"Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet"

Sok hülye van.
Nagyon sok

„Önnel minden rendszer idején baj van ” – állapította meg szerzőnk éleselméjűen, pályafutása egyik legizgalmasabb interjúja során, úgy a beszélgetés harmadik órájában.
„Baj? Én kritizálok ha kell, s nem szoktam frázisokat hangoztatni. Sem internacionalistákat, sem hazafiasakat. És ezt sokan nem szeretik” –felelte az agg költő, talán kicsit büszkén is, a vállát vonogatva.
Aki akkor is, a kilencvenes évek vége felé járunk, jelentős élettapasztalat birtokában, amelyet több országban, sok börtönben és számtalan menekülés és visszatérés után szerzett, kedélyesen tudott mindenről és mindenkiről előadni egy jó történetet. Faludy György.
(A beszélgetés több részletét megírtam már, pl. Szombat 1998. 2. szám vagy Népszava, 2006. szeptember 9.)
Például a pályatársakról:
Csoóri Sándor kint volt Torontóban és kitűnően viselkedett ott is. A 60. születésnapjára még verset is írtam. Két hónappal később volt az én 80. születésnapom a Zeneakadémián. Küldtem neki két tiszteletjegyet az első sorba. Fel is hívtam. Nem jön – mondta. Mire én: nem baj, majd jössz máskor. Erre Csoóri: De én nem úgy nem megyek. Én nem megyek. Mit szólnának a barátaim, ha én ott lennék a te születésnapodon.
Aztán mesélt a harmincas évek végi Párizsáról az antiszemitizmusról, a veszély előérzetéről, és persze a költőkről, írókról Erdélyi Józseftől, József Attilán át Radnóti Miklósig.
– Akkoriban azt mondták az emberek, hogy maradj itt Pesten. Cs. Szabó Laci megígérte, ha bármi történne, akkor ő megvéd.
– Elhitte?- így a bölcs riporter.
– Ő hitte el. Én nem, hogy sikerül neki. Csak hogy érzékeltessem a helyzetet: 1939-ben azt mondtam egy unokatestvéremnek Párizsban, hogy maradjon ott, mert különben Magyarországon agyon fogják ütni. Azt felelte: Hülye vagy, tényleg azt képzeled, hogy a nácik Magyarországra is eljutnak?
– Miért bizakodtak ennyire az emberek? A zsidótörvényeket ne is említsem, ott volt a Solymosi Eszter vére című Erdélyi József vers. Abból látható, a zsidóellenesség a közhangulatban is ott volt, nemcsak a politikában.
– Nem hitték el az emberek, hogy mindez megtörténhet. Amikor még Horthy kártyapartnerei között is előfordultak zsidók.
– És a numerus clausus 1921-ből?
– Akkor az gondolták, hogy Horthyt csak a katonái kényszerítették erre. Ami persze nem igaz. Ha egy zsidónak azt ajánlotta az ember: gyere, menekülj - akkor a szemébe röhögött. Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet. Hozzá tartozik persze, a lapok nem nagyon írták meg mi történik Németországban. Féltek a betiltástól. Talán a Népszava volt az egyetlen, amelyik próbált beszámolni, mondjuk a Kristályéjszakáról.
Miközben persze a szélsőjobbal, Erdélyi Józsefen - aki nemcsak költőnek, embernek is jelentéktelen volt - és még néhány nagyszájún kívül - alig tartott velük komoly író. Sőt, az igazi írók mind náciellenesek maradtak. Fogadjunk, hogy nem tud egyetlen náci költőt sem említeni? - fogott meg.
- Emlékszem Nagy Lajossal ültem a kávéházban a "Solymosi Eszter vére" megjelenése után, s amikor Erdélyi oda akart ülni az asztalunkhoz, Nagy Lajos rászólt: Ide többé nem ülsz le. Mire Erdélyi sértődötten azt felelte: Mi az Lajos, te is elárultál minket? Egyébként én csak hallottam a versről, nem olvastam.
– Azóta sem?
– Nem. Minek? Nem hagyom magam bosszantani ezektől. Pedig sok hülye van. Nagyon sok.

Faludy

Pokolbéli víg napjai

Faludy Villona (háború előtti kiadás) nálunk a könyvespolc hátába volt eldugva, nehogy valaki meglássa és kölcsön kérje. Mellette fotópapírra fényképezett versei - atyám sokszorosította eképpen néhány szintén hozzáférhetetlen Lőwy Árpád örökbecsűvel együtt. Még a fénymásológépek feltalálása előtt.
Így aztán mindig is tudtam, hogy Faludy az egyik legnagyobb magyar költő. Ezért, amikor valamikor a nyolcvanas évek vége felé Szász Pista barátom félrevont az akkori Magyar Nemzet folyosóján és bizalmasan közölte, hogy ugyan nem olcsó, de szerinte megéri, vegyem már meg szamizdatban Faludy Pokolbéli víg napjaimat, tudtam, pénz nem számít. És egy tisztes összeget otthagytam nála. És amikor pár évvel később megjelent egy legális kiadónál, mondjuk ötödáron, még akkor sem gondoltam, hogy rossz boltot csináltam. (Azóta szereztem bele dedikációt is, így aztán már tényleg megéri az árát.)
Amikor 1988. szeptemberében az akkori ellenzéki mozgalmak fészkének számító Jurta Színházban találkozott Faludy a híveivel, persze, hogy ott kellett nekünk is lennünk az öcsémmel.
Rocksztárnak kijáró taps, kiabálás, lelkesedés fogadta a már akkor sem túl fiatal költőt.
Miközben nevét hivatalosan leírni sem volt szabad, sőt a legendák szerint még a Széchenyi könyvtár katalóguscédulái közül is eltávolítottak mindent, ami rá utalt, kiderült, a legnépszerűbb magyar költő. Persze elsősorban Villon „fordításait” ismerték. Meg azt a személyiséget, aki mindig megmaradt szabadnak, könnyednek, őszintének. Költőnek. Nagy, lobogó haja, véget nem érő anekdotázó kedve, na és a rímei, a sorai. Érte tényleg jó volt lelkesedni. Igaz, 1988-ban, ott a Jurtában még annyi mindenért lelkesedtünk, amiért ma már nem lehet. És az jó, hogy van, ami állandó.
Aztán 1998-ban sikerült rábeszélnem egy hosszabb interjúra. December közepén jártunk, ronda, hideg idő. Faludy, a nemzet koszorús költője, közel a kilencvenhez ott várt rám a kapuban. Persze zokni nélkül, mint mindig. Elromlott a kapucsengő - magyarázta dideregve, és nem akarta, hogy nekem ott lent várnom kelljen - tette hozzá, miközben gyalog másztunk föl a második emeletre.
Sötét volt, talán egy olvasólámpa ha világított. Órákon át mesélt. Költők, földrészek, fiúk és lányok, civilek és katonák, rég tovatűnt szerzők vonultak el hosszú sorban előttünk. Recsk és az ő Costa Rica-i állampolgársága, a régi Népszava, az amerikai hadsereg és a húga, akit itt a Duna parton agyonlőttek.
Egyszercsak közel hajolt és hangját suttogóra fogva így szólt: „És Attilának büdös a szája. És az ágyban sem sikerül neki mindig. Én csak tudom. A Judit mondta.” - tette hozzá, mint aki mégis arra kér, maradjon azért köztünk a kínos dolog.
Azért gyorsan hozzátette, Attila a világirodalom egyik legnagyobb költője. Még ha mindig is kiállhatatlan volt. Judit (Szántó, az élettársa) is tudna erről mesélni.
Aztán jöttek, jöttek a többiek. Radnóti és Szabó Dezső, Féja Géza és Móricz. A magyar irodalom. Most ott fönt, gondolom, újra összefutnak és ők hallgatják tovább Faludy örök történeteit.

Az úgy volt

Kire ütött ez a gyerek?

Az úgy volt a Rottenbiller utcai iskolában (ezerhuszonnégyes Marx Károly úttörőcsapat vigyáááz!), hogy irodalmi kalandokkal nem igen volt érdemes dicsekedni. Kőhajításnyira a Csikágótól nagyobb tekintélyt lehetett szerezni például azzal, ki hány vörös petróleumlámpát tud ellopni az útjavítást jelző piros-fehér oszlopról (G. Sanyi volt a győztes) vagy milyen messze tud köpni ( H. Tibor) vagy képes három héten át, minden nap, lehetőleg a nagyszünetben valakit újra és újra módszeresen elverni (B. András. Az áldozat csekélységem. Velem mindig történik valami.)

Ám egy irodalmi kivétel mindenképpen akadt. Ugyanis – innen visszanézve tulajdonképpen meglepő módon – azért a G. Sanyi meg a H. Tibi is olvasott, sőt beiratkozott könyvtári tag volt – nem beszélve B. Andrásról, aki mégiscsak literátus családból származott. Gabi néni reménytelen matekóráin nemcsak Winnettout olvastuk meg a Robin Hood-ot, hanem Janikovszky Éva könyveit, s nem csak azért mert abban sok a rajz. Pedig matekórán sokkal kockázatosabb Janikovszkyt olvasni, mint Old Shatterhand-ot. Ugyanis a Kire ütött ez a gyerek, vagy Az úgy volt-on, mindig felröhög az ember, az indiánkalandokon nem. És azt még azért Gabi néninek is elég nehéz beadni, hogy a gyök kettőt nevettem ekkorát.

De G. Sanyi meg H. Tibi, meg én, meg a többiek, még a B. Évi is dacolt a kockázattal, nyerített és olvasott. ( B. Évinek nem kellett volna, ugyanis a matek dolgozataimat mindig róla másoltam, jobban örültem volna, ha inkább a tananyagra figyel, és nem kockáztatja a hármasomat. Ráadásul nyolcadikra szívesebben lestem be B. Évi dekoltázsába, mint a matek megoldásai közé. Azért örültem, hogy lány.)

Ugyan nem tudtam messze köpni, mert béna voltam, nem loptam lámpát mert gyáva voltam, és a verekedésben is csak mint boxzsák vettem részt, viszont jól ismertem Janikovszky Évát. Illetve, Éva nénit. May Károlyt vagy Alexander Dumas-t pedig senki sem látta közelről, nem beszélgetett vele, ráadásul még őrsi gyűlésre sem tudta beígérni a veterán bácsi helyett.

Én viszont simán. És ez majdnem felért egy távköpéssel. Már csak azért is, mert Éva néni a harmadikon lakott, mi meg az ötödiken. Az ilyesmi megalapoz egy barátságot. Arról nem is beszélve – de ezt már csak a legbelsőbb barátaimnak mertem elmondani -, hogy Janó fia játékait én örököltem. Különösen az Elzett művek által gyártott fémpályán irányítható, felhúzható fém autósat szerettem.

Az őrsgyűlésekre már kevéssé emlékszem, de aztán felnőtt életemben jó párszor beszélgettünk. Ha olyan interjúalanyra volt szükségem, akivel biztos a siker, akkor mindig rábeszéltem, jöjjön el. Aztán általában haza is fuvaroztam, már csak azért is, hogy megbeszéljük, mi van a régi lakókkal, a harmadikon, meg az ötödiken, esetleg a negyediken. (A másodikon úgy látszik unalmas emberek laktak, róluk nem esett szó.) vagy, hogy mint a kerület díszpolgára el tudja e érni, hogy az értelmetlenül lezárt autóbeállót a ház előtt újra megnyissák. (Nem tudta, azért egy kerületi díszpolgár sem teljhatalmú.)

Valamelyik nap a Rottenbiller utcán kellett végigvágtatnom. És tessék, akár hiszed, akár nem, ott a felirat Janikovszky Éva Általános Iskola és Gimnázium.

A telt keblű görög lány, szex és erőszak

Egy oroszlán a patkány-
kölykök-
ről

Írókról szóló sorozatunk mostani darabjában egy olyan szerzőről szólunk, akinek művei publikálásához valószínűleg sok-sok erdőnyi fát ki kellett vágni. Mégis, ha jól számoljuk, négy kötet szerepel csak a bibliográfiában: a Narko blues (Szépirodalmi, 1986), a Patkánykölykök (Szépirodalmi, 1989) és a Bronzugatás (Fekete Sas és Interart, 1992). Illetve, ha még pontosabban számolunk, akkor csak három és fél, ugyanis a Narko bluest Vértessy Péterrel közösen írta meg. Ja és persze a Hurkák (Népszava, 2006) – amelyek jelentős részt éppen itt a Szép Szóban láttak napvilágot – de ez már az új idők új szavának megfelelően környezetbarát e-book formában.

Visszatérve a nyomtatottakra, az erdőket nem a példányszámok rengették meg – talán pár ezresek, tízezresek ha lehettek, még egy kis tisztás sem támadt a helyükön.

Ám a szerző évtizedekig működött napilapos újságíróként, és ugye a napilaphoz kell ám a papír.

Boros István – mert most róla szólunk éppen – annak a nemzedéknek volt az egyik utolsó tagja, amely még úgy hitte, az újságíró az olyan író ember, aki tud írni. Nemcsak a betűket, a nyelvtant, a szórendet, a rokonértelmű szavak helyes használatát ismeri, hanem az életet is. Az emberek sorsát. Azt, hogy miként kell mindezt papíron, ólomból kiszedett, befestékezett betűkkel visszaadni.

Azokban az években még létezett egy relatíve liberális lap, azóta régen az enyészetté lett, a Magyar Nemezt, ahol, ha csak úgy-ahogy, de mégiscsak megtűrték szerzőnket, azzal a feltétellel persze, hogy nem üti az orrát a nagyok dolgába. Így például szigorúan ki volt tiltva a Hazafias Népfront eseményszámba menő kongresszusairól, oda csak igazán megbízható zsurnaliszták járhattak. Boros Pistinek maradtak a riportok, a vándorcirkuszról, a kisvárosi életről, a lakótelepi szürkeségről. Na jó, egyszer egy DIVSZ kongresszusra, (Demokratikus Ifjúsági Világszövetség ) amely már akkor sem érdekelt senkit sem, együtt engedtek el minket. Pisti, mintegy szakmai útmutatásul rögtön közölte, hogy a telt keblű, göndör hajú, fehér fogú görög küldött az övé, mert az szép; és a villogó tekintetű izraeli lány is, mert az meg érdekes. Én facsarjak ki valamit a belorusz vagy az albán delegáltból, az meg már úgyis mindegy. Megjegyzem az írás nagyrésze a telt keblűről és a villogó tekintetűről szólt, a beloruszt meg az albánt csúnyán meghúzta.

A napilap, bármilyen, irodalmilag esetleg értékest is nyomnak rá, másnap már krumplihéj elhelyezésére vagy az ablak pucolására szolgál, hogy más, szóba jöhető funkciót itt ne is említsünk.

A könyv azért maradandóbb. A Narkó blues már csak azért is érdekes, mert Magyarországon a kábítószerezésről írni valami ostoba oknál fogva tilos volt. Szívni, szúrni, szedni – ha titokban is – de lehetett. Beszámolni erről a világról a nyilvánosság előtt nem. A Narkó blues volt az első amely megtörte ezt a csendet. A valóságról szólt, irodalmi riportkönyv talán a műfaja.

Aztán jött a két igazi regény. Sok minden van benne, erőszakos, törtető hivatalnok, lázadás egy anya ellen, katonaság és Párizs. Disszidálás és kommunizmus, szex és erőszak. Barátok és ellenségek – minden ami kell egy regényhez.

Megjegyzem, szerzőnknek amúgy éppen ma - október 3! - van az 56. születésnapja.

A ribillió elmaradt, a kocsmázás még jön

Bronzkatona a színház mellett
Most akkor fogom a listát, hogy kiket kell még felhívni, meg válaszolni a leveleikre, és a Háy Jánost kihúzom. Szépen átfirkálom a nevét, mert nyilván mindjárt feltárcsázom, vagy dobok neki egy e-mailt, hogy akkor mikor is megyünk sörözni egy jót megint. Nem kell izgulni, marad még elég név a cetlin, nagy a restancia. Csak a Háy János lesz elintézve, na persze nem úgy, hanem lelkiismeretileg.

Azt hiszem utoljára jó két éve leveleztük le, hogy majd itthon is elmegyünk egyet inni, aztán persze az egész a feledés homályában maradt volna. Ha nem lenne nekem ez a felírós dolog, hogy kik miatt furdaljon a lelkiismeret.

A gyerek című könyve jelent meg éppen. És én egy szuszra kiolvastam a Balatonon. Mondjuk nálam az egy szuszra, azt jelenti, két éjszaka alatt. Persze fröccsöket ittam hozzá. De aki szintén végigélvezte ezt a könyvet, az tudja, A gyerek-et legjobb bor esetleg fröccsivás közben abszolválni. És amikor a második nap hajnalára a végére értem, már jócskán pirkadt, akkor félretoltam az utamba álló palackokat, elbotorkáltam a telefonomig és írtam neki egy sms-t, hogy hú ez igazán nagyon – nagyon jó könyv. Ez A gyerek megvan ám írva és hogy gratulálok, meg ilyesmik. És akkor tényleg fussunk már össze, ahogy megbeszéltük, ott fent északon. Hamar válaszolt, hogy nagyon köszöni és most lelkileg is nagyon jól jött neki ez a biztatás, már nem is emlékszem, miért, és persze fussunk össze – vagy valami ilyesmi, mert a telefon, a nagy író keze sms-ével eltűnt azóta a világ forgatagában.

Mindenesetre, ha előjön egy új regénnyel és én elolvasom, és megint tetszik és még a számát is megtalálom, talán megint sms-ezek neki valami ilyesmit. Egyszer biztosan azért még összejön.

Azért az irodalomtörténet összeállítók későbbi nemzedékeinek munkáját megkönnyítendő, jegyezzük fel, hogy csak egyetlenegy este ültünk be pár vidám helyre. Tallinnban történt mindez néhány éve. Afféle kis magyar művészeti fesztivált szervezett az ottani magyar kulturális intézet, Dávid Gyula vezetésével. Na, és a Tallinni Drámai Színházban Háy egyik művét adták elő, az illusztris szerző jelenlétében. Nem eljátszották, csak felolvasták, de ez is nagyon hatásos volt, tapsoltunk is. Bár az első felvonásból, én mondjuk egy szót sem értettem, ezzel is cáfolva, hogy az észt és magyar olyan nagyon hasonlítana. Aztán a második felvonástól hozzájutottam egy magyar szövegkönyvhöz, innentől kezdve felettébb élveztem A Gézagyereket.

Az előadás után komoly dilemmát kellet eldöntenünk. Ugyanis éppen május 9-e volt, azok a napok, amikor a szovjet bronzkatonát eltávolították a város főteréről, és minden hozzáértő tisztes botrányt jósolt a győzelem napjára.

Menjünk megnézni a ribilliót vagy kóstoljuk meg a helyi italokat. A gordiuszi csomót átvágva, egy a feltételezett ribillió helyéhez közeli kocsmába ültünk be, azzal ha kitör a spontán népfelkelés, odamegyünk és megnézzük. Addig is hasznosan töltjük az időt és iszunk.

Később újabb – de földrajzilag igazán közeleső ifjúsági mulatóhelyekre mentünk át.

A forradalom nem tört ki, mi megismerkedtünk a tallinni helyek legjobbjaival. Még haza is bírtunk menni – ki-ki ahol lakott – és a hírek szerint János még arra is képes volt másnap, hogy nekiinduljon egy nagyobb felfedező kirándulásnak. Ami csak azt igazolja, hogy a jó irodalom éppen úgy elpusztíthatatlan, mint a jó író. Akkor egyeztünk egyébként meg, hogy folytatjuk. A kocsmai beszélgetést is. Talán küldenem kellene egy sms-t?

A kétbalkezes varázsló

Akiről Harry Potter
alakját mintázták

Ha az a varázsló nem olyan kétbalkezes, hogy Magyarországra születik meg, méghozzá magyar nyelven, akkor szegény Harry Potter most sehol sem lenne. Mert a világ fiatalsága és öregsége akkor Fitzhuber Dongó varázslóiskolai történetét olvasná, és ezen okleveles mestervarázsló nyomán tudhatná meg, mit csinál egy igazgató-fővarázsló, és mit a végzős tanonc varázslók, milyen az alapvarázslat óra és hol található a tanintézetben a formalinban tartósított boszorkányseprű. Millió és millió példányszámban nyomnák a könyvet szerte a világban, jelesebbnél jelesebb rendezők versengenének a megfilmesítés jogáról. És a bulvárlapok beszámolói arról szólnának, hogy a kétbalkezes varázsló szerzője, Békés Pál éppen hanyadik kastélyát veszi meg és miként előzi meg a világ leggazdagabb embereinek a listáján az orosz mágnásokat, arab hercegeket és ukrán maffiafőnököket. A mű – amely összevetve J. K Rowling Harry Potter sorozatával, méltó lenne rá - csakhogy akkor Békés Pált Mr Paul Peaceful néven kellene hogy ismerje a világ. Mert bár csúnya igazságtalanság, de úgy tűnik, nagy előny angolul írni valamit a magyarhoz képest. (Vagy a HP szerzője csúnyán ellopta a sztorit)Mindez persze semmit sem von le Békés Pál érdemeiből, csak úgy megjegyezzük, hogy elhelyezzük a világban.

Egyébként Ádám fiam, aki elsősorban lelkes Harry Potter rajongó volt, vagy talán még van is, és majdnem ugyanilyen lelkes Békés Pál imádó, többször felhívta a figyelmemet, hogy a J. K. Rowling-gal készülnék találkozni, feltétlenül szóljak neki, mert, mindenképpen velem akar tartani.

Ha Rowlingot nem is tudtam eddig még felmutatni, egy majdnem ugyanilyen értékes trófeát két éve, valamelyik ÉS vacsorán, azért levadásztunk. Igazi és valódi Békés Pál dedikálásokat szereztünk és ezzel egy kis haladékhoz jutottam a HP szerző ügyében.

Kétségtelen, BP valamivel egyszerűbb fogás volt, már csak azért is, mert nem magányos vidéki kastélyban él – igazságtalan dolog ez a világ részéről, de tényleg – hanem egy egyszerű pesti bérházban. Namost, a pesti bérházakban mindig vannak szomszédok. És a szomszédok olykor kisebb-nagyobb partikat vagy éppen házibulikat rendeznek. Ezek a partik vagy házibulik némelykor a szomszédság részére alig elviselhető zajt jelentenek. Kétféle szomszéd akad. Az egyik ilyenkor, dörömböl, fenyegetődzik, rendőrt hív és a többi. A másik – nekem személy szerint rokonszenvesebb – felragad otthon egy flaska bort és átcsöngetve csatlakozik a mulatsághoz.

Miután BP szomszédja az én Jani barátom, aki egy időben előszeretettel szervezett nagy zajterheléssel járó vendégségeket – BP nyilván választhatott: első vagy második típusba sorolható szomszéd szeretne lenni.

Miután szerencsére jól döntött, így több féléjszakát beszélgettünk félig át, miközben én fél szemmel mindig a már félig üres viszkisüveget lestem. Jól kibeszéltük közös ismerőseinket, kollégáinkat, félig vagy egészen, ahogy azt illik.

Rowlinggal jóval kevesebb közös témánk lenne. Már csak azért is mert végülis, ahogy BP, én is Csikágó környékén nőttem fel, amiről az a bizonyos J. K R. minden bizonnyal még csak nem is hallott. Hát mit tudhat egy ilyen az életről?

A madáchos Konrád

Diavetitőn
A látogató
Konrád Györgyről már igen régen – mármint, nekem régen - két dolgot tudtam. Az egyik az az, hogy a Madách Gimnáziumba járt, ahová egyébként én is, és a mamám is. A másik – részben ebből következő ismeret -, amely szintén a mamámtól származott, az az, hogy nagy író, akire igazán büszkék lehetünk. (Megjegyzem, a mamám azt állítja, hogy ő nagyon jól emlékszik a gimnáziumból Konrádra. Konrádot erről többször kérdeztem, de ő inkább erre csak a vállát vonogatta. Persze, általában az úgy van az iskolában, hogy a fiatalabbak ismerik a felsőbbéveseket. Egyébként a kitűnő http://konradgyorgy.hu oldalon közzétett életrajz igazolni látszik Konrádot, mert mire a mamám odaért, ő már érettségizett. Lehet, hogy a mamám csak felvág vele?)/Lábjegyzetként: A mamám elolvasván a Népszavában ezt a cikket, megrótt, hogy össze vissza irogatok. Emlékszik rá mert voltak közös barátaik, neki az egyik legjobb, Konrád egyik legjobbja. De ebből nem következik, hogy bármikor azt mondta volna, egyszerre jártak volna oda. Bocs!/
Szóval, Konrád madách-os és nagy író, bár erről a Madách Gimnázium évkönyvei, amelyek pedig büszkén sorolták fel azokat, a volt diákokat, akik nagy hírnévre tettek szert, sokáig nem vettek tudomást. Az 1981-es kötetbe például ceruzával magam írtam be Konrád nevét a másik két nekem hiányzóéval- Georges Mikes-éval és Szobotka Tiboréval együtt.
Miközben persze a hivatalos iskola nem dicsekedett akkor még az íróval, a földszint egy eldugott kis szobájában Németh tanár úr (fiz-mat) A látogatót vetítette le nekünk. A könyvhöz ugyanis reménytelen volt hozzájutni akkoriban. Egy mégis fellelhető példányt valaki oldalanként lefényképezett diafilmre és ezt olvastuk együtt. Én általában gyorsabban haladok másoknál, kétszer is átfuthattam minden lapot, míg továbbtekerhettünk.
Itt jegyezzük meg, a Madách már akkor is a hetedik kerület mélyén állt, egy macskairamodásnyira az Almássy tértől, az Osvát utcától, ismertük a gangos házakat, a bent élőket, jól el tudtuk képzelni hát mindazt, amiket a falra kivetített táncoló betűk meséltek nekünk.
A látogató akkora hatással volt rám, hogy egy gyenge pillanatomban még azt is elhatároztam, én is gyámügyekkel akarok majd itt foglalkozni. Még tanulmányi ösztöndíj szerződésem is lett a hetedik kerületi tanáccsal, kezdő havi 3 500 forintos újságírói fizetésemből sokáig fizettem vissza. Mert persze időközben rájöttem, ha valami nagyon nem nekem való, akkor éppen ez a munka. Ezzel valószínűleg nagyon sok embertársamat mentettem meg kellemetlenségek egész sorától, amit én okoztam volna nekik. Így vonatkozó élettapasztalataim egy részét e kötetből szereztem.
Ugyan évekkel később, amikor A látogatót végre megszereztem igazi könyv alakban egy antikváriumban, és egyben az egészet, egyedül elolvashattam egy éjszaka alatt, éreztem valami kellemetlen hiányt, hogy na tessék, mennyi minden kimaradt az életemből, pedig itt voltak a nagy kalandok egy karnyújtásnyira.
Aztán persze a közéletben résztvevő Konrádról többször tudósíthattam. Határozottan emlékszem arra, amikor valamely jelentős politikai beszéde után a cinikus tudósítók a büfében gyülekezvén azt mondogatták egymásnak, hogy egy ilyen rendes ember, mi a fenét keres itt?
De ez már egy másik történet.

Stonewall itt és ott

Micsoda különbség
Még azokban az időkben, amikor működött a Ráckert nevű intézmény esett meg, hogy néhány barátommal a nevezett vendéglátóipari egység előtt, a parkban egy padon üldögéltünk, nagy láblógázva. Barátaim ahhoz kértek tőlünk ötleteket, mit mondjanak a sajtónak, hogyan viselkedjenek a nyilvánosság előtt, most, hogy az óbudai polgármester – az akkori óbudai polgármester, aki azóta jeles fővárosi politikussá érett – be akarja záratni a Sziget fesztiválra tervezett Magic Mirror sátrat, amely programja jelentős részben a homoszexuálisok problémáival foglalkozna.

Miközben ezen elmélkedtünk egy csapat rendőr érkezett egy mikrobuszon, kipattantak belőle és határozott léptekkel vonultak be a Ráckertbe. Hamarosan felcsattanó nagy nevetésekk verték szét a környék majdnem csendjét. Visszaóvakodtunk a bejárathoz és belestünk.

A rendőrök igazoltatni próbálták a szórakozó ifjúságot, de ahogy odaléptek egy asztalhoz hátulról fejbedobták őket, hol aprópénzzel, hol hagymával ízesített zsíros kenyérrel. A szegény rendőrök csak kapkodták a fejüket. A nép nagyokat kacagott ezen, igazi nagy móka volt. Ekkor jegyezte meg egy velük lévő New York-i barátunk, hogy, ez Amerikában biztosan nem fordulhatna elő. Két okból sem. Egyrészt, mert a rendőrök nem szoktak csak úgy, durr bele, minden különösebb ok nélkül igazoltatni embereket. Másrészt meg, ha mégis, akkor egészen biztosan nem hagynák, hogy dobáljanak és gúnyolódjanak rajtuk.

Okos fiúk mindenütt akadnak, egy ilyen szólt erre közbe, hogy dehogynem. Rendőrdobálás aprópénzzel Amerikában? Hát az egy nagyon híres eset.

Hallottatok a Stonewall Inn-ről? Magic Mirror sátorra van eszetek, ezt meg nem is tudjátok? Szóval,a Stonewall Inn egy kocsma a New York-i Greenwhich Village-ben. Ma az egy bohém és egyre drágább szórakozónegyed, de történetünk idején, a hatvanas évek legvégén még elég lepukkadt volt, tele kétes hírű lebujokkal, csapszékekkel, hipikkel és vietnami behívó elől bújkálókkal.

Itt működött egy homoszexuális szórakozóhely a Stonewall. Azokban az időkben a derék amerikai rendőrök állandóan zaklatták a homokos helyeket, razziákkal és büntetésekkel próbálták lehetetlenné tenni a működésüket. Kivéve persze azokét, amelyekért a maffia – amelyik jó néhány ilyen helyet üzemeltetett – fizetett. Annyira bevett dolog volt ez, hogy még egy külön szó is született rá, a gayola . Értitek ugye? A védelmi pénz neve- payola, a homoszexuálisokra használt angol szó - gay – ezekből rakták össze.

A maffia tehát lefizette a rendőröket, ezért azok az ő kocsmáikat nem zaklatták, csak a többet.

Amikor betörtek egy ilyen meleg szórakozóhelyre, sokakat összevertek, vagy rabszállítóval börtönbe hurcoltak, ráadásul rendszeresen közzétették a helyi lapokban az ott talált emberek neveit.

Nos,a rendőrök hatvankilenc nyarán betörtek a Stonewall-ba, de akkor nem hagyták magukat az ottlévők, fellázadtak és nekitámadtak a rendőröknek. Úgy kezdődött, hogy pénzdarabokkal dobálták meg őket, s közben azt kiabálták, hogy tessék, nesztek, itt a pénzetek. Hagyjatok minket békén. Kitört a verekedés.

Rohamrendőrök jöttek, de iGreenwhich Village népe nem adta meg magát. Három vagy négy napig tartottak a zavargások. Amerika lassan – részben ebből a történetből is – megértette, nem megy úgy tovább, mint addig.

Amúgy a Szigeten azóta is békében és háborítatlanul van Magic Mirror sátor.

Eladó az oroszlán

Megbízunk bennük

- Doktor úr, az oroszlánról lenne szó!

- Oroszlánról?

- Igen, az oroszlánról. Mit kell ezen olyan nagyon csodálkozni?

- Kérem, én ügyvéd vagyok, nem állatorvos.

- Azt reméltem is. A szerződés miatt jöttem ugyanis.

- Mire is tetszik gondolni?

- Jaj, ne adja már itt az értetlent, nyilván szóltak már onnan. Nekem ma még 25 céget kell alapíttatnom vagy egy fél tucat felügyelőbizottságot, és két helyen sajnos likvidálni kell az igazgatótanácsot, mert nem egészen jöttek be a dolgok. Szóval sietünk.

- Jó, jó. Miről is lenne szó?

- Kérem, most megalapítjuk a Lion King and Sons and Brothers Company LTD-t. maga ezt most gyorsan bejegyzi nekem Deleware-alsón, ahogy szokta másoknak is. Aztán tíz perc múlva átteszi a székhelyét egy európai uniós országba, ami szigorúan nem adóparadicsom. Legfeljebb egy kicsit. Legyen mondjuk Ciprus. Ha az újságírók azzal jönnek, hogy micsoda cég ez, hogy Delaware-alsón van bejegyezve, akkor mi bepereljük őket irtózatosan nagy összegre, mert persze Ciprus. Értem?

- Remélem.

- Ezután kinevezem az igazgatótanácsot, egy percet sem féljen, az nekem mindig gyorsan megy, mert itt a névsor a zsebemben.

- Megbízhatóak?

- Mi az hogy. A nevek egyik felét első világháborús emlékművekről írtam le, azokkal nincs baj, a másik fele idült alkoholista és hajléktalan, az ő javadalmazásuk kisfröccsben van meghatározva. Aztán még két igen megbízható ügyvéd kollégája van benne.

- Ajaj. Ez utóbbiból még baj lehet.

- Nem szokott. Megbízhatóak, mert mi megbízzuk őket ezzel-azzal, ők meg teljesítik a feladatot, oszt jónapot.

- És mit csinál ez a Lion King and Sons and Brothers Company LTD vagy mi?

- Sok pénzt édes barátom, sok pénzt. Én beviszem apportként a jóhíremet.

- Remek egy üzlet lesz.

- Csönd, mert nem érek rá amatőrökkel. Csak tudnám miért ide küldött a főnök egy kezdőhöz. És üzletrészként betesszük a Lánchidat az oroszlánnal együtt. Aztán pár hét múlva eladjuk az egészet valami befolyásos pofának, aki a főváros környékén lebzsel és ott mindenkit ismer. Tud követni?

- Hát…

- Na, akkor mi kivesszük a pénzt, kifizetjük magát, adunk belőle pénzt annak a befolyásos pártembernek aki kézben tartja az ügyeket. Ő megállapodik azzal, akivel kell és a főváros megveszi, mert ugye mire menne Lánchíd és oroszlán nélkül. Mindenki jól jár.

- Egészen biztos.

- Gondolom, ezt nem cinikusan mondta. Persze, hogy mindenki jól jár. Mi kapunk pénzt onnan, ahonnét senkinek nem hiányzik. Mi majd nemes ügyekre költjük. És a Lánchíd is marad a helyén, oroszlánostul.

- És mi van, ha a főváros nem veszi meg?

- Tudja, hány város van még ebben az országban? Akkor megveszi Debrecen vagy Alsó-Göd vagy Nyékládháza. Még sose maradt semmi a nyakunkon. Valakinek csak kell az a kis pénz, ami ugye visszacsurog. Végszükség esetén pótmunkaként számoljuk el és jól alákátyúzzuk, és akkor vihetik a fótiak. Ennyit a fóti emberek is megérdemelhetnek.

Öcsi, a középkorú szigetelő

Feltünő leány
pajtá-
sunk

A Sziget az, ami évről évre próbára teszi az embert. Az első próba az az, hogy miként jut be. Bizonyos kor felett már nem egy olyan nagy öröm az, hogy porban és piszokban sorbanállva, löködi a tömeg a vállalkozót. Ráadásul még kíberek is a csomagja környékén matatnak. Az első pont tehát, ahol az ember elhatározza, hogy ide többet márpedig nem.

Aztán kicsit megenyhül, mert jót húz a műanyag palackban becsempészett pálinkából. Ugyanis, még a bejárat előtt két közepes fokban illuminált egyetemista külsejű, nagyjából fia korú egyén hátba veregette azzal: öcsi, neked olyan becsületes a képed, te biztosan nem buksz le a pálesszel, amit a nagyi csomagolt nekünk az útra.

Az öcsinek szólított, erősen középkorú szigetelő – szerény személyünk – e szívet melengető felszólításnak természetesen nem tud ellenállni. Miután a nagymama pálinkáját rutinosan bejuttatja, nyilvánvaló, hogy a sikerdíjat természetben – gatyaszaggató szilva – azonnal elfogyasztja.

Aztán halad tovább a kihelyezett alkalmi budik során, és az orrfacsaró bűzben a port rúgva – esős években a sárt taposva – ismét megállapodik magával, hogy, na ez volt az utolsó.

Később kér valami gyors harapnivalót, a számla végösszegét meghallva ismét elgondolkozik azon, ennyiért vajon nem lenne e jobb helye a Gundelban.

Közben persze ismét és ismét kellemes és kellemetlen ismerőseibe botlik, akik mindig meghívják egy fröccsre, vagy egy pálinkára, illetve, mi hívjuk meg őket. Ettől a kellemetlen ismerősök mind kedvesebbnek tűnnek, az eredetileg kedveseket meg egészen a keblünkre öleljük. Különösen azt, aki egy speciális jegy segítségével az egyik puccos szponzor helyen ingyen koktélokhoz képes juttatni minket. Ekkor valóban szebbnek látjuk egy csöppet ezt a szigeti világot. És úgy döntünk, mégsem menekülünk még haza, hanem teszünk egy kört, megnézve a kulturális kínálatot.

Ám ekkor feltűnik egy rég nem látott leánypajtásunk, aki kisebb-nagyobb gyermekeit kísérte ki, de momentán szerencsésen elvesztette őket, tehát semmi sem akadályoz meg minket abban, hogy félrevonuljunk és a sötétség leple alatt egy jókorát táncoljunk. Smárolni persze csak szigorúan egy ponyva rejtekén lehet, nehogy a komisz kölykök mégis előkerülvén leleplezzenek minket. (Itt utasítjuk határozottan vissza azt, hogy a kisdedek azért nem érnének rá az anyukával foglalkozni, mert éppen füvet szívnak – ez tiszta rágalom.)

Aztán táncoslábú felhevült partnerünket egy „ugyan kedves, semmit sem változtál” megjegyzéssel, és egy orrhegyen elhelyezett futó puszival elbocsátjuk. És erőteljesen azon gondolkodnk, kell-e ez nekünk. Magunkban egy félénk, igent rebegünk el.

De ekkor valaki ránklel, hogy Boban Markovic mellett, a Deák Bill Gyula mögött, isteni a hangulat, nagy a pörgés és olcsó az ital – jöjjünk már.

Kicsit hallgatjuk a zenét, tényleg jó, közben a fiatalokat elküldjük újabb – műanyag pohárban, brr! – szervírozott frissítőkért. Megegyezünk, hogy ennek vége már nekünk, idén utoljára.

Aztán másnap a munkahelyünkön, a sok kótyagos kollega között szerényen dugdossuk a karunkra font belépőt az ingünk alá, és azon gondolkodunk, jövőre mégis kit csábítsunk ki magunkkal? Vagy kérjük meg a gyereket, vegyen be a csapatba és vigyen magával?

Panelbűnözők és gyilkosok

Az elnöknek semmi nem jut az eszébe

Kovács Lajosné negyvenöt éves közértpénztáros. Két gyermeke született, a nagyobbik már elköltözött tőle, a kisebbik, Mari, tizenhárom éves, vele él, a közepesnél egy kicsit jobb tanuló, rajzból és énekből dicsérettel, fizikából kettessel. Kovács Lajos pár éve hunyt el infarktusban. Kedvenc étele a pacal,fehér kenyérrel tunkolva volt, imádta a fröccsöt homokiból és kitűnően tudott ultizni.

Kovács Lajosné csendesen élt férje halála után a lakótelepi panel harmadik emeletén. Mondhatni semmi említésre méltó nem történt vele egészen addig a napig, amíg két máig ismeretlen ember csöndesen felliftezve hozzá, a lakásba behatolva agyon nem lőtte Mari nevű, a közepesnél egy kicsit jobb tanuló lányával egyetemben. Sörét, természetesen. A kiérkező rendőrök csak hümmögtek, két hónap alatt a a hatodik vagy hetedik hasonló eset. Mindig lakótelepeken élő, tisztes,a figyelmet magukra semmivel fel nem hívó emberek az áldozatok. A gyilkosok soha semmit nem visznek el, nem is nagyon lenne mit, jelet, üzenetet nem hagynak.

Csak éppen gyilkolják a lakótelepieket.

Természetesen a sajtó is megszállta a környéket, a riporterek ismerősként köszöntötték egymást, mostanában gyakran futnak össze ilyen helyeken. A szerkesztők és a nézők imádják az efféle tudósításokat.

Egy atléta trikós, sörhasú szomszéd határozottan nyilatkozott a Nóvum tévé riporterének, hogy ő biztosan tudja, szerelemféltés áll a történtek mögött, Kovácsné ugyanis viszonyt kezdett a liftszerelővel, amit a házbizalmi nem viselt már el. És az közismert, hogy a házbizalmi Kovácsné kedvese volt, ezt a vak is láthatta, mindig fölsepert az ajtaja előtt és a beázott mennyezetét is megcsináltatta, míg az ő eldugult lefolyójával sohasem foglalkozott. Na ja, tudjuk miért. A sörhasúnak természetesen semmiről sem volt fogalma, ellenben szeretett vona már egyszer ő is benne lenni a tévében.

A Hang tévé határozott közleményben utasította vissza azt a nemzetrontó híresztelést, amellyel egyesek hazánk képét akarják rombolni, hogy itt egy a panellakók elleni sorozatgyilkosság lenne. Mert abból, hogy hét alkalommal több mint tucatnyi panellakót gyilkoltak meg még semmilyen következtetést nem szabad levonni. Arról nem is beszélve, hogy a panellakók maguk is tehenek a sorsukról, nem véletlen, hogy a társadalom egy nagy része kiveti őket magából. A panelbűnözők elszemtelenedtek, nemcsak Tibi csokikat lopnak, de hangoskodnak és egyikük elprivatizált egy állami bankot. Ráadásul a panellakók sokszor büdösek és tudjuk, hogy lopnak is, nem is csoda, ha jobb körzetekben már külön iskolai osztályba is rakják őket.

Közben a nyári melegben Kovács Lajosné és gyermeke Mari, hullája lassan oszlásnak indult a harmadik emeleten. De a vita még folyt.

A köztársasági elnök ezidőben hosszan nézett ki palotája ablakán – mindig büszke volt erre a kilátásra – és azon gondolkozott, miért is írta fel egy neki adott cetlire a titkára azt a szót, csupa nagybetűvel: PANELLAKÓK! De semmi nem jutott az eszébe róla.

Közben fiatal, fiúk és lányok városszerte tüntetni kezdtek a panellakók kitelepítéséért, merthogy azok az emberek nagy számban kriminálisak, szörnyű sok lövöldözésben vesznek részt, és különben sem szeretjük őket.

Az esti híradóban még feltűnt egy ellenzéki pártvezér, aki szerint a panelszármazásúak között tényleg statisztikailag több a bűnöző és ez tény. De ezt a végszót már alig hallotta az a két férfi, akinek indulnia kellett. Vittek töltény magukkal. Fél óra múlva már a József Attilán, egy negyedik emeleti leválasztott szoba konyhában lőttek fejbe egy papát, egy mamát, egy négy éves kisfiút és a kiskutyájukat. Az állatvédők még aznap azonnali, határozott intézkedéseket követeltek.

+

Ez a kép a tatárszentgyörgyi temetésen készült. Ott apát és fiát lőtték agyon. De készülhetett volna sok más temetésen is. Nem kellene már valamit tennünk?

Lakiteleki csajok

Pótkapa
himbi
limbivel

Az építőtábor célja nem más, mint hogy a serdületlen városi fiatalág ismerkedjen meg a vidéki élet szépségeivel, az egyszerű mindennapokkal, ugyanakkor aktívan kivegye a részét a szocializmus építéséből. Tanulja meg a munka szeretetét, testközelből tanulmányozza a kétkezi dolgozók verejtékes életét és a többi.

Az építőtábor értelme, hogy jönnek a jó csajok, akikkel lehet barátkozni, néha igen alaposan is. Szigorúan szülői felügyelet nélkül. Aztán a haverok, az éjszakai bulik, és persze a serdületlen városi ifjúság itt találkozik először a csapolt sör-rum kombóval, meg azzal, hogy másfél liter gyorsan megivott rossz homoki bort miként lehet szempillantás alatt kihányni. Ismerkedik az alkoholmérgezettek ellátásának alapvető kérdéseivel és elmélyed a nemi élet rejtelmeiben.

Palotáson például ócska katonai sátrakban laktunk – ha katonakoromban ilyenbe raktak volna, bizonyára zendülés tör ki – a sorozatos és véget nem érő esőzések miatt az alkalmi budik kiáradtak, a koszt természetesen ehetetlen volt. Az eper pedig, amit le kellett volna szednünk nagyon mélyen lent a földhöz közel nőtt, úgyhogy inkább otthagytuk. De a legjobb mégis az volt, amikor este bementünk a kultúrház diszkójába, amit a helyi vagány srácok úgy értelmeztek, hogy lenyúlhatnak a mi lányainkból. Így aztán rendőri kísérettel tértük haza és egy kedélyes, felfegyverzett őrmester és a kutyája akadályozta meg a teljes beteljesüléseket.

Valamelyik évben – de hiszen ez márt a lakiteleki Bagi Ilona építőtábor – azzal vívtunk ki magunknak nevet, hogy pucéran kapáltunk. Már csak abból is kiindulva, hogy a fiatal és már-már romlatlan Kati néni, az orosztanár, így nem fog senkit visszahívni a sor elejére, hogy na ott még egy kicsit tessék dolgozni.

Aztán a méltán közszeretetnek örvendő Kovács tanár úr – testnevelés – kitanította, azt kell mondania a pucér kapásnak, hogy „mit lengetsz itt fiam, nagyobbhoz vagyok én szokva.” De nem jött be neki a dolog, mert lelkesen himbilimbiző, pótkapálásra visszarendelt Laci barátom, természetesen tudta az ilyenkor adandó választ: „Tanárnő kérem, lehet, hogy kicsi, de mozgékony”. És Kovács tanár úr leckéje arról már nem szólt, erre mit is kellene felelni, úgyhogy a Laci majdnem megbukott év végén oroszból. Végülis, ez is egy válasz.

Amúgy szigorú napirend volt itt. Ébresztő ötkor, indulás háromegyed hat után öt perccel (öt percig már a teherautó platókon összekucorodva vártuk pár százan a Krisztát, mert neki az anyukája azt mondta, reggeli után, mindig fogat kell mosni. Így még gyorsan elugrott teljesíteni az anyai kívánságot.)

Délben vissza a teherautókkal, ebéd, aztán irány a tőserdei kocsmasor, ahol nemes ivóversenyekben mérhettük össze az erőnket. Hétvégén kulturprogram (Dinnyés József, Boros Lajos, szerencsésebb pillanatokban Kaláka.)

A második hét végén pedig már mindent tudtunk és értettünk a szocializmus építéséről.

Bohó augusztus Berecz Jánossal

Névsorolvasás a temetésen

1986 bohó augusztusában már néhány hete az akkori Magyar Nemzet gyakornoka voltam, havi 3500 forint javadalmazással. Ez már akkor sem számított kiemelkedően jelentős összegnek, ennek ellenére elégedett voltam az élettel, hiszen az ország legjobb, legszabadabb, legliberálisabb (minden relatív, ne tessék elfeledni) napilapjához kerültem.

Nos, augusztus harmadik hétvégéjén, így már mint rutinos újságíró érkeztem meg a tatai Mező Imréről nevezett KISZ-táborba, afféle látogatóként. Jártam én itt már korában is, méghozzá az Asztalos János altáborban. Ma is, álmomból felkelve el tudom szép, ritmusosan ordítani azt a versikét, hogy „Tatató, Tatató, Tatató város/ Asztalos, Asztalos, Asztalos János/ altáááábooooor”.

Ezen az augusztusi hétvégén tett ugyanebben a táborban látogatást Berecz János, KB titkár. A központi bizottsági titkár nagy úr volt. Jelentős méretű fekete autó hozta a Trabantok és Wartburgok idején. Többen tőlem – mint sokat látott zsurnalisztától érdeklődtek afelől, hogy igaz-e, hogy a kb titkárt testőr kíséri, és mielőtt nekilátna a tábori étkezdében az ebédnek, megvizsgálják, nem akarják-e megmérgezni.

Nos, addig én nagyjából két dologgal vétettem észre magam a magyar sajtóban. Megjelent egy kis hírem arról, hogy Kaposvárott a nagy melegben valaki elvitte a majmát a strandra, még fecskét is adott rá. De persze lebukott, mert nem volt úszósapka az állaton. A másik jelentős alkotásom az volt, hogy mint az MTI-hez kiközvetített gyakornok, egy előre megírt hírrel a kezemben ki kellett mennem a Mező Imre úti temetőbe egy fontos elvtárs temetésére. Itt le kellett ellenőriznem, hogy valóban azok az elvtársak alkotják a gyászoló gyülekezetet, akiket az előre megírt hírben felsoroltak. Miután természetesen senkit nem ismertem föl, a LADA 1500-as szolgálati gépkocsi sofőrjét kértem meg az azonosításra, majd mikor ez megvolt, a gépkocsiba épített Altáj rendszerű telefonon értesítettem a távirati irodát, hogy mehet a hír. Azaz csak értesítettem volna, mert előző nap felhőszakadás volt és a LADA 1500-as szolgálati gépkocsiba a víz befolyt, eláztatva a korszak műszaki csodáját, az autó-telefont. Így csak a Naphegyre visszaérve szólhattam, hogy ki lehet adni a hírt.

Nos, ennyi gyakorlat természetesen kevés volt a testőr és kóstoló problematika megoldására. De az biztos, a táborlakók elhelyezésére szolgáló barakkok ablakaiból bevetették a száradó ruhákat, különös tekintettel a női alsóneműkre, és nyomatékosan felszólították a táborozó fiatalságot a szeszes üvegek elrejtésére.

A kedélyesnek tűnő Berecz J. a tábor középpontján épült úgynevezett „Csillag”-ban tartott komoly előadást, úgy is mint az MSZMP ideológiai titkára.

Történetünk idején csak napokkal voltunk az MSZMP PB határozata után, amely az ellenzékről keményebb intézkedéseket helyezett kilátásba, ugyanakkor felvetette a párt felelősségét is. A dokumentum vitája során Kádár János hangsúlyozza, hogy az ellenség három csoportra tagolódik, csakúgy, mint 1956-ban: "revizionistákra, nacionalistákra, a szocialista rendszer ellenségeire".de, hogy ilyesmi elhangzott volna ott, arra nem emlékszem. Semmire sem emlékszem.

Ugyanis nagyon gyönyörű lányok voltak ott nagy tömegben. Berecz J-re így csak egy képkocka jutott.

Gulyás a bográcsban

Zsíros pofák

A nyár apró örömei közé tartozik, amikor bográcsban főzünk valami finomságot. Mi mindig valami finomságot főzünk. Legalábbis mindig finomságnak indul a dolog. Legfeljebb néha történik valami baleset. Az évkönyvek feljegyzik azt a lebbencset, amit Gábor picit odaégetett, mert otthagyta a tűzön, míg elment segíteni megkeresni valami elveszett gyereket. Aki nem is volt elveszve, csak átmenetileg, mindenesetre a lebbencs szénné égett. Aztán, mi tagadás, egyszer én felejtettem magam kicsit tovább a Kismókus nevű talponálló jellegű italkimérésbe, minek következtében egy szép nagy adag pörkölt lett teljességgel ehetetlenné, s váltam én így hosszú időre a gúny céltáblájává.

Később aztán Gábor egy kukoricás mexikói ételsor megálmodásával vívta ki a jogot újra arra, hogy főzhessen, én meg egy gyönyörű szakácskabát és szakácssapka birtokosaként bizonyíthattam, hogy értek én a marhákhoz.

Közben persze a gyerekek is nőnek, ezzel arányosan az étvágyuk is, úgyhogy most a dolog úgy kezdődik, hogy a kijelölt főszakás elmegy a boltba, vesz 8-10 kiló húst. Majd hosszan könyörög a hentesnek, hogy darabolja már föl. Ha ez megvan, fél győzelem. Ha rideg visszautasítás a válasz, akkor a délelőtti program már meg is van. Lehet az életlen késekkel nyiszálni szegény, döglött állat földi maradványait.

Jön a tűzrakás – a benzinkutaknál vásárolható kandallófa sajnos sokat rontott a fagyűjtés népi játékán. Aztán fixálni kell a tűz felett a bográcsot – e művelet során a fiatalabb gyermekek tovább gazdagítják szókincsüket, különösen a nemi élet területéről.

A marhapörkölt elkészítésekor fontos szabály, hogy a bográcsba annyi vörösbor kerülhet, amennyi a szakácsba. Sőt a bográcsot és a szakácsot is folyamatosan után kell tölteni, különben reménytelen a dolog. Ebben nagyjából az évek során kialakult a konszenzus. Némi engedmény, hogy a szakács és a tűzmester viszkit is ihat, tekintve felelősségteljes, nehéz munkájukra. De az egyiküknek – és ez is előírás ma már – legalább annyira józannak kell maradnia, hogy az odaégés első jelére riasztani tudja a mentőseregeket.

A hagymát tehát először üvegesre pirítjuk, majd levesszük az egészet, jön a pirospaprika. Aztán vissza és a húst bele, hogy pörkölődjön. Aztán némi értelmezési vita, esetenként kézitusa után vörösbor, majd ami csak található a környéken. Paradicsom, paprika, és a többi. Répa mindig van benne. De nagyszerűen elférnek kolbászmaradékok is.

A következő kényes pont a gulyáskrém nagy adagba való belenyomása, mert mindig akad valaki, aki szerint így nem elég rusztikus a dolog. A végén persze a piros arany mellé még gulyásleves kocka is kerül, természetesen feltűnés nélkül.

Mire a hús megpuhul és dolgos kezű asszonyaink a krumplit is megpucolták, a szakács és a tűzmester már olyan füstszagú, hogy azt három határról érezni, az alkoholos befolyásoltság szintjétől ne is beszéljünk.

Marad még a dicséretek bezsebelése. Ülsz fáradtan, büdösen, bizonytalanul, a többiek zsíros képpel zabálnak, mégiscsak azt a legjobb hallgatni, hogy mennyivel jobb ez, mint a tavalyi. És milyen jó, hogy idén nem is égett le annyira…

Egykor volt kocsmáink szép emlékei

Csak a hatás számít

Kocsmázzunk. kezdjük Tatán, ebben az édes kis városban. Melynek különösen emeli a fényét néhány jelentős vendéglátóipari egység. Vegyük a Diákpresszó nevű egységet, amely a méltán híres tatai Eötvös József Gimnázium szomszédságában terül el – talán nem véletlenül. Itt a kis dombocska tetején, az egykori zsinagóga – ma görög-római szobormásolatok múzeuma – mellett található ez az intézmény. Amely helyi adatközlőnk szerint különösen fontos szerepet játszik az itt serdülő ifjúság nevelésében. Pompás találkozóhely a város felé vivő úton, de aki a romantikusabb, tóparti sétát kedveli, annak sem kell nagyot kerülnie, ha egy frissítőre vágyik. A magyar vidéki minimal-art jegyében fogant belsőépítészeti megoldásokat csak egy Lila ruhás nő reprodukciója töri meg. Egyébként itt minden a funkcionalizmusnak van alárendelve, vagyis gyorsan, lehetőleg olcsón inni. Helyi, magát megnevezni nem kívánó, ám saját bevallása szerint egykoron a Diákpresszóban sok időt eltöltő informátorunk úgy emlékszik, hogy azokban a nehéz években mindig akadt itt kéthetes süti, száraz linzerkarika és a többi.
Ma, ami a föltűnő, a rend és a tisztaság, kétségtelen, hogy ottjártunkkor, hétvége, kevesebben – mondhatni senki sem – teszi be ide a lábát.
A Diákpresszót hatóságilag védetté kellene nyilvánítani, hogy gyermekeinknek és unokáinknak megmutathassuk – így éltünk a puha diktatúrának csúfolt kádári években, amikor Unicum alig-alig, legfeljebb ha Hubertus pottyant az ölünkbe.
Folytassuk kalandozásunkat a Kocsmológia világában. Néhány éve még a pesti belvárosi Terv tartotta magát, de ott is kifestettek, ahogy a Mosoly sincs már meg és a „hétkeres” Gyuri bácsi grillje is afféle modern egyenruhát kapott. Nem is járunk már arra. Ellenáll még Budán a Bambi, tele is van mindig. Afféle végvár a vendéglátás határán. A deliriumtól egy kicsit innen. Említhetném még a Thököly úti Minit, amelyet egykoron a Récsei üzemegységből estefelé hazacaplató buszsofőrök tettek feledhetetlenné. De a Récseiből rosszulmenő pláza lett. Mondjuk a Mini ettől nem csúszott le, mert lejjebb már nincs – de sokat veszített a bájából. És, hogy nem minden teljesen reménytelen, idézzük fel a Madách téri árkádok alatt megbúvó tejbüfét, amely éjjel-nappali otthonául szolgál nem kevés törzsalkoholistának. A sarokban rendszeresen a pultra borulva szundikál egy téli fagylalt üzletben érdekelt bácsi. A fogatlan takarító néni lejmol egy százast a játékgépbe. Ide még alig-alig gyűrűzött be a rohanó életforma, ide tisztes és tisztességtelen iszákos emberek járnak. Sokan vidékről a fővárosba jövet is megállnak itt egy felesre – mert a szellem itt még a hetvenes éveket idézi. És falusian baráti. Cseresznye, barack, fröccs, homokiból. Nem az íze végett lesz, hanem a hatásáért.
S miért tejbüfé? Mert azokban a hetvenes-nyolcvanas években irtózatos korabeli innovációval egy turmixgépet is beállítottak s pár napig gyümölcsturmixokat is mértek. Aztán kiderült, nagy igény nincs rá. Mára minden maradt a CH3-CH2-OH bűvkörében. Éljen a múlt.

Beszervezéseim története

Nagybajuszú
a dákóval, segít

Eljött az idő, s elmesélem beszervezéseim történetét, merthogy láthatóan ennek szezonja van. Kétszer is nekemfutottak a titkosszolgálatok.

Az első történet idején, a nyolcvanas évek közepén járunk, méghozzá Kalocsán a Jurinovics laktanyában, egy nagyon hideg téli napon. És akkor egyszer csak az ügyeletes hármunkat szólít, hogy hagyjuk ott az aktuális kiképzést – szokás szerint biztosan az olasz hegyivadászokat győztük le fejben -s egy befűtött szobában várakozzunk. Mi ebből már csak jól jöhetünk ki.

Egy kedves – na, itt ez sem mindennapos – civilruhás ember barátságos beszélgetés közben felajánlja, hogy lehetne itt segíteni ám. Közben elejt néhány olyan információt rólam, amit csak nagyon kevesen tudhatnak. Nem mintha titok lenne, csak nem túl fontos, hogy a szigetszentmártoni KISZ táborban a kanális fedelén átesve csúnyán eltörtem egyszer a kezem. De ez a muki tudja, mindenttudón mosolyog, én meg csak hápogok. Aztán köszönettel nemet mondok. Nem zavartatja magát, a kezében tartott papírban lapozgat egy kicsit, majd így kiált föl: Ja, maga újságíró? Akkor kösz, de úgysem lenne magára szükségünk, újságíróból már így is túl sokunk van.

(Legalább alkudott volna egy kicsit, vagy egy hétvégi hosszú eltáv-nak nevezett hazameteteli lehetőséget ígért volna, de semmi.)

Következő jelenetünk idején már a kilencvenes évek legelején járunk, a demokrácia gyermekcipőjében. Ekkoriban szélsőjobbos, erőszakos alakulatokról írok sokat. Csöng a szerkesztőségi telefon és egy katonás hang, a titkosszolgálat tisztjének bemutatva magát, találkozót kér tőlem. Jó legyen. Hol? Bemegyek magukhoz, az a legegyszerűbb – ajánlom fel. Hmm. Szóval az azért nem olyan egyszerű. Inkább valami nyilvános helyen. Imádom a nyilvános helyeket. Készségesen a titkosszolgálatok közelében lévő Balassi Bálint utcában lévő kocsmát ajánlok. Hogy fogom megismerni? Meg fog – feleli.

És tényleg. Egy kopott, bánatos titkosszolga jellegű rágja a bajuszát az egyik asztalnál.

Kicsit zavarodottan mondja: Ha tud valamit, akkor ugye szól nekünk?

Hogyne – felelem. Ha tudok valamit akkor azt megírom, tessék rendszeresen olvasni a lapunkat – és kész is.

Még kétszer ismétli meg, egye biztosabb benne, hogy szemtelenkedek. Pedig csak harmadikra értem meg, mit is akar „Hogy be tetszene szervezni engem ügynöknek?” Habog valamit, hogy nem így mondjuk ezt, de lényegében igen.

Jaj, igazán kedves ajánlat, de egyrészt én úgyis elpofáznám a dolgot, másrészt meg minek is. Amit tudok, becsszó megírom.

Nem győzköd tovább.

Izé, van egy kis baj – jövök most elő én a farbával egy fillér nincs nálam- Addigra ugyanis már egy kis sört és egy kis unicumot is leküldtem. Most mosogassam le?

Amúgy éppen ott biliárdozik a nemzetbiztonsági bizottság fideszes elnöke (később nagy hatalmú titkosszolgálati miniszter és bajusztulajdonos, akkoriban még beszélő viszonyban voltunk.) Kérjek kölcsön tőle?

- Hagyja csak – legyint emberem – ez még belefér.

- Vérszemet kapok: És még egy kör belefér?

- Bele, bele – réved a távolba.

• De azért én csak kölcsönkérek a biliárdozóktól – remélem, nem felejtettem el visszaadni.

Nincs mentség

Farkas Vladimirnál

Bő tíz évvel ezelőtt hívott fel egy jó ismerősöm azzal, menjek már el beszélgetni Farkas Vladimirral, Farkas Mihály fiával, az egykori ÁVH-s főtiszttel, aki megint egy nagyon érdekes könyvet rakott össze.

Mindig is érdekeltek a nagy idők kis tanúi, ám nagy kedvem nem támadt egy volt ÁVH-shoz. Ismerősöm szerint, viszont egyrészt a maffiaügyeket is csak úgy lehet feltárni, hogy akadnak pentitok, bűnbánó maffiózók, akik hajlandóak vallomást tenni társaikra és saját magukra is persze. Másrészt meg Vladi tulajdonképpen ma már rendes ember, nem kínos vele beszélgetni.
Gyorsan beszereztem hát Farkas Valdimir: Nincs mentség című könyvét, amelynek előszavában maga is kifejti, hogy bár tudja, nincs mentség arra, amit az ÁVH tett, magyarázat azonban szükséges, s neki, mint az egyik tanúnak, kötelessége megosztania emlékeit az utókorral. „Nemcsak a saját múltammal való szembenézésnek, hanem nyilvános vezeklésnek is szánom”- írta. Amúgy a kötet alapja az a több mint százórás interjú, amit a kitűnő rádiós Borenich Péter készített az egykori ÁVH-sal.
Farkas Mihály fia kilenc évet húzott le az ÁVH-nál, az első években az operatív technikai szervezetet vezette, aztán a határon túli felderítés főosztályvezetője lett. Ám igazán kínos szerepekhez akkor jutott, amikor átvezényelték a letartóztatott kommunista vezetők ügyeinek vizsgálatához. 1951 április végétől, két hónapot át a Kádár János elleni vizsgálatban vett részt. Azt, hogy a”vizsgálat” szó meglehetősen finoman és szégyenlősen írja le, mi is történt akkor valójában, ma már sok helyről tudjuk.
Mindenesetre szabadulása után Farkas volt alezredes komoly küzdelmet folytatott azért, elmondhassa amit tud. A Kádár-rendszerben a Kádár ügy is tabunak számított, hallgatni kellett. (Hohó, mert ha előkerült volna valaki még megkérdezheti, és mit csinált Kádár a Rajk perben. Jobb a csönd – vélték.)
1988-tól kezdett el Farkas Vladimir a nyilvánosság előtt szerepelni és emlékezni (a Mozgó Világ 1988 novemberi számában Kozák Gyula közölt egy vele készült interjút, vagy azt is feljegyezte hősünk, hogy 1988 október 30-án szólalhatott meg először a Magyar Rádióban, nagy ijedelmet kiváltva a régi idők emberei között.

Sok-sok órát töltöttem „Vladi” XXII. kerületi lakásában, a panelház hetedik emeletén. Azt már első találkozásaink egyikekor fontosnak tartotta elmondani, hogy semmi sem igaz abból, hogy, Kádár szájába vizelt volna, annak kihallgatásakor, ahogy azt a városi legenda tartotta. Már jobb. Amúgy magát sem kímélve beszélt a történtekről. Meg a készülő könyvéről, amely nem állt másból mint a lakótelepi lakás kisszobájában tárolt, végtelen mennyiségű irat, dokumentum, egymás után helyezéséből. Egy történésznek talán felbecsülhetetlen érték, egy olvasónak átrághatatlan kásahegy. De minden sorért, betűért megküzdött, semmit sem engedett változtatni - tudtommal azóta sem jelent meg sehol a mű.
Vladimir, aki egy kedélyes nagypapa benyomását keltette, csak egyszer komorult el. Megdicsértem, hogy milyen tisztaság van a panelházban. Mire némi büszkeséggel azt felelte: „Ez semmi, látta volna, micsoda rend volt itt, amikor én voltam a házmegbízott”.
Megálltam, hogy kimondjam: persze, mert akkor letépte volna a körmét vagy áramot vezetett volna a heréjébe annak, aki mellédobja a szemetet. Nem mondtam. De elkomoruló tekintetéből megértettem, pontosan tudja, hogy milyen megjegyzést nyelek le.
Többet nem is hívott.

Bogdán Jancsi álma

És a valóság?
Bogdán Jancsinak volt egy álma. Egy nagyon szép. Különben is az álmodozás az élet megjavítója. Ahhoz, hogy a valóságban jó dolgok történjenek, előbb álmodni kell róluk, aztán gyerünk, nekiállni, megcsinálni.

No, Bogdán Jancsi éppen így tett. Először is, volt egy álma. Egy nagyon egyszerű. Amikor aludt, azt látta maga előtt, hogy minden szegény, lesajnált cigánygyerek szép iskolába jár, nagy kedvvel, lelkesen. Ezek a szegény cigánygyerekek, akiknek bizony a szülei többnyire analfabéták, ráadásul leginkább munkanélküliek is voltak, aztán ügyesen, okosan elvégezik a gimnáziumot és láss csodát, egyetemre, főiskolára mennek aztán. Ma már orvosok, ügyvédek, szociális munkások, tanárok vagy éppen újságírók, közgazdászok meg mérnökök.

Bogdán Jancsi persze felébredt és nagyon megtetszett neki ez az álom. Mesélt róla a barátainak, az ismerőseinek – mindenki lelkesen hallgatta, bólogatott is hozzá, hogy juj de szép álom. Meg olyasmiket is mondtak neki, hogy te Jancsi, igazán, hogy te milyen mókás dogokat álmodsz, micsoda délibábokat kergetsz. És jót nevettek együtt.

És éjszaka Bogdán Jancsinak megint jött az álom, már hajnalodott, amikor lecsukott szeme mögött azt látta, hogy szépen vonulnak el, fehér kesztyűben az égő tekintetű fiatalok a rektor előtt, talán még a hangot is hallotta hozzá: Doktorrá fogadom önt doktor Kalányos…

Amikor felriadt, azt mondta megint a barátainak: van egy álmom. De miért nem lehet az valóság!

Az egyik kacagott rajta, a másik hahotázott, a harmadik a hátát veregette, hogy jaj de jópofa gyerek vagy te Jancsikám.

De akadt valaki – biztosan a legkisebb, mert a gyerektörténetekben is mindig úgy van az majdnem, mint a valóságban -, aki a tenyerébe csapott és így kiáltott föl: gyerünk! Őt Derdák Tibornak hívják és azon kevés mesebeli hőshöz tartozik, aki nem a parlamentben szeretett ücsörögni és adómentes költségátalány elszámolni, pedig akkoriban éppen képviselő volt,. Nem szerette azt a nagy neogót épületet, pedig talán éppen a legendás Solt Otília mellett volt a helye, hanem kis, világtól elzárt falucskákban imádott élni és tanítani. No, ilyen fiú ez a Derdák Tibor.

És akkor a Tibor és a Jancsi nekiállt megvalósítani azt az álmot. De jaj, tudjuk, az álmok makacs dolgok, nem könnyen adják meg magukat a valóságnak. Bizony kellett instanciázniuk minisztériumban és főhivatalban, városházán és pénzembernél. Eleinte csak a papírok gyűltek, meg a tervek, aztán egy alapítványt is összeraktak. Tibor értette a csíziót. És hogy az egyik szavamat a másikba ne öltsem, lett épület, kerültek tanárok. Na és a gyerekek. Csillogó szemű, értelmes arcú fiúk és lányok, akiket nagy nehezen csak elengedtek otthonról abba a városba. Tiborhoz és János, meg persze a többiekhez.

És tanultak és kacagtak, és tanultak és káromkodtak és tanultak és kinyílt előttük a világ.

Hát így. Jancsi most már csak bronzfiguraként figyeli, mi történik a pécsi Gandhi Gimnáziumban. De nagyon figyeli. Hiszen az ő álmából is lett ez az iskola.

D day

Kulcstartón lógó ember
Szerencsések azok a népek, amelyek nagy történelmi sikereikre boldogan emlékezhetnek. Még akkor is, ha azok a történelmi sikerek egykoron óriási véráldozatokba kerültek. De hát kedélyesen ünnepelni jó, a kedves ősöktől pedig csak annyi előrelátásra volt szükség ehhez, hogy megfelelő időben a jó oldalra álljanak. Hogy miként lehet tudni előre melyik a jó oldal? Azért ez annyira nem bonyolult, még ha mindig akadnak politikusok, akik készséggel zavarják össze a nép egyszerű fiainak butácska fejét, és mindig akadnak egyszerű népfiak, amelyek akarják, hogy az ő buksijukat bizony jól összezavarják a legcsúnyább gondolatokkal. Olyasmikkel, amelyek eleinte csak bárdolatlan megjegyzéseknek, később kicsit éles fogalmazásnak, még később a szólásszabadság határai feszegetésének tűnnek. Aztán utóbb meg lehet menni számolni a halottakat. Szóval, ezért kell tudni hogy hova álljunk, hogy később kevesebb szép ünnepre legyen szükség.

Mindent egybevéve azért a d day-re való emlékezés itt, Sainte-Mere-Egliseben, ahol gyönyörűen süt a nap, igazán helyénvaló. A normandiai kisvárosban boldogan sül a kolbász, a kiskocsmák, kávéházak tömve. Izgatott kisgyerekek és kutyák szaladgálnak az asztalok körül. Komoly családapák magyaráznak fiaiknak 1944 június 6-a fontosságáról, a komolytalanok rendelnek még egy calvadost. Aki ad magára, zöld trikót vesz, rajta a kis felirat 82nd Airobone Division. Rezesbanda vonul fel s alá, hol dixit játszik. Régi amerikai katonaruhába öltözött fiatalokat fotóznak felhevült turisták. Csoportképek készülnek a kis terepjárók előtt. A felhevületlenek a képeslapok között turkálnak, a folyóiratok közül válogatnak. A legtöbb könyv, újság címlapján honfitársunk - nekem még iskolatársam is - fotói közül egy. Robert Capa fényképei a normandiai partraszállásról. Magyarázatként annyi, Robert Capa még Friedmann Endre néven ugyanannak a budapesti Barcsay utcai Madách gimnáziumnak a padjait koptatta, igaz fél évszázaddal korában, mint e sorok szerzője. Mindennek történeti relevanciája semmi. Csak talán arra jó, hogy egész nap büszkén feszíthessek: egy kicsi közöm nekem is van ehhez a nagy naphoz.

Sainte-Mere-Eglis főteréről, mintegy varázsütésre megindul a tömeg valahová kifelé. Ki a mezőre, ahol a nép ajakán csak Iron Mick-ként élő szobor emlékezik az ejtőernyős hősökre. Rövid időre elnéptelenednek a kávéházak és a kiskocsmák. Mindenki felfelé tekinget, most jön a legnagyobb mutatvány. Több ezer ejtőernyőst dobnak le itt Omaha Beach mögött, így emlékezve a hatvanöt évvel ezelőtt földreszállt katonákra Itt jegyezzük meg, hogy Sainte-Mere-Eglis a maga módján év közben is tiszteleg a katonák emléke előtt. A kis katedrális tornyán egy ernyőjével fennakadt élethű katonabábú emlékeztet arra, hogy korántsem volt akkora örömünnep ez a partraszállás. A részletek Ryan közlegény életéből ismertek. Az az emlékezésnek kétségtelenül egy meglepő fordulata, hogy az ejtőernyőjével fennakadt, haldokló katona bábuja az egyik legnépszerűbb szuvenír most itt, akár kulcstartó formájában is.

De ez éppen azt mutatja, hogy a világ dicsősége nem múlik el – mondhatni, kulcstartóként él tovább az áldozat értelme. Használóját arra figyelmezteti, hogy ha hisz a gonoszoknak, akkor abból ez lehet.

Drótszamáron a lovak köz

A főbelőtt szarvas esete

Biciklije mindenkinek van, legalábbis, amíg el nem lopják. Nincs hát egyszerűbb nyári program annál, mint nekiindulni és körbekerekezni a Fertő-tavat. Kell laposüvegbe Unicum, valamennyi pénz és egy pumpa. (Mert, kétféle ember létezik, az egyiknek van pumpája, a másiknak nincs.)

Az út csúnya emelkedővel kezdődik. Aztán kis, rendezett falu, bicikliút, sofőr, aki nem rázza az öklét a kerékpárosra, sem az árokba nem löki. (Ausztria lehet ez már.) Vidám szőlődombok oldalában kerekezünk, ahogy az igazi turistákhoz illik, lelkesen egészen az első pihenőig, ahol kiderül: még tíz kilométert sem tettünk meg. Ettől a lelkesedés fogy, de aztán a kilométerek is, főleg, amikor lejtőn lefelé megyünk, jön meg a kedvünk. De jaj, minden lejtőhöz emelkedő is tartozik, az élet kegyetlen. Így aztán éledő remények és sötét gondolatok váltják egymást, éppen úgy, mint ahogy a terepakadályok következnek. Csak néhány láncvisszaszerelés, egy pumpálás, egy nyereg- és két fékállítás élénkíti a programot.

Késő délután érkezünk meg abba a faluba, ahol megszállni kívánunk. Hosszas keresgélés után kikötünk egy kerti törpékkel túlzsúfolt házban, ahol a szerény árért cserében el kell viselni ezt a kulturális környezetszennyezést. Féllábú gipszgólya, porcelánmacska, bizony mondom, porcelán pamutgombolyaggal - az egész gyomorrontásszerű élményt pedig alig teszi könnyebbé a nappali falán lévő festmény, amely egy szarvast ábrázol naplementekor, amint láthatóan azon mélázik, beleölje-e magát a patakba, amelynek kis hullámain meg-megcsillanak az aranyló nap utolsó sugarai; vagy inkább a terrakotta vadásszal lövesse főbe magát, aki a konyha felől kacsingat áldozatára.

De azért a szoba rendes, a néni tűrhető reggelit ad, mi kell ennél több a fáradt vándornak?

Az ébredés után a legszebb visszaülni a nyeregbe, de ezt talán hadd ne részletezzem. Újra fel és újra le. Miközben bődülten süt a tüzes nap sugára az ég tetejéről a biciklistára. Felesleges sütnie oly nagyon, a biciklistának így is nagy melege vagyon. Még szerencse, hogy szembejön egy útszéli fogadó, ahol a drótszamarak kiköthetők, és egy-két jó fröccs, helyi nyelven szólva: spriccer megiható Herr Oberkeller előadásában.

A faluban a szállások igen drágák, hiába magyarlakta település. De sebaj, vissza a biciklire és tovább. Később már drága helyek sincsenek, minden megtelt, az összes osztrák úgy döntött, hogy itt tölti a hétvégét. Így hosszas válogatás után mi egy játszótéren kötünk ki. A padon kényelmesen elhelyezkedni, egy pulóver a fej alá, az esőkabáttal betakarózni. Hú, de baromi hideg van. Később a helyzet romlik, még baromibb hideg lesz. Az unicumos csodalaposüveg száraz, mint a Szahara az esős évszak előtt.

Szerencsére csak néhány óra pirkadatig és reggel ötkor már újra a nyeregben talál minket a felkelő nap. Még mindig jobb, mint a fagyhalál. És innentől kezdve - akármilyen hihetetlen, de igaz - minden nagyszerű. Kiderül, hogy ez a vidék igen festői olyankor, amikor nem takarják el a kilátását a helybéliek. Látunk nyulakat, szarvasokat.. Ha biciklitúrára adnák a fejüket, csak reggel ötkor vágjanak neki.