A határozat a Filmklubrádióban

A határozat Ember Judit és Gazdag Gyula filmje a Filmklubrádióban Báron Györggyel és a film főszereplőjével Ferenczi Józseffel.

Gaál Kata mesés világa a Kahan Art Space-ben

A Kahan Art Space a hetedik kerületi Nagydiófa utca 35. alatt lassan az egyik legérdekesebb, legcsillogóbb galéria lett Budapesten. Fiatal, gyakran pályájuk legelején álló művészek mutatkozhatnak be, remek ötleteket, témákat, műtárgyakat felvillantva. Egy kiállítás egy hónapig nézhető meg és máris jön a következő, azt is érzékeltetve, hogy mennyi tehetséges ifjú művész él ebben a városban.
Kétségtelen, ügyes szemű, értő szorgalomkell kiválogatni az  itt bemutatkozókat, hogy megmaradjon az a magától érthetődően kedélyes színvonal, ami eddig is jellemezte a helyet.
E havi kedvencem Gaál Kata, akinek social.par(i)ty című kiállítását  Terner Anita, a kuratórium elnöke nyitotta meg, Mészáros Zsolt művészettörténész és Feldmájer Sándor kurátor társaságában.

Még pár napig megnézhető, aztán következnek Oláh Norbert festményei.
De most Gaál Katától következnek a kedvenceim.

Feldmájer Sándor és Fényi Tibor kurátorok elégedettnek tűnnek 

Sapka nélkül Gaál Kata

Hogyan tudták meg a híres írók, hogy ők zsidók?

A történetek biztosan sokaknak ismerősek. Miként tudja meg valaki már nem is olyan nagyon kisgyerek korában, hogy ő zsidó? Most három magyar író ezzel kapcsolatos regény-részletét elevenítjük fel – ami érdekes a dologban, hogy három különböző kor gyermekei. Hunyady Sándor (1890-1942), Nádas Péter (1942) és Vámos Miklós (1950) valamint Németh Gábor (1956) regényeiből következik egy részlet.

 

Hunyady Sándor legyen az első

Talán fél éve ismertem már apámat, amikor egy nagy, osztályközi verekedés után, összekarmolt arccal mentem haza az iskolából.

Nagyanyám megkérdezte:

-         Mit csináltál, te haszontalan?

Diadalmasan feleltem:

-         Jól elraktuk a zsidókat!

Az anyám arca azonban nagyon felhős lett. Nemcsak szomorú, hanem haragos. Hosszú csend után az anyám rám emelte tiszta szürke szemeit.

-         Mindenképpen utálom a verekedést. A verekedés nem emberhez méltó dolog. Micsoda ostobaság olyanokat mondani, hogy megraktuk a zsidókat? Mit gondolsz, olyan nagy hőstett megrakni a zsidókat?…

-         Nem hőstett, mama. De annyit ugrálnak, hogy néha muszáj őket elrakni.

Anyám folytatta:

-         Ha nagyobb leszel és okosabb, meg fogod tanulni, hogy a zsidókat nem illik bántani. Tekintsd a zsidókat olyan nemzetnek, akiket egy nagy szerencsétlenség és a maguk természetének nyughatatlansága szétszórt mindenfelé a világon. Elnyomták őket. Sokat küzdöttek s szenvedtek. Mindig ők voltak a gyöngébbek. Sok súlyos sértést kellett eltűrniük, csakhogy a puszta életüket megmenthessék…

Ez egy kicsit meghatott, de azért csak a magamét hajtogattam:

- Igen, mama, de hát akkor miért ugrálnak mégis annyit?

Anyám tudomásul sem vette ezt a közbevágást. Nyugodt, világos modorában folytatta tovább:

-         Azonkívül pedig nagyon nevetséges, ha éppen te mondod, hogy „megraktuk a zsidókat”, hiszen te is zsidó vagy.

Ijedtemben kivettem a szalvétát a nyakamból és fölálltam az asztal mellől:

-         Tessék?! Hogy tetszett mondani, mama? – kérdeztem, mintha nem jól hallottam volna.

-         Te is zsidó vagy! Ismételte anyám komolyan.

Még mindig reménykedtem, hogy talán tréfál. Csak meg akarnak leckéztetni..

(…)

-         Hát akkor, hogy lehet mama, hogy én mégis református hittanba járok?

-         Jó hogy említed – mondta élénken anyám. – Már sokszor beszélni akartam erről neked. Ez azért van, mert te az én nevemet viseled és az én vallásomban neveltelek. És én csakugyan református vagyok. Der az apád zsidó. És ilyen módon te félig mégiscsak zsidó vagy.

Valami megkönnyebbülésfélét érezem. Hát mégsem egészen, csak félig. Mi az, hogy félig? Melyik tagom zsidó és melyik keresztény?

(Hunyady Sándor Családi Album)

Nádas Péter és a tükör 

És akkor most nézzük meg Nádas Péter történetét. Ami annál is izgalmasabb, mert ugyanezt nagyon hasonlóan megismételte nemrég megjelent remek, nagy életrajzi regényében, a Világló részletek-ben.

Aranyszőke anyám nyitott nekem ajtót azon a délutánon. Délutáni tanításról jöttem haza az iskolából, odakinn már csaknem teljesen sötét volt. A hosszú előszobában égett a villany. Kivételes eseménynek számított ez, mert csengetésemre az ajtót mindig a cseléd nyitotta ki. Szüleim a cselédet, a szociális egyenlőség kényes elvére való tekintettel, háztartási alkalmazottnak nevezték. Hivatali elfoglaltságaik miatt pedig, ilyen korai időpontban, még soha nem voltak otthon. Ezerkilencszáznegyvenkilenc késő ősze volt vagy a következő kora tavasz; közel nyolcéves lehettem.
Az én aranyszőke anyám ezen a délutánon krémszínű selyemblúzt viselt, hosszú, szűk, felhasított, sötét színű szoknyát, és szépen formázott selyemharisnyás lábán kígyóbőrből készült, magas sarkú, fekete cipőt. Mintha valamilyen ünnepélyről érkezett volna vagy színházba készülődne. Ünnepélyes volt a tartása, a tekintete, s mindebben ott rezgett amaz izgékony sietősség, amit a kivételes események váltanak ki belőlünk.
Örömteli meglepettségemben rögtön valami nagyon fontosat akartam volna mondani neki.
- Mondtam, hogy én mennyire gyűlölöm a zsidókat.
Már az előbb kedvesen tarkón legyintett, most azonban ott is maradt a keze. Kérdezte, mért gyűlölöm őket, és úgy indultunk el nyugodalmasan beszélgetve a lakás barátságos mélye felé, mintha a tarkómnál fogva vezetne. Mondtam, hogy azért gyűlölöm őket, mert a mi urunkat, Jézus Krisztust megfogták és felfeszítették a keresztfára.

Biztosan számíthattam az egyetértésére, hiszen az igazságtalanságot ő legalább annyira gyűlölte, mint én a zsidókat. S ha éreztem valamit, akkor az nem volt más, mint hogy bátor kijelentésemmel mégsem tudtam annyira meglepni őt, miként az a szándékomban állt. Közömbös maradt.

Hol hallottam ilyesmiről, kérdezte.
Mondtam, a hittanórán.
Mindeközben a lépteinket úgy irányította, hogy a nagy előszobai tükör elé kerüljünk. Ott megálltunk. Néztem őt, amint a tükörben egymás mellett, talpig tükröződtünk. Nem kellett hozzá sok erőszak, úgy fordította el tarkómon nyugvó tenyerével a fejem, hogy egészen közelről, kizárólag magamat láthassam, és ne is kelljen rám mutatnia.
Akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyűlölheted, nyugodtan.”

(Nádas Péter: Évkönyv)

 És akkor most jöjjön egy részlet Vámos Miklós regényéből 

Szászberek begombolt a sliccét, kérlek, őszintén szólva, amikor először láttalak a kórházba, esküdni mertem volna rá, hogy te is zsidó vagy… Amíg el nem kezdtél baszkúrálni a nevem miatt. Miért lennék én is zsidó? – csattant föl Öcsi. Nyugi, sejtheted, hogy nem sértésből mondom. De miért gondoltad? Szászibek gyűrögette az ujjait, a fene tudja, volt egy ilyen érzésem… első ránézésre. Hogyhogy első ránézésre? Ugyebár, a fekete haj a horgas orr…

Nekem horgasa zorrom? Méltatlankodott ő, Szászibek nevetgélt, fitosnak mondjuk nem nevezhető. Jóóóvanna, attólmég nem kell zsidónak lenni

Ám újra és újra föl bukkantak a zsidóság rejtelmei. Öcsi észrevette a sokkarú gyertyatartót, rákérdezett, Szászibek elmagyarázta a hanukát és a jomkipurt. Öcsi észrevette az ajtófélfán az apró, ferde fém tokot rákérdezett, Szászibek elmagyarázta a mezüzét. Öcsi észrevette Szászibek apjának feje búbján a kerek, fekete sapkát rákérdezett, Szászibek elmagyarázta a sábeszdeklit. És így tovább, disznóhústilalom, tréfli, tejes eszcájg, zsíros eszcájg, szédertál.

Otthon sokáig vizsgálgatta a tükörben az orrát. Jó, lefelé hajlik, deazért nem horgas!

Apa, kérlekszépen, a Szászibek zsidó. Igen? Igen, ésképzeld aszitte, hogyénis!

Az apja harákolt, hmm, alapjában véve… van eben valami. Tessék? Nos… őszintén szólva… -  apa homlokán gyöngyözött a veríték, sejtettem, hogy előbb-utóbbb… tehát nem akarok hazudni, a Szászibeknek igaza van. Micsoda? Zsidó vagy, mondta apa rekedten, mert én is zsidó vagyok. Öcsi levegő után kapkodott, ez… eznemlehet…!

De igen.

Apa túl komoly volt ahhoz, hogy valami viccelődés süljön ki a dologból. Erzsébet kígyószemmel figyelte a jelenetet, ő rámordult: Tetudtad? Tudtam. Ésmérnem szóltál? Erről nem kell beszélni, mivel a szocializmusban nincsen faji megkülönböztetés.

Öcsi e tudákos mondaton fölbőszült, zagyváltokitt összevissza, hátmérnem mondtátok?, hátén nemakarok zsidó lenni! – toporzékolt.

(…)

Zsidóvagyok. Háromhegyedzsidó.

Sokáig készült rá, hogy közölje Szászibekkel, a végső lökést Szlamalászlótól kapta. A lófogú srác kölcsönkérte a radírját, ő nem adta, mire Szlamalászló lebüdöszsidózta. Zsidóvagy temagad! – hadarta Öcsi gépiesen, aztán nagyot nyelt, defőleg büdös!!! A lófogú kajánul vigyorgott, beszélhetsz apuskám. Zsidó vagy te, csak rád kell nézni!

(Vámos Miklós: Zenga zének)

Németh Gábor: Mikor kerül ránk a sor?

Németh Gábor szintén erősen önéletrajzi ihletésű könyvében, amelyben egy gyermek szemszögéből idézi fel a hatvanas éveket,  így ír erről:

„Nehezen alszom el, mert gondolkodom.

Két kérdés vetődik föl, a lehető legélesebben.

Miért nem mondták meg a szüleim, hogy zsidók vagyunk?

Mikor kerül ránk a sor?

Hogy igazuk lesz-e majd a valakiknek, az nem merült föl. Hogy lesz-e rá igazi okuk. Az igazi ok ugyanis megvan. Megvan a zsidó szó. Egy ismeretlen nyelven azt jelenti, bűnös. Teljesen világos volt hogy bűnösök vagyunk. Hogy elkövettünk valami jóvátehetetlent. Vagyis hát követtek el a zsidók, mert én semmire nem emlékszem, a zsidó családom követhette el, vagy még régebbi zsidók, valahogy kiderült, hogy zsidónak  lenni családi dolog, ha zsidó a családod, te is zsidó vagy, részesedsz a családi zsidóságból. A zsidó jó szó, sokszor kimondod és meghozza az étvágyat, összegyűlik a számban a nyál, rossz szó a zsidó, mert félelmetes, olyan mint egy görcsös mutatóujj, mint a boszorkány ujja, ahogy feléd bökdös, vagy pont ellenkezőleg, olyan, mint a csirkecsont, amit Jancsi dug ki a rácson a boszorkánynak, kidugja a csontot, és azzal boszorkány lesz maga is.

Zsidó, zsidó, zsidó, zsidó, zsidó.

A hazugság az, hogy hazudnak nekem, az volt a legegyszerűbb dolog, hazudnak, persze, mert szégyenkeznek. Naná. Szégyenkeznek és még egy darabig meg akarnak kímélni. Nyilván azt akarják, maradjak még egy darabig gyerek. Gyere, ahogy Móric elképzeli.

Szégyenkeznek a bűn miatt, amit elkövettünk.

Nem lehetett megkérdezni.

A zsidó szégyen olyan mélyen volt, ahová nem hatolhattak el kérések.

Egyszerűen nem volt rá szavam. És nem volt szabad szembesítenem őket a saját képmutató hazugságaikkal, nem viseltem volna el, hogy előttem kell lesütniük a szemüket, mikro a szemlesütés normálisan egy gyerek dolga volna. Nem lehetek az apjuk,a gyerekük helyett. Találgatni kellett volna, de nem volt miből dogoznom. A bűn, a büntetés valószínűtlen mértéke miatt, elgondolhatatlannak bizonyult Akkora bűn, hogy meg sem kell újra csinándod.  Pont elég, hogy a régi zsidók megcsinálták.

Örökölni muszáj a bűnt, mint egy lakást.

Vártam, hogy mi lesz.

Mert mutatták a tévében, hogy nincsen vége. Tudtam volna anélkül is, de azért mutatták, nehogy elfelejtsem. Az ajtórésből tudtam nézni a tévét, csak onnan nem hallatszott minden. A híradóban muttták, ez egész várost döntöttek rájuk, vagyis ránk, aztán kicibálták a poros halottakat a széttört gerendák alól.  Szkopjéban vagy hol. A múlt héten, vagy nem, tegnapelőtt. Mondjuk, amíg fociztam a Szent István parkban.”

(Németh Gábor: zsidó vagy?, 2010)

Pesti Sólet, 2018, február-március

Zsidó temető Pristinaban (Koszovó)

Az ortodox temető sarkában egy kis zsidó rész is van Pristinában, Koszovó fővárosában.(Pristina, Kosovo)

A koszovói zsidók történetéről majd legközelebb, most csak pár kép a sírokról.

És pár másik sír is a temetőből:

És még ilyen is akadt.

A magyar parlament a német megszállásról

„Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” – írja többes szám első személyben a most éppen hatályos alkotmány. Miközben vagyunk azért jó páran, akik mindezt ennél a leegyszerűsítő és felmentő mondatban megfogalmazottnál árnyaltabban látjuk.

„A német megszállás egy olyan katonai akció volt, amelyet követően a király nélküli királyság kormányzója a helyén maradt, a magyar államapparátus folytonosságát nem megszakítva zavartalanul továbbműködött, és az akkori hatalmi elit nem jelezte a lépés illegitim voltát. Mindez valószínűleg összefüggött azzal, hogy a megszállást megelőzően ugyanez a hatalmi elit nyitott volt mindazokra az érdekekre, értékekre – egyszóval politikára –, amelyeket a német megszállás brutálisan realizált. Különösen az utólag született emlékiratokból tudjuk azt, hogy a folyamatokat viták, eltérő politikai szándékok színezték, s azt is, hogy közülük nem mindenki örömként élte meg a közvetlen német katonai jelenlétet.” – írja Gerő András történész-professzor egy a vs.hu internetes oldalon megjelent írásában. (A német megszállás az addigi magyar politika folytatása.)

Most mindennek illusztrációjára csak egyetlen dolgot idézzünk fel. Mit tett a magyar parlament 1944. március 19-e után.

A március 19-én megjelent vasárnap reggeli lapok az MTI-re hivatkozva azt közölték, hogy a képviselőházat március 22-re összehívták. Ezt azonban még a Kállay Miklós vezette kormány rendelte el, mit sem sejtve a megszállásról. A magyar képviselőház 1944. január 25-én tartott utoljára ülést. A hosszú szünet alatt a kormány, törvényes felhatalmazás alapján rendeletekkel kormányzott, amelyeket időnként be kellett mutatnia egy 42 tagú, úgynevezett országos bizottságnak.  Ennek az „országos bizottságnak” a soron következő ülésére március 22-én került volna sor, ám a lapok, amelyek egyébként hallgattak a német bevonulásról, azt közölték, ez az ülés elmarad.

Így aztán különösen nagy érdeklődéssel várta a politizáló közvélemény a parlament 22-i ülését, ahol a „további teendőkről” is határozni kellett volna.

Vasárnaptól szerdáig a Gestapo, minden valószínűség szerint előre elkészített listák segítségével, már letartóztatta a legfontosabb baloldali vezetőket és azokat, akiket a németekre veszélyesnek tartottak.

A visszaemlékezések szerint már csak azért is sok újságíró szorongott a T. Ház folyosóin, mert kíváncsiak voltak arra, akad-e olyan képviselő,a ki szóvá meri tenni a Ház nyílt ülésén mindazt, ami történt.

Közi Horváth József kereszténypárti képviselő, - amúgy katolikus pap, és újságíró - állítólag egyébként Berecz Lajosnak, a Pesti Hírlap főszerkesztőjének a rábeszélésére engedve, hajlamosnak mutatkozott arra, hogy szót kérjen e kérdésben. A németek erőszakos lépése nemcsak az ország függetlenségét taposta el, hanem, mivel több képviselőt is letartóztattak, közvetlenül érintette az egész törvényhozást, annak szuverenitását, mentelmi jogát.

Tasnádi Nagy András a képviselőház elnöke, korábban az Imrédy majd a második Teleki kormány igazságügy minisztere, ahogy megnyitotta az ülést, azon nyomban azt javasolta, azt bizonytalan időre napolják el. A parlamenti napló szerint „élén helyeslés a jobb- és baloldalon” fogadta a javaslatot.  A jegyzőkönyv azt is rögzíti, hogy Közi-Horváth József közbekiáltott „Szót kérek”. Mire zaj és felkiáltások a jobboldalon: „Nem adjuk meg.”

Közben az elnök feltette a kérdést, elfogadják-e az ülés azonnali berekesztéséről szóló javaslatát. Ezt felkiáltással elfogadták, mire Közi-Horváth újra  közbekiáltott: „A mentelmi jog megsértését jogom van bejelenteni.”

Mire egy különösen cinikus képviselőtársa, bizonyos Kölcsey Ferenc  odaszúrta neki: tessék írásban bejelenteni.

Az elnök kihirdette az eredményt: „Az ülést bezárom”. Mire „Éljen az elnök! Éljen a kormányzó!” – felkiáltásokkal a képviselőház még szabadlábon lévő tagjai felpattantak a helyükről és így ünnepelték azt a kormányzót, aki a német megszállás után is a posztján maradt, s nyilvánosan, különösebben nem lépett fel a szuverenitás elvesztése ellen. Sőt, azzal, hogy maradt a kormányzói székben, mintegy legitimálta is azt. A magyar képviselők tehát nem kívántak, nem mertek a német megszállásról beszélni.

A parlamenti napló azonban nem mindent rögzített. Ám a korabeli feljegyzésekből, a  visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a képviselők megakadályozták azt, hogy Közi-Horváth legalább nyilvánosan beszéljen a megszállásról, a szuverenitás elvesztéséről. Az akkori magyar képviselőház tagjainak többsége ezzel úgy tett, mintha mi sem történt volna. Hallgatásukkal és egyetlen becsületes társuk elhallgattatásával maguk is azt sugallták, német csapatok jelenléte ide vagy oda, itt minden megy tovább.

Ha a napló nem is rögzítette, az újságíró karzaton lévők hallották, hogy Közi-Horváth tiltakozott a német megszállás ellen, tiltakozott magyar képviselőknek idegen állam rendőrsége által történt lefogása ellen. Közben a kormánypárti, az imrédysta és a nyilas képviselők teli torokból kiáltoztak, hogy a bátor pap szavait elnyomják.

Közi-Horváth tehát immár nekik címe

zve a szemükbe vágta: „Hallatlan, hogy a saját miniszterelnökük elmondását tudomásul sem veszik! Keresztes-Fischert is lefogták, a magyar belügyminisztert! Hallatlan, hogy a magyar képviselőházban ne lehessen szóvátenni a magyar kormány tagjainak letartóztatását!”

Van még egy tanúk a történtekre. Mester Miklós államtitkár mondta el egy Bokor Péternek adott életútinterjújában a történteket, igaz, jó harminc évvel később:

„Mester: Németh Andorral találkoztam. Azt kérdezte tőlem: Bent voltál a Parlamentben? Mondtam: Nem voltam bent, nem tudtam bemenni! Ekkor ő mondta el nekem azt, hogy Közi Horváth József felszólalt, rázta az öklét és piros arccal, valósággal kiabálva kérdezte: <> De ezt Németh Andor úgy mondta, hogy nemcsak én hallottam, hanem a többiek és. Elég nagy volt az ijedelem, mikor ő ezeket elmondta, azok közt, akik ne voltak bent a parlament ülésén. Íme, erre a jelenetre emlékszem március 22-én.

Bokor: Azt hiszem, ez egy fontos esemény.

Mester: Nagyon fontos esemény.

Bokor: Úgy, ha nem tévedek, Közi Horváth József volt az egyetlen a Parlamentben, aki a parlament fórumán tiltakozott a megszállás ellen.

Mester: Kérem, ő volt egyedül., aki ez ellen tiltakozott. Annak idején 1941-ben a a háborúba lépés ellen sem tiltakozott senki a parlamentben.  Ez az igazság. Szóval, ez a Közi Horváth részéről egy bátor kiállás volt.”

Tegyük hozzá még egyszer, éppen a képviselők voltak azok, akik megakadályozták, hogy Közi Horváth a házszabálynak megfelelően felszólalhasson, megkérdezhesse, mi történt a letartóztatott képviselőkkel, tiltakozzon a megszállás ellen..

Korabeli feljegyzésekből azt is tudjuk, hogy a kormányzó ünnepléséhez nemcsak az imrédysták csatlakoztak, hanem még a nyilasok közül is jópáran.

Tasnádi Nagy András házelnöknek tehát komoly szerepe volt abban, hogy a magyar országgyűlésben, legalábbis a nyilvános ülésen, nem eshetett szó Magyarország megszállásáról, így a parlament ebben mintegy bűntárs lett.

A plenáris üléseken, a szokás szerint, a legvégén ismertette a jegyző röviden a jegyzőkönyvet és a házelnök külön megkérdezte, hogy azzal kapcsolatban van-e valakinek észrevétele, kimaradt-e belőle valami lényeges. Ám ezen az ülésen ez is elmaradt, az elnök nem akart lehetőséget adni még így sem arra, hogy valaki reklamáljon. Berekesztette az ülést és kiviharzott a teremből. Ugyan a képviselők még az ülésterem közepén összegyűlve egy darabig vitatkoztak, például Kölcsey István képviselő azt is felrótta Közi-Horváthnak, hogy izgága magatartásával megzavarta alkotmányos munkájukat.

És itt álljunk meg még egy pillanatra, Közi-Horváth volt az, aki 1944. november 2-án, ismét figyelmeztette képviselőtársait, hogy „illetéktelen személyek törvénytelen módon magyar állampolgárok ezreit hurcolják el.” Emiatt Beregffy, nyilas honvédelmi miniszter behívatta frontszolgálatra, ahonnan – kalandos úton – sikerült visszatérnie Budapestre a főváros körülzárása előtt. A felszabadulás után a kommunista rendszerrel szemben is fellépett, emigrálni kényszerült, Németországban halt meg. Tasnádi Nagy András  a nyilas hatalomátvételt követően elnökségi tagja lett az általuk felállított Törvényhozók Nemzeti Szövetségének, a Szálasit elfogadó parlamentet vezette, ezért a háború után a népbíróság  mint háborús bűnöst halálra ítélte, amit kegyelemből életfogytiglani börtönre módosítottak. A fogságban halt meg 1956 nyarán.

De vissza ’44-hez. A másnapi lapok természetesen nem számoltak be Közi-Horváth próbálkozásáról, így a közvélemény csak annyit tudhatott, hogy a képviselőknek nincs semmi kifogásuk a történtek ellen.

Szerda este az MTI azt jelentette, hogy „kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra.” Egyúttal azt is bejelentették, hogy  a”közösen viselt háború” sikereinek előmozdítására új kormányt nevezett ki a  kormányzó, amelynek megalakításával Sztójay addigi berlini követet bízta meg.

„A két szövetséges kormány egyetért abban, hogy a megtett intézkedések hozzá fognak járulni ahhoz, hogy a magyar és német nép közötti régi barátság és fegyvertársi együttműködés szellemében Magyarországnak minden segítő eszköze a közös ügy végső győzelme érdekében latba vetessék.”

De miért hallgatott a sajtó a valóságról?

Március 22-én Haeffler István a miniszterelnökség sajtófőnöke bizalmas utasítást adott ki, amely szerint „A sajtó meleg hangon üdvözölje azt a tényt, hogy a két szövetséges kormány megállapította a régi hagyományos barátságot és fegyvertársi együttműködést. (…) A továbbiakban a sajtó igen meleg hangon köszöntse ennek a hagyományos baráti és fegyvertársi szellemnek a nevében a hozzánk érkezett német csapatokat.”

Miután a maradék demokratikus, baloldali lapokat betiltották, köztük a  Népszavát, a Magyar Nemzetet, a Mai Nap-ot is, számtalan újságírót letartóztattak, a jobboldali lapokra maradt, hogy vezércikkek egész sorában köszöntsék a Magyarországot megszálló csapatokat.

Semjén lelövi a Mikulás rénszarvasát

Roráté után az első dolga volt lelőni szegény Miklós Püspök kis szánhúzóját.

Miért kell meghalni a Szent Imre sürgösségi részlegén

A jó hír az utcán hever, csak le kell érte hajolni. Én kifejezetten örülök és hálás vagyok azért, hogy ezentúl minden kórháznak minimum heti két jó hírt kell előállítnia és a Jóhírügyi Minisztériumba felküldeni a terjesztés végett.

Elegünk van azokból a liberálbolseviki sorosos időkből, amikor elárasztották a sajtó erre fogékony részét a rossz hírek. Le a rosszhírekkel. Vigyázz, te sötétben bujkáló rémhírterjesztő.

Hála persze pártunk és kormányunk (a tiéd) valamint Mészáros Lőrinc és H. Pecina büntetett előéletű fáradságot nem ismerő igyekezetének, azok a lapok rádiók, tévék és internetes fórumok, amelyek képesek voltak, rossz híreket közölni, kérdezni netán kritikus hangot megütni, elnyerték méltó büntetésüket a teljes megsemmisülésben.

Így aztán, ha nem is állna elő a heti két jó hír egészségügyi intézményenként, akkor sem lenne olyan nagy baj – mert az orvoshiányról, a végtelen várólistákról, a belátható időn belül csak pénzért elvégeztethető vizsgálatokról úgysem jelenne meg sehol semmi.

Na de így, hogy az erre felállított kis kultúrbrigádok szakmányban gyártják a jó híreket, mégiscsak más.

Mondjuk, azt nem tudom azért, hány jó hír kell annak a ténynek a kiegyensúlyozására, hogy a Tétényi úti Szent Imre kórház sürgösségi részlegén édesapám a minap a 12 órás várakozást nem élte túl, s jó hírek ide-oda elhalálozott.

Nyilván, persze aznap is volt egy csomó beteg, aki túlélte. S nem egy közölök gyógyultan távozott, úgyhogy most kár lenne ezen a dolgon fennakadni.

Van ilyen. Pár hónapja egy kilencven feletti rokonomat kellett kimenteni a Honvéd sürgösségi részlegéről, ahol 10-12 óra várakozás után világosan látszott, hogy jó hír nekünk aznap ott nem terem.

A folyosók, a betegekkel együtt úgy néztek ki, mintha egy első világháborús rémfilmben statisztáltak volna. Földön fekvő emberek, jajgató népek  - szemmel látható fejetlenség és teljes tanácstalanság.

Jó hír, hogy végülis sikerült fognom egy egészségügyi szakdolgozót, aki némi rábeszélésre kiszedte a már rég lefolyt infúziót a majdnem paciens kezéből s így a mentőbejáraton át angolosan távozhattunk, mielőtt nagyobb baj történt volna – ezt a kalandot túlétük, s ezt bátran ajánlom egy jó hírnek arra a hétre.

De ugyaninnen felidézhetném azt az esetet is, amikor egy súlyos szédülésre panaszkodó beteg könnyelműen felállt a helyéről, hogy elmenjen pisilni, s mire visszatért, ketten szorongtak a helyén, őt meg, miután a szédülés miatt állni nem nagyon tudott, gondosan és szakszerűen betámasztották egy ajtó mellé.

Még jó, hogy a betegek között akadt egy, aki ismerte a csíziót és tudta, hogyan kell ügyesen kiékelni a dülöngélő pacienst, mert a szakszemélyzet nem ért rá vele foglalkozni. Valóban egy perc megállás nélkül lótott futott - de hát ennyien maradtak le a londoni járatról, mit tegyünk.

A lényeg, hogy jó hír van, és lesz is. Gondolom a bejáratnál egy csinos kis faliújságot helyeznek majd el, ahol összegyűjtik ezeket, és így az ember, miközben a proszektúrán áll sorban majd értesülhet arról, hogy mi minden szép és jó történ itt már megint az elmúlt napokban.

És akkor lelke megvigasztalódik, szíve megkönnyebbül – lehet, hogy nem is volt az a 12 órás kis várakozás a sürgösségin, itt minden a legnagyobb rendben van és a papám ott vár rám az elsőn, a szép, tisztára húzott ágyban, a modern kórteremben?

Valóban, szakmailag szép kihívás lesz megalkotni ezeket a hatásos és jó hírecskéket – gondolom nem is megy az ilyesmi olcsón. Még szerencse, hogy Mészáros Lőrinc nyilván ehhez is ért, és egy gyorskezű PR, marketing cég közbeiktatásával pár milliárdért kitűnően megoldja.

S valóban, a jó hír ma már minden sarkon megterem. Csak le kell ére hajolni. A stadionok úgy nőnek ki a földből, mint a gomba eső után. Negyedvonalbeli suhancok foci címén egy egyetemi tanár fizetésének a többszörösét húzzák. A kisvasút elérte a Bajkál-Amúr vonalat, a Kósa család környezetében örvendetesen ellenek a kocák – EU-s pénzekkel kitömve.

S mióta elkezdtem fel olvasni ezt a kis szösszenetet, Mészáros Lőrinc többet keresett, mint egy tanár egész életében,

Szóval, a sürgösségi részleg akár gyors is lehetne és páran, akiknek nem kellene meghalnia, életben maradhatnának. De ez nem lenne jó hír, csak normális.

A jó hír, hogy lassan elkészül a királyi vár, tróntermestől, milliárdos berendezésestűl.

-->

Miközben mi a sürgösségin végezzük.