Halpiac San Donatoban

Kiskirályfit vacsorára - vagy hogyan győzzük le a Sárkány legyőzőjét

Ez egy példabeszéd. Értse, akink érenie kell.
(Klubárdió)

A hegyek Monte Casino és San Donato között

És ez csak a bemelegítés. Még sok-sok kép jön a következő napokban. Igen szép környék és a nap is rendesen süt. Így aztán az ég szabályszerűen kék és még a fák is zöldek. A medvék pedig barnák.

Egy szokatlan életmentő akció a Nagymező utcai Teréz templomban - ha tud róla, írjon

Ennek a furcsa zsidómentő történetnek sok elemét ismerjük, de számtalan szereplőjét még nem találtuk meg. Hátha e cikket olvasva még előkerülnek olyanok, akiknek személyes emlékük van az 1944-es őszi ünnepek környékén történt dolgokról.

  

Részlet egy nyilas lapból

1944-ben a magyarországi zsidóság végveszélybe került. Május közepétől néhány hét alatt deportálták és meggyilkolták a vidéki zsidóság döntő többségét.

Budapestre ekkor még nem került sor, de aki csak egy kicsit is ismerte a történteket joggal tarthatott tőle, hogy a tömeggyilkosság sorozat nem áll meg a főváros határánál.

1944 július 7-én jelent meg a főváros rendelkezése arról, hogy a zsidóknak minősülő személyeknek el kell hagynia otthonukat és úgynevezett csillagos házakba kell összeköltözniük. Így az embereket nem csak tulajdonuktól, ingatlanuktól fosztották meg, de megteremtették az alapját annak, hogy később, az egy helyre költöztetett zsidókat, könnyen, gyorsan lehessen majd deportálni és a halálba küldeni. Ekkor körülbelül negyedmilliós volt a budapesti zsidó közösség.

Természetesen – bár a legtöbben nem merték elhinni a valóságot, hogy a magyar állam halálra ítélte őket – azért megindultak, ha lassan is a mentő-önmentő akciók.

Adjuk át a szót a kor krónikásának, Lévai Jenőnek:

„Híre terjedt hamarosan, hogy a katolikus klérus, főképpen Serédi Jusztinián hercegprímás közbenjár az áttért zsidók érdekében. A hírnek volt alapja. Érthető tehát, hogy az életéért remegő, s minden szalmaszálba kapaszkodó pesti zsidóság egész nagy hányadán valósággal „kitérési láz” vett erőt. Különösen a terézvárosi plébános hivatalát ostromolták meg június végén, július elején az áttérni szándékozók. Tumultuózus jelenetek zajlottak le a Nagymező utca és a Próféta utca (ma Hegedű utca – DJ.) között felsorakozó sárga csillagos tömegben. Lökdösték, ütötték, verték egymást a zsidók: ki juthasson előbb keresztvíz alá. A tömeggel szemben a plébános és káplánjai tehetetlennek bizonyultak, de feltűnt az a „hitbuzgóság” a nyilasoknak is, akik élesen támadták a zsidókon túl a katolikus papságot, sőt a katolikus egyházat is. Ám ezzel sem elégedtek meg, hanem belekötöttek a templom előtt tömörült zsidókba is. A megbotránkoztató utcai jelenetek úgy elszaporodtak, hogy az érseki helynök kénytelen volt beleavatkozni. A plébániák ajtaját bezárták, s táblákon közölték; az áttérések szünetelnek.

Ezentúl az egyes zsidó házakban megbízottak írták össze az áttérni szándékozókat, csoportokba gyűjtötték őket, s egy-egy vallástanár vezetésével többnyire az óvóhelyen 3 hónapos tanfolyamokat indítottak. Természetesen e téren is sok a visszaélés. Pénzért azonnal is kiállítottak keresztleveleket, s hamis vallástanárok is tartottak térítő tanfolyamokat, állítottak ki katekumen-i bizonyítványokat. (A keresztény beavatás szentségeire készülő felnőtt) Itt jegyezzük meg, hogy ténylegesen is igen sokan hagyták el vallásukat, bár igen nagy százaléka a jelentkezőknek később megbánta tettét és visszalépett. Érdekes számadat: a VIII. Népszínház u. 31. alatti hatalmas csillagos házból 240-en jelentkeztek a tanfolyamra, s végül mindössze 14-en tértek át. A július–augusztusi sűrű légitámadások alatt aztán az óvóhelyeken érdekes és jellemző jelenetek zajlottak le. Katekizmusokból tanultak, és egymást kérdezgették az áttérő-jelöltek, s ugyanakkor ijedtükben és félelmükben héber imákat mormoltak. A „Smá Jiszráel”-t a szeplőtlen fogantatás és a szentségek mibenlétéről folyó értekezés váltotta fel. Ilyen óvóhelyi diskurzusok során hangzott el ez a jellemző mondat:

– Minden jó lenne a katolikus vallásban, csak térdelés után nem tudok felkelni.

Hatalmas molett hölgy panaszolta így el keserveit barátnőjének az elemi iskolás katekizmus lapjait gyűrögetve.

A három hónapi tanulási idő – véletlen végzetszerűséggel – éppen a zsidó ünnepekre esett. Az újév és a hosszúnap templomba járói között is tömegével voltak a kitérésre jelentkezettek. A templomi prédikációk közül különösen Hevesi Ferenc dr. ostorozta a szószékről élesen a hitehagyottakat. A prédikáció hatása nagy volt, s a templom elhagyása után Wosner templomgondnok a padokban néhány katekizmust talált. Talán jelképül, hogy azok tulajdonosai letettek áttérési szándékukról. Ugyanakkor a hithű zsidóság körében valósággal „vallási téboly” tört ki. Különösen sűrűn és napjában többször mondották el a könyörgő imát, a Sma Jiszraelt”

(LévaiJenő: Csak ember kezébe ne essek én, Múlt és Jövő Kiadó, 2016)

(Lévai Jenő életéről itt olvashat)

Eddig Lévai beszámolója. Ma már tudjuk, a kikeresztelkedés nem mentette meg az embereket. A németek és a magyar hatóságok „a zsidókra” vadásztak, legyenek keresztények vagy zsidók. Őket ölték meg.

S az is nyilvánvaló azok a keresztény papok, akik mégis vállalták, hogy egy efféle mentőakcióban részt vesznek, maguk is nagyot kockáztattak. Elég csak belelapozni a korabeli nyilas hecclapokba, milyen durván támadták ezért a zsidóknak segíteni szándékozókat.

Hiszen azok a papok, akik kereszteltek, tudták, nem „megtértek” új „hiveik”, hanem az életüket mentik.

A terézvárosi templom plébánosa abban az időben dr. Hévey Gyula volt. Több ezer – egyes számítások szerint akár 30 ezer – embert is megkeresztelt, nem törődve a veszéllyel és abban bízva, hogy ezzel megmentheti őket.

Nagyon sokat segített

S, hogy mennyire tisztában volt azzal, mit is tesz, az is bizonyítja, hogy amikor családok jelentkeztek keresztelésre, mindig előbb a szülőket keresztelte. Így, amikor az anyakönyvbe be kellett írni a szülők vallását, már a valóságnak megfelelően írhatta oda, hogy a szülők római katolikusok.

A nyilas lapok támadása ellenére a keresztelések csak az ostrom legdurvább napjaiban álltak le. A háború után a túlélők döntő többsége levetette a kereszténységét – de az biztos, hogy Hévey azt mutatta, akadt segítőkészség a társadalomban.

Ahhoz, hogy többet tudjunk erről a történetről keressük azokat, akik tudnak róla valamit. Kérem, ha van erről ismeretük, írjanak a desijanos@outlook.com címre levelet.

Konrád György :(

Sokat, sokat kell rá emlékezni.

Szkopje, a rémségek kedves városa

Szkopje nem egy különleges pontja a világnak. Ám Orbán V. nagy barátja, egy bizonyos Gruevszki nevű fazon, miközben beleturkált az államkasszába, lehallgattatta a fél országot, még arra is maradt ideje, hogy monumentális, ám borzasztó szobrokat és rémisztő épületeket emeltessen a városban. (Mondjuk, legalább stadion nem készült  - ez is valami. és biztosan egy bronzoroszlánon is sokat lehet fogni. Ráadásul itt van egy tucat, nem beszélve a Nagy Sándorokról és Angelina Jolie külsejű édesanyjukról.)

mindenesetre, ha a Gruevszki nevű migráncs itt városépítészeti tanácsadó lesz, akkor sírva kell elrohanni.

De ez most Szkopje. Amúgy a népek kedvesek és mosolygósak. A nap is sütött. Rondának ronda, de sebaj.

Hajó a ködben - ZÁVADA PÁL új könyve

A kortárs magyar irodalom egyik legkitűnőbb szerzője, Závada Pál újabb izgalmas, a múltról (is) szóló kötettel jelentkezett. A Hajó a ködben a háború előtti egyik leggazdagabb magyarországi család sorsát mutatja be: a csepeli óriásgyárakat birtokoló Weiss Manfréd família megmenekülését idézi fel a holokauszt idején. Persze, még ha helyenként meglehetősen hűségesen követi is a valódi eseményeket, a könyv ahogy ezt Závadától már elvárjuk, nem csak történelem, hanem alapvetően izgalmas regény, személyes sorsok, szerelmek, intrikák sora is.

Szerzőnk a Kótelnál

Még akkor is, ha Závada regényeinek keretét általában a történelem adja. A múlt, a maga sok letagadott rémségével és hazugságával. „Az egész huszadik századi történelmünkről nagyon hiányos a tudásunk, és ez különösen igaz azokra az eseményekre, amelyekkel kapcsolatban a legtöbb bűntudatunk kéne, hogy legyen” – mondta egy interjújában. Amikor kizökken az idő – s az elmúlt századokban mikor nem kellett volna azt a kizökkent időt valakinek helyretolnia – akkor sok olyan választás elé kerülnek az emberek, amelyeket a boldog békeidőkben elkerülhetnek. Gyakran élet és halál kérdésében kell dönteni. Sokan sokszor álltak a rossz oldalra, tudatlanságból, butaságból, az erkölcsi érzék jóhiányából vagy éppen nacionalizmustól, rasszizmustól fűtötten. Az utókor ezeket a döntéseket nem egyszer „történelmi hibának” nevezi és a kínos ügyeket igyekszik letagadni vagy éppen tisztára mosni az elkövetőket a szembenézés helyett. Klasszikus példája ennek Závada művészetében az Egy piaci nap című regénye, illetve az ebből készült színdarab, amelyet még mindig telt házakkal játszanak a pesti Radnóti Színházban, amelyik a második világháború utáni egyik magyarországi pogromról szól, amikoris holokausztot túlélt embereket vernek agyon egy kis magyar településen, a felheccelt, elszabadult emberek.

Éppen itt üldögéltünk, amikor e-mailon megjött a könyv címlapja-

A regény, és a színdarab, Kunvadason játszódik, de aki csak kicsit is ismeri a történelemnek ezt a szeletét az hamar rájön, hogy az 1946-os kunmadarasi pogromot rekonstruálja, meglehetős pontossággal. Ám azzal, hogy fiktív helyre teszi, egyrészt megnyitja a lehetőséget a szerző előtt, hogy szereplői nevében gondolkozhasson, érezhessen, beszélhessen – anélkül, hogy számon lehetne rajta kérni, hogy „hát aztán azt honnan tudja.” Másrészt egyetemessebbé teszi ez az írói eszköz a művet. Ez ettől kezdve nem a kunmadarasi szégyenteljes gyilkosság, ahol túlélő zsidókat gyilkolnak meg brutális kegyetlenséggel a szomszédaik. Hanem annak a története, hogy a tudatos uszítás, a politika gátlástalan ellenséggyártása milyen következményekkel járhat.

Amíg a kunmadarasi/kunvadasi történet egyszerű, hétköznapi, sokszor iskolázatlan falusi emberek között játszódik, a Hajó a ködben-nek a fontos szereplői a magyar elit tagjai.

A csepeli Weiss Manfréd Művek Magyarország legjelentősebb ipari kompelxuma. Weiss Manfréd halála után lányainak a férjei (a vők) veszik át az irányítást, köztük a legtehetségesebbnek tartott Chorin Ferenc. A magyar ipar egyik legfontosabb szereplője, Horthy közeli ismerőse, a vagyonos osztály egyik közismert tagja.

Sikertörténet, bárói rang, közmegbecsülés, a legvagyonosabb úri osztály életmódja, felsőházi tagság, politikai befolyás és kapcsolatok a legfelsőbb körökkel.

S bár a család tagjai – kevés kivétellel – már sem hitben sem lélekben nem zsidók, bizony 1944-ben mégiscsak azzal kell szembesülniük, hogy egyszercsak megint „zsidók”’ lesznek és nem iparbárók.

A „zsidók” osztályrésze pedig ekkoriban Magyarországon a kifosztás, összegyűjtés, deportálás majd a megölés.

De van-e elég kapcsolata, ereje, ügyessége és pénze ennek a hatalmas családnak, hogy megmeneküljön?

Az, hogy a gyáraiakat átengedik a német haditermelésnek egy idő után már kevés.

A zseniális üzletember, a legfelsőbb körök tagja Chorin egyszercsak egy ausztriai táborban találja magát.

A vég, úgy tűnik, feltartóztathatatlanul közeleg. Szegény vagy gazdag? Befolyásos vagy nímand? Mindenkire ugyanaz vár.

Ám ekkor, ahogy az életben is, a könyvben is, feltűnik egy furcsa SS tiszt, Kurt Becher, aki szokatlan üzletet köt Chorinon keresztül a családdal.

(Kurt Becherről magyarul Lévai Jenő, a vészkorszak egyik első történésze, írt egy érdekes könyvet: A fekete SS fehér báránya címmel.)

A tét nagy. Az életük. Hány embert menthetnek meg, hány kerülhet fel arra a vonatra, amelyik elviszi őket Magyarországról? Jöhet-e az egyik fontos szereplő szeretője is – mert persze a szerelmi szál ennek a Závada regénynek is igen fontos része, ahogy valószínűleg az életnek is -, vagy ő már nem fér be? És az ügyvéd, aki tető alá hozza a megállapodást? És lehet e hinni egy náci tisztnek? Vagy megegyeznek vele, átadják a vagyonukat, aztán kivégzik őket? Esetleg itt kellene maradniuk és segíteni másokat, amíg és ahogy lehet, felhasználva nevüket, vagyonukat, kapcsolataikat? És el szabad-e fogadni a náciktól egy tisztes vagyont, amivel aztán új életet lehet kezdeni a szabad világban? Esetleg, ha már megtartani nem lehet, a magyar államnak kellene adni a gyárat, mint a magyar nemzeti vagyon egyik igen fontos részét?

Yad Vashem - az elpusztitott zsidó közösségek névsora. Tótkomlóson született szerrzőnk.

Rengeteg kérdés, és elég, ha csak egyszer mellényúlsz, véged.

S hogy a könyv elég závadás legyen, ahhoz az is kell, hogy miközben meglehetősen pontosan követi a valódi eseményeket, megjelennek benne kitalált szereplők is, akik olyan finoman illeszkednek a történetbe, hogy olvasó legyen a talpán, aki rájön, kik is ők. Miközben gondolataikon, érzéseiken keresztül a valóságot ismerjük meg.

És ami a legfontosabb, a Hajó a ködben nem történelmi tanulmány, hanem egy izgalmas, fordulatos, változatos regény az eltagadott magyar/zsidó múltból. Sok fordulattal, izgalommal. Egy igazi Závada regény.

(Pesti Sólet, 2019. augusztus)

Dési János

 

A zsidó vallás lefokozása Horthy idején

A zsidók elleni jogfosztás-sorozatnak egy mára már nagyjából elfeledett állomásához érkezett a Horthy korszak 1942 nyarán. A Kállay-kormány ekkor fogadtatta el az 1942. évi VIII. törvénycikket, amely kivette a zsidó vallási felekezetet a bevett egyházak sorából.

Kállay Miklós felvonul/Fortepan fotó

Túl volt már ekkor az ország régen Európa első zsidótörvényén, a numerus clausus-on, vagyis azon a szabályon, amely megszüntette a zsidók jogegyenlőségét azzal, hogy ravasz módon korlátozta számukat a felsőoktatási intézményekben. Aztán 1938-tól sorban jöttek az „igazi” zsidótörvények, jogkorlátozó, jogfosztó szabályok. 1941-ben fogadták el az úgynevezett faji törvényt, amely nemcsak megtiltotta a zsidóknak minősített személyek házasságát „nem zsidókkal”, de – jobb szó híján használjuk most ezt a szót – faji alapon határozta meg, ki számít zsidónak.

Az 1942 tavaszán hatalomra került Kállay-kormány kétségtelenül kereste a kapcsolatot a szövetséges hatalmakkal, ugyanakkor a németekkel sem mert ujjat húzni. Ingadozott, ahogy akkor mondták: Kállay kettőst járt. Ugyanakkor, a törvényhozásban, az igazgatási apparátusban, a hadseregben és a sajtó jelentős részében felbátorodtak és erősödtek az antiszemita hangok. A munkaszolgálatra kötelezett zsidó férfiakat számtalan atrocitás érte.

A zsidó vallás recepcióját megszüntető törvény, ha úgy tetszik, közel sem járt közvetlenül olyan tragikus következményekkel, mint más zsidóellenes rendelkezések. Ugyanakkor jól beilleszkedik abba a sorba, amely a zsidók teljes jogfosztásához, kirablásához, összegyűjtéséhez, deportálásához, majd megöléséhez vezetett.

Miközben a zsidók jelentős része még ekkor is – sőt még két évvel később is – bízott a magyar állam lovagiasságában, abban, hogy ha ők hűséges polgárai az országnak, akkor az is megvédi majd őket, a viharfelhők gyorsan gyülekeztek.

Az egymást követő jogfosztó intézkedések, a megkülönböztetés azt mutatta a népnek, hogy a zsidókat ki lehet lökni a társadalomból, őket már nem védi a törvény, hanem üldözi, velük már bármit meg lehet tenni.

Sokszor előkerül, hogy a zsidótörvényeket azért kellett meghozni, hogy kifogják a szelet a nyilasok és a nácik vitorlájából. Kétségtelen Kállay nem engedte, hogy sárga csillag viselésére kötelezzék a zsidókat és a deportálások német követelésének is ellenállt. Dehát sokat mindez nem ért. A sorra megszavazott, elfogadott rendeletek mind-mind hozzájárultak, előkészítették a zsidók végzetét.

A magyar történelem szebb lapjaira tartozik, hogy a kiegyezés után nem sokkal elfogadták a zsidók polgári és politikai egyenjogúságát biztosító jogszabályt (1867. XVII. tc.), amely megnyitotta az utat a zsidók társadalmi felemelkedése előtt.  Jellemző a kor hangulatára, hogy a jogszabályt a képviselőház egyhangúan fogadta el és a főrendiházban is csak 4 ellenszavazat akadt.

Ezek után neves zsidó és nem zsidó közéleti emberek komoly akciót indítottak, hogy ne csak mint egyének, hanem, mint vallási közösség is egyenjogúvá válhassanak a zsidók. Vázsonyi Vilmos, Lőw Imánuel, Mezei Ferenc és Mezei Ernő, Márkus Dezső neve fémjelezte többek között ezt az akciót. Ebben a korban a keresztény, különösen a katolikus egyház, előjogokat élvezett, és nem kevesen akadtak, akik szerették volna ezeket megőrizni. Ám mind nyilvánvalóbbá vált, hogy egy polgári, fejlődő államot nem tarthat a feudális klérus a fogságában.

1892 elején a pesti hitközség dísztermében fogadták el azt a határozatot, amelyben a zsidó vallás teljes egyenjogúsítását kérték.

A polgári Wekerle kormány idején sorban születtek a modern egyházpolitikai jogszabályok, s ha nem is viták, összetűzések nélkül, de végülis 1895. októberében elfogadták az 1895. évi XLII. törvénycikket, amely a zsidó vallás recepcióját jelentette. Vagyis a zsidó felekezetek a „bevett egyház” kategóriájába kerültek, a nagy keresztény egyházakkal együtt. Vagyis ezeket a felekezeteket az állam az oltalmába vette, tagjainak szabad vallásgyakorlást biztosított, engedélyezte, sőt gyakran támogatta, szociális- és tanintézményeit. Önkormányzati jogokat adott nekik, belső működésüket nem háborgatta.

Nos, a Kállay-kormány ezt vonta vissza, amikor az izraelita felekezetet az „elismert” kategóriába lökte. (Kétségtelenül, volt ennél rosszabb is. A „tűrtek” csoportja, amelyek tagjai folyamatos hatósági zaklatásokat kellett, hogy elszenvedjenek, főként a kisebb szekták kerültek oda.)

Az „elismert” vallásfelekezetek jóval kevesebb joggal rendelkeztek és sokkal szigorúbb állami felügyelet alá kerültek, mint a „bevettek”. Korlátozták ingatlanszerzési képességeiket – a zsidó felekezeteknek ekkorra már és ekkor még – komoly vagyona volt. Jóval nehezebb volt és állami akarattól függött, hogy egyházközséget hozzanak létre. Szociális- és oktatási intézmények többé nem kaphattak állai támogatást. A jogszabály azt is leszögezte, hogy más felekezet tagja nem térhet át a zsidó hitre. (Az ún. harmadik zsidótörvény nem sokkal korábban már kimondta, hogy zsidó és nem zsidó nem házasodhat, sőt ez sok év börtönnel fenyegetett bűncselekménnyé vált – ahogy szexuális kapcsolatot sem létesíthettek zsidók és nem zsidók. S ezzel legújabb szabállyal egy utolsó kiskapu is bezáródott.

A Horthy kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök által aláírt törvény szimbolikus is volt – fontos lépés a teljes kitaszítás felé.

A cenzúrától sújtott korabeli zsidó sajtó azt hangsúlyozta, hogy mindez semmit sem változtat azon, hogy a zsidó hit szabályait meg lehet és kell tartani továbbra is, ugyanakkor elismerte, hogy mindez nehezíti a felekezet kulturális és szociális életét

A „bevett” egyházak vezetői nem különösebbentiltakoztak és nem fejezték ki szolidaritásukat – és ezek után mondani sem kell, hogy például politikai kapcsolataikat, főpapjaik felsőházi tagságát sem használták ki arra, hogy fellépjenek addigi „bevett” egyházi társuk mellett.

Az ország megállíthatatlanul sodródott a tömeggyilkosság felé.

(Pesti Sólet, 2019, augusztus)

Nagyon nagy gödi buli Gödön