Forradalom Romániában - helyszíni tudósítások - Közösen gyűlölték Ceausescut

1989. decemberében, aki újságíróként adott magára valamit, mindenképpen tudósítani akart a romániai eseményekről.

Karácsony napjára akkori lapom, a Magyar Nemzet szerkesztősége elhatározta, hogy egy különszámot rak össze. Még akkor is, ha a tévé folyamatosan közvetítette az eseményeket. Ám úgy gondoltuk, tudósításokat, elemzéseket, de talán még friss híreket is tudunk hozni a szomszédságunkban zajló drámai eseményekről mi is.

December 24-e abban az évben is vasárnapra esett, amikor nem jelennek meg amúgy a napilapok, a posta sem működik, nem terjeszti az újságokat. Minden bezár.

Ha jól emlékszem próbáltunk a postával alkudozni, hogy a különleges helyzetre tekintettel, most az egyszer mégis. De elhajtottak minket.

Akkor egy kolleganőmmel ráestünk a telefonra és próbáltuk megszervezni, hogy a 24-én nyitva lévő helyeken, színházakban, virágboltokban édességboltokban és még mit tudom én hol mégiscsak hozzá lehessen férni a különkiadáshoz. Ha jól emlékszem még azt is összehoztuk, hogy lelkes fideszes és MDF-es aktivisták is terjesszék az újságot.

Mire elégedetten jelentettük az eredményt a főszerkesztőnek kiderült, hogy a posta mégiscsak vállalja, nyilván addigra ért el oda a felsőbb ukáz.

A különszám történetéről részletesebben írok a Sajtóstúl a házba című könyvemben. (E book: h itt rendelhető meg, a nyomtatott verzió pedig itt  , illetve itt a blogon itt olvasható egy kis részlet róla )

Karácsonykor végigizgultuk a Ceusescu házaspár rapid perét és kivégzését.

Forradalom Romániában. Vége a gyűlölt diktatúrának.

Sorra indultak a segélyszállítmányok Magyarországról, nagy volt a felbuzdulás.

Karácsony után már nem bírtam tovább és összeszedtünk egy kisebb csapatot. Egy fotós kollegám Daciaján vágtunk neki, a csomagtartót telepakoltuk ennivalóval, mindenféle olyasmivel, amiről úgy gondoltuk, hogy szükség lehet rá. Riport- és segélyút.

A határnál a magyar határőrök nagyon csóválták a fejüket és próbáltak minket lebeszélni a továbbmenetelről. Addig rettegett román kollégáik viszont meglepően készségesek voltak. Azt ők sem akarták engedni, hogy csak úgy magunkba kószáljunk, beállítottak egy francia konvojba, ha jól emlékszem, amelyet időnként katonai járművek kísértek.

Még azt a jó tanácsot adták, hogy a biztonsági öveket – az amúgy jeges és igen csúszós vacak utakon – ne kapcsoljuk ki, ha lőnek gyorsabban tudjunk az árokba vetődni.

Persze a kutya sem lőtt ránk, pedig előző nap mi is végigizgultuk Orosz József drámai tudósítását. Az út mellett hatalmas, kézzel írt transzparensek köszöntötték a segélyhozókat, integető gyerekek, akiknek lassítva a kezébe nyomtunk hol egy doboz vajat, hol egy adag szalámit.

Tanúi voltunk, amint egy nagy konvoj taxi Budapestről próbált talán Aradon lepakolni, de mindenhonnan elküldték őket, hogy köszönik, nekik már annyi kenyerük, vajuk, konzervük van. hogy húsvétig kitart. Esetleg, ha beljebb mennének az országban, ott még jól jöhet ez – de a taxisoknak szemmel láthatóan Arad éppen elég volt – később láttuk, amint egy családi háznál gyorsan lepakolnak és indulnak vissza.

A történteket két helyre is megírtam akkor. Egyszer a Magyar Nemzetbe és egyszer az Ország-Világ különszámába – immár fotókkal. (A Magyar Nemzet nem közölt akkoriban képeket és ettől a hagyománytól még egy kisebb forradalom sem tántorította el a szerkesztőséget.)

Tavaly eszembe jutott, hogy meg kellene keresni az egykori interjúalanyaimat. Meg is lettek, de nem mindenki vállalta a beszélgetést.

Ám erdélyi kollégám Nótáros Lajos kötélnek állt, s vele beszéltük meg a bő negyed századdal korábban történteket. Az interjú 2017-ben a Klubrádióban hangzott el – de mindjárt előkeresem és ide is felrakom, az utókor okulására.

Egy sárga csillagos fotó története

Raoul Wallenberg svéd követségi titkár története, aki 1944-ben sok ezer, talán sok tízezer zsidó életét mentette meg, máig jó pár rejtélyt tartalmaz. Elsősorban azt nem tudjuk még egészen pontosan – még ha egyre több ténnyel is rendelkezünk -, hogy mi is történt vele 1945 január 17-e után, amikor az oroszok elvitték. Wallenberg körül sok ma még a titok. 

Azt sem ismerjük pontosan, mi lett azokkal a képekkel, amelyeket budapesti tevékenysége alatt „fotósa” Veres Tamás készített. A fotók nagyrésze, minden valószínűség szerint, megsemmisült, de ami megmaradt, arról sem tudjuk pontosan, honnan került elő. Írtam már erről a Pesti Sólet 2014. augusztusi számában.

De most beszéljünk egy kicsit arról a képről, amelyik megvan, sőt, amelyik több verzióban is közkézen forog máig is a korszakról szóló kiadványokban.

A képen embereket kísérnek 1944 november 28-án Budapesten, a fotón elől egy fekete kendős asszony áll. Az amúgy teljesen azonos képek egyik részén egy hatágú csillagot visel a mellén, a másik részén nem.

De melyik lehet az igazi? Próbáljuk meg kinyomozni.

Annyit tudunk, hogy a képet Veres Tamás készítette, aki igazolványképektől kezdve a történteket illusztráló fotókig sok mindent csinált a svéd diplomatának. Képeinek jelentős része elveszett, másik fele kalandos módon bukkant elő sok évtizeddel később az események után a feledés homályából.

Ez a kérdéses fotó hosszú évtizedek után a nagy nyilvánosság előtt először újra John Bierman: Righteous Gentile című könyvében (Penguin Books, London, 1981) szerepelt. E kötetben a fotón a mellén egy hatágú csillag látható az elöl álló nőnek.

Biermann hol és hogyan jutott a képhez nem tudjuk. De a kötetben több Veres Tamás fotó mellett is feltüntette, hogy a Wallenberg családtól kapta azokat.

Az általunk ismert, legelső magyarországi nyilvánosan megjelent verziójában a fotót – 1947-ben – csillaggal együtt publikálták . Méghozzá egy a Wallenberg történetéről könyvet író Lévai Jenő jegyezte cikkben. (Lévai Jenő: Svédország még reménykedik Wallenberg hazatértében, Képes Figyelő, 1947. február 22.)

Ugyanakkor Lévai pár hónappal később napvilágot látott Wallenberg könyvében (Lévai Jenő: Raoul Wallenberg, Budapest, Magyar Téka 1948) ugyanezen a képen az előtérben álló kendős asszonyon nincs csillag. A későbbi publikációk valószínűleg hol innen, hol onnan vették át a képet, ettől függően jelent meg ez vagy az a verzió. Annyira össze-vissza, hogy például Lévai 1948-ban svédül megjelent Wallenberg könyvében ismét a csillagos változat található.

Tehát a Lévai jegyezte magyar Wallenberg könyvben csillag nélkül, a Képes Figyelő cikkben és a svéd kiadású könyvben csillaggal.

Melyik a valódi? Ott volt a képen a hatágú csillag csak lekaparták egyes képekről vagy éppen fordítva, egy ügyes kezű retusőr festette oda?

Összevetve a verziókat és az időpontokat, valamint Veres Tamás interjúit nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a csillagos verziót publikáló politikai bulvárlap, a Képes Figyelő szerkesztői nem találták elég hatásosnak a képet Dávid-csillag nélkül, ezért festették azt rá. Megerősíti elméletünket, hogy a Képes Figyelőnél „javították fel” a fotót, hogy az eredeti, még Budapest ostroma előtt, a svéd Külügyminisztériumba Wallenberg által megküldött fotón – amelyet hitelesnek kell elfogadnunk, hiszen se oka, se módja, se ideje nem lett volna azt senkinek meghamisítani - nincs csillag.

Mindenesetre, időközben Veres Tamás szerzősége éppúgy elfelejtődött évtizedekre, ahogy Lévai Jenő 1948-as könyve sem kerülhetett sokáig elő, hiszen Wallenberg élete, ha más más okból is, de keleten és nyugaton egyaránt tabunak számított sokáig.

Wallenbergre a figyelmet újra a New York Times cikke hívta fel 1980-ban. (Eleonore Lester, Frederick E. Werbell, The Lost Hero of the Holocaust, New York Times, 1980, március 30), az igen alapos írást Veres képei illusztrálták, de a fotóriporter nevének feltüntetése nélkül. Az akkor már Amerikában élő, sikeres New York-i divat- és reklámfotós Tom Veres is innen értesült, hogy néhány képe megmaradt. Szerzőségét végülis nem volt nehéz bebizonyítania.

Például, a már említett Képes Figyelőben megjelent írásában Lévai, nemcsak a nevezetes és azóta is ismert majd’ összes Veres képet közölte, de a képek történetéről is adott némi információt:

„Erről a csodálatos mentésről (mármint Wallenbergéről a Józsefvárosi pályaudvaron – DJ) érdekes felvételeket készített Wallenberg házi fényképésze, Veres Tamás, aki valóban életével játszott, amikor kis gépével elhasított nyaksálján keresztül fotografálni merészkedett. Ugyancsak Veres felvétele örökíti meg amikor Wallenberg az óbudai téglagyárakból kiszabadított védenceit a nemzetközi gettóba kíséri.

E szenzációs felvételek filmjei az ostrom alatt legnagyobbrészt megsemmisültek. Stockholmban, a svéd Külügyminisztériumban Wallenberg jelentéseinek mellékleteképpen e felvételek egyetlen kópiája maradt fenn. Ezek közül néhányat itt közlünk - írta Lévai a Képes Figyelőben.”

S bár például az izraeli Yad Vashem archivumában is a csillagos verzió található meg, van még egy döntő bizonyíték arra, hogy bizony ez a hamis.

Wallenberg környezetében nyüzsgött még egy fiatal fiú, Beér János. Ő 1956-ban emigrált, és egyetemi tanár lett az Egyesült Államokban. Annak idején öt eredeti papírképet kapott ajándékba Verestől, amelyeket annyira nagy becsben tartott, hogy magával vitt Amerikába. 2005-ben néhány érdekes dokumentummal együtt a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumnak ajándékozta. S bizony az itt található fotón sincs csillag.

S bár ma már biztosak vagyunk abban, hogy a csillag nélküli verzió a valódi, a budapesti MTI fotóarchivumában, ahonnan a szerkesztőségek megvehetik kiadványokhoz ezt a képet is, most is s a csillagos verzió, vagyis a hamis szerepel, újra és újra megjelenve.

S ami a legironikusabb az egészben, Jalsovszky Katalin fotótörténész szerint ez az asszony minden valószínűség szerint nem is a kísért zsidók csoportjába tartozott, csak rákeveredett a képre, amelyet Veres Tamás egy mozgó autóból készített. Szóval, biztos, hogy nem hordott csillagot, hiszen nem volt zsidó.

(Részletesen írok erről is a Wallenberg jegyzőkönyv című kötetben, amely itt még megrendelhető.)

És itt meghallgatható egy interjú a könyvről

(Pesti Sólet, 2017, november)

-->

Katalán tüntetés Barcelonában a "politikai foglyok" szabadon bocsátásáért

Casa Batllo. Egy csinos ház

Ez egy igen csinos ház, jó környéken.

Barcelona és a piac

Barcelona. Az elszakadási törekvésekből a piacon kevés érződik.  Viszont emu tojástól kezdve halakig minden van, ami kell. Folyt. köv. 

„A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is”

Giorgio Pressburgerre, a Teleki tér olaszul író zsidó krónikására emlékezünk

A minap elhunyt Giorgio Pressburgerre,a pesti zsidó múlt egyik jeles és nemzetközileg is ismert írójára emlékezünk most egy húsz évvel ezelőtti interjúja egy részletének a felidézésével. Az eredeti a Szombatban jelent meg.

A magyar származású olasz író 1956-ban hagyta el Magyarországot ikertestvérével, Nicolával. A nyolcvanas években nagy sikert arattak Történetek a nyolcadik kerületből című novelláskötetükkel, amelyben a józsefvárosi zsidók életét idézték fel. A könyv megjelent a világ sok országában, még Koreában és Japánban is. A kilencvenes években Girogio a pesti – mi több józsefvárosi - Olasz Intézet vezetője volt, interjúnk is akkor és ott készült.

*

- Szép pályát írt le. A VIII. kerületből, ahol született, visszajutott ide, a VIII. kerületbe, az Olasz Kultúrintézet élére. (A beszélgetés a kilencvenes évek végén  folyt közöttünk - dj)

-     Igen. És ?

-     Az véletlen, hogy az olasz intézet is ebben a kerületben található. De azért mégiscsak érdekes, hogy kulturdiplomataként tér vissza gyermekkora, művei helyszínére. Szokott sétálni mostanában is a Teleki tér vagy a Dankó utca környékén?

-     Gyakran. Él ott egy idős rokonom - az utolsó - hetente kétszer-háromszor is meglátogatom. Éppen a Teleki tér és a Népszínház utca sarkán.

-     Valamelyik novellájában felidézi, mennyire meglepődött, mikor sok-sok év után újra elment a Nagyfuvaros utcai zsinagógába, mert nagyobbra, fényesebbre, izgalmasabbra emlékezett. Most milyen végigmenni ezeken a nem túl vidám utcákon?

-     A Népszínház utcában nagyon szépen megcsinálták a kövezeteket, persze a házak...

-     És az emberek?

-     Egészen mások laknak ott, mint az én gyerekkoromban. Az a zsidó világ eltűnt. Nincs tovább. Nem élnek azok, akik között a gyermekéveimet töltöttem. Sokat kerestem az elmúlt évtizedekben azt a világot, de ma már más foglalkoztat.

-     Olaszul írt, nagy sikerű novellái, regényei a Teleki téri, Dankó utcai zsidók között játszódnak. De mit jelent mindez egy itáliainak? Meg lehet érteni ezeket a történeteket, ha nem tudom milyen a Kun vagy éppen a Nagyfuvaros utca?

-     Meg lehet. Miért is kellene pontosan ismerni a helyszínt? Az csak az irodalmi legenda része, de nem kötődik határokhoz.

-     Minek tartja itt most magát? Az olasz kultúra képviselőjének, vagy inkább ennek a letűnt zsidó világ egyik utolsó megszemélyesítőjének?

-     Hivatalos feladatom az olasz kultúra terjesztése, megismertetése Magyarországon. Ezért jöttem. Azt, hogy én ki vagyok soha nem tagadtam. Írtam róla ép eleget.

-     A Zöld elefánt című regényében a nagypapa egy zöld elefánttal álmodik s a rabbi magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy valaki még sokra viszi a családból. Ön lenne az, aki beteljesíti a nagypapa álmát?

-     Tudja, a fiatalon meghalt német költő Georg Büchner valami olyasmit mondott, hogy a géniusz is csak egy kis hab az idő és a történelem végtelen hullámain.

-     Vagyis?

-     Egyik hullám hoz, a másik elvisz.

-     Azért a könyvek megmaradnak.

-     Egy ideig.

-     Messzire jutott a Teleki tértől, ha nem is földrajzi értelemben. Mi is van akkor a nagypapa álmának a beteljesülésével?

-     Nem szabad azt hinni magunkról, hogy nagyon fontosak lennénk a világnak. Nekem nagy szerencsém volt, sok borzalmon mentem keresztül, de rengeteg jón is.

-     Mintha a borzalmas dolgokról szívesebben írna. Összezsúfolódva, éhezve  borzasztó körülmények között a védett házban, vagy a papa munkaszolgálatos kalandjai, a nagyszülők meggyilkolása.

-     A szörnyűségek is az élethez tartoznak. Ha valaki ezt nem akarja tudomásul venni, és csak rózsaszín dolgokról ír, akkor az nagyon pesszimista, mert azt hiszi, az emberiség menthetetlen.

-     A 44/45-ös történeteiben szereplő nem zsidók, nem nagyon segítenek a reménytelen helyzetbe került zsidó honfitársaikon. Olyasmiket ír, hogy kiköpnek, amikor látják, elviszik őket és a többi. Most pedig visszajött ebbe az országba, ahol kiköptek, ahonnan hagyták elvinni, meggyilkolni rokonai jó részét. Sikerült magában lezárni a múltat?

-     Iszonyú dolgok történtek akkor. Több olyan embert ismertem, aki visszajött a munkaszolgálatból vagy a haláltáborból, ám megölték a kisfiát, a kisleányát, a feleségét. Ki lehet ezt heverni? Mégis valahogy új életet kezdett itt. Nekem még ma is kegyetlenül fáj, hogy a nagyszüleimet meggyilkolták. Ám a világ változik. Új generációk nőttek fel. Akik egészen másként gondolkodnak. Az előítéletek, a zsidóellenes érzelmek el fognak tűnni a földnek ezen részéről is.

-     Megjavulnak az emberek?

-     Nem, azt azért nem hiszem. Ám más kérdések lesznek fontosak.

-     Nézze a VIII. kerületet, ahol zsidók már nem élnek, annál inkább cigányok. S milyen előítéletességgel kell megküzdeniük..

-     Még egy darabig talán. S azt se felejtse el, velük nem ismétlődhet meg, ami a zsidókkal. Egyébként én ebben a kérdésben optimista vagyok. Mert ha valaki a mai világban az előítéleteket élezi, akkor az a tegnapban él. És nem lehet a tegnapi világban tartani sokáig az embereket. Legfeljebb még egy-két generáció és higgye el, vége.

-     És akkor eljön a szép világ.

-     Miért ilyen ironikus? Nem hiszi? Egyébként tudom, hogy nem lesz „szép”, se jobb, de más.

-     A könyveiben másként ír ezekről a dolgokról. Talán ott is elnéző, de mintha kevésbé bízna az emberek változásában.

-     A globális gazdaság korában a faji kérdés teljesen értelmét veszíti. Lehet, hogy aki itt él másként érzi, mert itt még akadnak olyan csoportok, amelyek fajgyűlöletre uszítnak. Látja, Olaszországban már nincsenek ilyenek. S mert én mégiscsak ott éltem, nincs a fejemben, hogy ez létezik. És ez nem is változik meg, amíg nem találkozom ilyesmivel.

-     Viszonylag későn kezdett írni. Addig érlelődött a téma, a józsefvárosi zsidók élete?

-     Egy szép napon, amikor egy Singer regényt olvastam, belémhasított, ha ő írhat ilyet Lengyelországról, ahonnan származik, én is írhatnék arról, ahonnan származom. És akkor az ikertestvéremmel nekikezdtünk. Ma - természetesen egészen - másként csinálnám. Abból a régi stílusból elég Egy szép napon el is határoztam, ezentúl másként írok. A Hó és a bűn, amellyel nemrégiben megnyertem a legrangosabb olasz irodalmi díjat teljesen eltérő az előzőektől. Ez nem azt jelenti, hogy elvágom magam a gyökereimtől. Az első elbeszélés négy rabbiról szól, aki felmászik egy hegyre...

(Pesti Sólet, 2017. október.)