Egy sárga csillagos fotó története

Raoul Wallenberg svéd követségi titkár története, aki 1944-ben sok ezer, talán sok tízezer zsidó életét mentette meg, máig jó pár rejtélyt tartalmaz. Elsősorban azt nem tudjuk még egészen pontosan – még ha egyre több ténnyel is rendelkezünk -, hogy mi is történt vele 1945 január 17-e után, amikor az oroszok elvitték. Wallenberg körül sok ma még a titok. 

Azt sem ismerjük pontosan, mi lett azokkal a képekkel, amelyeket budapesti tevékenysége alatt „fotósa” Veres Tamás készített. A fotók nagyrésze, minden valószínűség szerint, megsemmisült, de ami megmaradt, arról sem tudjuk pontosan, honnan került elő. Írtam már erről a Pesti Sólet 2014. augusztusi számában.

De most beszéljünk egy kicsit arról a képről, amelyik megvan, sőt, amelyik több verzióban is közkézen forog máig is a korszakról szóló kiadványokban.

A képen embereket kísérnek 1944 november 28-án Budapesten, a fotón elől egy fekete kendős asszony áll. Az amúgy teljesen azonos képek egyik részén egy hatágú csillagot visel a mellén, a másik részén nem.

De melyik lehet az igazi? Próbáljuk meg kinyomozni.

Annyit tudunk, hogy a képet Veres Tamás készítette, aki igazolványképektől kezdve a történteket illusztráló fotókig sok mindent csinált a svéd diplomatának. Képeinek jelentős része elveszett, másik fele kalandos módon bukkant elő sok évtizeddel később az események után a feledés homályából.

Ez a kérdéses fotó hosszú évtizedek után a nagy nyilvánosság előtt először újra John Bierman: Righteous Gentile című könyvében (Penguin Books, London, 1981) szerepelt. E kötetben a fotón a mellén egy hatágú csillag látható az elöl álló nőnek.

Biermann hol és hogyan jutott a képhez nem tudjuk. De a kötetben több Veres Tamás fotó mellett is feltüntette, hogy a Wallenberg családtól kapta azokat.

Az általunk ismert, legelső magyarországi nyilvánosan megjelent verziójában a fotót – 1947-ben – csillaggal együtt publikálták . Méghozzá egy a Wallenberg történetéről könyvet író Lévai Jenő jegyezte cikkben. (Lévai Jenő: Svédország még reménykedik Wallenberg hazatértében, Képes Figyelő, 1947. február 22.)

Ugyanakkor Lévai pár hónappal később napvilágot látott Wallenberg könyvében (Lévai Jenő: Raoul Wallenberg, Budapest, Magyar Téka 1948) ugyanezen a képen az előtérben álló kendős asszonyon nincs csillag. A későbbi publikációk valószínűleg hol innen, hol onnan vették át a képet, ettől függően jelent meg ez vagy az a verzió. Annyira össze-vissza, hogy például Lévai 1948-ban svédül megjelent Wallenberg könyvében ismét a csillagos változat található.

Tehát a Lévai jegyezte magyar Wallenberg könyvben csillag nélkül, a Képes Figyelő cikkben és a svéd kiadású könyvben csillaggal.

Melyik a valódi? Ott volt a képen a hatágú csillag csak lekaparták egyes képekről vagy éppen fordítva, egy ügyes kezű retusőr festette oda?

Összevetve a verziókat és az időpontokat, valamint Veres Tamás interjúit nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a csillagos verziót publikáló politikai bulvárlap, a Képes Figyelő szerkesztői nem találták elég hatásosnak a képet Dávid-csillag nélkül, ezért festették azt rá. Megerősíti elméletünket, hogy a Képes Figyelőnél „javították fel” a fotót, hogy az eredeti, még Budapest ostroma előtt, a svéd Külügyminisztériumba Wallenberg által megküldött fotón – amelyet hitelesnek kell elfogadnunk, hiszen se oka, se módja, se ideje nem lett volna azt senkinek meghamisítani - nincs csillag.

Mindenesetre, időközben Veres Tamás szerzősége éppúgy elfelejtődött évtizedekre, ahogy Lévai Jenő 1948-as könyve sem kerülhetett sokáig elő, hiszen Wallenberg élete, ha más más okból is, de keleten és nyugaton egyaránt tabunak számított sokáig.

Wallenbergre a figyelmet újra a New York Times cikke hívta fel 1980-ban. (Eleonore Lester, Frederick E. Werbell, The Lost Hero of the Holocaust, New York Times, 1980, március 30), az igen alapos írást Veres képei illusztrálták, de a fotóriporter nevének feltüntetése nélkül. Az akkor már Amerikában élő, sikeres New York-i divat- és reklámfotós Tom Veres is innen értesült, hogy néhány képe megmaradt. Szerzőségét végülis nem volt nehéz bebizonyítania.

Például, a már említett Képes Figyelőben megjelent írásában Lévai, nemcsak a nevezetes és azóta is ismert majd’ összes Veres képet közölte, de a képek történetéről is adott némi információt:

„Erről a csodálatos mentésről (mármint Wallenbergéről a Józsefvárosi pályaudvaron – DJ) érdekes felvételeket készített Wallenberg házi fényképésze, Veres Tamás, aki valóban életével játszott, amikor kis gépével elhasított nyaksálján keresztül fotografálni merészkedett. Ugyancsak Veres felvétele örökíti meg amikor Wallenberg az óbudai téglagyárakból kiszabadított védenceit a nemzetközi gettóba kíséri.

E szenzációs felvételek filmjei az ostrom alatt legnagyobbrészt megsemmisültek. Stockholmban, a svéd Külügyminisztériumban Wallenberg jelentéseinek mellékleteképpen e felvételek egyetlen kópiája maradt fenn. Ezek közül néhányat itt közlünk - írta Lévai a Képes Figyelőben.”

S bár például az izraeli Yad Vashem archivumában is a csillagos verzió található meg, van még egy döntő bizonyíték arra, hogy bizony ez a hamis.

Wallenberg környezetében nyüzsgött még egy fiatal fiú, Beér János. Ő 1956-ban emigrált, és egyetemi tanár lett az Egyesült Államokban. Annak idején öt eredeti papírképet kapott ajándékba Verestől, amelyeket annyira nagy becsben tartott, hogy magával vitt Amerikába. 2005-ben néhány érdekes dokumentummal együtt a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumnak ajándékozta. S bizony az itt található fotón sincs csillag.

S bár ma már biztosak vagyunk abban, hogy a csillag nélküli verzió a valódi, a budapesti MTI fotóarchivumában, ahonnan a szerkesztőségek megvehetik kiadványokhoz ezt a képet is, most is s a csillagos verzió, vagyis a hamis szerepel, újra és újra megjelenve.

S ami a legironikusabb az egészben, Jalsovszky Katalin fotótörténész szerint ez az asszony minden valószínűség szerint nem is a kísért zsidók csoportjába tartozott, csak rákeveredett a képre, amelyet Veres Tamás egy mozgó autóból készített. Szóval, biztos, hogy nem hordott csillagot, hiszen nem volt zsidó.

(Részletesen írok erről is a Wallenberg jegyzőkönyv című kötetben, amely itt még megrendelhető.)

És itt meghallgatható egy interjú a könyvről

(Pesti Sólet, 2017, november)

-->

Hírdetésben kereste az embermentőt

1945. június közepén az alábbi, akkoriban egyáltalán nem olyan túl szokatlan apróhirdetés jelent meg a Népszava utolsó oldalán:

„Aki tud dr. Kasza (Kasser) Sándor, lakott azelőtt Újpest, Árpád utca 25., később Budapest, XIV. Izsó u. 5 és özv. Drexler Ferencnéről lakott azelőtt Dunaharaszti, később Budapest, XIV. Izsó u. 5. sz., jelenlegi tartózkodási helyéről, illő jutalom ellenében haladéktalanul közölje Schramm Ede, Budapest VII. Dohány utca 71. címre.”

A hirdetés szereplőit nem egyszerű azonosítani. A korabeli telefonkönyvek szerint a Dohány utca 71. alatt lakó Schramm Ede „igazgató”. S a korszakból ismerünk egy Schramm Edét, aki több kisebb-nagyobb újságkiadó vállalatot is igazgatott, s többek között egyik vezetőségi tagja volt az újságírók és más haszontalan kártyások „Otthon” körének.  Akkor ő meg is lenne. Drexlerné, aki egy tetőfedő felesége volt Soroksáron, (Dunaharasztit Soroksárral összekeverni nem olyan nehéz) talán cseléd lehetett az Izsó utcában.

Akiről még a legtöbbet tudjuk, az Kasza (Kasser) Sándor.

Pedig az egyik legkevésbé ismert történet a vészkorszak ideji pesti embermentőkéi közül éppen az övé és feleségéé, Arányi Erzsébeté (Elizabeth) .

Kasser az egyike volt a Valdemar Langlet irányította magyarországi Svéd Vöröskereszt vezetőinek, közvetve, közvetlenül ezrek köszönhetik neki az életüket.  Felesége jónéhányszor, mint Raoul Wallenberg tolmácsa működött közre az embermentésben. A velük történteket a Wallenberg jegyzőkönyv (Ab ovo kiadó, 2014) címűkönyvemben viszonylag részletesen ismertettem. 

De azóta is újabb és újabb apró részletek kerülnek elő.

Kasseréknak komoly része volt az embermentés megszervezésében és lebonyolításában, a túlélés feltételeinek a biztosításában.

A háború előtt a Neményi Papíripari részvénytársaság egyik vezetője volt. Papír alapanyagot már akkor is leginkább Svédországból lehetett szerezni. Ezért Kasser elhatározta, hogy megtanul valamennyire svédül. S órákat kezdett venni a pesti bölcsészegyetem svéd lektorától, Valdemar Langlettől.

A két férfi össze is barátkozott az órák alatt.

Langlet nem volt diplomata, haza is utazhatott volna, amikor rosszabbra fordultak a dolgok az országban. Ám felesége, Nina Langlet életrajzi kötetében úgy idézi fel, hogy a német megszállás után elkövetett szörnyűségek felettébb megrázták a férjét, különösen, amikor megismerte az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyvet, amelyben két a haláltáborból megszökött  fiatalember hívta fel a figyelmet, hogy minden valószínűség szerint egy jelentős  kivégzendő fogolyszállítmány érkeztére készülnek. Lévai Jenő Fekete könyv című munkájában azt is megemlíti, hogy éppen Langlet volt az, aki miután hozzájutott az Auschwitz jegyzőkönyvhöz, továbbította azt  a svéd követnek Carl Ivan Danielsonnak, s részben így szerzett minderről tudomást a világ.

 Érdekes, hogy a magyar hivatalosságok általában tagadták, hogy ők ismerték volna ezt a jegyzőkönyvet – persze, hogy ismerték – és nemcsak tudni nem akartak róla, hanem általában nem is késztette cselekvésre őket.

Nem így a svéd nyelvtanárt. Amikor a Magyar Vöröskereszt elhatározta egy mentőakció megszervezését, Langletet bízták meg ezzel. Langlet pillanatok alatt hatalmas és hatékony apparátust hozott létre szinte a semmiből. Megalakította a  „Svéd” Vöröskeresztet és ennek főtitkárává nevezte ki Kasser Sándort.

„Ha úgy tetszik, mindannyian véletlenül került ebbe a munkába bele. Ismertem jól Langletet, azonos hullámhosszon voltunk.  És azt is tudtuk, valamit tennünk kell az üldözöttekért.  Ő is hogy került bele? Neki rengeteg entellektüel barátja volt, vezető értelmiségiek is, mint például Kodály, és sok baloldali is. Féltek, érezték, hogy baj lesz Jöttek tanácsot, segítséget kérni.  Langlet meg próbált tenni valamit, először csak értük.  És aztán ebből nőtt ki az egész zsidómentő akció”   -   idézte fel már a kilencvenes években egy interjúban, amit Bécsben készítettem vele.

Langlet asszony visszaemlékezései szerint Kasserhez tartozott a központi iroda vezetése,  itt állították ki az oltalomleveleket és menleveleket személyek, épületek és intézmények számára. Ide futott be minden információ a nagy és bonyolult szervezet működéséről és a segélykérők is itt álltak sorba. Tizenkét kórházi részleget működtettek, 47 gyermekotthont tartottak fent – és bújtattak, élelmeztek, elláttak üldözötteket, 14 öregotthon tartozott hozzájuk és 8 ház a védett gettóban legalább 3 ezer emberrel. Hét apácakolostorban 

és két szerzetesi kolostorban szintén bújtattak embereket, és 5 népkonyhát is üzemeltettek.

És ami szintén ezreknek, tízezreknek jelentette a túlélést, Langlet ötlete nyomán 1944. májusától menleveleket állítottak ki. A Svéd Vöröskereszt által bevezetett Schutzbrief volt az előképe a Wallenberg  féle Schutzpassoknak.

Kasser felesége, Erzsébet asszony szerint „az első dolog, amit a férjem megtervezett a Schutzbrief volt, ahogy a Svéd Vöröskereszt kérte. Mire Wallenberg  megérkezett, már körülbelül négyszáz ilyen lett kiadva. Úgy nézett ki, mit egy valódi útlevél.”

„Persze valójában ennek diplomáciai ereje nem volt, csak pszichológiai. Hiszen tényleg úgy nézett ki, mint egy svéd útlevél. Amíg nem jött Szálasi, addig mindenhol akceptálták” – tette hozzá Kasser úr.

Arra a kérdésemre, hogy ki lehetett az a szerencsés, aki hozzájuthatott efféle életmentő irathoz, elmondták, hogy tulajdonképpen bárki jöhetett hozzájuk, aki úgy érezte, hogy szüksége van rá. Elsősorban persze zsidók, de olyanok is, akiket politikai okokból üldöztek.

Eleinte csak négy ember dolgozott az akcióban, aztán hamarosan húsz.  Májusban aztán a Magyar Vöröskereszt, ahol addig működtek, elküldte őket azzal, hogy számára már kellemetlen ez a mentőakció. 

„Sorban álltak kint az utcán az emberek. Csillaggal a mellükön. Ez már sok volt a magyar Vöröskeresztnek. Ott is az antiszemitizmus volt az irányzat.  Kivéve a vezetőjét. Az egy intelligens, kulturált ember volt.” – idézte fel Kasserné.

Aztán nyáron megérkezett Wallenberg „és ez nagyon nagy segítség volt nekünk, mert most már az ő védelme alá mentünk mi is. Különösen októbertől vált ez nagyon fontossá. Addigra már kiderült, hogy a Svéd Vöröskereszt nem egy hivatalos szerv ilyen célokra. Kellett valami kapcsolat.” – jegyezte itt meg Kasser.

De ez már egy másik történet.

S, hogy miért kereste Schramm Ede „illő jutalomért” Kassert? Talán előbb-utóbb ez is kiderül.

(Pesti Sólet, 2016. október)

Kádár János nem ismert mondatai Wallenbergről

Ha a budapesti zsidók tízezreinek életét megmentő svéd fiatalember Raoul Wallenberg sorsáról még mindig nem tudunk mindent, szobra történetének kalandos részleteiből lassan összeáll a történet. Most előkerült Kádár János egy nyilatkozata Wallenbergről, illetve a szobráról, amelyik valószínűleg itt jelenik meg először nyilvánosan Magyarországon, további mozaikokat hozzátéve a képhez.

Azt eddig is tudtuk, hogy nem sokkal a felszabadulás után megmentettjei nagy akcióba kezdtek azért, hogy Budapesten, közadakozásból szobrot állítsanak Wallenbergnek. Ekkor még egyáltalán nem volt biztos, mi történt vele. Élt a remény, ha egyre fogyatkozó mértékben is, hogy talán mégiscsak élve hazakerül Svédországba.

A szobor elkészítésére a neves művészt, aki maga is aktívan részt vett a zsidók mentésében, Pátzay Pált kérték föl és a mozgalom védnökei között ott találjuk Zsedényi Bélát a Nemzetgyűlés első elnökét.

A Magyar Nemzet 1946. július 25-i számának egy cikke számol be arról, hogy a Zeneakadémián miként emlékeznek meg Raoul Wallenbergre. Az est prológusát Gobbi Hilda mondta, amelyben a „sárkányt legyőző”  Wallenberget idézi meg.

Ez a hasonlat talán nem véletlen. Az est egyik célja, hogy Pátzay Wallenberg szobrához gyűjtsön pénzt. Az emlékmű pedig egy sárkányt legyőző alakot ábrázolt.

A szobor végül elkészült, felállították, ám a hivatalos átadásra már nem került sor, mert néhány nappal azelőtt ledöntötték. Valószínűleg a hatalomban megerősödött kommunista párt nem akarta ezzel a Wallenberg szoborral a szovjeteket provokálni – akik végülis elvitték s meggyilkolták a második világháború egyik legnagyobb hősét. Sőt, a következő négy évtizedben a nyilvánosság előtt szinte beszélni sem lehetett Wallenbergről. Még akkor sem, ha érdekes módon, az Újlipótvárosban az utcája megmaradt. És bátor kivételek persze mindig akadtak.

A már idézett Gobbi Hilda, akinek régi munkásmozgalmi kapcsolatai miatt valószínűleg sokkal többet lehetett, mint másoknak, s ő igen becsületesen tudott is élni ezzel a lehetőséggel, 1975-ben a szigorúan ellenőrzött Magyar Rádióban készített egy műsort, amelynek ugyan a címéből nem derült ki (Színház a romok felett), de Wallenberg hősiességéről szólt, méghozzá a legnagyobb nyilvánosság előtt. (https://ujkelet.live/2016/05/17/gobbi-hilda-hosies-megemlekezese-wallenbergrol/comment-page-1/ )

Amúgy, ahogy a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása, 56 forradalma, az egypártrendszer vagy Kádár első titkársága, Wallenberg sorsa továbbra is cenzúra alá esett.

Némi változás ebben 1985-ben történt, amikor a Kádár rendszer legnevesebb – és tegyük hozzá, igen kiváló – szobrászát, a politikai funkciókat is vállaló Varga Imrét megkereste Nicolas Salgo, az Egyesült Államok magyar származású budapesti nagykövete, hogy készítsen egy Wallenberg-szobrot. Varga, aki pályája elején Pátzay tanítványa volt, vállalkozott a feladatra. Alkotása utalt mestere korábbi lerombolt művére, egy bronz reliefben felidézte azt a szobrot övező márványtömbön. A szobrot a nagykövet rezidenciájának kertjében állították föl, mert máshová a magyar hatóságok nem engedték. 1987 tavaszán Kádár János pártfőtitkár svédországi látogatásra készült. Ennek előkészítése során a magyar felet értesítették, hogy ott Wallenbergre vonatkozó kérdést is kaphat. Nicolas Salgo ekkor fölkereste Kádárt, és fölajánlotta Varga szobrát, hogy helyezzék el azt mégiscsak köztéren. Túl forgalmas, látványos helyen, vagy akár az egykori nemzetközi gettó területén azért mégsem akarták a hivatalosságok. Ezért a szobrot Budán, vagyis Wallenberg eredeti tevékenységének helyszínétől távol, de mégiscsak fölállították. Kádár 1987. április 22-én Stockholmban sajtótájékoztatót tartott.

És ahogy az várható volt, nyugati mintára megtartott tájékoztatóján elhangzott a kérdés Wallenbergről való megemlékezésről is. A magyar sajtó, amelyik igen bőséges terjedelemben, a napilapok első oldalán, számolt be a látogatásról, ezt a részt nem említette meg. Minden valószínűség szerint Magyarországon nyomtatásban most jelenik meg először a Pesti Sóletban.

• Mi az oka annak, hogy éppen most kerül sor Raoul Wallenberg emlékművének felavatására? Miért vártak vele idáig? – kérdezi a UPI hírügynökség tudósítója.
• Egy mondatot, bővített mondatot szeretnék erről mondani. Hát én egész életemben otthon éltem. A régi rendszerben is, a háború alatt is. És hát illegalitásban is éltem és dolgoztam nem kevés ideig. Mert a Horthy rendszer… üldözte a kommunistákat. Nekem akkor persze sok dolgom diplomatákkal nem volt. Dehát akkor is mint politikával foglalkozó ember tudtam valamit. És utólag még többet meg tudtunk. Ennek alapján a magyar közvélemény érti és értékeli azt a humánus tevékenységet amelyet Wallenberg különösen a háború idején tett. A svéd Vöröskereszttel együttműködve. Ezt értékeljük és tiszteljük. Ennek hangsúlyozása mellett  is meg kell mondanom, hogy nálunk ez a kérdés egyszerűbben és normálisabban jelentkezik, mint ahogy azt a nyugati sajtó kezeli.  Ahol én kételkedek minden esetben a Wallenberg iránti tisztelet mozgatja azokat, akik ezt felhozzák, mert ennek meghatározott éle van. Ön az mondja, hogy hogy most került ez elő? Nem most került. Nálunk például évtizedek óta  van elnevezett utca az ország fővárosában, Wallenbergről elnevezett utca. És most készült egy ehhez méltónak tűnő műalkotás. Egy  … szobrász alkotta és amit most alkottak és ezt most a köztéren nyilvánosságra fogják helyezni – ennyit mondott Kádár János, az MSZMP, s így Magyarország vezetője először és talán utoljára, nyilvánosan Wallenbergről.

A szobor avatása előtti jelent meg a kormány lapjában, a Magyar Hírlapban egy cikk, amely egyértelműen elismerte, hogy Wallenberget a Szovjetunióba hurcolták, és Moszkvában, a hírhedt Ljubjanka börtönben halt meg 1947-ben. A szobrot 1987. május 15-én a Hazafias Népfront nevű gittegylet budapesti titkára, a magyar politikai hierarchia, mondjuk így, létező legalacsonyabb rangú funkcionáriusa avatta fel a Szilágyi Erzsébet fasorban. Nagyjából titokban, annyira, hogy a megemlékezni vágyókat rendőrsorfallal tartották távol az ünnepségtől.

De a szobor azóta is áll.

(Pesti sólet, 2016. július)

Kádár János nem ismert mondatai Wallenbergről

Ha a budapesti zsidók tízezreinek életét megmentő svéd fiatalember Raoul Wallenberg sorsáról még mindig nem tudunk mindent, szobra történetének kalandos részleteiből lassan összeáll a történet. Most előkerült Kádár János egy nyilatkozata Wallenbergről, illetve a szobráról, amelyik valószínűleg itt jelenik meg először nyilvánosan Magyarországon, további mozaikokat hozzátéve a képhez.

Azt eddig is tudtuk, hogy nem sokkal a felszabadulás után megmentettjei nagy akcióba kezdtek azért, hogy Budapesten, közadakozásból szobrot állítsanak Wallenbergnek. Ekkor még egyáltalán nem volt biztos, mi történt vele. Élt a remény, ha egyre fogyatkozó mértékben is, hogy talán mégiscsak élve hazakerül Svédországba.

A szobor elkészítésére a neves művészt, aki maga is aktívan részt vett a zsidók mentésében, Pátzay Pált kérték föl és a mozgalom védnökei között ott találjuk Zsedényi Bélát a Nemzetgyűlés első elnökét.

A Magyar Nemzet 1946. július 25-i számának egy cikke számol be arról, hogy a Zeneakadémián miként emlékeznek meg Raoul Wallenbergre. Az est prológusát Gobbi Hilda mondta, amelyben a „sárkányt legyőző”  Wallenberget idézi meg.

Ez a hasonlat talán nem véletlen. Az est egyik célja, hogy Pátzay Wallenberg szobrához gyűjtsön pénzt. Az emlékmű pedig egy sárkányt legyőző alakot ábrázolt.

A szobor végül elkészült, felállították, ám a hivatalos átadásra már nem került sor, mert néhány nappal azelőtt ledöntötték. Valószínűleg a hatalomban megerősödött kommunista párt nem akarta ezzel a Wallenberg szoborral a szovjeteket provokálni – akik végülis elvitték s meggyilkolták a második világháború egyik legnagyobb hősét. Sőt, a következő négy évtizedben a nyilvánosság előtt szinte beszélni sem lehetett Wallenbergről. Még akkor sem, ha érdekes módon, az Újlipótvárosban az utcája megmaradt. És bátor kivételek persze mindig akadtak.

A már idézett Gobbi Hilda, akinek régi munkásmozgalmi kapcsolatai miatt valószínűleg sokkal többet lehetett, mint másoknak, s ő igen becsületesen tudott is élni ezzel a lehetőséggel, 1975-ben a szigorúan ellenőrzött Magyar Rádióban készített egy műsort, amelynek ugyan a címéből nem derült ki (Színház a romok felett), de Wallenberg hősiességéről szólt, méghozzá a legnagyobb nyilvánosság előtt. (https://ujkelet.live/2016/05/17/gobbi-hilda-hosies-megemlekezese-wallenbergrol/comment-page-1/ )

Amúgy, ahogy a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása, 56 forradalma, az egypártrendszer vagy Kádár első titkársága, Wallenberg sorsa továbbra is cenzúra alá esett.

Némi változás ebben 1985-ben történt, amikor a Kádár rendszer legnevesebb – és tegyük hozzá, igen kiváló – szobrászát, a politikai funkciókat is vállaló Varga Imrét megkereste Nicolas Salgo, az Egyesült Államok magyar származású budapesti nagykövete, hogy készítsen egy Wallenberg-szobrot. Varga, aki pályája elején Pátzay tanítványa volt, vállalkozott a feladatra. Alkotása utalt mestere korábbi lerombolt művére, egy bronz reliefben felidézte azt a szobrot övező márványtömbön. A szobrot a nagykövet rezidenciájának kertjében állították föl, mert máshová a magyar hatóságok nem engedték. 1987 tavaszán Kádár János pártfőtitkár svédországi látogatásra készült. Ennek előkészítése során a magyar felet értesítették, hogy ott Wallenbergre vonatkozó kérdést is kaphat. Nicolas Salgo ekkor fölkereste Kádárt, és fölajánlotta Varga szobrát, hogy helyezzék el azt mégiscsak köztéren. Túl forgalmas, látványos helyen, vagy akár az egykori nemzetközi gettó területén azért mégsem akarták a hivatalosságok. Ezért a szobrot Budán, vagyis Wallenberg eredeti tevékenységének helyszínétől távol, de mégiscsak fölállították. Kádár 1987. április 22-én Stockholmban sajtótájékoztatót tartott.

És ahogy az várható volt, nyugati mintára megtartott tájékoztatóján elhangzott a kérdés Wallenbergről való megemlékezésről is. A magyar sajtó, amelyik igen bőséges terjedelemben, a napilapok első oldalán, számolt be a látogatásról, ezt a részt nem említette meg. Minden valószínűség szerint Magyarországon nyomtatásban most jelenik meg először a Pesti Sóletban.

• Mi az oka annak, hogy éppen most kerül sor Raoul Wallenberg emlékművének felavatására? Miért vártak vele idáig? – kérdezi a UPI hírügynökség tudósítója.
• Egy mondatot, bővített mondatot szeretnék erről mondani. Hát én egész életemben otthon éltem. A régi rendszerben is, a háború alatt is. És hát illegalitásban is éltem és dolgoztam nem kevés ideig. Mert a Horthy rendszer… üldözte a kommunistákat. Nekem akkor persze sok dolgom diplomatákkal nem volt. Dehát akkor is mint politikával foglalkozó ember tudtam valamit. És utólag még többet meg tudtunk. Ennek alapján a magyar közvélemény érti és értékeli azt a humánus tevékenységet amelyet Wallenberg különösen a háború idején tett. A svéd Vöröskereszttel együttműködve. Ezt értékeljük és tiszteljük. Ennek hangsúlyozása mellett  is meg kell mondanom, hogy nálunk ez a kérdés egyszerűbben és normálisabban jelentkezik, mint ahogy azt a nyugati sajtó kezeli.  Ahol én kételkedek minden esetben a Wallenberg iránti tisztelet mozgatja azokat, akik ezt felhozzák, mert ennek meghatározott éle van. Ön az mondja, hogy hogy most került ez elő? Nem most került. Nálunk például évtizedek óta  van elnevezett utca az ország fővárosában, Wallenbergről elnevezett utca. És most készült egy ehhez méltónak tűnő műalkotás. Egy  … szobrász alkotta és amit most alkottak és ezt most a köztéren nyilvánosságra fogják helyezni – ennyit mondott Kádár János, az MSZMP, s így Magyarország vezetője először és talán utoljára, nyilvánosan Wallenbergről.

A szobor avatása előtti jelent meg a kormány lapjában, a Magyar Hírlapban egy cikk, amely egyértelműen elismerte, hogy Wallenberget a Szovjetunióba hurcolták, és Moszkvában, a hírhedt Ljubjanka börtönben halt meg 1947-ben. A szobrot 1987. május 15-én a Hazafias Népfront nevű gittegylet budapesti titkára, a magyar politikai hierarchia, mondjuk így, létező legalacsonyabb rangú funkcionáriusa avatta fel a Szilágyi Erzsébet fasorban. Nagyjából titokban, annyira, hogy a megemlékezni vágyókat rendőrsorfallal tartották távol az ünnepségtől.

De a szobor azóta is áll.

(Pesti sólet, 2016. július)

Wallenberg a Klubrádióban

He is Langlet’s secretary , she is Wallenberg’s interpreter

He is Langlet’s secretary , she is Wallenberg’s interpreter

Wallenberg fényképésze volt - Rudolf Péter

Wallenberg fényképésze, Veres Tamás emlékezik. Rudolf Péter felolvas Dési János: Wallenberg jegyzőkönyv (Ab ovo) kötetéből

Wallenberg jegyzőkönyv - beszélgetés a Klubrádióban a

Új Wallenberg könyv - ráadásul én írtam :-)

BejegyzésDési János: A magyar szürke 48 árnyalata által

Raoul Wallenberg Budapesten - könyvbemutató és emlékmű avatás

Wallenberg, 100

Raoul Wallenbergnek nemcsak az élete volt meglehetősen kalandos, de a feltételezett halála utáni története is.
Wallenberg az egyik leggazdagabb svéd család tagja. Nyelveket beszélő, jómódú fiatalember, aki könnyedén átvészelhetné a nagy világégést egy kényelmes stockholmi villában, ahol legfeljebb a BBC híreit hallgatva szörnyülködhetne azon, micsoda vérengzés folyik a világban. De Wallenberg Magyarországra jön 1944 nyarán azzal a feladattal, hogy próbálja megmenteni azokat a zsidókat, akiknek svédországi kapcsolatai vannak.
Mire Budapestre érkezik, addigra már a vidéki zsidóságot deportálják. A „deportálás” kifejezés eltakarja a lényeget. A magyar hatóságok, hivatalosságok, vasutasok, tisztviselők, papok, közemberek egy jelentős részének az aktív közreműködésével marhavagonokba tuszkolnak öreget, fiatalt, nőt, gyereket, s ebben a háborúban álló és amúgy is rosszul szervezett országban sikerül pillanatok alatt elszállíttatni százezreket. (Azokról, akik embereket mentettek, mert ilyenek is akadtak, majd később.) A németek aztán gondosan meggyilkolnak mindenkit, itthon meg elrabolják az áldozatok valamennyi értékét.
No, ide érkezik a svéd ficsúr. A helyzet a fronton gyorsan változik. Ráadásul a semleges hatalmak is felbátorodnak és élükön a svéd királlyal csúnyán megfenyegetik Horthyt, hogy ennek nem lesz jó vége. Budapestről hát leáll a zsidók kivégzésre való elszállítása. Így Wallenberg kap némi haladékot. A mentőakcióit hamarosan kiterjeszti. Úgynevezett védleveleket állít ki. Diplomatákkal tárgyal. Szövetségeseket próbál szerezni, akik segítenek neki a mentőakciókban. Védett házakat hoz létre, csendőröket szerez, akik ezeket megvédik. És akkor, ebben a reménytelen, majd ostromlott, éhező városban válik Wallenberg először mitikus hőssé. A visszaemlékezésekből ez elég jól körvonalazódik, még akkor is, ha gyaníthatjuk, a legendák egy részét később költötték személye köré. De ettől még tény, néhány diplomatatársával, pár magyarországi emberrel, aki megérti, mi a kötelessége, a védettjeiből szervezet támogatóival együtt heroikus munkát végez.
Wallenberg, aki a biztos észak helyett háborús városban marad. Embereket hoz vissza a nyugatra indított halálmenetekből, a Józsefvárosi pályaudvaron ment ki áldozatokat a bevagonírozás elől. Ételt visz az elbújtatottaknak és még arra is van ideje, hogy megfenyegesse a nyilas külügyminisztert.
Évekig kerestem azokat, akik Wallenberggel dolgoztak együtt, s akik közel fél évszázad távlatából már-már egy romantikus regény hőseként beszéltek róla.
Aztán, éppen csak pár nappal pest felszabadítása után a svéd férfi eltűnik.
De még a neki felállítandó Pátzay Pál szobrot is ledönti a hatalom. Wallenberg minden valószínűség szerint szovjet fogságba kerül.
Svédország, a svéd családja sem keresi sokáig különösebben.
Aztán a hetvenes évektől sorra kerülnek elő olyanok, akik azt állítják, Wallenberg él, látták egy szibériai gulag mélyén. Wallenberg hirtelen a hidegháború fontos propaganda szereplőjévé válik nyugaton. Az embermentő hős, aki megküzdött a fasisztákkal, majd a kommunisták emésztik el.
A legenda gyarapodik tovább.
A rendszerváltás idején már ismét lehet róla beszélni itthon is. Újra megjelenik Lévai Jenő Wallenbergről szóló, közvetlenül a háború után írt, könyve. Majd sorra a többi.
Svédországnak, a családjának is mind fontosabb lesz.
Idén, a századik születésének évében, sokat fogunk róla beszélni.
Lesz miről.

A keresztény úri osztály is menthetett zsidókat

Mégiscsak voltak igaz emberek is

1944-ben az Új Magyarságtól kezdve az Esti Újságon át az Összetartásig minden magára valamit is adó lap nagy címekkel hozta a szenzációs hírt: "Tizennégy zsidó kiszöktetése miatt letartóztatták Kállay Kázmért, Kállay Miklós volt miniszterelnök unokaöccsét".
Hány ember köszönheti Kállaynak az életét megmondhatatlan. Annyi azonban bizonyos, hogy Kállay példa arra, hogy a "keresztény középosztály", ha nagyon akart, tehetett valamit a német megszállás idején is az üldözöttekért. Nem mintha az akkori jólmenő termény-nagykereskedő különösebben példává akart volna válni. Az 1944. nyarán történtekre úgy emlékezett vissza, hogy valakin egyszer segített, aztán egymás után jöttek az emberek, "beindult a bolt", már nem lehetett nemet mondani.
Az Új Magyarság 1944 július 14-i beszámolója szerint:
"A Balassagyarmat mellett fekvő Hugyag község határában, közel a szlovák határhoz, a csendőrök megállítottak egy túl sebesen haladó luxusautót, mivel a környéken már több csempészt és zsidószöktetőt fogtak el. Mint később kiderült az autóban Kállay Kázmér, Kállay Miklós volt miniszterelnök nagykereskedő-unokaöccse ült három nő és egy férfi társaságában. Kállay Kázmér tiltakozott a feltartóztatás ellen, a csendőrök azonban igazoltatták valamennyiüket. Mivel irataikat gyanúsnak találták, bekísérték őket a csendőrségre, majd később Balassagyarmatra, ahonnan az egész társaságot Budapestre szállították, miután valamennyien budapestiek.
A főkapitányság bűnügyi osztályán napokig tartott a nyomozás és az autó utasainak kihallgatása, amelynek eredményeként megállapították, hogy a gazdag Kállay Kázmér Szlovákiába akart csempészni keresztény iratokkal felszerelt zsidókat. A tanuk kihallgatása során kiderült, hogy Kállay Kázmér sofőrje, a 48 éves Ohajda Béla gazdája megbízásából már sok zsidót csempészet ki előzőleg Szlovákiába."
- Két napig Hugyag községben egy parasztházban őriztek minket a csendőrök, aztán beszállítottak Balassagyarmatra, ahol, hogy finoman fejezzem ki magam, fizikai bántalmazásban volt részünk- mesélte már a nyolcvanas évek legvégén - . Néhány nap múlva hoztak csak fel Pestre. Rövid ideig a Mosonyi utcai toloncházba kerültem, ahol írnok lettem. Időközben értesültem arról, hogy bár Horthy megígérte Budapestről nem deportálnak embereket, a rendőrség mégis egy transzportot állít össze csövesekből, csavargókból, katonaszökevényekből zsidókból. A végállomás valamelyik megsemmisítő tábor lett volna. Én ismertem embereket a kabinetirodán a nagybátyám révén. Helyzetemet kihasználva felhívtam őket, hogy beszámoljak a transzportról.
Az eredmény nem is maradt el. Két óra múlva már meg is jelent egy csendőrtiszt azzal a paranccsal, hogy Kállayt megvasalva szállítsák Garany büntetőtáborba.
A megmaradt családi összeköttetéseknek köszönhetően felhozták Pestre. Megszökött.
Közben egy svéd menlevelet is szereztek neki. Ezzel, jobb híján elment a svéd követségre, ahol hamar Wallenberg egyik munkatársa, segítője lett. De erről majd legközelebb.
Dési János