2016. november 29., kedd
Varga Lászlóra emlékezünk egy régi filmecskével
Varga Lászlóra emlékezünk egy régi filmecskével.
,i mást tehetnénk most.
Címkék:
történelem,
zsidó történelem
2016. november 27., vasárnap
Hírdetésben kereste az embermentőt
1945. június közepén az alábbi, akkoriban egyáltalán nem
olyan túl szokatlan apróhirdetés jelent meg a Népszava utolsó oldalán:
„Aki tud dr. Kasza (Kasser) Sándor,
lakott azelőtt Újpest, Árpád utca 25., később Budapest, XIV. Izsó u. 5 és özv.
Drexler Ferencnéről lakott azelőtt Dunaharaszti, később Budapest, XIV. Izsó u.
5. sz., jelenlegi tartózkodási helyéről, illő jutalom ellenében haladéktalanul
közölje Schramm Ede, Budapest VII. Dohány utca 71. címre.”
A hirdetés szereplőit nem egyszerű azonosítani. A korabeli
telefonkönyvek szerint a Dohány utca 71. alatt lakó Schramm Ede „igazgató”. S a
korszakból ismerünk egy Schramm Edét, aki több kisebb-nagyobb újságkiadó
vállalatot is igazgatott, s többek között egyik vezetőségi tagja volt az
újságírók és más haszontalan kártyások „Otthon” körének. Akkor ő meg is lenne. Drexlerné, aki egy
tetőfedő felesége volt Soroksáron, (Dunaharasztit Soroksárral összekeverni nem
olyan nehéz) talán cseléd lehetett az Izsó utcában.
Akiről még a legtöbbet tudjuk, az Kasza (Kasser) Sándor.
Pedig az egyik legkevésbé ismert történet a vészkorszak
ideji pesti embermentőkéi közül éppen az övé és feleségéé, Arányi Erzsébeté
(Elizabeth) .
Kasser az egyike volt a Valdemar Langlet irányította
magyarországi Svéd Vöröskereszt vezetőinek, közvetve, közvetlenül ezrek
köszönhetik neki az életüket. Felesége
jónéhányszor, mint Raoul Wallenberg tolmácsa működött közre az embermentésben.
A velük történteket a Wallenberg jegyzőkönyv (Ab ovo kiadó, 2014) címűkönyvemben viszonylag részletesen ismertettem.
De azóta is újabb és újabb apró
részletek kerülnek elő.
Kasseréknak komoly része volt az embermentés
megszervezésében és lebonyolításában, a túlélés feltételeinek a biztosításában.
A háború előtt a Neményi Papíripari részvénytársaság egyik
vezetője volt. Papír alapanyagot már akkor is leginkább Svédországból lehetett
szerezni. Ezért Kasser elhatározta, hogy megtanul valamennyire svédül. S órákat
kezdett venni a pesti bölcsészegyetem svéd lektorától, Valdemar Langlettől.
A két férfi össze is barátkozott az órák alatt.
Langlet nem volt diplomata, haza is utazhatott volna, amikor
rosszabbra fordultak a dolgok az országban. Ám felesége, Nina Langlet életrajzi
kötetében úgy idézi fel, hogy a német megszállás után elkövetett szörnyűségek
felettébb megrázták a férjét, különösen, amikor megismerte az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyvet, amelyben két a
haláltáborból megszökött fiatalember
hívta fel a figyelmet, hogy minden valószínűség szerint egy jelentős kivégzendő fogolyszállítmány érkeztére
készülnek. Lévai Jenő Fekete könyv című munkájában azt is megemlíti, hogy éppen
Langlet volt az, aki miután hozzájutott az Auschwitz jegyzőkönyvhöz,
továbbította azt a svéd követnek Carl
Ivan Danielsonnak, s részben így szerzett minderről tudomást a világ.
Érdekes, hogy a magyar
hivatalosságok általában tagadták, hogy ők ismerték volna ezt a jegyzőkönyvet –
persze, hogy ismerték – és nemcsak tudni nem akartak róla, hanem általában nem
is késztette cselekvésre őket.
Nem így a svéd nyelvtanárt. Amikor a Magyar Vöröskereszt
elhatározta egy mentőakció megszervezését, Langletet bízták meg ezzel. Langlet
pillanatok alatt hatalmas és hatékony apparátust hozott létre szinte a
semmiből. Megalakította a „Svéd”
Vöröskeresztet és ennek főtitkárává nevezte ki Kasser Sándort.
„Ha úgy tetszik, mindannyian véletlenül került ebbe a
munkába bele. Ismertem jól Langletet, azonos hullámhosszon voltunk. És azt is tudtuk, valamit tennünk kell az
üldözöttekért. Ő is hogy került bele?
Neki rengeteg entellektüel barátja volt, vezető értelmiségiek is, mint például
Kodály, és sok baloldali is. Féltek, érezték, hogy baj lesz Jöttek tanácsot,
segítséget kérni. Langlet meg próbált
tenni valamit, először csak értük. És
aztán ebből nőtt ki az egész zsidómentő akció”
- idézte fel már a kilencvenes
években egy interjúban, amit Bécsben készítettem vele.
Langlet asszony visszaemlékezései szerint Kasserhez
tartozott a központi iroda vezetése, itt
állították ki az oltalomleveleket és menleveleket személyek, épületek és
intézmények számára. Ide futott be minden információ a nagy és bonyolult
szervezet működéséről és a segélykérők is itt álltak sorba. Tizenkét kórházi
részleget működtettek, 47 gyermekotthont tartottak fent – és bújtattak,
élelmeztek, elláttak üldözötteket, 14 öregotthon tartozott hozzájuk és 8 ház a
védett gettóban legalább 3 ezer emberrel. Hét apácakolostorban
És ami szintén ezreknek, tízezreknek jelentette a túlélést,
Langlet ötlete nyomán 1944. májusától menleveleket állítottak ki. A Svéd
Vöröskereszt által bevezetett Schutzbrief volt az előképe a Wallenberg féle Schutzpassoknak.
Kasser felesége, Erzsébet asszony szerint „az első dolog,
amit a férjem megtervezett a Schutzbrief volt, ahogy a Svéd Vöröskereszt kérte.
Mire Wallenberg megérkezett, már
körülbelül négyszáz ilyen lett kiadva. Úgy nézett ki, mit egy valódi útlevél.”
„Persze valójában ennek diplomáciai ereje nem volt, csak
pszichológiai. Hiszen tényleg úgy nézett ki, mint egy svéd útlevél. Amíg nem
jött Szálasi, addig mindenhol akceptálták” – tette hozzá Kasser úr.
Arra a kérdésemre, hogy ki lehetett az a szerencsés, aki
hozzájuthatott efféle életmentő irathoz, elmondták, hogy tulajdonképpen bárki
jöhetett hozzájuk, aki úgy érezte, hogy szüksége van rá. Elsősorban persze
zsidók, de olyanok is, akiket politikai okokból üldöztek.
Eleinte csak négy ember dolgozott az akcióban, aztán
hamarosan húsz. Májusban aztán a Magyar
Vöröskereszt, ahol addig működtek, elküldte őket azzal, hogy számára már
kellemetlen ez a mentőakció.
„Sorban álltak kint az utcán az emberek.
Csillaggal a mellükön. Ez már sok volt a magyar Vöröskeresztnek. Ott is az
antiszemitizmus volt az irányzat. Kivéve
a vezetőjét. Az egy intelligens, kulturált ember volt.” – idézte fel Kasserné.
Aztán nyáron megérkezett Wallenberg „és ez nagyon nagy
segítség volt nekünk, mert most már az ő védelme alá mentünk mi is. Különösen
októbertől vált ez nagyon fontossá. Addigra már kiderült, hogy a Svéd
Vöröskereszt nem egy hivatalos szerv ilyen célokra. Kellett valami kapcsolat.”
– jegyezte itt meg Kasser.
De ez már egy másik történet.
S, hogy miért kereste Schramm Ede „illő jutalomért” Kassert?
Talán előbb-utóbb ez is kiderül.
(Pesti Sólet, 2016. október)
Címkék:
holocaust,
történelem,
Wallenberg,
zsidó történelem
2016. november 17., csütörtök
Kóser esküvő - a gyerekek
Akkor következik az ortodox esküvő második része.
Az elsőt itt lehet megtekinteni.
A félreértések elkerülése végett, ő kisfiú. Csak még nem vágták le a haját.
A kemény mag
Ő szerzett nekünk viszkit. Fontos kapcsolat.
A kóser tánc pedig itt
Címkék:
Izrael,
Izrael2015,
zsidó történelem
Hely:
Bnei Brak, Izrael
2016. november 12., szombat
„Szovjet menóra” Beregszászban
Kárpátalján, s így Beregszászban sokáig virágzó zsidó élt volt. Bizonyíték erre a kisváros egykori számtalan zsinagógája, a mikve, a zsidó boltosok üzletei, házai.
A holokausztot nagyon kevesen élték túl, a visszajöttek közül többen a szovjet rendszer áldozatai lettek (Dupka György több könyvet is írt erről, egyik itt:).
A megmaradt maroknyi közösség egy része a hetvenes években kivándorolhatott, a maradék 1990. környékén távozott. Nagyon-nagyon kevesen maradtak, de maradtak.
A kárpátaljai és különösen a beregszászi zsidó közösség életéről a Pesti Sólet 2016. júniusi számában már írtunk, most a város központjában lévő egykori zsinagóga történetének egy furcsa fejezetét elevenítjük fel.
A csinos kisváros középpontjában, a főtéren valójában egyetlen impozáns épület állt, a zsinagóga, amely még 1883-ban épült. A háború után a megmaradt zsidóság továbbra is zsinagógaként próbálta fenntartani, 1947 júniusában a szovjet hatóságok „újrajegyeztették”, mint zsinagógát. Dupka György kutatásai szerint még 1950-ben is a nagy ünnepeken 400-450 ember gyűlt össze imádkozni a zsinagógában. Ám sem a sztalini zsidóellenes politika és hangulat sem az általános vallásellenesség nem segítette az épület, s a közösség, fenntartását. Ennek ellenér egészen az ötvenes évek végig el sikerült elkerülni, hogy az épületet államosítsák. Igaz, közben a hívek száma is gyorsan csökkent egy belügyi jelentés szerint jó ha 20-50 fő jár még imádkozni az ötvenes évekre, s nekik, a hatóságok szerint, nincs szükségük egy ekkora épületre. A városi tanács véglegesen 1958-ban sajátította ki az épületet – cserébe egy jóval kisebbet adtak át kultikus célra. Ezekben az időkben állítólag raktárnak használták a volt nagyzsinagógát.
Az egykor csodált épület pusztult és rohadt. Még a hruscsovi időkben határozták el a felújítását, méghozzá kulturális intézményként, afféle művelődési házként. A kor szokásainak megfelelően, nemcsak belül szabták át felismerhetetlenségig az épületet, hanem kívülről is egy afféle „szarkofágot” építettek köré, elrejtve az épület eredeti szépségét, s természetesen minden zsidó jellegét. A belső teret felosztották, a Tóraszekrény helyét elfalazták, könyvtárat és a felfelé megosztott belső térben egy színház-helyiséget is kialakítottak.
A plafonon lévő freskót alumíniumborítással takarták le. Egyes elbeszélők szerint először megpróbálták a képeket lekaparni, majd amikor látták, hogy az nem olyan egyszerű, akkor döntöttek arról, hogy egy álmennyezet mögé rejtik a vallási jellegű képet. Szólnak legendák arról, hogy a városi építész vagy esetleg a kivitelezésen dolgozó munkások szerettek volna valamit megőrizni az épület zsidó jellegéből, de ennek semmi nyoma, bizonyítéka nincs ma már. Sokan azt is nagy eredménynek tartják, hogy nem rombolták földig, mint oly sok hasonló épületet erre. Az építkezés hosszan húzódott, állítólag nem volt rá elég pénz. S így évekig éktelenkedett a felállványozott, pusztuló zsinagóga a szovjetizált városka főterén. Bár a források eben ellentmondóak valamikor a hatvanas évek legvégén, a hetvenes évek végén lettek készen, Homoki József városi építész tervei alapján, afféle „szocialista konstruktivizmus” stílusában. Ekkor egy mozaikot rendeltek a bejárattal szemben lévő falra. Ez az 1969-ben készült mű ma is megtekinthető. Az alkotó minden bizonnyal Medveczky Miklós, 1930-ben született kárpátaljai festő, képzőművész. (A kép jobb oldalán látható ciril betűs szignója és a 69-es évszám.) Az egész falat beborító alkotás első pillanatra nem különbözik a korszak szokásos szovjet alkotásaitól. Ukrán népviselet hordó, meglehetősen sematikusan ábrázolt, táncoló fiúk és lányok láthatóak növényi motívumokkal körbevéve. És itt ugrik a majom a vízbe.
A pannó két oldalán egy-egy félbevágott, felfelé meredő ágú fa látható. Az egyiknek felfelé három, a másiknak négy karja van. Bizony, ha a két „fát” összeraknánk, egy stilizált menórát kapnánk. Márpedig ez mégsem lehet véletlen egy zsinagógában. Medveczky minden bizonnyal azzal a trükkel próbálta az éber szovjet hatóságok tekintete elől elrejteni a zsidó motívumot, hogy fának álcázta és kettévágta. Hogy tényleg nem vették-e észre vagy csak nem akarták, szintén nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy a legkeményebb szovjet időkben így mégiscsak visszakerült valami a volt zsinagóga szétszabdalt belső terére, amely ha elrejtve is, de az épület egykori használóira emlékeztetett. 2014-re az épület, amely előtt egykor még egy „közadakozásból” épült Lenin szobor is állt, ismét teljesen leromlott. Ekkor határozta el a városi tanács, hogy ha felújítani egyelőre nincs is pénze, de legalább egy hatalmas, az egész homlokzatot betakaró molinóval leplezi a pusztulást. A molinóra pedig a régi, szépséges zsinagóga homlokzatának a képét tették, ukrán, magyar és európai uniós zászlóval díszítve. Így, ha ma már nincs is sok esély, hogy ismét zsinagógaként állítják helyre az épületet, a Beregszászban sétálók legalább maguk elé képzelhetik, milyen lehetett, amikor éltek még itt zsidók, jelentős számban.
A megmaradt maroknyi közösség egy része a hetvenes években kivándorolhatott, a maradék 1990. környékén távozott. Nagyon-nagyon kevesen maradtak, de maradtak.
A kárpátaljai és különösen a beregszászi zsidó közösség életéről a Pesti Sólet 2016. júniusi számában már írtunk, most a város központjában lévő egykori zsinagóga történetének egy furcsa fejezetét elevenítjük fel.
A csinos kisváros középpontjában, a főtéren valójában egyetlen impozáns épület állt, a zsinagóga, amely még 1883-ban épült. A háború után a megmaradt zsidóság továbbra is zsinagógaként próbálta fenntartani, 1947 júniusában a szovjet hatóságok „újrajegyeztették”, mint zsinagógát. Dupka György kutatásai szerint még 1950-ben is a nagy ünnepeken 400-450 ember gyűlt össze imádkozni a zsinagógában. Ám sem a sztalini zsidóellenes politika és hangulat sem az általános vallásellenesség nem segítette az épület, s a közösség, fenntartását. Ennek ellenér egészen az ötvenes évek végig el sikerült elkerülni, hogy az épületet államosítsák. Igaz, közben a hívek száma is gyorsan csökkent egy belügyi jelentés szerint jó ha 20-50 fő jár még imádkozni az ötvenes évekre, s nekik, a hatóságok szerint, nincs szükségük egy ekkora épületre. A városi tanács véglegesen 1958-ban sajátította ki az épületet – cserébe egy jóval kisebbet adtak át kultikus célra. Ezekben az időkben állítólag raktárnak használták a volt nagyzsinagógát.
Az egykor csodált épület pusztult és rohadt. Még a hruscsovi időkben határozták el a felújítását, méghozzá kulturális intézményként, afféle művelődési házként. A kor szokásainak megfelelően, nemcsak belül szabták át felismerhetetlenségig az épületet, hanem kívülről is egy afféle „szarkofágot” építettek köré, elrejtve az épület eredeti szépségét, s természetesen minden zsidó jellegét. A belső teret felosztották, a Tóraszekrény helyét elfalazták, könyvtárat és a felfelé megosztott belső térben egy színház-helyiséget is kialakítottak.
A plafonon lévő freskót alumíniumborítással takarták le. Egyes elbeszélők szerint először megpróbálták a képeket lekaparni, majd amikor látták, hogy az nem olyan egyszerű, akkor döntöttek arról, hogy egy álmennyezet mögé rejtik a vallási jellegű képet. Szólnak legendák arról, hogy a városi építész vagy esetleg a kivitelezésen dolgozó munkások szerettek volna valamit megőrizni az épület zsidó jellegéből, de ennek semmi nyoma, bizonyítéka nincs ma már. Sokan azt is nagy eredménynek tartják, hogy nem rombolták földig, mint oly sok hasonló épületet erre. Az építkezés hosszan húzódott, állítólag nem volt rá elég pénz. S így évekig éktelenkedett a felállványozott, pusztuló zsinagóga a szovjetizált városka főterén. Bár a források eben ellentmondóak valamikor a hatvanas évek legvégén, a hetvenes évek végén lettek készen, Homoki József városi építész tervei alapján, afféle „szocialista konstruktivizmus” stílusában. Ekkor egy mozaikot rendeltek a bejárattal szemben lévő falra. Ez az 1969-ben készült mű ma is megtekinthető. Az alkotó minden bizonnyal Medveczky Miklós, 1930-ben született kárpátaljai festő, képzőművész. (A kép jobb oldalán látható ciril betűs szignója és a 69-es évszám.) Az egész falat beborító alkotás első pillanatra nem különbözik a korszak szokásos szovjet alkotásaitól. Ukrán népviselet hordó, meglehetősen sematikusan ábrázolt, táncoló fiúk és lányok láthatóak növényi motívumokkal körbevéve. És itt ugrik a majom a vízbe.
A pannó két oldalán egy-egy félbevágott, felfelé meredő ágú fa látható. Az egyiknek felfelé három, a másiknak négy karja van. Bizony, ha a két „fát” összeraknánk, egy stilizált menórát kapnánk. Márpedig ez mégsem lehet véletlen egy zsinagógában. Medveczky minden bizonnyal azzal a trükkel próbálta az éber szovjet hatóságok tekintete elől elrejteni a zsidó motívumot, hogy fának álcázta és kettévágta. Hogy tényleg nem vették-e észre vagy csak nem akarták, szintén nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy a legkeményebb szovjet időkben így mégiscsak visszakerült valami a volt zsinagóga szétszabdalt belső terére, amely ha elrejtve is, de az épület egykori használóira emlékeztetett. 2014-re az épület, amely előtt egykor még egy „közadakozásból” épült Lenin szobor is állt, ismét teljesen leromlott. Ekkor határozta el a városi tanács, hogy ha felújítani egyelőre nincs is pénze, de legalább egy hatalmas, az egész homlokzatot betakaró molinóval leplezi a pusztulást. A molinóra pedig a régi, szépséges zsinagóga homlokzatának a képét tették, ukrán, magyar és európai uniós zászlóval díszítve. Így, ha ma már nincs is sok esély, hogy ismét zsinagógaként állítják helyre az épületet, a Beregszászban sétálók legalább maguk elé képzelhetik, milyen lehetett, amikor éltek még itt zsidók, jelentős számban.
(Pesti Sólet, 2016. október.)
Címkék:
Beregszász,
Kárpátalja,
zsidó történelem
2016. november 8., kedd
Tel Aviv - Jeruzsálem tengely
2016. november 6., vasárnap
Egy kis Tel Aviv
Tel Aviv sabesz idején
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)