Boszorkányok a parlamentben

Vigyázz, ha jön a seprű
Boszorkányok márpedig vannak. Ugyanis, konyhája csak azoknak lehet, akik léteznek. Mert a senki, nem mondhatja azt, hogy valaki, anélkül, hogy valaki ne lenne.

A boszorkányok tanyáján mindig nagy a nyüzsgés. Aki szombaton este szeretné ide elhozni a kedvesét, az jól teszi, ha már legalább két nappal korábban helyet foglal.

Aztán, nem könnyű parkolóhelyet találni a sok seprű között, amellyel a vendégek érkeznek. Pedig, mint tudjuk, iszik vagy vezet. Ön dönt. Aki seprűre száll – zéró tolerancia – az egy korty ital nem sok, annyit sem fogyaszthatna. A lapok így is tele vannak a legszörnyűbb ügyekkel. Hogy valaki részegen lefordult a seprűjéről, amikor nekiment egy denevérnek és mind a kettőjüknek annyi lett egy pillanat alatt. Nem ritkán ártatlanok esnek a hétvégén részegen repkedő boszorkák áldozatául. Mert ugye ezek a kis gonosz boszorkák nem bírnak magukkal. Elmennek a Boszorkánykonyhába, táncolnak, gonosz varázslatokat űznek, varanggyá változtatják a főpincért. Elcsavarják az ördögfiókák fejét, azokat magukévá teszik, közben meg nem egy közülük mértéktelenül iszik. Mi több, az utóbbi időben divatba jöttek a mindenféle bódító anyagok, és egyéb varázslatos szerek. Ettől persze a parti végére azt hiszik, képesek hazajutni a seprűjükön.

Amúgy a Boszorkánykonyhában mostanában a nagy kedvencek közé tartoznak a különféle varázskoktélok, amibe ha csak beleszagolsz, máris megcsap a bódulat. S mámorodban mindenféle rosszat kívánsz boszorkánytársaidnak. Mert a boszorkány éltető eleme, élete értelme a gyűlölködés és a rosszindulat. Sajnos, egy egész életen át nem könnyű egyenletes, magas színvonalon gyűlölködni és rosszindulatúnak maradni. Ettől aztán sokan depressziósak lesznek. A boszorkány, ha depressziós, akkor nevet és mosolyog. Társai ilyenkor teljesen hülyének nézik. Ha a helyzet sokat romlik, akkor be is csukják az elmeosztályra.

Nos, ehelyett inkább eljönnek a Boszorkánykonyhába, becsapnak, könnyed kézzel, lazán a gallér mögé egy ilyen koktélt. És az még szinte le sem ér a gyomrukig, már érzik azt a kellemes, bizsergető érzést, amitől azonnal képesek egy vaskos sértést odavágni a másiknak. Vagy csak leszólni a cipőjét. Még egy pohárka elfogyasztása után már a kartárs haját kritizálják, aztán a jellemét, a politikai állásfoglalását, netán a szexuális orientációján gúnyolódnak. És olyanokat gagyarásznak, hogy ez annyira hülye boszorkánynak, lassan elmehetne embernek is. Ez olyan súlyos sértés errefelé, ami vért kíván. Ilyenkor gyakran pofozkodnak, vagy molotov koktéllal dobálódznak. S miközben a kiérkező járőrök rutinosan szétválasztják őket, úgy sziszegik egymásnak a legaljasabb sértéseket. S ilyenkor mindegyikük boldog és elégedett.

Sajnos, mostanában ritkulnak ezek a víg hétvégék a Boszorkánykonyhában. Egyre több törzsvendéget elcsábított a politika.
A múltkor a parlament parkolójában már alig maradt hely a seprűmnek.

Csasztuskába oltott klezmer

Dorka örök

A Cafe Burger első ránézésre egy olyan igazi kellemetlen hely. Hosszú sor az utcán, mogorva jegyszedő, aki legombolja rólunk a belépőt, nagy melák őr, aki lökdösi a mulatozni vágyó fiatalságot, tömeg és füst és zaj.

Csak a második pillantásra derül ki, hogy a Cafe Burger tényleg egy igazi kellemetlen hely. De direkt ám. Legalábbis ezt hazudják a működtetői, akik biztosan eleve romlott emberek. Ugyanis normális lélekkel nem lehetünk büszkék arra, hogy itt a csillogó villogó új Berlinben egy vendéglátóipari egységet alapítunk, amelyik olyasféle hangulatot áraszt, mint a régi jó kelet-berlini időkben.

De láthatóan scheftet mindenre lehet alapítani és akadnak, akik élvezik a kényelmetlenséget, a személyzet udvariatlanságát és a vigasztalhatatlanul kopott berendezést. A Cafe Burger ma Berlinben a legnépszerűbb helyek közé tartozik, ami igen szomorú képet ad a felnövő ijfúságról.

Mert nem olyan ez, mint Budán a Bambi, ami egyszerűen csak úgy maradt, vagy az egyik utolsó e tárgykörben, a pesti Madách téri tejbüfé, amely éjjel-nappal várja az alkoholistákat a hetvenes évek hangulatában. Mert az ott nem díszlet, az maga a valóság. Felhozhatnánk még persze a romkocsmákat (hajh, egykoron a Ráckert, micsoda kalandok estek ott meg édes istenem), vagy a Corvin áruház tetején kialakított retro filinges itatót. De ezekbe szorult valami ötlet, valami kedves, ironikus báj. Egy fricska a múltnak. A kocsma poézise az.

A Cafe Burgerbe meg nem poézis szorult, hanem végtelen sok nagyrészt büdös ember. Aki mind egymás hegyén hátán csápol. És ezzel elérkeztünk jövetelünk céljához is. Hiszen éppen itt lép fel a Rotfront nevű zenekar. Tagjai büszke emigránsok – jaj már ez a szó is mennyi mindent elmond az egységesülő Európában. A Rotfront Jurij Gurzsi Russendiszkóssal és a mi Wahorn Simonunkkal, valamint a mikrofonnál Gryllus Dorkával nyomul. És az emberben legyen honfiúi tartás. Ha egyszer hazánkfiai és lányai (hú, de micsoda lány ez) lépnek fel Berlinben, mi meg éppen itt portyázunk, hát vétek lenne kihagyni az egészet.

Állítólag a banda manapság Berlin egyik legnépszerűbb bulizenekara. De az kiderül, a Cafe Burger előtért azért áll a sor, azért tűrjük a mogorva kasszírnő basáskodását mi is, és az igazi berlini fiatalok is, hogy együtt táncoljuk, énekeljünk erre a zenére.

Milyen is ez? Valaki úgy fogalmazza meg, hogy csasztuskák klezmerbe oltva, kelet-európai vastag mázzal leöntve. Egyszóval, vicces, vidám és korántsem túl bonyolult muzsika. Aminek édes zamatot, kedves bájt ad, hogy németül, oroszul és persze magyarul énekelnek felváltva, attól függően melyik művész melyik nyelvet beszéli, énekli.

Ha nem vagy színjózan, ha érzéked van a bulihoz, ha csak mulatni akarsz egyet valami eredetire, akkor tán ez az. Nem beszélve Gryllus Dorka mosolyáról és kecses táncáról.

Vasárnap este egyébként mifelénk az A38-as hajón lépnek fel. Egy jó helyen, végre nem abban a csúnya Cafe Burgerban.

Fenntről lefelé haladva

Ugrás a nagy semmibe

Az élet egyik nagy tanulsága, hogy mindig van lejjebb. Akad egy pillanat, amikor a legmagasabb pontra érünk. Ott egy gondolatnyit tán megállunk, aztán uzsgyi lefele.

Most már persze minden mindegy. Itt már nem gondolhatjuk meg magunkat és nem jöhetünk azzal elő, hogy bocs, de most jöttem rá, hogy egyrészt utálok ugrálni, másrészt nem szeretem a vizet, ami ráadásul biztosan hideg is, harmadrészt, csak most jut eszembe, nem érek én rá ilyen marhaságokra, sietnem kell haza, megígértem.

Jókor – felelhetjük erre. Most már csak tessék szépen, ügyesen zuhanni lefelé. A minimál program a túlélésé. Hogy ne csapódjunk a híd lábának, hogy ne egy méretes hasas legyen ebből az egészből, és még véletlenül se essünk bele egy hirtelen előtűnő motorcsónakba. Persze lehetnek ennél komolyabb reményeink is. Mondjuk, hogy szép kecsesen csobbanunk a vízbe, eleganciával és férfias könnyedséggel, hogy a túlpartról bámuló lányok könnyedén sóhajtsanak, amint a pillanatnyi riadalmat elfújja szívükről a langymeleg nyári szellő. Miközben mi peckesen kászálódunk ki a habokból, ép csak félresimítjuk a ránk tapadt sáros iszalagot és úgy jegyezzük meg, mint akinek az efféle ugrálás csak annyi, mint másnak az ugróiskola egyik kockájából átlépni a másikba, hogy nohát. Nohát, ennyi volt. Ugorjak tán még egyet? Ugorjak egy csavart szaltót, esetleg hátrafelé, becsukott szemmel és a többi.

A lányok meg persze majd megint sikongatnak, hogy juj, meg jaj, meg ne mondjál már ilyeneket. Persze vigyázni kell, mert nyilván ott áll az a fekete szemű, dévaj tekintetű, piros pólós, aki alig hallhatóan, eperajkait kicsit mozdítva megjegyzi majd, hogy: Ugorj! Hát persze, ha akarod, ugorj még egyet, esetleg csinálj egy csavart szaltót. Ugor, hátrafelé, meg becsukott szemmel, meg ahogy akarsz. Ugorjál tőlem, nyugodtan. És akkor talán. Akkor talán majd megmondom, hogy ráérek e veled este elmenni fagylaltozni, meg végigfutni itt a folyóparton le a hídig, Át a nagy réten, azon, amelyiken az a sok szép virág nyílik. Esetleg szedhetsz is majd nekem egy csokorra valót, vagy fonhatsz belőle egy koszorút a hajamba.

De a legfontosabb, hogy ugorj, ne legyél gyáva. Mit kell betojni ezen? Más is ugrott már csak azért, mert fagyizni akart velem, meg átszaladni a réten, meg ilyesmik. Nehogy azt hidd már, hogy te vagy az első. Megcsinálod. Csak gondolj erősen rám, ott a korlátnál, amikor eldöntöd, neki mersz e kezdeni. Ha már elrugaszkodtál, akkor meg már mindegy. Onnantól csak lefelé van. Nincs visszaút – egyenes a víz felé. De nem is a folyó a cél, hanem én. Hogy észrevegyelek végre, pedig te vagy a majdnem legkisebb, meg legvéznább és még vicceket sem tudsz jól mesélni, és a bélyeggyűjteményedre sem vagyok kiváncsi. De ha ugrasz, akkor egy pillanatra odanyújtom neked azokat az eperajkakat.

Biztos, valami ilyesmit fog mondani. Hű, de sokáig lehet itt zuhanni. Odaértünk már?

Munkásököl, a vasököl

Munka hadának a lépte dobog

Munkásököl, vasököl – odacsap, ahova köll. (Régi igazság)

Munka után, estefelé,
A nagyvilág az enyém, s a szívem övé
Őérte dolgozom,
Sok hosszú nappalon át
Pihen a gyár és pihen a gép
Nem kattog a szíve, ha jön a sötét
De mert az én szívem mégsincsen vasból,
Én megyek feléd. (Énekelte Jávor Pál, 1946-ban)

1950-53 között 115ezer sztahanovista oklevelet osztottak ki (Burget Lajos: Retró szótár)

A munka megvár, nem szalad el.
Dolgozz keveset, nem ér baleset.
Amíg itt csak fizetgetnek, addig mi csak dolgozgatunk.
Úgy álljunk a munkához, hogy mások is hozzáférjenek. (Hernádi Miklós: Közhelyszótár)


A munkások szerették a dalt és szerették a zenét. Ezzel könnyítettek a munkáséletükön. És az embertelenül nehéz munka közben rájuk fért a könnyítés (Marosán György: Tüzes kemence)


Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kénytelenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszontagságának, a piac minden ingadozásának. Ha a munkás kizsákmányolását a gyáros már annyira befejezte, hogy a munkás készpénzben megkapja a munkabérét, akkor megrohanja a burzsoázia többi része: a háztulajdonos, a szatócs, a zálogos stb. (Marx-Engels: Kommunista kiáltvány)

Két munkás szenvedett súlyos sérüléseket Budapest V. kerületében, amikor egy Vörösmarty téri építkezésen több métert zuhantak egy mélyedésbe hétfő reggel - mondta Molnár Péter, a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság szóvivője. (MTI jelentés)

Az állam akkor halhat majd el teljesen, amikor a társadalom megvalósítja majd ezt a szabályt: „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint”, vagyis, amikor az emberek annyira hozzászoknak majd az együttélés alapvető szabályainak megtartásához és amikor munkájuk annyira termelékeny lesz, hogy önkéntesen fognak képességeik szerint dolgozni. (Lenin: Állam és forradalom)

Minden munkás tudja, hogy összehasonlíthatatlanul jobb olyan pénzből kiadni Lenin műveit, amely a burzsoáziától származik — véletlenszerű adomány formájában, mint abból az összegből, amelyet az orosz munkásoktól és parasztoktól szednénk össze arra a célra, hogy a bolsevik leninisták elleni rágalmakat terjesszük. (Lev Trockij: levél a szovjetmunkásokhoz)

Hogyha nem bírunk mi itten megélni,
Kénytelenek leszünk mi innen elvándorolni
Sebaj, sebaj, éljen a munkás, éljen a jog
Éljen a munkás, éljen a jog. ( Munkás-dal)

Mit csinál legelőször a munkás, ha leesik az állványról?
- ???
- Kiveszi a kezeit a zsebéből, hogy munkahelyi balesetnek látsszon. (Régi vicc)

Lábföltét

Valparaiso, az én Soroksárom

Nem tudom, jártak-e mostanában Valparaisóban, ott a Csendes-óceán szélén? Igazán csinos hely, kár kihagyni. (Haha, nagyon régen kitaláltam már ezt az első mondatot. Olyanra szerettem volna, hogy elég nagyképű legyen – mintha én úgy ugranék le oda, akárcsak Soroksárra. De mégis legyen egy olyan könnyed, világfias húzása, hátha legalább magamnak elhiszem, hogy Valparaiso az én Soroksárom.)
Talán ez a világ egyetlen olyan, dombokra települt városa, amelyről nem mondják azt, hogy hétre épült, merthogy állítólag rögtön ötvenre. Mindenesetre a hegyek majdnem az óceánig kiérnek, majd meredeken zuhannak alá, így aztán a házaknak is nagyon kell igyekezniük, hogy megkapaszkodjanak az oldalukban. Igen élénk színekre festik a falakat, ez különösen jól mutat az ég kékjével, a tenger azúrjával. Mint tudjuk, az, aki megkerülte a Horn-fokot, már bármelyik tengerészkocsmában fölteheti a lábát az asztalra. No most, a régi szép időkben a Horn-fok felé induló hajók fontos kikötője volt ez – ezért aztán az itteni, helyes kis ivókban nem is akkora ritkaság a matrózláb az asztalon, a láb folytatásában a matrózzal. Illetve mostanában mégiscsak ritka, mert történt ugyanis 1914-ben egy kisebb baleset, megnyitották a Panama-csatornát és azóta már nem érdemes, ha csak sportértékéért nem, megkerülni a fokot, át lehet vágni a kontinens derekánál. Igaz, akkor szó sem lehet lábföltétről.
Mindenesetre jókora konténerszállító hajók rakodnak, miközben helyes indián fiúk éppen pakolják ki a turistáknak szánt csecsebecséiket. Aki járt már a pesti Blaha Lujza téren, az el tudja képzelni a dolgot. Éppen úgy zenélnek, éppen úgy öltöznek, és éppen olyan vicket-vackot árulnak az itteni indiánok, mint a pestiek. Mondhatnánk, azokat utánozzák.
De nemcsak kilátás van itt tengerrel és bazárral, hanem igazi, izgalmas latin-amerikai piac, ahol hosszú percekig próbáljuk kitalálni néhány fura alakú gyümölcsről, hogy mi is lehet, és miként kellene elbánni vele. Aztán föladjuk valami kolbászszerű, jó fűszeres, zsíros dologért.
Valparaiso a chilei parlament székhelye is. Egy igen ronda, modern épületbe költözött vissza a parlament a diktatúra végén – itt ülésezik mind a két kamara csöndes nyugalomban. (Benéztünk oda, de lehet, hogy rossz helyen jártunk, mert senki nem vonult ki, ha a másik beszélt. Semmi kiabálás, sértegetés. Udvarias, ámde kicsit unott arccal állítólag arról beszéltek, melyiküknek mit kell tennie azért, hogy Chilében jobb legyen. Úgy látszik, még nincs messze a diktatúra emléke.)

Amúgy a parlament fölső teraszáról pompás kilátás nyílik köre-körbe, a hegyekre, a tengerre, sőt még a közeli haditengerészeti múzeumra is, ahová diákoknak és katonáknak a belépő félárú.

Ha jártak mostanában Valparaisóban (na csak elsütöm ezt a mondatot még egyszer), akkor megerősíthetnek, olyan kellemes, langy nyugalom van ott. Hiányzik.

Frakk, sör, kebel, karmesterverseny

Léha barátok
menni koncertre

Ha az ember kedves, de léha barátai társaságában úgy gondolja, hogy néhány napot a civilizációtól távol tölt, kocsmák és vidám anekdoták társaságában, akkor az első pillanatban bizony meglepődik, amikor frakkos urak szaladgálnak körötte, arrébb hegedűt hangolnak. Más frakkos urak sört csapoltatnak maguknak és egy trombitás külsejű egyén különféle karmesterek előnyeit és hátrányait ecseteli. Hát hogy kerülünk mi ide?

Nagyon egyszerűen. Kaptunk pár jegyet a Berliner Konzerthaus-ba, ahol ma a karmesterverseny döntője megy, és kedves, ámde léha barátaim szerint, akik jártasak a nagyvilág dolgaiban, ott a helyünk.

Ugyan nekünk, se frakkunk, de még egy nyamvadt szmokingunk sincs, mi több még egy tisztes öltöny sem képezi itt Berlinben a ruhatárunk részét, de hát – így kiáltunk föl Cyranóval – mi lényünkben hordjuk eleganciánk. És határozott léptekkel haladunk a művészbejáró felé. Ahol természetesen egy kitűnő honfitársunk, a nagyszerű nagybőgős Tar Sándor szólít le minket. A gyorsan épülő honfitársi kapcsolatból hamar kiderül, a zenekarba persze, hogy nem ő az egyetlen magyar, ahogy ebben a berlini szimfonikus csapatban akad orosz, kínai, koreai, de még német muzsikus is. Éljen a globalizmus, meg az internacionalizmus, meg minden ilyesmi.

Aztán a második csöngetésre otthagyjuk a harmadik sörünket a zenészbüfében és megpróbáljuk megtalálni a fényes koncertteremben a helyünket.

Az enyém egy oszlop tövében, a lépcsőn van, Innen nemcsak Csajkovszkij Rómeó és Júliája hallatszik nagyszerűen. Nemcsak a csengő-bongó hangokon andalodunk el (+ a három sör), de igen jól szemmel tartható, egy göndör, vöröshajú lány, aki a sor közepén eljátssza, elvezényli magának az egész darabot, szűkre szabott pulóvere alatt a fortéknál és az üstdob hangjainál édeseket rebben a keble. Nem beszélve a mi Tar Sándorunk virtuóz nagybőgős részeiről, ott aztán igazán örülök, hogy nem kell a zsöllyébe szorulva előre bámulnom. De a legmókásabb a lány arcocskája, mert ott, mire elülnek az utolsó hangok is, végigkövethető a tragikus sorsú szerelmespár egész története.

A szünet után Strauss és Sztravinszkij. De nem is ez a lényeg, hanem hogy három fiatal és szakértők szerint igen tehetséges karmester versenyez most a győzelemért, a dicsőségért, meg az azzal járó komolyabb pénzeszközért. Simon Gaudenz, Rasmus Baumann és Shi-Yeon Sung. Én ez utóbbi, koreai hölgynek drukkolok, közel sem zenei alapon. (Az ezüst is szépen csillog, amit elér.) Lassan elhalkul a dörgő taps, kialszanak a fények. Mi is visszaszivárgunk muzsikus barátaink közé, akik lassan levedlik a frakkokat, az estélyi ruhákat és teljesen hétköznapi öltözetben vitatják meg a nagy izgalmakat, miközben újabb söröket kortyintunk. Aztán még megtudjuk, ha szalonzenekarra lenne szükségünk, akkor csak az ebből a kis csapatból alakult Salonorchester Saitenzauber-t hívjuk.

Ezt megígérjük, de már csak úgy futtában. Még egy koncert vár minket a mai berlini éjszakában, amelyen többek között a mindig gyönyörű Gryllus Dorka énekel. De erről majd legközelebb.

Nászéjszaka előtt Sanghajban

Egy új élet hajnala

Sanghajban sétálni, ha sok az időnk és erős a cipőnk talpa, akkor igazán jó mulatság. Menni lehet éppen eleget, és a látnivaló se kevés. Amúgy, itt semmi sem kevés. Sőt, minden inkább sok. A népek az utcán, az egymást érő luxusboltok, a száguldó luxuskocsik. Ez itt most Sanghaj gazdag része, a mai program ennek megismerése.

Egy fényűző ékszerüzlet előtt – nem sokkal nagyobb, mint a pesti Divatcsarnok – megalkuszom nyolc-tíz drága órára. Egy dollárt fizetek értük, van köztük olyan, amelyik még két hét után is jár. Amúgy, gyorsan kiderül, hogy hibát követtem el, mert ezután levakarhatatlanul követnek a hamisított órákkal, tollakkal és gyémántos fülönfüggőkkel próbálkozó árusok. Valamiért azt hiszik, hogy aki egyszer már volt palimadár, az bizonyára másodszor is lesz. Bemenekülök egy igazi boltba, de levegőt sem nagyon merek venni, annyira sokba kerül itt minden. Lopakodnék kifelé, amikor a kirakaton keresztül meglátom, hogy az én kitartó üzletfeleim boldogan integetnek nekem, itt várnak, menjek csak. Úgy látszik, nem nézik ki belőlem a vastag csekkfüzetet, csak az egy dollárnyi forgótőkét. Ezen annyira megsértődöm – szegény embernek az önérzetén kívül mije lehet még – hogy egy másik ajtón surranok ki.

Szemben velem egy park. Nagy és olyan, mintha egy képeskönyvből szedték volna ki. Az elő bácsi, aki lassú mozdulatokkal gesztikulál, miközben révetegen néz a semmibe, nem bolond, talán csak tajcsizik.

A következő csoport öregember vízbe mártott pemzlivel gyönyörű betűket fest az aszfaltra, szakértő szemmel méregetik az urak a mesterművet, miközben a késő őszi napfény gyorsan felszívja a nagy munkával alkotott jeleket a földről. Ekkor új bácsi veszik készbe az ecsetet s a többiek halk morgással fejezik ki elégedettségüket, amint a kacskaringós jelek feltűnnek egy rövid időre.

Arrébb egy másik csapat, egy szaletliben összebújva nekünk igazán furcsán hangzó dalokat énekel, élénk tangóharmónika kísérettel. Igen megelégedetteknek tűnnek ők is, ebben parkban elbújva. Mondhatnánk, távol a világ zajától, ha az a világ nem ott zajongana, rohanna, tülekedne és nyomakodna tőlünk vagy százötven méterre.

Caplatok befelé, oda ahová nem látni az összehajló lomboktól– még távolabb a világ zajától – itt gurgulázó női kacagás hallik, talán térfás megjegyzések. De ezt nem egészen jól értem, hiszen nyilván a helyi tájnyelvet beszélik.

Ifjú pár fényképezkedik a legkülönfélébb pózokba vágják magukat. Időnként sminkesek rohannak oda, megigazítani a lány alapozóját, megfésülni a fiú haját. Akkora apparátus működik, hogy bármelyik nagy divatfotós lap megirigyelhetné. Az egyik derítőállványt tartó, amúgy igen szemrevaló, combra tapadó miniszoknyás lány akadozó angolsággal magyarázza, hogy már megvolt az esküvő, ez a hozzá tartozó, kötelező emlékkép készítés.

Én is lefotózhatom őket? – kérdem.

Valamit odakiált az ifjú párnak, s a lány máris kedvesen integet. Hát persze. Exponáljak csak.

A hal(l)hatatlan Neoprimitív

'71 szeptember, féltucat ősember

A Lenin körútról fordultunk be a Majára, a Halló előtt megálltunk, ott ahol a kirakatban az önkisz büszkesége, egy palacsintasütő-gép nagy füstölögve magától sütötte a papírvékony palacsintát. A Sztálin születésnapja tiszteletére elnevezett 70-es trolira vártunk, úgy, hogy fél szemmel lássuk, amint a Kürt nevű bűntanyán már délelőtt összeverekednek a keverttől részegek.

Csöves farmert hordtunk. Persze nem Trappert. Mert „Trapper farmer drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs” szólt a rigmus is. A Gábor Alföldi papucsban csoszogott – nekem azt az anyukám már nem engedte. (Sem a papucsot, sem a csoszogást.) Ciki iskolaköpenyünk a leselejtezett szimatszatyorba volt gyűrve, hogy a kockás, lógó flanelingünk érvényesülhessen. Ennyit a korrajzról.

Vártuk a trolit tehát, s közben egy cukros-mázas, kellemetlen Neoton dal dallamára azt énekeltük, hogy „A párttitkárunk értette a Népszaváááát és szánkbaadta a demokráciáááát.” Megjegyzés 1: ekkor találkoztam először a Népszava kifejezéssel. A mi családunk Magyar Nemzetet olvasott.

Megjegyzés 2: Akadnak halhatatlan csapatok. A fent idézett szám forrása ugyanis az elpusztíthatatlan Neoprimitiv együttes. A főnixként feltámadó banda a minap éppen az A38-as hajón tartotta, meglepően népes közönség előtt, a harmincnyolcadik búcsúkoncertjét. És ne reménykedjünk, bizonyára nem az utolsót. Az annalesek szerint az első búcsúkoncert 1982 február végén esett meg, mit tegyünk, szalad az idő.

Ez a mostani A-38-as búcsúkoncert arról szólt, hogy meg lehet-e állítani azt a fránya múló időt. A Neoprimitiv a hetvenes-nyolcvanas évek vicces terméke volt. Amikor más sok mindent lehetett. Egykori közgázos egyetemi hallgatók, dr Nagy Gyula, dr. Szentirmay László, Szántó Péter, Jancsó Kornél, Pleschinger Sándor, Jobbágy Gyula (+ Föld. S Péter), korabeli slágerekre enyhén és közepes fokban rendszerkritikus „politikai kábáré” műfajába sorolt paródiákat alkottak és adtak elő. Mint a legendás „Uralkodó osztály I./b.” című alkotást.

Azt, hogy rendszer sokat tűrt, az is bizonyítja, hogy én például a Neoprimitivet legelőször a nyolcvanas évek legelején a tatai KISZ táborban hallottam. Sőt, Gábor barátommal fel is vettük magnóra az egészet. Meg is van, valahol.

Ma már persze mindent lehet, még nagyon hamisan is énekelni a színpadon, így aztán az új nemzedékeknek nem sokat mondanak az efféle veretes sorok:

„Ez a gyár itt nekünk termel, / miénk itt a hatalom / esz itt kérem osztálydiktatúra / s nem újítómozgalom. / S akkor az asztal mellé csaptam / összedőlt a kártyavár / de amikor újra felébredek / a pia és a kártya vár...”

Mindenesetre értő közönség gyűlt itt össze ma este a hajón, a zenekarral harsogjuk a régi, kellemes dalokat. Persze legtöbben élősúlyban sokat fejlődtünk, s a koncert-hajó előtti parkolókban terpeszkedő jónéhány Lexus vagy éppen BMW és Audi terepjáró bizonyítja, hogy valóban sokan elmondhatják az egykoriak közül: „ez a gyár itt nekünk termel".

De mindegy is. Ezen az estén itt egy pici ablakon visszakukucskálunk a hetvenes-nyolcvanas évekre. S megállapítjuk, hogy manapság nagyon rossz nekünk. De azért mégiscsak így a jobb, mint a tompa fa-rock idején.

Körbepisiljük a teret

Sípoló macskakő

Van annak azért bája, hogy a történelem rémisztő rekvizitumai egy idő után tréfás díszletté avanzsálnak. Hah, milyen kedélyesen lehet nevetni a frissen felújított várbéli kazamata majdnem valósághű kínzókamrájában, ahol nagyfülű viaszbábú hóhér kínoz valami félelmetes szerszámmal egy fényes tekintetű viaszboszorkát. Namost, a Checkpoint Charlie is efféle turistacsalogató káprázat. Lehet röhögni a szovjet katonaruhába bújtatott fiatalemberen, aki egy euróért ránk fogja a Kalasnyikovját, amíg anyjuk lefotóz minket. Vagy kérni igazi endékás vizumbélyegzőt – na nem az útlevelünkbe, mert európai polgár az unióban juszt sem hord magánál útlevelet, különösen, ha keletről jött – valami kis papirkára, hogy otthon mutogathassuk az efféle nosztaliga iránt érdeklődőknek.

Mindebből az következik, hogy már csak pár év, és ami ma olyan fontos és ijesztő esetleg, az pár év múlva már csak vásári kacat lesz.

Mondjuk a Sándor palota előtti bóvliárusok apró macskajancsi figurákat árulnak, amelyek, ha megnyomjuk a hasukat, kicsit fojtott, de jól érthető géphangon cigányoznak egy picit. Ezen a jónép nagyokat kacag – ahogy a Kalasnyikovon is ma már– mert pár év múlva az egész csak egy idejétmúlt, ízléstelen vicc lesz.
Aztán március 15-e környékén megjelennek az előregyártott, játék molotov-koktélok, amivel az óvodások szeretnek leginkább a parkban játszani, ügyesen dobálják a Made in China feliratú, ráfestett nemzetiszín szalaggal díszített flakonokat és zálogot ad, aki nem találja el azt a kiscsoportost, aki most éppen a rendőrt szerepét kapta.
Amúgy a Népligetben a fess rendőrök és az udvarias fradisták sorversenyeket rendeznek, meg felnőtt-fogócskát, október közepe táján –s már régen a feledés homályába veszett, hogyan is alakult ki ez a kedves népszokás.
Ahogy frivolabb hagyományok is megmaradnak. Minden évben egyszer nagy tömeg gyűlik össze a parlament előtt. Előbb az ecpec kiemetsz kiszámolóval kiválasztott néhány szerencsés elcipelheti az előző nap oda kihelyezett vaskerítést, miközben folyton folyvást azt mantrázza: „oszt jónapot, oszt jónapot, oszt jónapot”.
Amikor végeznek, az urak lehúzzák a sliccüket és körbevizelik a teret, miközben a hölgyek, elfordulnak és szemérmesen, a „Tavaszi szél vizet áraszt” dallamára, azt éneklik: „Mondgyonle és takarodj”.
A végén összeölelkeznek és közösen számolják a napokat május elsejéig, amikor a sör és virslihez lufit is lehet szerezni.
A japán turisták megőrülnek az egészért. Tokióban már egy fél évvel korábban helyet kell foglalni a budapesti gépre, ha valaki nem akar lemaradni. Csattognak a fényképezőgépek, az idegenforgalom fellendül, mindenki boldog.

Addig pedig már csak azt a kicsi időt kell kibírni – mint tudjuk

Dési János

Gömbölyödő mellecskék a szputnyik alatt

Mókusisták és bambisták az űrben


Az csak egy régi és rossz vicc, hogy az úttörő őrsöket Mókus őrsnek hívják, esetleg Bambinak vagy Hófehérkének. A mi őrsünk ugyanis a nagyon komoly Szojuz-Apolló névre hallgatott. Ebből nagyjából a korszak is jól meghatározható. 1975 szeptemberében járunk. A Zrinyi Ilona raj tagjai vagyunk, ami kevésbé jelenti a női egyenjogúság melletti elkötelezettségünket. A rajnevek ugyanis a Marx Károly úttörőcsapatban öröklődtek és nekünk ez jutott a nyolcadik bésektől.Bár a Bene és a Dunai II is szóba került.

Az első őrsi gyűlésen azért nagy vita alakult ki, nagyjából a Bambi és Mókus név környékén. A bambisok és a mókusosok pártjai erőteljesen érveltek e már jól bevált megnevezések mellett, és kétségtelenül hathatós argumentumnak tűnt, hogy a Bambi vagy a Mókus feliratú zászló sokkal egyszerűbben beszerezhető, csak el kell kérni azt is valamelyik tavalyi nyolcadikas csapattól.

Kati – akinek már kezdett gömbölyödni a melle, s ez jelentős tekintélyt kölcsönzött neki – azzal választotta szét a bambistákat és a mókusistákat, hogy az hülyeség, lejárt lemez. Itt volt ez a jó kis űrhajós dolog a nyáron – világfordító esemény. Ne gyerekeskedjünk, legyünk Űrhajós őrs. Kis finomítás után – tán Tóni bácsi úgyis mint osztályfőnök és rajvezető pajtás – dobta be a Szojuz-Apollót. A fiúkat gyorsan maga mellé állította, a lányoknak meg Kati hívta föl a figyelmét arra, hogy úgy Kubaszov, mint Leonov űrhajós is fess, bajuszos férfi, lehet majd képeket kivágni róluk és az őrsi naplóba ragasztani a Szovjetunió és a Lányok-asszonyok, sőt még a Fáklya című újságokból. Mi Sanyival felvetettük a Pajtás című lap jelentőségét is, ugyanis mi voltunk a Pajtás lap felelősök és eddig csak a legújabb Piff képregénnyel tudtuk a többieket rávenni a vásárlásra. Miközben teljesítménybérben dolgoztunk, arról nem is beszélve, hogy Györgyi néni, a tornatanár és Pajtás felelős, szigorúan számon kérte a terv teljesítését. Szóval Sanyival mi megerősítettük, hogy az úttörőszövetség lapja színültig tele bajuszos űrhajósokkal. Itt jegyezzük meg, hogy még a pajtásnál is nagyobb boltot lehetett csinálni egy Das Magasin című NDK sajtótermékből, amelyet a Lövölde téri újságosnál árultak és amiben mindig volt egy-két pucér nő. Nomost, a hó elején érkező adagot mi felvásároltuk és szolid felárért, vagy a Pajtással árukapcsolásban továbbadtuk. A képződött nyereségből pedig Dunakavics nevű cukorkát vásároltunk, s abból hazafelé megvendégeltük a Verát meg az Évát.

Amúgy a Vera nővére lett az őrsvezetőnk, azt csak évekkel később hallottuk, hogy igen gyorsan disszidált Angliába. Hogy ott folytatta volna az őrsvezetői munkáját, arról nincs tudomásunk. Kati – az ötletért és a mellekért – őrsvezető-helyettessé avanzsált. Én mókamester szerettem volna lenni, de üzlettársam, a Sanyi azt javasolta, hogy inkább kincstárnokok vagy pénztárnokok legyünk, mert hátha ott lehet valamit keresni.Nem lehetett.

A Tibi lett a zászlós, az apukája egy szép nagy kápolnában volt afféle házmester jellegű, ahová egyszer beengedett minket rollerozni, mi így küzdöttünk a klerikális reakció ellen. Zászlónk meg nem volt, úgyhogy mindegy is.

A tisztségek kiosztása után az Andrea, akinek a legszebb írása volt, mindent följegyzett az őrsi naplóba.

És aztán lementünk az udvara, mi fociztunk, a lányok meg valami buta körjátékkal próbálkoztak. Az űrhajók meg csak keringtek felettünk.

Dési János

Grossmann és a tizedes

Azon a reggelen Grossmann Mór, nőidivat-, készruha-, vászonnemű raktár tulajdonos idegesen ébredt. Remegett a gyomra, ahogy a sötét szobában elhúzta a függönyt és kinézett a szürke hóra, Minden olyan ellenszenvesnek és hidegnek tűnt.

- A fenébe is – morgolódott magában Grossmann – hogy fog így dolgozni az az ember. Pedig muszáj lenne ma nekikezdeni a dolognak, mert különben… - ezzel nagyot legyintett és a félhomályban keresztültotyogott a mindig hideg előszobán a szintén jégverem vécéig. Közben azért beléhasított, mennyivel jobb itt a városban, az összkomfortban, ahol nem kell ilyenkor elmászni a kert végi budiig. Mint régen.

Felesége már kikészítette a ruháját, a mellényét külön kikefélte, az óraláncot megigazította urán, mikor az elindult a Rombach templomba, ahogy azt évek óta mindig.

Azon a néhány száz méteren, amit addig meg kellett tennie, megint eszébe jutott, hogy milyen jó is ez a reggel a léleknek és az üzletnek is, mert mindenki ott lesz, a rőfös, és a vászoning szállító, no meg a Kristóffy is, aki az új vasajtót épít a portál elé. Már csak az a kérdés, hogy mitől lett két f és egy ipszilon a nevében. Haha. Egyesek szerint persze ő már a szomszéd utcabéli plébánoshoz jár, persze csak vasárnaponként. De a lényeg, akik ide jönnek, azokkal mindent meg lehet beszélni, lealkudni az árakból, szép nyugodtan, a hátsó sorokban, imakönyvvel a kezükben.

Aztán vissza ide a raktárhoz. Az állványozók nagyon jól haladnak. A mester szerint kár aggódni az időjárás miatt. Éppen jó ez az effajta falra festett hirdetések elkészítésére. És egyébként is legyen egészen nyugodt a Grossmann úr, mert ez most a legkorszerűbb technológia, Bécsben és Pozsonyban is ugyanígy dolgoznak. Ez kérem vagy száz évig, de lehet, hogy még tovább is megmarad. A Grossmann úr unokájának a raktárát is hirdetni fogja még ez, csak semmi izgalom.

Grossmann úr dohog egy kicsit, hogy ennyi pénzért ez akár kétszáz év múlva is itt maradhat, nemhogy százig. De magában nagyon büszke rá, hogy neki van az utcában elsőként ilyen pompás és figyelemfelhívó cégére. „Még a Kristóffynak sincs ilyenje, legfeljebb kétef ipszilonja - magyarázta ebéd közben nejének, a libacombot rágva.” A cseléd is csak a fejét ingatta, hogy nahát a Grossmann úr aztán igazán érti a csíziót, most aztán meglódul az üzlet, ő csak tudja, hiszen már az öreg Wimpasszingnál is szolgált. Vagy mi.

Csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy a bolt elég szépen ment, addig a hasonlóan borongós napig, mikor egy borvirágos orrú tizedes bele nem géppuskázta az egész Grossmann családot a Dunába, meglehetősen sietősen, mert fázott a keze. Különben is még kettőt kellett aznap fordulnia. Úgyhogy, mikor felvette a kiürült hevedert a földről, csak annyit mondott, hogy „na ezzel is meglennénk” és indult vissza, mert ő tudta, mi a kötelesség, még a hideg, borongós napokon is. (A Kristóffy pedig csak a második menetbe fért be.)

Mikulás és Mikulásné újra boldog

Szexuálisan szabados télapók

Vegyünk néhány alapkérdést. Mit csinál a szél, amikor nem fúj? Hol a villám, amikor nincs mennydörgés? Hová bújnak a primszámok, ha nem számolunk? Hová lesz a zokni, ha megeszi a luk? És leginkább, mit csinál az év összes napján (kivétel december 6) a Mikulás?

Eredjünk kandi kameránkkal ez utóbbi nyomába.

Mikulásné a konyhában zörög és csattog, miközben a mosogatógépbe pakolja be az üres stampedlis poharakat és krigliket. Mi tagadás, tegnap átjött néhány szomszédos, és szintén nagyon ráérő mikulás, és a mi Mikulásunkkal csaptak egy alaposabb ivászatot. Egymás szavába vágva mesélték a tréfásnál tréfásabb eseteket, ami velük esett meg Miklós napon. Közben persze szivaroztak és pipáztak, néhányan a szakállukat is lehamuzták. Az egész lakás füstszagú maradt utánuk. Ráadásul az egyik vendég beleevett kézzel a nagymama lekvárjába, a másik – egy fiatal és bohó – túl sok rumos teát ihatott meg, tea nélkül és összeokádta a fürdőszobát. Most aztán van mit rendbe tenni.

Mikulásné tehát perlekedik az urával, erőnek erejével botrányt akar kirobbantani, hogy csapot s papot itthagyva, sértődötten a kedveséhez távozhasson végre. Ámde Mikulás békésen hallgatja, megadóan bólogat, kiszellőztet, tán még a fürdőszobát is felmossa – ugyanis ő is el szeretne szabadulni a saját szeretőjéhez. Ám ő más praktikához folyamodik. Úgy gondolja, ha nagyon jól viselkedik, akkor előhozakodhat rövidesen azzal, hogy el szeretne menni a mikulások kétnapos rénszánhajtó versenyére. És akkor végre összebújhat azzal az aranyos kis krampuszlánnyal, aki mindig miniszoknyát hord, még a legnagyobb hidegben is.

Mikulásné már rekedtre kárálta magát és döbbenten tapasztalja, hogy szokásos, és eddig mindig bevált módszere nem jön be. Pedig már nevezte semmirekellőnek, himpellérnek, mikulások szégyenének, de még a húsvéti nyuszi első helyettesének is a férjét. Máskor külön-külön bármelyikre ugorna, de most csak annyit felel megadóan: Igen édesem, persze hogy igazad van. És nem lenne baj, ha a zoknikat is összepárosítanám?

Mondhatnánk, kommunikációs patthelyzet. Mert ugye, ha bevallanák egymásnak, hogy mindegyikük máshol kurizálna legszívesebben, akkor már mehetnének is az utukra. Így meg itthon vesztegetik feleslegesen a drága időt. Egy újabb komoy negyedórás csörte után Mikulás éppen levegőt vesz, hogy új utat szabjon a verbális akcióknak, amikoris megcsörren a telefon. Mikulásnét hívja az ő titkos lovagja. Mikulásné persze úgy tesz, mintha fontos üzleti tárgyalásba bonyolódna és kisuhan az előszobába feltűnés nélkül enyelegni..

Mikulás ezt a pillanatot használja ki arra, hogy elővegye a munkájához amúgy nélkülözhetetlen könnyű létrát és a nagyszoba ablakán leereszkedve fusson az ő kis krampuszkájához.

Realizálva, hogy tiszta a levegő, Mikulásné kosztpénzt hagy a konyhaasztalon a gyerekeknek és maga is eldöcög.

Másnap este, immár kisimult, boldog arccal ül az egész Mikulás család a konyhában. A férj beszámol a rénszarvasszán húzó versenyről – látott már ilyet e tévében, a feleség pedig a váratlan kétnapos munkáról próbál anekdotázni.

Mikulás és Mikulásné ezekben a pillanatokban boldogok.

Dési János

A zebra - kvociens

Állatok az úton

A zebra (equus zebra) fekete alapon fehér csíkos. Esetleg fehér alapon fekete csíkos – attól függően, merről nézzük. A zebra legjellegzetesebb ismertetőjegye éppen a csíkos mintázat. Ha nincs rajta csíkos mintázat, akkor már nem is zebra. Kimondhatjuk tehát, a zebra a csíktól zebra. Amúgy igen elterjedt, a művelt világ szinte minden pontján találkozhatunk vele. Leginkább forgalmas, sűrűn lakott városokban. Akadnak nagyon erős zebrák. Például az angliai zebra képes megállítani bármikor akár egy Jaguárt is. A budapesti zebra sokkal csenevészebb, talán még egy Skoda 120L lelassítása sem sikerülne neki. Nem is beszélve mondjuk egy szófiai vagy moszkvai zebráról- amely ugyan csíkos – de tulajdonképpen mégsem zebra. Ugyanis arrafelé a sofőrök zebrába sem veszik, nyugodtan hajtanak tovább rajta, még akkor is, ha mondjuk egy óvodás csoport szeretne éppen rajta átjutni a túloldalra.És most vezessük be a zebra-kvocienst. A zebra-kvociens egy olyan egyszerű érték, amely magába sűrít sok más mutatószámot és így egyetlen formulával tehetjük közzé, hogy az adott város/ország mennyire élhető, barátságos, emberközpontú, milyen az ott lakók kulturáltsági színvonala. Azokon a vidékeken, ahol a zebra-kvociens értéke magas – vagyis 100 esetből százszor átengedik az autóvezetők a gyalogosokat (ezt tudományosan 100 zk- ként jelöljük a képletben) ott biztosak lehetünk benne, hogy a pincér lesegíti a kabátunkat, a nyilvános vécé nemcsak létező fogalom, de mint valóságos intézmény, tiszta is. A 100 zk-jú városokban a buszkalauz kedvesen köszön és ha egy térképet húzunk elő, mint turisták, azonnal ott terem valaki, hogy segítsen kiigazodni. Ahogy csökken a zk értéke, úgy lesznek szemetesebbek az utcák, elhanyagoltabbak a kirakatok, durvábbak az emberek. A magas zk-jú népeknél a politikusok ritkábban hivatkoznak ugyan az emberekre, de gyakrabban cselekszenek az érdekükben. Az alacsony zebra-kvociensű államokban viszont ezzel éppen fordítottan arányos a dolog. Gyakrabban hivatkoznak az emberekre, de sokkal inkább csak a saját érdekeiket nézik.Természetesen a zk értéke nemcsak az oly bonyolult néplélek függvénye, hiszen még relatíve is országokban is nagy eltérés lehet. Vegyük például Magyarországot. Empirikusan igazolt, hogy a budapesti zk értéke szégyenteljesen alacsony. Kísérletképpen nemrégiben például lassítottunk egy zebránál a Rákoczi úton. Mire a mögöttünk álló hangos dudálással és káromkodással kikerült minket – s így kis híján sikerült agyongázolnia az előzékenységünkből éppen áthaladó gyerekkocsit toló anyukát. Mérőműszerünk –míg átjutunk Budára – így tehát kis híján negatív éréket mutatott. Ámde ha például Kőszegen próbálkozik valaki átkelni, rögtön azt tapasztalja, hogy az ott erőtől duzzadó zebrák megfogják a kocsikat – a zk érték már már nyugat-európai.Amúgy a zebra felettébb hasznos, életeket is menthet – ha hajlandók zebrának nézni.

Dési János

Péter végleg leteszi a lantot

Az új nő

Magunk közt szólva a nagyvilág mindig is azt gondolta, hogy Péter úgy nagyjából mindent elért a nőknél, ami ebben a műfajban elérhető. Volt neki mézeskalács arcú barátnője éppen úgy, mint körtemellű, cseresznyeajkú, harapnivalóan alma popsijú. Tüzes, latin fekete. Álmodozó barna. Mindig nevető kínai. Gátlástalan svéd szőke. Buja latin. Vallásos lengyel. Fiatalkorában egyszer még egy szandálos-zoknis endékás is becsúszott – akitől sok ravasz fogást lesett el. És akkor még nem beszéltünk az erotikusan vékony ujjú elsőhegedűsről és a páratlan ütemérzékkel rendelkező triangulumosról. Ráadásul az egyik okos volt, a másik jól főzött, a harmadik csak úgy leste minden kívánságát, a negyedik mindig mindenért megdicsérte – még a barátnői előtt is. Talán még olyan is akadt e bőséges szortimentben, amelyik az imént felsorolt tulajdonságok majd mindegyikével egyszerre rendelkezet, ráadásul mindig ingerlően jó illatú is volt.És mégis, Péter mindegyikükhöz előbb-utóbb hűtlen lett valamiért. Később ezt úgy magyarázta, hogy azért, mert ő igazából csak egy lányt szeretett igazából. Hannát. Hanna nem volt különösebben szép, különösebben jó alakú, különösebben okos vagy kedves netán házias. Olyan átlagosnak írnánk le minden tekintetben. Igaz, Péter később úgy mesélte mégis, az ő kacagása széttörte a legsötétebb bánatot és melegséget hozott a szívébe. A kívülálló szerint,ha egyáltalán valahogy, Hanna csak felszínesen csevegett, de valójában az értő fül hallotta, a legnagyobb igazságokat mondja ki. Az értő fület persze Péter viselte. Nem undok volt Hanna szerinte – ahogy sokan gondolták, hanem őszinte: Nem lusta, csak másnak is teret engedett, hogy a házimunka terén is megvalósítsa magát. Nem pénzéhes, hanem éppen örömet akart szerezni kedvesének azzal, hogy a legszebb ruhákat vette meg magának, az ő pénzéből.Péter barátai ezt úgy foglalták össze, hogy a szerelem vak, barátjuk pedig jó dolgában már nem tudja mit is akar valójában. Ha Hanna, hát legyen Hanna – az ő baja.Persze, ahogy az lenni szokott, Hanna egy szép napon lelépett, férjhez ment gyerekeket szült – élte az unalmas hétköznapokat. Péter ismét belevetette magát a földi örömökbe és gyakorlásképpen egy jóbarátja és közeli ivócimborája kikapós feleségének a fejét csavarta el. Időtöltésnek jó volt ez is, különösen azért, mert ha megunta ezt a nőt, mindig hazaküldhette hites urához, aki valahogyan mindig visszafogadta. Ha vikendre nem talált partnert, akkor viszont rá tudta beszélni ezt a nőt, hogy szökjön el vele. Az évek közben teltek múltak, mert azok már csak olyanok. Az egykori barát közben beleunt a dologba, elvált – s egy csinos kis használati utasítással átadta volt nejét, most már törvényes használatra Péternek. Péter hátvárta ezt az új nőt, akit évek óta ismert – persze csak kicsit, mert eddig egy-két nap után mindig hazaküldte. Most meg itt marad nála? Nézett ki az ablakon, el a tenger felé, és közben csak az járt a fejébe, hogy már egyetlenegy Hannás történet sem lelkesíti. Mi több, a nagy részére már nem is emlékszik. Minek? Ezerszer elmesélte már. Közben látta, ahogy a taxi az új nővel fékez a ház előtt.Az egyik fiók aljából gyorsan előkotort hát egy régi képet Hannáról és kiakasztotta a hálószoba falára. Legalább tudja az az új nő, hogy hol a helye. És ekkor csöngettek.

A karmester pálcája

Az utolsó éjszaka

Ott hagytuk abba történetünket, hogy Hanna egyik gyereke már iskolába járt, a másik is óvodába. Hannának maradt ideje arra, hogy újra eszébe jussanak a régi barátok.

Hónapokig forgatta a fejében, hogy felhívja Pétert, egykori szeretőjét. Egyik éjjel álmodott is róla, ott a hortyogó férje mellett. Álmában Hanna feszes pólót hordott, nem eresztette el Péter kezét, aki bohócnak volt öltözve, miközben egy ócska vursli körhintája felé futottak.
Tényleg, de szép volt együtt – kászálódott ki a másnapos ura mellől a még sötét szobában, hogy elindítsa a gyerekeket.
Péterrel minden könnyen és vidáman ment – emlékezett így sok év távlatából. Csak Péter egy léha alak. Nem lehetett rá számítani. Így egy szerdáról-csütörtökre virradó éjszaka Hanna otthagyta, mert beleakadt egy meglehetősen jó férjanyagnak tűnő pasasba.
Család, gyerek, férj, tisztes polgári jólét – ahogy azt csak álmodni lehet. Ám Hanna, mint látjuk, mégis inkább Péterről álmodott egyre többet.
Ahogy Péter is Hannáról. Viszonylag sikeres karmesterként sokszor remélte, amikor felemelte a pálcáját, hogy Hanna ott ül a páholyban és drukkol neki. Talán azt is észreveszi, hogy ez a mű róluk szól, az ő kalandjaikról. A nagy, közös szerelmükről írta. Mindent beleadott a fortékba – csak úgy zengett az üstdob. Aztán a lágy pianók, elképzelte, ahogy Hanna finoman megfogja a kezét, vagy éppen ő csókol a lány pihés, kicsit izzadt, de vaníliaillatú nyakába.

Hanna eközben persze otthon inkább AC/DC-t hallgatott, amit a gyerekei bömböltettek és néha magában, titokban egy kis Johny Rotten-t.
Egyszer aztán Péter mégis erőt vett magán, feltárcsázta annyi év után Hannát. Aki kihasználván, hogy férje elutazott–a férj saját asszisztensével csalta, vidéki kiszállásoknak álcázott kéjutakon a nejét – a nagymamára bízta a kölyköket. És elment Péterrel színházba. Már az előadás alatt megfogták egymás kezét. Aztán sokat csókolództak a környékbéli kis utcákon bolyongva. Végül Péter szállodai szobájában kötöttek ki. A portás maestrónak szólította a férfit és azonnal egy üveg pezsgőt küldetett utánuk, 1987-es Moet-et.
Vad éjszaka volt.
Mintha nem múltak volna el az évek – bizonygatták egymásnak hajnalban.
- Látni akarlak rendszeresen – csókolt bele a még mindig pihés, vaniliaszagú nyakba Péter. Hívlak majd. Hívj te is!
Ebben maradtak. És persze nem beszéltek többet. Minek? Azon az éjszakán, ott a szállodában, megértették, az álmaik talán szebbek, mint a valóság.
Hanna nagymama korába ért. Az unokákhoz döcögött a villamossal. Férjétől rég elvált, aki azóta a harmadik infarktusába bele is halt.
És akkor, ahogy kinézett a második megállónál egy ősz hajú, botorkáló bácsikában felismerte Pétert. Kiáltott utána, Péter is visszaintegetett a botjával. De a villamos csöngetett és elindult. Megint elvesztették egymást.

Hanna, útban az unkái felé ettől kezdve mindig figyelte az embereket a megállóban. Az övé többet nem tűnt fel.
- Lehet, hogy mégis hívnom kellett volna a szálloda éj után? - futott át a fején,

E-book formátumban is elérhető a Fotóalbum

A Fotóalbum írásai megjelentek e-book-ban is, direkt az ínyencek kedvéért. A könyv - amelyért külön köszönet Andrassew Ivánnak - elérhető és letölthető a www.nepszava.hu/include_document/lapszel/ebook/desijanosfoto01.lit címről. Így aztán ezentúl számítógépen, PDA-n, és okostelefonon is mindig magunknál hordhatjuk a Fotóalbumot :-)
(Akinek nincs az e-book-hoz olvasó programja, az letöltheti innen: http://www.microsoft.com/reader/ . Jó mulatást.)

Az izraeli-arab konfliktusról

Régi történet

Még a legelső intifáda idejében járunk, valamikor a nyolcvanas évek legvégén, a sztrájkoló, bezárt arab óvárosban, Jeruzsálemben. A szűk sikátorokban mindenütt lehúzott redőnyű kis boltocskák, a kövekből összerótt utcán koszos nejlondarabokat fúj a szél. A Via Dolorosa is csendes, a kegyszerárusok többsége sem nyit ki, elmaradnak a zarándokok is. Arrébb pár rövidgatyás, trikós kisgyerek focizik nagy kiabálások közt, miközben gyanakodva méregetnek minket. Aztán, az egyikük túl nagyot rúg a labdába, az már ott pattog előttünk. A kérdő tekintetekre válaszul doktor Boros, ki egyrészt nagy labdazsonglőr hírében áll, másrészt mindig is fontosnak tartotta a népek közötti barátságot, megpróbálja visszapasszolni a bőrfocit. De az évszázadok koptatta kövön megcsúszik és így túl nagy lendülettel rúg a bőrbe, ami tovaszáll az alkalmi focipályán túlra, át az alacsony kőfalon és valahol egy felfegyverkezett izraeli járőr előtt pattog tovább. A kölykök előbb a labda után tekintenek aztán elvörösödő fejjel kiabálnak valamit felénk – mire doktor Boros, ki nemcsak a népek barátságának a nagy híve volt, de azt is fel tudta mérni, ha már azt kár erőltetni, elkiáltja magát: futás. És mi loholtunk elfele, mielőtt még baj lesz. Már a sarkon túl, a biztonságosnak vélt távolság menedékéből látjuk, hogy a géppisztolyos, golyóálló mellényes, rohamsisakos izraeli katona oxival ügyesen leveszi a labdát, aztán egy finom rúgással visszapenderíti azt az arab kisgyerekeknek, akik most ráérnek egész nap focizni – mert az iskola is sztrájkol.
Néhány nap múlva megint erre visz az utunk, sabat van, a szigorú zsidó Jeruzsálemben minden zárva, csak éppen ez az arab óváros élénkül fel – mert most persze kinyitnak a bazárok, virul a suk - folyik a nagy üzletelés mindenfelé. Mi éppen egy arab srác üzemeltette zsidó kegyszerboltban alkuszunk egy kis érmére. Doktor Boros, ki rettentő mód tud alkudni és ért az emberek nyelvén –bármilyen legyen is az – vezeti az üzleti tárgyalást. Tizenkét sékelről mér ledolgozta az árat négyre, de úgy véli, kettőért a miénk lesz a holmi. E kemény küzdelem egy lélegzetvételnyi szünetében az árus angolul megkérdi, milyen nyelven is beszélünk mi egymás között. Doktor Boros lecsap a lehetőségre és azt ajánlja az árusnak, ha kitalálja, akkor nem alkuszunk tovább, ha nem kettőért miénk az érme. Felderül a srác szeme, itt mindenki szeret játszani egy kicsit. Számoljunk csak el háromig - kéri, kettőnél tartunk, amikor rávágja: Hungarians, magyarok.
Két sékelt buktunk, rendben. De honnan jött rá? Ó, nagyon egyszerű volt az – feleli az arab fiú – a szomszédunkban lakott sokáig egy magyar néni. Nagyon finom sütiket csinált rendszeresen – és mindig áthívott, hogy kóstoljam meg. Sokat hallottam beszélni.
Hazaérve nagy lelkesen mesélnénk vendéglátóinknak, mi minden történt ma velünk, milyen kedves volt velünk mindenki, de a barátaink, mintha vackorba haraptak volna. Mi történt?
Tucatnyi halott már megint – egy arab terrorista a Jeruzsálemhez feljövő szerpentinen kitépte a sofőr kezéből a kormányt és a busz az árokba zuhant, maga alá gyűrve az utasokat..
A kedves történetünket megtartottuk magunknak.
-----------
Szolgálati közlemény: A Fotoalbum írásai megjelentek e-book-ban is, direkt az ínyencek kedvéért. A könyv - amelyért külön köszönet Andrassew Ivánnak - elérhető és letölthető a www.nepszava.hu/include_document/lapszel/ebook/desijanosfoto01.lit címről. Így aztán ezentúl számítógépen, PDA-n, és okostelefonon is mindig magunknál hordhatjuk a Fotoalbumot :-)
(Akinek nincs az e-book-hoz olvasó programja, az letöltheti innen: http://www.microsoft.com/reader/ . Jó mulatást.)

Rumpuncs helyett pure malt whiskey

Újévi fogadalom
Ugyan már évekkel ezelőtt megfogadtuk, hogy nem fogadunk meg újévkor semmit, azért vegyük át azokat a dolgokat, amelyeket mégiscsak megfogadunk. Mert az újév már csak ilyen. És különben is, olvasom az újságban, hogy minden rendes celeb tesz ilyenkor újévi fogadalmat – mit felelünk, ha minket is megkérdeznek? Muszáj előre készülni a frappánsabbnál frappánsabb válaszokkal.
Kövessük a lenini fokozatosság elvét és nézzük először az úgynevezett egyszerű, vagy sablon fogadalmakat: Leszokunk a dohányzásról, lefogyunk, megtanulunk rendesen angolul, megírjuk időben a házi feladatunkat (életkori sajátosság), végre feleségül vesszük a kedvesünket/ végre hozzámegyünk a kedvesünkhöz. Rendszeresen elmosogatunk vacsora után, nem megyünk be a lakásba piszkos cipővel, nem rúgunk bele a macskába.
Második szintű fogadalmak: felszereljük végre a kislámpát, lehordjuk a pincébe az összetört hintaszék darabjait, kihívjuk a tetőfedőt, hogy ne ázzon be mindig a ház. Időben lefoglaljuk a nyaraláshoz az utat, elmegyünk a postára és előfizetjük végre azt a lapot.
Középhaladó fogadalmak: átszokunk egy gyengébb cigarettára, nem iszunk rumpuncsot csak pure malt viszkit ezentúl. Befejezzük végre a Bűn és bűnhődés-t és talán a Ulysses-nek is nekikezdünk. Ha hasogat a fogunk, nem fájdalomcsillapítót kapunk be, hanem elmegyünk a fogorvoshoz. Megengedjük, hogy a hajléktalanoknak ajándékozzák a kedvenc, ám alaposan kinyúlt pulóverünket. Idén már nem blicceljük el a tüdőszűrést és kevesebbet járunk kocsmába a haverjainkkal. Visszavisszük időben a könyvtárba a könyveket és a pucerájban sem felejtjük mindig ott hetekre a ránk bízott ruhát. A világ egyik legszebb terén mondjuk ki a boldogító igent/nemet.Eljárunk ezentúl konditerembe, vagy legalábbis futni, de ha azt sem akkor a irodában folyamatosan nyomogatjuk a marokerősítőt.
Haladó fogadalmak: csak azért is elutazunk egy világkörüli útra, de legalább egy hosszú hajós nyaralásra, megmásszuk a Csomolugmát, de minimum a Gellérthegyet. Átússzuk a Balatont –addig is járunk a Szecskába edzeni rendesen. De legalábbis a szaunában elüldögélünk. Megkérdezzük a szomszéd nénit rendszeresen, mit hozzunk neki a boltból és megtanulunk bridzselni. Jegesmedvebőrt terítünk a kandallónk elé végre, mert persze fogadjuk meg ezen a szent napon, hogy kandallónk is lesz, olyan igazi, amiben nem csak kis kínai elektromos láng virít, hanem valódi fát lehet benne meggyújtani. Na jó, a jegesmedvebőr lehet mű is.
Felső-haladó fogadalmak: lazac-tatárt szervírozunk a feleségünknek a házassági évfordulónkra, amihez a lazacot saját kezűleg fogjuk ki a Szent-Lőrinc folyóból. Egyenruhába bújtatjuk a sofőrünket, mert Bentley-hez ez dukál. Fürjtojásnyi gyémántokat szórunk a kedvesünk finom kis lába elé. Ehhez persze azt is meg kell fogadnunk, hogy ezentúl nem felejtjük el feladni a lottószelvényt.
Fogadalom-extra: Újév napján még egyszer megfogadjuk, hogy a 2009-es évben jók leszünk és pasz.
Még szerencse, hogy senki sem hiszi el egy másodpercig sem azokat a dolgokat, amelyeket megfogad.
Dési János

A legizgalmasabb nap

A Troli presszóban hajnalig

1988. június 27-e talán az év legizgalmasabb napja volt számomra. Pedig 1988 amúgy sem telt unalmasan. Mint egy azóta már az enyészetté lett lap – a Magyar Nemzet – ifjú munkatársa, pártalapításokról, gyűlésekről, tüntetésekről tudósítottam, nagy számban. S mint mindenki körülöttem, én is azt éreztem, itt most nagy dolgok történnek. Talán éppen a történelem alakul a szemünk láttára – mégha ezekben a napokban nyilván nem is mondtuk ki, nem is tudtuk tán, hogy ami éppen folyik, az maga a rendszerváltás.
1988. június 27-ére szervezték meg az első nagy és majdnem legális, nem a hatalom inspirálta nagygyűlést, tüntetést, a budapesti Hősök terére, a lerombolni szándékozott romániai falvak védelmében. Persze, akadtak már komoly megmozdulások, a vízlépcső ellen, vagy éppen március 15-én, de éreztük, ez a Hősök terei minden korábbinál nagyobb, jelentősebb lesz.
A mából visszanézve már csak azért is, mert igazán „népfrontosra" sikeredett a szervezés. A felhívást aláírók között volt az MDF éppen úgy, mint az SZDSZ elődjének számító Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Szabó Dezső Emléktársaság vagy a Klubtanács – jónhány más civil szervezettel egyetemben.
Többhetes előkészítő munka után, június 20-án a Török utcai borozóban számolt be Csurka István arról, hogy egy kisebb küldöttség élén tárgyalt Fejti Györggyel, az MSZMP KB titkárával. E tárgyaláson dőlt el, hogy a hatalom nem fogja a tüntetést megakadályozni, de persze támogatni sem. A tüntetés-szervezők cserében megígérték, hogy mindent elkövetnek azért, ne legyenek soviniszta felhangok, rendszerellenes kijelentések, vagy utcai rendbontások. (Ah, azok, a boldog, szép, idők.)

Bár sokan tartottak attól, hogy botrány tör ki, a népek fegyelmezetten viselkedtek, méltósága volt az egésznek. Jó hangulata. Még nem ráztak öklöket, nem gyalázkodtak és nem fröcsögtek eltorzult arcú budai úriasszonyok. Ez nem a futbalhuligánok eseménye volt még, nem a rombolásra vágyóké, hanem a komolyan változást akaróké. Ez nem csak a romániai falvak sorsa miatt volt fontos. Legalább ilyen lényeges célja lehetett a szervezőknek megmutatni, jelentős és fegyelmezett embertömeg ért velük együtt, hajlandó hívó szavukra az utcára menni. Itt egy olyan erő alakul ki, amelyet bizony komolyan kell vennie az elkényelmesedett hatalom képviselőinek is.
De azért ne andalodjunk teljesen el. Hogy a hangulat azért 27-én még feszültebb legyen, a rendőrség kiadott egy nyilatkozatot előtte, amely szerint „tudomásukra jutott, hogy állampolgárok különböző csoportjai" demonsdtrációt szerveznek. És tessék jól viselkedni. Aztán egy nappal a tüntetés előtt a Hajdú János vezette A Hét is a provokáció elleni védekezésről szólt. A nagy tömegek valószínűleg innen értesültek az egészről.
Hányan jöttek el? A becslések 40 ezer és 100 ezer között szóródtak – mindenesetre sokan.
Mi eleinte Diurnis (Bodor Pál) körül vonulgattunk, mert akadtak olyan hírek, hogy miután ő a Szabad Európa Rádió (vagy a BBC- nem is tudom már) román adásában beszélt erről, esetleg provokálják, valami bántódás éri.
Aztán persze szétszóródtunk dolgozni, én Csoóri Sándorral készítettem egy miniinterjút. .A szerkesztőségbe stoppal értünk vissza, Szendrei kolléga szólított le egy autóst, a sofőr nagy megtiszteltetésnek vette, hogy közreműködhet a szabad sajtó munkájába. Boros és Javorniczky kollégák vezetésével hamar össze is jött egy kolumna. Aztán ültünk a kopott New York palota béli szerkesztőség halljában, a tévé előtt és vártuk, hogy mi lesz. A döntést.
Nem lett semmi a lapban. Talán egy rövid hír.
Mikor szétszéledtünk, én a tüntetés egyik szervezőjével a Troli presszó nevű közeli intézményben múlattam hajnalig az időt, akkor kisétáltuk a Blahára és megvettük a lapokat. A Magyar Hírlapban talán egy kép jelent meg.
Aztán egész héten ment a huzavona. Végül a szombati számban megjelent a mi egész oldalas összeállításunk erről a nagy-nagy tüntetésről.
Dési János

A vérnyúl a legerősebb állat

Iszik, köpköd, szotyizik és a bakancsomat is elvitte

A vérnyúl a legerősebb állat, az oroszlán után. A vérnyúl későn kell, dohányzik, iszik és szemtelenkedik a kisebb állatokkal. A szotyolahéjat szerteszét köpködi. Visszaélve hatalmas testi erejével és fékezhetetlen temperamentumával gyakran terrorizálja a többieket.
Aki rászól, azt veréssel fenyegeti. Ha ez sem elég, akkor kiváló kapcsolataira hivatkozik. Arra, hogy majd ideküldi barátját, az oroszlánt és akkor lesz nemulass. Bár barátja fogatlan és többek szerint már csak egy kandalló előtt, kiterítve mutatna jól –de azért mégiscsak ő az oroszlán.
A vérnyúl korrupt is. Ha megvesztegetik, akkor bármire képes. Felveszi a nyúlcipőt vagy kis pomponokkal a fején és a farka helyén a fényképezőgép lencséje előtt illegeti magát félpucéran, akár még lapok címoldalán is.
De mindez ne tévesszen meg minket. Az se, ha nyuszimuszinak szólíttatja magát vagy elandalodva sárgarépát rágcsál. Ugyan már, ezzel csak a gyanút szeretné elterelni magáról.
A vérnyúl megtámadja az embert is, mint tudjuk, akár Grál-lovagok egész csapatát képes elintézni. A vérnyúl a civilizáció peremén élve, be betör az emberlakta területekre még ma is. Ott rabol és fosztogat. Nekem például egy vérnyúl a bakancsomat lopta el. De a hozzáértők szerint jól megúsztam, hogy nem a lábamról rángatta le, vagy esetleg harapta el a lábszáramat, hogy így ragadja el a kedvenc csehszlovák Pionerka típusú túracipőmet. Egyszerűen csak elemelte egy kulcsosház erkélyéről, ahová szellőzni tettem ki. Hülye nyúl.
A vérnyúl egyébként, ha embernek megy, leginkább torokra támad. Hasonlóan a vérmókushoz vagy a vérfarkashoz. Tavasszal leginkább falkába tömörülve ront neki mindenkinek. Ilyenkor, nem egyszer, szalmonellával fertőzött, piros tojásokkal dobálódzik, kordonokat borít föl és ráugrik még a főpolgármesterre is.

A nyári szezont szereti a tenger mellett tölteni, egy csinos nyuszilánnyal, ahol aztán úgy esnek egymásnak, mint az üreginyulak.
Ősszel aztán újra előjön az a vad és fékezhetetlen természete.
Fogságban nehezen tartható, többek között azért is, mert teljesen antiszociális. A tévéjét gyakran késő éjszakáig bömbölteti, a zebránál nem is lassít, és a gyerekei lógnak az iskolából. A levest szürcsölve eszi és ha netán színházba vetődne el, ott hangos megjegyzéseket tesz a többiekre. Vagy esetleg fel is falja őket.
A vérnyúl gyakorlatilag idomíthatatlan. Így cirkuszban sem látható. Egyes hírek szerint a régi rómaiak képesek voltak befogott és betanított harci vérnyulakat alkalmazni a pun elefántok ellen –s ma már abban konszenzus van a szakértők között, hogy csak így sikerült visszaverni Róma alól Hannibál hadait.
A vérnyúlnak egyetlen természetes ellensége van. A tárkony. Ha a vérnyulat tárkonnyal behintjük, gyakorlatilag vége. Így egész puhára főzhető, már már kenyérre kenhető. De paprikásan is kitűnő a bakancson hizlalt vérnyúl.
Csak ajánlani tudjuk mindenkinek.
Dési János