők, földrészek, fiúk és lányok, civilek és katonák, rég tovatűnt szerzők vonultak el hosszú sorban előttünk. Recsk és az ő Costa Rica-i állampolgársága, a régi Népszava, az amerikai hadsereg és a húga, akit itt a Duna parton agyonlőttek.
Egyszercsak közel hajolt és hangját suttogóra fogva így szólt: „És Attilának büdös a szája. És az ágyban sem sikerül neki mindig. Én csak tudom. A Judit mondta.” - tette hozzá, mint aki mégis arra kér, maradjon azért köztünk a kínos dolog.
Azért gyorsan hozzátette, Attila a világirodalom egyik legnagyobb költője. Még ha mindig is kiállhatatlan volt. Judit (Szántó, az élettársa) is tudna erről mesélni.
Aztán jöttek, jöttek a többiek. Radnóti és Szabó Dezső, Féja Géza és Móricz. A magyar irodalom. Most ott fönt, gondolom, újra összefutnak és ők hallgatják tovább Faludy örök történeteit.