2009. május 24., vasárnap

Szájból szájba lélegzés

Ilyen a babák élete

Kirakatbaba vekkere hétköznaponként reggel öt óra negyvenötkor csenget. Pár perc szunyálást még enged magának általában, aztán óvatosan kibújik az ágyból, hogy ne ébressze fel a mellette még békésen horkoló férjét, Samut, aki csak tízre megy a vöröskeresztes tanfolyamra, ahol a stabil oldalfekvést és a szájból-szájba lélegeztetést gyakorolják rajta a fiatalok.

Kirakatbaba kióvakodik a konyhába, ahol zsemlyét szel és vajaz, majd szalvétába és fóliába csomagolja a gyerekeknek szánt ozsonnát. A kisebbik egy elit gimnáziumba jár, nagyok a tervei: köztéri lovas szobor szeretne lenni – ha sikerül neki, akkor messze ő viszi a legtöbbre az egész famíliából. Szorgalmasan tanul, készül, nagy a küzdelem. A bronz szakra csak igen sok ponttal lehet bejutni, nyelvvizsga is szükséges hozzá. Meg persze egy csomó összeköttetés, politikai hátszél, kapcsolat, mert akárkiből mégsem lehet lovas szobor. Mindenesetre, ha mégis sikerül neki, akkor az első női lovasszobor lehetne a városban.

A nagyobbik gyermek sokkal léhább, akár még hintaló gondozónak is elmenne. Szereti a játékállatokat, három nagy plüssmedvét is tart otthon, akiket ő lát el, etet és sétáltat. Amúgy jószívű, gyakran látják együtt a Bádogemberrel, a Gyáva Oroszlánnal, és Csutakkal amint a telep szélén rúgják a bőrt. Vagy a pettyest. De labdát sosem.

Kirakatbaba az uzsonnát a konyhaasztalon hagyja a különtornára és a nyelvszakkörre való „Gazdálkodj okosan” pénzzel együtt, hogy a gyerekek befizethessék, amit kell. Közben nagyot sóhajt, drága az élet, minden emelkedik, és ki tudja, mennyire biztos az ő állása. Kevesebb a vásárló, viszont egyre több a kínai kirakatbaba, mi lesz ebből.

Kisétál a mézeskalács házikóból – eltartási szerződés útján jutottak hozzá a boszorkától, aki Jancsi és Juliska sütésből tartotta el magát, amíg még tudta. Most már bedugták egy öregek otthonába, a többi boszorka közé. A mézeskalács itt-ott már foszlik, penészedik. Újra kellene cukormázaztatni az egészet. Mindig van valami.

Kirakatbaba feltolakszik a fél nyolcas varázszőnyegre. Persze rettentő nagy a tömeg, lökdösődnek a népek. Lasan araszolnak csak előre, akkor a dugó. Kirakatbaba dohog magában, hogy másnak honnan futja saját, vadonatúj perzsa varásszőnyegre vagy éppen a szuperelegáns csiga vontatta hintóra.

Beérve a nagyáruházba felveszi a munkaruháját és mire megszólal a nyitást jelző duda, már meg is beszélte a szakszervezeti bizalmi Fekete Babával, hogy ha nem javulnak itt a körülmények akkor még a végén sztrájkot szerveznek, mint a vonat-terepasztalosok. Aztán meg majd nézhetnek a vevők, amit csak akarnak. Persze csak a szájuk jár

Nehezen telnek-múlnak az órák egészen addig, míg a nagy csillagóra el nem üti a zárórát.

Fekete Baba, aki rég elvált, még elmegy a kolléganőivel egy kicsit lazítani a Százholdas Pagonyba. Esetleg mát pohárkával kicsit le is gurítanak. Kirakatbaba picit irigykedik rá, de nem sokat, mert még be kell vásárolnia a Futrinka utca boltban, aztán futnia haza, főznie családnak.

És holnap minden kezdődik elölről. Ilyen a babák élete.

2009. május 18., hétfő

Vajon van-e rajta bugyi?

Hol a
bugyi?


Részlet egy agyonforgatott, szamárfülessé gyűrt tankönyvből, amelyet a legnagyobbak állítottak össze. S a legjobb fejezeteket hozzá nemcsak az élet, hanem néha már maga a nagy internetes újságírás is írta. Az újabb kiadások leginkább képregény formában készülnek, igazodva a felhasználó kollegák szövegértési képességeihez.

Végy egy csipet sztárocskát. A sztárocska onnan ismerszik meg, hogy nem zavarja, akármit is írnak róla. Néha fölbukkan televíziókban és falinaptárokon. Leginkább celeb partikon tenyészik, sok más hasonló celeb között. Maga sem érti, hogy került a többi celeb közé, igaz, sokat küzdött ezért. A mellplasztika kötelező tartozék. Emellett jó ha van kutyusa (sosem ebe vagy kutyája!). Legyen aktív a szerelmi élete. Ha nem az, akkor sincs baj, majd azt hazudjuk, hogy egyik ágyból ki, a másikból be.

Néha kapjon hajba nyilvánosan más, hasonló figurákkal. Ha végtelenül békés és jámbor, akkor majd kitaláljuk mi neki ezt is.

Akarjon lefogyni vagy éppen meghízni. Hagyja ott a régi szeretőjét viszonylag gyakran. Régi szerető az, akivel már legalább kétszer lefényképezték az elmúlt héten. A magyar nyelvet ne beszélje kétezer szónál többel. Ha mégis, akkor a felesleget húzzuk ki.

Intelligenciahányadosa ingadozhat az 75 és a 150 között. Ha a felső határérték felé közelít ugyanis, akkor elég intelligens ahhoz, hogy úgy viselkedjen, mint 75-ös kollégái.

Kerüljenek elő időnként róla fotók, amikor kivillan a mellbimbója, a köldöke vagy éppen a feneke. A kivillanás legyen váratlan helyen, de előtte sokszor próbáljuk el, hogy fotósunk le ne maradjon róla. Ha rosszul szaladna mégis a szekér, akkor derüljön ki róla, hogy nem hord bugyit. Ha csak kicsi a baj, elég ha ezt egy pályatárs meséli el. „Celebünkhöz közelálló forrásunk szerint” vagy éppen „Celebünk magát megnevezni nem kívánó, egy közeli ismerőse szerint” fordulattal tegyük hatásossá az efféle fajsúlyos információk közreadását.

Ha nagyobb a baj, mert már egy hete semmi jó sem jelent meg alanyunkról, akkor szálljon ki miniszoknyában egy autóból vagy készüljön lesikamerás kép, amint egy tejbüfé hátsó felében lehajol egy leesett kakaóscsigáért. Még jobb, ha nem is lehetünk egészen biztosak benne, van e rajta bugyi vagy sem, mert ekkor erről társadalmi vitát indíthatunk, sok hozzászólóval.

Celebünk legyen pajkos és mindenre legyen frappáns válasza, amely a nemi élet témaköréből való.

Fontos, hogy celebünk semmilyen néven nevezhető hasznos tevékenység végzésén soha ne legyen rajtakapható, mert akkor oda a varázs.

Viszont néha jöjjön össze egy közepes sportolóval, beszéljen trágárul egy főzős tévéműsorban, vagy csavarja el pár percre a dúsgazdag, kedves szépfiú fejét.

Celebünkről szülessen mielőbb a jeles szerző tollából leleplező írás. Benne sok intim kalanddal – nem baj, ha ezek sose estek meg, azért van a jeles szerző, hogy ő kitalálja azokat.

Celebünk, ha már kezd uncsibuncsi lenne, akkor menjen a fenébe.

Mi pedig gyorsan nézzünk egy másik, ugyanilyen után.

2009. május 10., vasárnap

D pontból egy merőlegessel a feudalizmusba

Mariann testcsele
az áttetsző blúzzal


A szalagavató táncánál még csak az számít, ki a párod, milyen ruhát vegyél fel, és ott lesz-e az Andi, akit talán végre el mersz hívni, randizni. (Pár az Évi volt, ruha mégiscsak a sötét öltöny, Andi meg le se tojt, így aztán az Évivel kellett smárolni a ruhatár mögött, a kabátok rejtekén. Ami időtöltésnek rövid távon elég jó, de hosszabban semmi, mert az Évi az Andrásba szerelmes, aki persze le sem tojja őt.)
Aztán jön ugye a ballagás, amit az eddigi években mindig végigröhögtünk. Tavaly már közel sem volt olyan őszinte a mosolyunk, mert ugye tudja az ember, hogy mindjárt ő következik. Egy év rengeteg idő – biztattuk akkor egymást. És tényleg hónapokig soknak tűnt. De egyre kevésbé soknak. Aztán hopp, most meg valami olyasmit morog ez a szemüveges úr, hogy húzzak tételt. Ne az időt húzza kérem – próbál jópofáskodni. Ezek szerint mégiscsak elment az az egy év, ha már itt az érettségi.
Szóval, tételt kell húzni és ne tessék izgulni, mert a legtöbben úgyis átmennek, szinte sose szokott senki megbukni. Na, kösz szépen. Akkor még hülyébben néz majd ki, ha én fogok. Bár kétségtelen, miután az ember átmegy a matek írásbelin már kicsit más színben látja a világot. Szóval, mégsem teljesen lehetetlen a kör négyszögesítése, amihez csak azt kell megérteni, hogy rajzoljunk OA =1 sugarú kört és ennek egyik átmérőjét, AB-t. Az átmérő B végpontjához rajzoljunk érintő egyenest, és ebből a végpontból mérjük fel a BC=OA húrt. Világos nem? Aztán már csak annyi van hátra, hogy a BC húr felező merőlegese kimetszi az érintőn a D pontot. A D pontból az érintőre, a B érintőpont felé indulva, mérjük fel a DE = 3 OA távolságot. Nem folytatom, innentől már minden érettségizett fújja a hogyan továbbot.
Így utólag mondhatjuk, nem volt egy nagy ügy ez a matek írásbeli, kár volt ekkora feneket keríteni neki. És én tudom, hogy az iskola az életre készít fel, mert mióta matekból érett vagyok, a strandon ragaszkodom hozzá, hogy a kabinos csak prímszámmal megjelölt szekrényt nyithat nekem. Ha valaha érettségizett, akkor ez egy semmi neki.
Ja, de a tétel, amit most ki kell húzni. Igen, igen.
Kérem én 12-es tételt húztam. A feudalista termelés módozatai. Hmm. Izé, már a IV. századtól kezdve megfigyelhető a római birodalom nyugati részén, hogy az árucsere csökkenésével a gazdasági élet súlypontja fokozatosan a mezőgazdaságra helyeződött át. A nagybirtok megerősödése is megfigyelhető. Mert annyi minden megfigyelhető. Például, hogy a Mariann a legáttetszőbb blúzát vette fel, valószínűleg ezzel a testcsellel próbálja ellensúlyozni a második világháború fordulópontjainak ismeretével kapcsolatos bizonyos hiányait. Akarom mondani, a nagybirtokokon megvalósult az ipar és a mezőgazdaság üzemszervezeti egysége. A munkaerőt parasztok biztosították, akik a föld használata fejében megmunkálták a birtokos földjét, és így tovább, de hiszen mindenki tudja ezt, aki valaha érettségizett.
Csak akkor tudnám, az apám miért ébred még most is rendszeresen izzadva, sikoltozva arra, hogy már megint érettségiznie kell?

2009. május 4., hétfő

Radnóti Miklós esete - Bálint András estje


"Az én «nemzetem» nem kiabál le
a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó"


Jó tíz éve kezdődött nekem ez a történet – persze, hogy most eszembe jutott, annak mégiscsak az az apropója, hogy száz éve született Radnóti Miklós.

Szóval, jó tíz éve a Szombat című folyóiratnak egy interjút készítettem egyik kedvenc színészemmel, Bálint Andrással, a Radnóti Színház igazgatójával. Aki ráadásul abban az időben a Nemzeti Színház kijelölt igazgatója volt. Azé a Nemzetié, melynek helyén ma is egy csinos Gödör terül el. Hol máshol, mint a Radnóti piciny igazgató irodájában beszélgettünk, többek között arról is, hogy egyes szélsőjobbos hecclapok, arra tesznek sunyi célzásokat, vajon Bálint András elég jó magyar-e ahhoz, hogy a Nemzeti Színház direktora legyen. Hát nem kész röhej, hogy az egyik legkitűnőbb, legnépszerűbb magyar színésszel kapcsolatban ez egyáltalán előkerülhet?

Talán így jutottunk el Radnóti sorsáig. Radnóti naplója is szóba került. Idézek az akkori beszélgetésünkből:

- 1986-ban mondtam ezt először, amikor még meg sem jelent a napló. Gondoltam, ha megkérdi mi az én viszonyom a zsidósághoz, ezzel fogok válaszolni. Radnóti álláspontja ugyanis nagyon közel áll az enyémhez. „A szobám falán három «családi kép» van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: «a nagybátyád?» vagy «a rokonod?» Igen, - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, «zsidó felekezetű» vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem «szellemiségem» és «lelkiségem» és «költőségem» meghatározójának. Magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. Kitagadhatnak, befogadhatnak, az én «nemzetem» nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, - megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem.

Pár éve a Parlamentben Radnóti díjakat osztottak. Bálint Andrást hívták meg, hogy emelje az ünnepség fényét. Akkor is ezt a – zseniális Radnóti estjén azóta is elhangzó – részletet idézte.

A fene vigye el, de hát ez még mindig olyan aktuális.

(Bálint András naplója a Radnóti naplójáról)

2009. április 29., szerda

Boszorkányok a parlamentben

Vigyázz, ha jön a seprű
Boszorkányok márpedig vannak. Ugyanis, konyhája csak azoknak lehet, akik léteznek. Mert a senki, nem mondhatja azt, hogy valaki, anélkül, hogy valaki ne lenne.

A boszorkányok tanyáján mindig nagy a nyüzsgés. Aki szombaton este szeretné ide elhozni a kedvesét, az jól teszi, ha már legalább két nappal korábban helyet foglal.

Aztán, nem könnyű parkolóhelyet találni a sok seprű között, amellyel a vendégek érkeznek. Pedig, mint tudjuk, iszik vagy vezet. Ön dönt. Aki seprűre száll – zéró tolerancia – az egy korty ital nem sok, annyit sem fogyaszthatna. A lapok így is tele vannak a legszörnyűbb ügyekkel. Hogy valaki részegen lefordult a seprűjéről, amikor nekiment egy denevérnek és mind a kettőjüknek annyi lett egy pillanat alatt. Nem ritkán ártatlanok esnek a hétvégén részegen repkedő boszorkák áldozatául. Mert ugye ezek a kis gonosz boszorkák nem bírnak magukkal. Elmennek a Boszorkánykonyhába, táncolnak, gonosz varázslatokat űznek, varanggyá változtatják a főpincért. Elcsavarják az ördögfiókák fejét, azokat magukévá teszik, közben meg nem egy közülük mértéktelenül iszik. Mi több, az utóbbi időben divatba jöttek a mindenféle bódító anyagok, és egyéb varázslatos szerek. Ettől persze a parti végére azt hiszik, képesek hazajutni a seprűjükön.

Amúgy a Boszorkánykonyhában mostanában a nagy kedvencek közé tartoznak a különféle varázskoktélok, amibe ha csak beleszagolsz, máris megcsap a bódulat. S mámorodban mindenféle rosszat kívánsz boszorkánytársaidnak. Mert a boszorkány éltető eleme, élete értelme a gyűlölködés és a rosszindulat. Sajnos, egy egész életen át nem könnyű egyenletes, magas színvonalon gyűlölködni és rosszindulatúnak maradni. Ettől aztán sokan depressziósak lesznek. A boszorkány, ha depressziós, akkor nevet és mosolyog. Társai ilyenkor teljesen hülyének nézik. Ha a helyzet sokat romlik, akkor be is csukják az elmeosztályra.

Nos, ehelyett inkább eljönnek a Boszorkánykonyhába, becsapnak, könnyed kézzel, lazán a gallér mögé egy ilyen koktélt. És az még szinte le sem ér a gyomrukig, már érzik azt a kellemes, bizsergető érzést, amitől azonnal képesek egy vaskos sértést odavágni a másiknak. Vagy csak leszólni a cipőjét. Még egy pohárka elfogyasztása után már a kartárs haját kritizálják, aztán a jellemét, a politikai állásfoglalását, netán a szexuális orientációján gúnyolódnak. És olyanokat gagyarásznak, hogy ez annyira hülye boszorkánynak, lassan elmehetne embernek is. Ez olyan súlyos sértés errefelé, ami vért kíván. Ilyenkor gyakran pofozkodnak, vagy molotov koktéllal dobálódznak. S miközben a kiérkező járőrök rutinosan szétválasztják őket, úgy sziszegik egymásnak a legaljasabb sértéseket. S ilyenkor mindegyikük boldog és elégedett.

Sajnos, mostanában ritkulnak ezek a víg hétvégék a Boszorkánykonyhában. Egyre több törzsvendéget elcsábított a politika.
A múltkor a parlament parkolójában már alig maradt hely a seprűmnek.

2009. április 17., péntek

Csasztuskába oltott klezmer


Dorka örök


A Cafe Burger első ránézésre egy olyan igazi kellemetlen hely. Hosszú sor az utcán, mogorva jegyszedő, aki legombolja rólunk a belépőt, nagy melák őr, aki lökdösi a mulatozni vágyó fiatalságot, tömeg és füst és zaj.

Csak a második pillantásra derül ki, hogy a Cafe Burger tényleg egy igazi kellemetlen hely. De direkt ám. Legalábbis ezt hazudják a működtetői, akik biztosan eleve romlott emberek. Ugyanis normális lélekkel nem lehetünk büszkék arra, hogy itt a csillogó villogó új Berlinben egy vendéglátóipari egységet alapítunk, amelyik olyasféle hangulatot áraszt, mint a régi jó kelet-berlini időkben.

De láthatóan scheftet mindenre lehet alapítani és akadnak, akik élvezik a kényelmetlenséget, a személyzet udvariatlanságát és a vigasztalhatatlanul kopott berendezést. A Cafe Burger ma Berlinben a legnépszerűbb helyek közé tartozik, ami igen szomorú képet ad a felnövő ijfúságról.

Mert nem olyan ez, mint Budán a Bambi, ami egyszerűen csak úgy maradt, vagy az egyik utolsó e tárgykörben, a pesti Madách téri tejbüfé, amely éjjel-nappal várja az alkoholistákat a hetvenes évek hangulatában. Mert az ott nem díszlet, az maga a valóság. Felhozhatnánk még persze a romkocsmákat (hajh, egykoron a Ráckert, micsoda kalandok estek ott meg édes istenem), vagy a Corvin áruház tetején kialakított retro filinges itatót. De ezekbe szorult valami ötlet, valami kedves, ironikus báj. Egy fricska a múltnak. A kocsma poézise az.

A Cafe Burgerbe meg nem poézis szorult, hanem végtelen sok nagyrészt büdös ember. Aki mind egymás hegyén hátán csápol. És ezzel elérkeztünk jövetelünk céljához is. Hiszen éppen itt lép fel a Rotfront nevű zenekar. Tagjai büszke emigránsok – jaj már ez a szó is mennyi mindent elmond az egységesülő Európában. A Rotfront Jurij Gurzsi Russendiszkóssal és a mi Wahorn Simonunkkal, valamint a mikrofonnál Gryllus Dorkával nyomul. És az emberben legyen honfiúi tartás. Ha egyszer hazánkfiai és lányai (hú, de micsoda lány ez) lépnek fel Berlinben, mi meg éppen itt portyázunk, hát vétek lenne kihagyni az egészet.

Állítólag a banda manapság Berlin egyik legnépszerűbb bulizenekara. De az kiderül, a Cafe Burger előtért azért áll a sor, azért tűrjük a mogorva kasszírnő basáskodását mi is, és az igazi berlini fiatalok is, hogy együtt táncoljuk, énekeljünk erre a zenére.

Milyen is ez? Valaki úgy fogalmazza meg, hogy csasztuskák klezmerbe oltva, kelet-európai vastag mázzal leöntve. Egyszóval, vicces, vidám és korántsem túl bonyolult muzsika. Aminek édes zamatot, kedves bájt ad, hogy németül, oroszul és persze magyarul énekelnek felváltva, attól függően melyik művész melyik nyelvet beszéli, énekli.

Ha nem vagy színjózan, ha érzéked van a bulihoz, ha csak mulatni akarsz egyet valami eredetire, akkor tán ez az. Nem beszélve Gryllus Dorka mosolyáról és kecses táncáról.

Vasárnap este egyébként mifelénk az A38-as hajón lépnek fel. Egy jó helyen, végre nem abban a csúnya Cafe Burgerban.

2009. április 13., hétfő

Fenntről lefelé haladva


Ugrás a nagy semmibe

Az élet egyik nagy tanulsága, hogy mindig van lejjebb. Akad egy pillanat, amikor a legmagasabb pontra érünk. Ott egy gondolatnyit tán megállunk, aztán uzsgyi lefele.

Most már persze minden mindegy. Itt már nem gondolhatjuk meg magunkat és nem jöhetünk azzal elő, hogy bocs, de most jöttem rá, hogy egyrészt utálok ugrálni, másrészt nem szeretem a vizet, ami ráadásul biztosan hideg is, harmadrészt, csak most jut eszembe, nem érek én rá ilyen marhaságokra, sietnem kell haza, megígértem.

Jókor – felelhetjük erre. Most már csak tessék szépen, ügyesen zuhanni lefelé. A minimál program a túlélésé. Hogy ne csapódjunk a híd lábának, hogy ne egy méretes hasas legyen ebből az egészből, és még véletlenül se essünk bele egy hirtelen előtűnő motorcsónakba. Persze lehetnek ennél komolyabb reményeink is. Mondjuk, hogy szép kecsesen csobbanunk a vízbe, eleganciával és férfias könnyedséggel, hogy a túlpartról bámuló lányok könnyedén sóhajtsanak, amint a pillanatnyi riadalmat elfújja szívükről a langymeleg nyári szellő. Miközben mi peckesen kászálódunk ki a habokból, ép csak félresimítjuk a ránk tapadt sáros iszalagot és úgy jegyezzük meg, mint akinek az efféle ugrálás csak annyi, mint másnak az ugróiskola egyik kockájából átlépni a másikba, hogy nohát. Nohát, ennyi volt. Ugorjak tán még egyet? Ugorjak egy csavart szaltót, esetleg hátrafelé, becsukott szemmel és a többi.

A lányok meg persze majd megint sikongatnak, hogy juj, meg jaj, meg ne mondjál már ilyeneket. Persze vigyázni kell, mert nyilván ott áll az a fekete szemű, dévaj tekintetű, piros pólós, aki alig hallhatóan, eperajkait kicsit mozdítva megjegyzi majd, hogy: Ugorj! Hát persze, ha akarod, ugorj még egyet, esetleg csinálj egy csavart szaltót. Ugor, hátrafelé, meg becsukott szemmel, meg ahogy akarsz. Ugorjál tőlem, nyugodtan. És akkor talán. Akkor talán majd megmondom, hogy ráérek e veled este elmenni fagylaltozni, meg végigfutni itt a folyóparton le a hídig, Át a nagy réten, azon, amelyiken az a sok szép virág nyílik. Esetleg szedhetsz is majd nekem egy csokorra valót, vagy fonhatsz belőle egy koszorút a hajamba.

De a legfontosabb, hogy ugorj, ne legyél gyáva. Mit kell betojni ezen? Más is ugrott már csak azért, mert fagyizni akart velem, meg átszaladni a réten, meg ilyesmik. Nehogy azt hidd már, hogy te vagy az első. Megcsinálod. Csak gondolj erősen rám, ott a korlátnál, amikor eldöntöd, neki mersz e kezdeni. Ha már elrugaszkodtál, akkor meg már mindegy. Onnantól csak lefelé van. Nincs visszaút – egyenes a víz felé. De nem is a folyó a cél, hanem én. Hogy észrevegyelek végre, pedig te vagy a majdnem legkisebb, meg legvéznább és még vicceket sem tudsz jól mesélni, és a bélyeggyűjteményedre sem vagyok kiváncsi. De ha ugrasz, akkor egy pillanatra odanyújtom neked azokat az eperajkakat.

Biztos, valami ilyesmit fog mondani. Hű, de sokáig lehet itt zuhanni. Odaértünk már?

2009. április 6., hétfő

Munkásököl, a vasököl


Munka hadának a lépte dobog

Munkásököl, vasököl – odacsap, ahova köll. (Régi igazság)

Munka után, estefelé,
A nagyvilág az enyém, s a szívem övé
Őérte dolgozom,
Sok hosszú nappalon át
Pihen a gyár és pihen a gép
Nem kattog a szíve, ha jön a sötét
De mert az én szívem mégsincsen vasból,
Én megyek feléd. (Énekelte Jávor Pál, 1946-ban)

1950-53 között 115ezer sztahanovista oklevelet osztottak ki (Burget Lajos: Retró szótár)

A munka megvár, nem szalad el.
Dolgozz keveset, nem ér baleset.
Amíg itt csak fizetgetnek, addig mi csak dolgozgatunk.
Úgy álljunk a munkához, hogy mások is hozzáférjenek. (Hernádi Miklós: Közhelyszótár)


A munkások szerették a dalt és szerették a zenét. Ezzel könnyítettek a munkáséletükön. És az embertelenül nehéz munka közben rájuk fért a könnyítés (Marosán György: Tüzes kemence)


Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kénytelenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszontagságának, a piac minden ingadozásának. Ha a munkás kizsákmányolását a gyáros már annyira befejezte, hogy a munkás készpénzben megkapja a munkabérét, akkor megrohanja a burzsoázia többi része: a háztulajdonos, a szatócs, a zálogos stb. (Marx-Engels: Kommunista kiáltvány)

Két munkás szenvedett súlyos sérüléseket Budapest V. kerületében, amikor egy Vörösmarty téri építkezésen több métert zuhantak egy mélyedésbe hétfő reggel - mondta Molnár Péter, a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság szóvivője. (MTI jelentés)

Az állam akkor halhat majd el teljesen, amikor a társadalom megvalósítja majd ezt a szabályt: „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint”, vagyis, amikor az emberek annyira hozzászoknak majd az együttélés alapvető szabályainak megtartásához és amikor munkájuk annyira termelékeny lesz, hogy önkéntesen fognak képességeik szerint dolgozni. (Lenin: Állam és forradalom)

Minden munkás tudja, hogy összehasonlíthatatlanul jobb olyan pénzből kiadni Lenin műveit, amely a burzsoáziától származik — véletlenszerű adomány formájában, mint abból az összegből, amelyet az orosz munkásoktól és parasztoktól szednénk össze arra a célra, hogy a bolsevik leninisták elleni rágalmakat terjesszük. (Lev Trockij: levél a szovjetmunkásokhoz)

Hogyha nem bírunk mi itten megélni,
Kénytelenek leszünk mi innen elvándorolni
Sebaj, sebaj, éljen a munkás, éljen a jog
Éljen a munkás, éljen a jog. ( Munkás-dal)

Mit csinál legelőször a munkás, ha leesik az állványról?
- ???
- Kiveszi a kezeit a zsebéből, hogy munkahelyi balesetnek látsszon. (Régi vicc)

2009. április 2., csütörtök

Lábföltét

Valparaiso, az én Soroksárom

Nem tudom, jártak-e mostanában Valparaisóban, ott a Csendes-óceán szélén? Igazán csinos hely, kár kihagyni. (Haha, nagyon régen kitaláltam már ezt az első mondatot. Olyanra szerettem volna, hogy elég nagyképű legyen – mintha én úgy ugranék le oda, akárcsak Soroksárra. De mégis legyen egy olyan könnyed, világfias húzása, hátha legalább magamnak elhiszem, hogy Valparaiso az én Soroksárom.)
Talán ez a világ egyetlen olyan, dombokra települt városa, amelyről nem mondják azt, hogy hétre épült, merthogy állítólag rögtön ötvenre. Mindenesetre a hegyek majdnem az óceánig kiérnek, majd meredeken zuhannak alá, így aztán a házaknak is nagyon kell igyekezniük, hogy megkapaszkodjanak az oldalukban. Igen élénk színekre festik a falakat, ez különösen jól mutat az ég kékjével, a tenger azúrjával. Mint tudjuk, az, aki megkerülte a Horn-fokot, már bármelyik tengerészkocsmában fölteheti a lábát az asztalra. No most, a régi szép időkben a Horn-fok felé induló hajók fontos kikötője volt ez – ezért aztán az itteni, helyes kis ivókban nem is akkora ritkaság a matrózláb az asztalon, a láb folytatásában a matrózzal. Illetve mostanában mégiscsak ritka, mert történt ugyanis 1914-ben egy kisebb baleset, megnyitották a Panama-csatornát és azóta már nem érdemes, ha csak sportértékéért nem, megkerülni a fokot, át lehet vágni a kontinens derekánál. Igaz, akkor szó sem lehet lábföltétről.
Mindenesetre jókora konténerszállító hajók rakodnak, miközben helyes indián fiúk éppen pakolják ki a turistáknak szánt csecsebecséiket. Aki járt már a pesti Blaha Lujza téren, az el tudja képzelni a dolgot. Éppen úgy zenélnek, éppen úgy öltöznek, és éppen olyan vicket-vackot árulnak az itteni indiánok, mint a pestiek. Mondhatnánk, azokat utánozzák.
De nemcsak kilátás van itt tengerrel és bazárral, hanem igazi, izgalmas latin-amerikai piac, ahol hosszú percekig próbáljuk kitalálni néhány fura alakú gyümölcsről, hogy mi is lehet, és miként kellene elbánni vele. Aztán föladjuk valami kolbászszerű, jó fűszeres, zsíros dologért.
Valparaiso a chilei parlament székhelye is. Egy igen ronda, modern épületbe költözött vissza a parlament a diktatúra végén – itt ülésezik mind a két kamara csöndes nyugalomban. (Benéztünk oda, de lehet, hogy rossz helyen jártunk, mert senki nem vonult ki, ha a másik beszélt. Semmi kiabálás, sértegetés. Udvarias, ámde kicsit unott arccal állítólag arról beszéltek, melyiküknek mit kell tennie azért, hogy Chilében jobb legyen. Úgy látszik, még nincs messze a diktatúra emléke.)
Amúgy a parlament fölső teraszáról pompás kilátás nyílik köre-körbe, a hegyekre, a tengerre, sőt még a közeli haditengerészeti múzeumra is, ahová diákoknak és katonáknak a belépő félárú.
Ha jártak mostanában Valparaisóban (na csak elsütöm ezt a mondatot még egyszer), akkor megerősíthetnek, olyan kellemes, langy nyugalom van ott. Hiányzik.

2009. március 22., vasárnap

Frakk, sör, kebel, karmesterverseny

Léha barátok
menni
koncertre

Ha az ember kedves, de léha barátai társaságában úgy gondolja, hogy néhány napot a civilizációtól távol tölt, kocsmák és vidám anekdoták társaságában, akkor az első pillanatban bizony meglepődik, amikor frakkos urak szaladgálnak körötte, arrébb hegedűt hangolnak. Más frakkos urak sört csapoltatnak maguknak és egy trombitás külsejű egyén különféle karmesterek előnyeit és hátrányait ecseteli. Hát hogy kerülünk mi ide?

Nagyon egyszerűen. Kaptunk pár jegyet a Berliner Konzerthaus-ba, ahol ma a karmesterverseny döntője megy, és kedves, ámde léha barátaim szerint, akik jártasak a nagyvilág dolgaiban, ott a helyünk.

Ugyan nekünk, se frakkunk, de még egy nyamvadt szmokingunk sincs, mi több még egy tisztes öltöny sem képezi itt Berlinben a ruhatárunk részét, de hát – így kiáltunk föl Cyranóval – mi lényünkben hordjuk eleganciánk. És határozott léptekkel haladunk a művészbejáró felé. Ahol természetesen egy kitűnő honfitársunk, a nagyszerű nagybőgős Tar Sándor szólít le minket. A gyorsan épülő honfitársi kapcsolatból hamar kiderül, a zenekarba persze, hogy nem ő az egyetlen magyar, ahogy ebben a berlini szimfonikus csapatban akad orosz, kínai, koreai, de még német muzsikus is. Éljen a globalizmus, meg az internacionalizmus, meg minden ilyesmi.

Aztán a második csöngetésre otthagyjuk a harmadik sörünket a zenészbüfében és megpróbáljuk megtalálni a fényes koncertteremben a helyünket.

Az enyém egy oszlop tövében, a lépcsőn van, Innen nemcsak Csajkovszkij Rómeó és Júliája hallatszik nagyszerűen. Nemcsak a csengő-bongó hangokon andalodunk el (+ a három sör), de igen jól szemmel tartható, egy göndör, vöröshajú lány, aki a sor közepén eljátssza, elvezényli magának az egész darabot, szűkre szabott pulóvere alatt a fortéknál és az üstdob hangjainál édeseket rebben a keble. Nem beszélve a mi Tar Sándorunk virtuóz nagybőgős részeiről, ott aztán igazán örülök, hogy nem kell a zsöllyébe szorulva előre bámulnom. De a legmókásabb a lány arcocskája, mert ott, mire elülnek az utolsó hangok is, végigkövethető a tragikus sorsú szerelmespár egész története.

A szünet után Strauss és Sztravinszkij. De nem is ez a lényeg, hanem hogy három fiatal és szakértők szerint igen tehetséges karmester versenyez most a győzelemért, a dicsőségért, meg az azzal járó komolyabb pénzeszközért. Simon Gaudenz, Rasmus Baumann és Shi-Yeon Sung. Én ez utóbbi, koreai hölgynek drukkolok, közel sem zenei alapon. (Az ezüst is szépen csillog, amit elér.) Lassan elhalkul a dörgő taps, kialszanak a fények. Mi is visszaszivárgunk muzsikus barátaink közé, akik lassan levedlik a frakkokat, az estélyi ruhákat és teljesen hétköznapi öltözetben vitatják meg a nagy izgalmakat, miközben újabb söröket kortyintunk. Aztán még megtudjuk, ha szalonzenekarra lenne szükségünk, akkor csak az ebből a kis csapatból alakult Salonorchester Saitenzauber-t hívjuk.

Ezt megígérjük, de már csak úgy futtában. Még egy koncert vár minket a mai berlini éjszakában, amelyen többek között a mindig gyönyörű Gryllus Dorka énekel. De erről majd legközelebb.

2009. március 15., vasárnap

Nászéjszaka előtt Sanghajban

Egy új élet hajnala

Sanghajban sétálni, ha sok az időnk és erős a cipőnk talpa, akkor igazán jó mulatság. Menni lehet éppen eleget, és a látnivaló se kevés. Amúgy, itt semmi sem kevés. Sőt, minden inkább sok. A népek az utcán, az egymást érő luxusboltok, a száguldó luxuskocsik. Ez itt most Sanghaj gazdag része, a mai program ennek megismerése.

Egy fényűző ékszerüzlet előtt – nem sokkal nagyobb, mint a pesti Divatcsarnok – megalkuszom nyolc-tíz drága órára. Egy dollárt fizetek értük, van köztük olyan, amelyik még két hét után is jár. Amúgy, gyorsan kiderül, hogy hibát követtem el, mert ezután levakarhatatlanul követnek a hamisított órákkal, tollakkal és gyémántos fülönfüggőkkel próbálkozó árusok. Valamiért azt hiszik, hogy aki egyszer már volt palimadár, az bizonyára másodszor is lesz. Bemenekülök egy igazi boltba, de levegőt sem nagyon merek venni, annyira sokba kerül itt minden. Lopakodnék kifelé, amikor a kirakaton keresztül meglátom, hogy az én kitartó üzletfeleim boldogan integetnek nekem, itt várnak, menjek csak. Úgy látszik, nem nézik ki belőlem a vastag csekkfüzetet, csak az egy dollárnyi forgótőkét. Ezen annyira megsértődöm – szegény embernek az önérzetén kívül mije lehet még – hogy egy másik ajtón surranok ki.

Szemben velem egy park. Nagy és olyan, mintha egy képeskönyvből szedték volna ki. Az elő bácsi, aki lassú mozdulatokkal gesztikulál, miközben révetegen néz a semmibe, nem bolond, talán csak tajcsizik.

A következő csoport öregember vízbe mártott pemzlivel gyönyörű betűket fest az aszfaltra, szakértő szemmel méregetik az urak a mesterművet, miközben a késő őszi napfény gyorsan felszívja a nagy munkával alkotott jeleket a földről. Ekkor új bácsi veszik készbe az ecsetet s a többiek halk morgással fejezik ki elégedettségüket, amint a kacskaringós jelek feltűnnek egy rövid időre.

Arrébb egy másik csapat, egy szaletliben összebújva nekünk igazán furcsán hangzó dalokat énekel, élénk tangóharmónika kísérettel. Igen megelégedetteknek tűnnek ők is, ebben parkban elbújva. Mondhatnánk, távol a világ zajától, ha az a világ nem ott zajongana, rohanna, tülekedne és nyomakodna tőlünk vagy százötven méterre.

Caplatok befelé, oda ahová nem látni az összehajló lomboktól– még távolabb a világ zajától – itt gurgulázó női kacagás hallik, talán térfás megjegyzések. De ezt nem egészen jól értem, hiszen nyilván a helyi tájnyelvet beszélik.

Ifjú pár fényképezkedik a legkülönfélébb pózokba vágják magukat. Időnként sminkesek rohannak oda, megigazítani a lány alapozóját, megfésülni a fiú haját. Akkora apparátus működik, hogy bármelyik nagy divatfotós lap megirigyelhetné. Az egyik derítőállványt tartó, amúgy igen szemrevaló, combra tapadó miniszoknyás lány akadozó angolsággal magyarázza, hogy már megvolt az esküvő, ez a hozzá tartozó, kötelező emlékkép készítés.

Én is lefotózhatom őket? – kérdem.

Valamit odakiált az ifjú párnak, s a lány máris kedvesen integet. Hát persze. Exponáljak csak.

2009. március 9., hétfő

A hal(l)hatatlan Neoprimitív


'71 szeptember, féltucat ősember


A Lenin körútról fordultunk be a Majára, a Halló előtt megálltunk, ott ahol a kirakatban az önkisz büszkesége, egy palacsintasütő-gép nagy füstölögve magától sütötte a papírvékony palacsintát. A Sztálin születésnapja tiszteletére elnevezett 70-es trolira vártunk, úgy, hogy fél szemmel lássuk, amint a Kürt nevű bűntanyán már délelőtt összeverekednek a keverttől részegek.
Csöves farmert hordtunk. Persze nem Trappert. Mert „Trapper farmer drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs” szólt a rigmus is. A Gábor Alföldi papucsban csoszogott – nekem azt az anyukám már nem engedte. (Sem a papucsot, sem a csoszogást.) Ciki iskolaköpenyünk a leselejtezett szimatszatyorba volt gyűrve, hogy a kockás, lógó flanelingünk érvényesülhessen. Ennyit a korrajzról.
Vártuk a trolit tehát, s közben egy cukros-mázas, kellemetlen Neoton dal dallamára azt énekeltük, hogy „A párttitkárunk értette a Népszaváááát és szánkbaadta a demokráciáááát.” Megjegyzés 1: ekkor találkoztam először a Népszava kifejezéssel. A mi családunk Magyar Nemzetet olvasott.
Megjegyzés 2: Akadnak halhatatlan csapatok. A fent idézett szám forrása ugyanis az elpusztíthatatlan Neoprimitiv együttes. A főnixként feltámadó banda a minap éppen az A38-as hajón tartotta, meglepően népes közönség előtt, a harmincnyolcadik búcsúkoncertjét. És ne reménykedjünk, bizonyára nem az utolsót. Az annalesek szerint az első búcsúkoncert 1982 február végén esett meg, mit tegyünk, szalad az idő.
Ez a mostani A-38-as búcsúkoncert arról szólt, hogy meg lehet-e állítani azt a fránya múló időt. A Neoprimitiv a hetvenes-nyolcvanas évek vicces terméke volt. Amikor más sok mindent lehetett. Egykori közgázos egyetemi hallgatók, dr Nagy Gyula, dr. Szentirmay László, Szántó Péter, Jancsó Kornél, Pleschinger Sándor, Jobbágy Gyula (+ Föld. S Péter), korabeli slágerekre enyhén és közepes fokban rendszerkritikus „politikai kábáré” műfajába sorolt paródiákat alkottak és adtak elő. Mint a legendás Uralkodó osztály I./b.” című alkotást.
Azt, hogy rendszer sokat tűrt, az is bizonyítja, hogy én például a Neoprimitivet legelőször a nyolcvanas évek legelején a tatai KISZ táborban hallottam. Sőt, Gábor barátommal fel is vettük magnóra az egészet. Meg is van, valahol.
Ma már persze mindent lehet, még nagyon hamisan is énekelni a színpadon, így aztán az új nemzedékeknek nem sokat mondanak az efféle veretes sorok:
Ez a gyár itt nekünk termel, / miénk itt a hatalom / esz itt kérem osztálydiktatúra / s nem újítómozgalom. / S akkor az asztal mellé csaptam / összedőlt a kártyavár / de amikor újra felébredek / a pia és a kártya vár...
Mindenesetre értő közönség gyűlt itt össze ma este a hajón, a zenekarral harsogjuk a régi, kellemes dalokat. Persze legtöbben élősúlyban sokat fejlődtünk, s a koncert-hajó előtti parkolókban terpeszkedő jónéhány Lexus vagy éppen BMW és Audi terepjáró bizonyítja, hogy valóban sokan elmondhatják az egykoriak közül: „ez a gyár itt nekünk termel".
De mindegy is. Ezen az estén itt egy pici ablakon visszakukucskálunk a hetvenes-nyolcvanas évekre. S megállapítjuk, hogy manapság nagyon rossz nekünk. De azért mégiscsak így a jobb, mint a tompa fa-rock idején.



2009. március 1., vasárnap

Körbepisiljük a teret


Sípoló macskakő

Van annak azért bája, hogy a történelem rémisztő rekvizitumai egy idő után tréfás díszletté avanzsálnak. Hah, milyen kedélyesen lehet nevetni a frissen felújított várbéli kazamata majdnem valósághű kínzókamrájában, ahol nagyfülű viaszbábú hóhér kínoz valami félelmetes szerszámmal egy fényes tekintetű viaszboszorkát. Namost, a Checkpoint Charlie is efféle turistacsalogató káprázat. Lehet röhögni a szovjet katonaruhába bújtatott fiatalemberen, aki egy euróért ránk fogja a Kalasnyikovját, amíg anyjuk lefotóz minket. Vagy kérni igazi endékás vizumbélyegzőt – na nem az útlevelünkbe, mert európai polgár az unióban juszt sem hord magánál útlevelet, különösen, ha keletről jött – valami kis papirkára, hogy otthon mutogathassuk az efféle nosztaliga iránt érdeklődőknek.

Mindebből az következik, hogy már csak pár év, és ami ma olyan fontos és ijesztő esetleg, az pár év múlva már csak vásári kacat lesz.

Mondjuk a Sándor palota előtti bóvliárusok apró macskajancsi figurákat árulnak, amelyek, ha megnyomjuk a hasukat, kicsit fojtott, de jól érthető géphangon cigányoznak egy picit. Ezen a jónép nagyokat kacag – ahogy a Kalasnyikovon is ma már– mert pár év múlva az egész csak egy idejétmúlt, ízléstelen vicc lesz.
Aztán március 15-e környékén megjelennek az előregyártott, játék molotov-koktélok, amivel az óvodások szeretnek leginkább a parkban játszani, ügyesen dobálják a Made in China feliratú, ráfestett nemzetiszín szalaggal díszített flakonokat és zálogot ad, aki nem találja el azt a kiscsoportost, aki most éppen a rendőrt szerepét kapta.
Amúgy a Népligetben a fess rendőrök és az udvarias fradisták sorversenyeket rendeznek, meg felnőtt-fogócskát, október közepe táján –s már régen a feledés homályába veszett, hogyan is alakult ki ez a kedves népszokás.
Ahogy frivolabb hagyományok is megmaradnak. Minden évben egyszer nagy tömeg gyűlik össze a parlament előtt. Előbb az ecpec kiemetsz kiszámolóval kiválasztott néhány szerencsés elcipelheti az előző nap oda kihelyezett vaskerítést, miközben folyton folyvást azt mantrázza: „oszt jónapot, oszt jónapot, oszt jónapot”.
Amikor végeznek, az urak lehúzzák a sliccüket és körbevizelik a teret, miközben a hölgyek, elfordulnak és szemérmesen, a „Tavaszi szél vizet áraszt” dallamára, azt éneklik: „Mondgyonle és takarodj”.
A végén összeölelkeznek és közösen számolják a napokat május elsejéig, amikor a sör és virslihez lufit is lehet szerezni.
A japán turisták megőrülnek az egészért. Tokióban már egy fél évvel korábban helyet kell foglalni a budapesti gépre, ha valaki nem akar lemaradni. Csattognak a fényképezőgépek, az idegenforgalom fellendül, mindenki boldog.

Addig pedig már csak azt a kicsi időt kell kibírni – mint tudjuk

Dési János

2009. február 23., hétfő

Gömbölyödő mellecskék a szputnyik alatt


Mókusisták és bambisták az űrben


Az csak egy régi és rossz vicc, hogy az úttörő őrsöket Mókus őrsnek hívják, esetleg Bambinak vagy Hófehérkének. A mi őrsünk ugyanis a nagyon komoly Szojuz-Apolló névre hallgatott. Ebből nagyjából a korszak is jól meghatározható. 1975 szeptemberében járunk. A Zrinyi Ilona raj tagjai vagyunk, ami kevésbé jelenti a női egyenjogúság melletti elkötelezettségünket. A rajnevek ugyanis a Marx Károly úttörőcsapatban öröklődtek és nekünk ez jutott a nyolcadik bésektől.Bár a Bene és a Dunai II is szóba került.

Az első őrsi gyűlésen azért nagy vita alakult ki, nagyjából a Bambi és Mókus név környékén. A bambisok és a mókusosok pártjai erőteljesen érveltek e már jól bevált megnevezések mellett, és kétségtelenül hathatós argumentumnak tűnt, hogy a Bambi vagy a Mókus feliratú zászló sokkal egyszerűbben beszerezhető, csak el kell kérni azt is valamelyik tavalyi nyolcadikas csapattól.

Kati – akinek már kezdett gömbölyödni a melle, s ez jelentős tekintélyt kölcsönzött neki – azzal választotta szét a bambistákat és a mókusistákat, hogy az hülyeség, lejárt lemez. Itt volt ez a jó kis űrhajós dolog a nyáron – világfordító esemény. Ne gyerekeskedjünk, legyünk Űrhajós őrs. Kis finomítás után – tán Tóni bácsi úgyis mint osztályfőnök és rajvezető pajtás – dobta be a Szojuz-Apollót. A fiúkat gyorsan maga mellé állította, a lányoknak meg Kati hívta föl a figyelmét arra, hogy úgy Kubaszov, mint Leonov űrhajós is fess, bajuszos férfi, lehet majd képeket kivágni róluk és az őrsi naplóba ragasztani a Szovjetunió és a Lányok-asszonyok, sőt még a Fáklya című újságokból. Mi Sanyival felvetettük a Pajtás című lap jelentőségét is, ugyanis mi voltunk a Pajtás lap felelősök és eddig csak a legújabb Piff képregénnyel tudtuk a többieket rávenni a vásárlásra. Miközben teljesítménybérben dolgoztunk, arról nem is beszélve, hogy Györgyi néni, a tornatanár és Pajtás felelős, szigorúan számon kérte a terv teljesítését. Szóval Sanyival mi megerősítettük, hogy az úttörőszövetség lapja színültig tele bajuszos űrhajósokkal. Itt jegyezzük meg, hogy még a pajtásnál is nagyobb boltot lehetett csinálni egy Das Magasin című NDK sajtótermékből, amelyet a Lövölde téri újságosnál árultak és amiben mindig volt egy-két pucér nő. Nomost, a hó elején érkező adagot mi felvásároltuk és szolid felárért, vagy a Pajtással árukapcsolásban továbbadtuk. A képződött nyereségből pedig Dunakavics nevű cukorkát vásároltunk, s abból hazafelé megvendégeltük a Verát meg az Évát.

Amúgy a Vera nővére lett az őrsvezetőnk, azt csak évekkel később hallottuk, hogy igen gyorsan disszidált Angliába. Hogy ott folytatta volna az őrsvezetői munkáját, arról nincs tudomásunk. Kati – az ötletért és a mellekért – őrsvezető-helyettessé avanzsált. Én mókamester szerettem volna lenni, de üzlettársam, a Sanyi azt javasolta, hogy inkább kincstárnokok vagy pénztárnokok legyünk, mert hátha ott lehet valamit keresni.Nem lehetett.

A Tibi lett a zászlós, az apukája egy szép nagy kápolnában volt afféle házmester jellegű, ahová egyszer beengedett minket rollerozni, mi így küzdöttünk a klerikális reakció ellen. Zászlónk meg nem volt, úgyhogy mindegy is.

A tisztségek kiosztása után az Andrea, akinek a legszebb írása volt, mindent följegyzett az őrsi naplóba.

És aztán lementünk az udvara, mi fociztunk, a lányok meg valami buta körjátékkal próbálkoztak. Az űrhajók meg csak keringtek felettünk.

Dési János

2009. február 17., kedd

Grossmann és a tizedes




Azon a reggelen Grossmann Mór, nőidivat-, készruha-, vászonnemű raktár tulajdonos idegesen ébredt. Remegett a gyomra, ahogy a sötét szobában elhúzta a függönyt és kinézett a szürke hóra, Minden olyan ellenszenvesnek és hidegnek tűnt.

- A fenébe is – morgolódott magában Grossmann – hogy fog így dolgozni az az ember. Pedig muszáj lenne ma nekikezdeni a dolognak, mert különben… - ezzel nagyot legyintett és a félhomályban keresztültotyogott a mindig hideg előszobán a szintén jégverem vécéig. Közben azért beléhasított, mennyivel jobb itt a városban, az összkomfortban, ahol nem kell ilyenkor elmászni a kert végi budiig. Mint régen.

Felesége már kikészítette a ruháját, a mellényét külön kikefélte, az óraláncot megigazította urán, mikor az elindult a Rombach templomba, ahogy azt évek óta mindig.

Azon a néhány száz méteren, amit addig meg kellett tennie, megint eszébe jutott, hogy milyen jó is ez a reggel a léleknek és az üzletnek is, mert mindenki ott lesz, a rőfös, és a vászoning szállító, no meg a Kristóffy is, aki az új vasajtót épít a portál elé. Már csak az a kérdés, hogy mitől lett két f és egy ipszilon a nevében. Haha. Egyesek szerint persze ő már a szomszéd utcabéli plébánoshoz jár, persze csak vasárnaponként. De a lényeg, akik ide jönnek, azokkal mindent meg lehet beszélni, lealkudni az árakból, szép nyugodtan, a hátsó sorokban, imakönyvvel a kezükben.

Aztán vissza ide a raktárhoz. Az állványozók nagyon jól haladnak. A mester szerint kár aggódni az időjárás miatt. Éppen jó ez az effajta falra festett hirdetések elkészítésére. És egyébként is legyen egészen nyugodt a Grossmann úr, mert ez most a legkorszerűbb technológia, Bécsben és Pozsonyban is ugyanígy dolgoznak. Ez kérem vagy száz évig, de lehet, hogy még tovább is megmarad. A Grossmann úr unokájának a raktárát is hirdetni fogja még ez, csak semmi izgalom.

Grossmann úr dohog egy kicsit, hogy ennyi pénzért ez akár kétszáz év múlva is itt maradhat, nemhogy százig. De magában nagyon büszke rá, hogy neki van az utcában elsőként ilyen pompás és figyelemfelhívó cégére. „Még a Kristóffynak sincs ilyenje, legfeljebb kétef ipszilonja - magyarázta ebéd közben nejének, a libacombot rágva.” A cseléd is csak a fejét ingatta, hogy nahát a Grossmann úr aztán igazán érti a csíziót, most aztán meglódul az üzlet, ő csak tudja, hiszen már az öreg Wimpasszingnál is szolgált. Vagy mi.

Csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy a bolt elég szépen ment, addig a hasonlóan borongós napig, mikor egy borvirágos orrú tizedes bele nem géppuskázta az egész Grossmann családot a Dunába, meglehetősen sietősen, mert fázott a keze. Különben is még kettőt kellett aznap fordulnia. Úgyhogy, mikor felvette a kiürült hevedert a földről, csak annyit mondott, hogy „na ezzel is meglennénk” és indult vissza, mert ő tudta, mi a kötelesség, még a hideg, borongós napokon is. (A Kristóffy pedig csak a második menetbe fért be.)

2009. február 15., vasárnap

Mikulás és Mikulásné újra boldog

Szexuálisan szabados télapók

Vegyünk néhány alapkérdést. Mit csinál a szél, amikor nem fúj? Hol a villám, amikor nincs mennydörgés? Hová bújnak a primszámok, ha nem számolunk? Hová lesz a zokni, ha megeszi a luk? És leginkább, mit csinál az év összes napján (kivétel december 6) a Mikulás?

Eredjünk kandi kameránkkal ez utóbbi nyomába.

Mikulásné a konyhában zörög és csattog, miközben a mosogatógépbe pakolja be az üres stampedlis poharakat és krigliket. Mi tagadás, tegnap átjött néhány szomszédos, és szintén nagyon ráérő mikulás, és a mi Mikulásunkkal csaptak egy alaposabb ivászatot. Egymás szavába vágva mesélték a tréfásnál tréfásabb eseteket, ami velük esett meg Miklós napon. Közben persze szivaroztak és pipáztak, néhányan a szakállukat is lehamuzták. Az egész lakás füstszagú maradt utánuk. Ráadásul az egyik vendég beleevett kézzel a nagymama lekvárjába, a másik – egy fiatal és bohó – túl sok rumos teát ihatott meg, tea nélkül és összeokádta a fürdőszobát. Most aztán van mit rendbe tenni.

Mikulásné tehát perlekedik az urával, erőnek erejével botrányt akar kirobbantani, hogy csapot s papot itthagyva, sértődötten a kedveséhez távozhasson végre. Ámde Mikulás békésen hallgatja, megadóan bólogat, kiszellőztet, tán még a fürdőszobát is felmossa – ugyanis ő is el szeretne szabadulni a saját szeretőjéhez. Ám ő más praktikához folyamodik. Úgy gondolja, ha nagyon jól viselkedik, akkor előhozakodhat rövidesen azzal, hogy el szeretne menni a mikulások kétnapos rénszánhajtó versenyére. És akkor végre összebújhat azzal az aranyos kis krampuszlánnyal, aki mindig miniszoknyát hord, még a legnagyobb hidegben is.

Mikulásné már rekedtre kárálta magát és döbbenten tapasztalja, hogy szokásos, és eddig mindig bevált módszere nem jön be. Pedig már nevezte semmirekellőnek, himpellérnek, mikulások szégyenének, de még a húsvéti nyuszi első helyettesének is a férjét. Máskor külön-külön bármelyikre ugorna, de most csak annyit felel megadóan: Igen édesem, persze hogy igazad van. És nem lenne baj, ha a zoknikat is összepárosítanám?

Mondhatnánk, kommunikációs patthelyzet. Mert ugye, ha bevallanák egymásnak, hogy mindegyikük máshol kurizálna legszívesebben, akkor már mehetnének is az utukra. Így meg itthon vesztegetik feleslegesen a drága időt. Egy újabb komoy negyedórás csörte után Mikulás éppen levegőt vesz, hogy új utat szabjon a verbális akcióknak, amikoris megcsörren a telefon. Mikulásnét hívja az ő titkos lovagja. Mikulásné persze úgy tesz, mintha fontos üzleti tárgyalásba bonyolódna és kisuhan az előszobába feltűnés nélkül enyelegni..

Mikulás ezt a pillanatot használja ki arra, hogy elővegye a munkájához amúgy nélkülözhetetlen könnyű létrát és a nagyszoba ablakán leereszkedve fusson az ő kis krampuszkájához.

Realizálva, hogy tiszta a levegő, Mikulásné kosztpénzt hagy a konyhaasztalon a gyerekeknek és maga is eldöcög.

Másnap este, immár kisimult, boldog arccal ül az egész Mikulás család a konyhában. A férj beszámol a rénszarvasszán húzó versenyről – látott már ilyet e tévében, a feleség pedig a váratlan kétnapos munkáról próbál anekdotázni.

Mikulás és Mikulásné ezekben a pillanatokban boldogok.

Dési János


2009. február 1., vasárnap

A zebra - kvociens


Állatok az úton
A zebra (equus zebra) fekete alapon fehér csíkos. Esetleg fehér alapon fekete csíkos – attól függően, merről nézzük. A zebra legjellegzetesebb ismertetőjegye éppen a csíkos mintázat. Ha nincs rajta csíkos mintázat, akkor már nem is zebra. Kimondhatjuk tehát, a zebra a csíktól zebra. Amúgy igen elterjedt, a művelt világ szinte minden pontján találkozhatunk vele. Leginkább forgalmas, sűrűn lakott városokban. Akadnak nagyon erős zebrák. Például az angliai zebra képes megállítani bármikor akár egy Jaguárt is. A budapesti zebra sokkal csenevészebb, talán még egy Skoda 120L lelassítása sem sikerülne neki. Nem is beszélve mondjuk egy szófiai vagy moszkvai zebráról- amely ugyan csíkos – de tulajdonképpen mégsem zebra. Ugyanis arrafelé a sofőrök zebrába sem veszik, nyugodtan hajtanak tovább rajta, még akkor is, ha mondjuk egy óvodás csoport szeretne éppen rajta átjutni a túloldalra.És most vezessük be a zebra-kvocienst. A zebra-kvociens egy olyan egyszerű érték, amely magába sűrít sok más mutatószámot és így egyetlen formulával tehetjük közzé, hogy az adott város/ország mennyire élhető, barátságos, emberközpontú, milyen az ott lakók kulturáltsági színvonala. Azokon a vidékeken, ahol a zebra-kvociens értéke magas – vagyis 100 esetből százszor átengedik az autóvezetők a gyalogosokat (ezt tudományosan 100 zk- ként jelöljük a képletben) ott biztosak lehetünk benne, hogy a pincér lesegíti a kabátunkat, a nyilvános vécé nemcsak létező fogalom, de mint valóságos intézmény, tiszta is. A 100 zk-jú városokban a buszkalauz kedvesen köszön és ha egy térképet húzunk elő, mint turisták, azonnal ott terem valaki, hogy segítsen kiigazodni. Ahogy csökken a zk értéke, úgy lesznek szemetesebbek az utcák, elhanyagoltabbak a kirakatok, durvábbak az emberek. A magas zk-jú népeknél a politikusok ritkábban hivatkoznak ugyan az emberekre, de gyakrabban cselekszenek az érdekükben. Az alacsony zebra-kvociensű államokban viszont ezzel éppen fordítottan arányos a dolog. Gyakrabban hivatkoznak az emberekre, de sokkal inkább csak a saját érdekeiket nézik.Természetesen a zk értéke nemcsak az oly bonyolult néplélek függvénye, hiszen még relatíve is országokban is nagy eltérés lehet. Vegyük például Magyarországot. Empirikusan igazolt, hogy a budapesti zk értéke szégyenteljesen alacsony. Kísérletképpen nemrégiben például lassítottunk egy zebránál a Rákoczi úton. Mire a mögöttünk álló hangos dudálással és káromkodással kikerült minket – s így kis híján sikerült agyongázolnia az előzékenységünkből éppen áthaladó gyerekkocsit toló anyukát. Mérőműszerünk –míg átjutunk Budára – így tehát kis híján negatív éréket mutatott. Ámde ha például Kőszegen próbálkozik valaki átkelni, rögtön azt tapasztalja, hogy az ott erőtől duzzadó zebrák megfogják a kocsikat – a zk érték már már nyugat-európai.Amúgy a zebra felettébb hasznos, életeket is menthet – ha hajlandók zebrának nézni.
Dési János

2009. január 24., szombat

Péter végleg leteszi a lantot

Az új nő

Magunk közt szólva a nagyvilág mindig is azt gondolta, hogy Péter úgy nagyjából mindent elért a nőknél, ami ebben a műfajban elérhető. Volt neki mézeskalács arcú barátnője éppen úgy, mint körtemellű, cseresznyeajkú, harapnivalóan alma popsijú. Tüzes, latin fekete. Álmodozó barna. Mindig nevető kínai. Gátlástalan svéd szőke. Buja latin. Vallásos lengyel. Fiatalkorában egyszer még egy szandálos-zoknis endékás is becsúszott – akitől sok ravasz fogást lesett el. És akkor még nem beszéltünk az erotikusan vékony ujjú elsőhegedűsről és a páratlan ütemérzékkel rendelkező triangulumosról. Ráadásul az egyik okos volt, a másik jól főzött, a harmadik csak úgy leste minden kívánságát, a negyedik mindig mindenért megdicsérte – még a barátnői előtt is. Talán még olyan is akadt e bőséges szortimentben, amelyik az imént felsorolt tulajdonságok majd mindegyikével egyszerre rendelkezet, ráadásul mindig ingerlően jó illatú is volt.És mégis, Péter mindegyikükhöz előbb-utóbb hűtlen lett valamiért. Később ezt úgy magyarázta, hogy azért, mert ő igazából csak egy lányt szeretett igazából. Hannát. Hanna nem volt különösebben szép, különösebben jó alakú, különösebben okos vagy kedves netán házias. Olyan átlagosnak írnánk le minden tekintetben. Igaz, Péter később úgy mesélte mégis, az ő kacagása széttörte a legsötétebb bánatot és melegséget hozott a szívébe. A kívülálló szerint,ha egyáltalán valahogy, Hanna csak felszínesen csevegett, de valójában az értő fül hallotta, a legnagyobb igazságokat mondja ki. Az értő fület persze Péter viselte. Nem undok volt Hanna szerinte – ahogy sokan gondolták, hanem őszinte: Nem lusta, csak másnak is teret engedett, hogy a házimunka terén is megvalósítsa magát. Nem pénzéhes, hanem éppen örömet akart szerezni kedvesének azzal, hogy a legszebb ruhákat vette meg magának, az ő pénzéből.Péter barátai ezt úgy foglalták össze, hogy a szerelem vak, barátjuk pedig jó dolgában már nem tudja mit is akar valójában. Ha Hanna, hát legyen Hanna – az ő baja.Persze, ahogy az lenni szokott, Hanna egy szép napon lelépett, férjhez ment gyerekeket szült – élte az unalmas hétköznapokat. Péter ismét belevetette magát a földi örömökbe és gyakorlásképpen egy jóbarátja és közeli ivócimborája kikapós feleségének a fejét csavarta el. Időtöltésnek jó volt ez is, különösen azért, mert ha megunta ezt a nőt, mindig hazaküldhette hites urához, aki valahogyan mindig visszafogadta. Ha vikendre nem talált partnert, akkor viszont rá tudta beszélni ezt a nőt, hogy szökjön el vele. Az évek közben teltek múltak, mert azok már csak olyanok. Az egykori barát közben beleunt a dologba, elvált – s egy csinos kis használati utasítással átadta volt nejét, most már törvényes használatra Péternek. Péter hátvárta ezt az új nőt, akit évek óta ismert – persze csak kicsit, mert eddig egy-két nap után mindig hazaküldte. Most meg itt marad nála? Nézett ki az ablakon, el a tenger felé, és közben csak az járt a fejébe, hogy már egyetlenegy Hannás történet sem lelkesíti. Mi több, a nagy részére már nem is emlékszik. Minek? Ezerszer elmesélte már. Közben látta, ahogy a taxi az új nővel fékez a ház előtt.Az egyik fiók aljából gyorsan előkotort hát egy régi képet Hannáról és kiakasztotta a hálószoba falára. Legalább tudja az az új nő, hogy hol a helye. És ekkor csöngettek.

2009. január 18., vasárnap

A karmester pálcája

Az utolsó éjszaka

Ott hagytuk abba történetünket, hogy Hanna egyik gyereke már iskolába járt, a másik is óvodába. Hannának maradt ideje arra, hogy újra eszébe jussanak a régi barátok.

Hónapokig forgatta a fejében, hogy felhívja Pétert, egykori szeretőjét. Egyik éjjel álmodott is róla, ott a hortyogó férje mellett. Álmában Hanna feszes pólót hordott, nem eresztette el Péter kezét, aki bohócnak volt öltözve, miközben egy ócska vursli körhintája felé futottak.
Tényleg, de szép volt együtt – kászálódott ki a másnapos ura mellől a még sötét szobában, hogy elindítsa a gyerekeket.
Péterrel minden könnyen és vidáman ment – emlékezett így sok év távlatából. Csak Péter egy léha alak. Nem lehetett rá számítani. Így egy szerdáról-csütörtökre virradó éjszaka Hanna otthagyta, mert beleakadt egy meglehetősen jó férjanyagnak tűnő pasasba.
Család, gyerek, férj, tisztes polgári jólét – ahogy azt csak álmodni lehet. Ám Hanna, mint látjuk, mégis inkább Péterről álmodott egyre többet.
Ahogy Péter is Hannáról. Viszonylag sikeres karmesterként sokszor remélte, amikor felemelte a pálcáját, hogy Hanna ott ül a páholyban és drukkol neki. Talán azt is észreveszi, hogy ez a mű róluk szól, az ő kalandjaikról. A nagy, közös szerelmükről írta. Mindent beleadott a fortékba – csak úgy zengett az üstdob. Aztán a lágy pianók, elképzelte, ahogy Hanna finoman megfogja a kezét, vagy éppen ő csókol a lány pihés, kicsit izzadt, de vaníliaillatú nyakába.

Hanna eközben persze otthon inkább AC/DC-t hallgatott, amit a gyerekei bömböltettek és néha magában, titokban egy kis Johny Rotten-t.
Egyszer aztán Péter mégis erőt vett magán, feltárcsázta annyi év után Hannát. Aki kihasználván, hogy férje elutazott–a férj saját asszisztensével csalta, vidéki kiszállásoknak álcázott kéjutakon a nejét – a nagymamára bízta a kölyköket. És elment Péterrel színházba. Már az előadás alatt megfogták egymás kezét. Aztán sokat csókolództak a környékbéli kis utcákon bolyongva. Végül Péter szállodai szobájában kötöttek ki. A portás maestrónak szólította a férfit és azonnal egy üveg pezsgőt küldetett utánuk, 1987-es Moet-et.
Vad éjszaka volt.
Mintha nem múltak volna el az évek – bizonygatták egymásnak hajnalban.
- Látni akarlak rendszeresen – csókolt bele a még mindig pihés, vaniliaszagú nyakba Péter. Hívlak majd. Hívj te is!
Ebben maradtak. És persze nem beszéltek többet. Minek? Azon az éjszakán, ott a szállodában, megértették, az álmaik talán szebbek, mint a valóság.
Hanna nagymama korába ért. Az unokákhoz döcögött a villamossal. Férjétől rég elvált, aki azóta a harmadik infarktusába bele is halt.
És akkor, ahogy kinézett a második megállónál egy ősz hajú, botorkáló bácsikában felismerte Pétert. Kiáltott utána, Péter is visszaintegetett a botjával. De a villamos csöngetett és elindult. Megint elvesztették egymást.

Hanna, útban az unkái felé ettől kezdve mindig figyelte az embereket a megállóban. Az övé többet nem tűnt fel.
- Lehet, hogy mégis hívnom kellett volna a szálloda éj után? - futott át a fején,

2009. január 12., hétfő

E-book formátumban is elérhető a Fotóalbum

A Fotóalbum írásai megjelentek e-book-ban is, direkt az ínyencek kedvéért. A könyv - amelyért külön köszönet Andrassew Ivánnak - elérhető és letölthető a www.nepszava.hu/include_document/lapszel/ebook/desijanosfoto01.lit címről. Így aztán ezentúl számítógépen, PDA-n, és okostelefonon is mindig magunknál hordhatjuk a Fotóalbumot :-)
(Akinek nincs az e-book-hoz olvasó programja, az letöltheti innen: http://www.microsoft.com/reader/ . Jó mulatást.)