Magyarország dolgozó zembereihez

A fülkeforradalom után, a barbár szocialista hordák pusztítása nyomán romokban hevert országunk. Kína, Szaud-Arábia segítségével, a fideszisták vezetése mellett megindult az újjáépítés munkája és a szabaddá lett nép csodákat művelt. A nép ellenségei, a szocik cinkosai ellen folytatott harcokban egybeforrott népünk, megszületett alkotmányunk, az emberek állama. A károk helyreállítása, a magyar emberek hatalmának megszilárdítása után új, nagyobb feladatokat tűzhettünk magunk elé: a fideszhatalom építését városban és falun.

Amikor országátalakító ötéves tervünk indulása előtt, annak további biztosítására, most egy éve a kormány államadósság csökkentő kötvény jegyzésére szólította fel a dolgozókat, a felhívás lelkes fogadtatásra talált és több mint 50 százalékkal jegyezték túl a kibocsátott kölcsön összegét.

Azóta iparunk és mezőgazdaságunk, egész népgazdaságunk, a tervnek megfelelően halad előre és a legtöbb területen, hála a polgráság és parasztság, az egész nép erőfeszítéseinek, tervelőirányzatainkat teljesítjük, sőt túlteljesítjük. Népünk bátran néz a jövőbe, amely újabb harcokat és győzelmeket, fokozódó jólétet ígér számára.

Amikor most két hete ötéves államadósság csökkentő kötvényünk első sorsolását tartottuk, nemcsak a több mint 140 000 nyerő, hanem egész népünk lelkes egybeforrottságában mutatta meg szeretetét és bizalmát fideszes államkölcsönünk iránt. Népünk büszke volt arra, hogy megtakarított forintjaival ő is hozzájárulhatott tervünk eddigi sikereihez, a szeme előtt folyó országépítéshez, a béke megvédéséért folyó harchoz.

A néppártiak támogatása, a hála a brüsszel iránt megerősítette népünkben azt az elszánt akaratot, hogy munkában és tettekben helytállt a békefront ránk eső szakaszán. Megértette, hogy tervünk eredményeinek fokozása, a béke megvédése az a feladat, melyre minden erőnket mozgósítanunk kell.

Magyarország kormánya ezért államadósság csökkentő kötvény kibocsátását határozta el és felhívással fordul népünkhöz: bocsássa megtakarításait a nép államának rendelkezésére.

A kötvény a mai nappal 750 millió forint értékben kerül kibocsátásra. Mindenki szabadon választhat nyeremény és kamatozó kölcsönkötvények között. Mindkét kölcsönfajtát 10 év alatt minden kötvényterjesztő maradéktalanul visszakapja.

Magyarország kormánya meg van győződve arról, hogy felhívása a zemberek közt lelkes visszhangra talál. Bizton tudja, hogy hazánk minden hű fia, városban és falun egyaránt, a béke ügyének védelmében fokozott áldozatkészséggel fog a felhívásra válaszolni.

Az államadósság csökkentő kötvény csakúgy, mint az ötéves tervkölcsön, a dolgozó nép saját államának nyújtott kölcsön, melynek révén saját sorsát fogja előrelendíteni.

Jegyezzen mindenki államadósság csökkentp kötvényt! Szolgáljuk ezzel is a béke, a haladás ügyét, boldog, erős, független hazánk jövőjét!

Budapest, 2012-01

Magyarország nevében:

Dr. Schmitt és dr. Orbán

Wallenberg, 100

Raoul Wallenbergnek nemcsak az élete volt meglehetősen kalandos, de a feltételezett halála utáni története is.
Wallenberg az egyik leggazdagabb svéd család tagja. Nyelveket beszélő, jómódú fiatalember, aki könnyedén átvészelhetné a nagy világégést egy kényelmes stockholmi villában, ahol legfeljebb a BBC híreit hallgatva szörnyülködhetne azon, micsoda vérengzés folyik a világban. De Wallenberg Magyarországra jön 1944 nyarán azzal a feladattal, hogy próbálja megmenteni azokat a zsidókat, akiknek svédországi kapcsolatai vannak.
Mire Budapestre érkezik, addigra már a vidéki zsidóságot deportálják. A „deportálás” kifejezés eltakarja a lényeget. A magyar hatóságok, hivatalosságok, vasutasok, tisztviselők, papok, közemberek egy jelentős részének az aktív közreműködésével marhavagonokba tuszkolnak öreget, fiatalt, nőt, gyereket, s ebben a háborúban álló és amúgy is rosszul szervezett országban sikerül pillanatok alatt elszállíttatni százezreket. (Azokról, akik embereket mentettek, mert ilyenek is akadtak, majd később.) A németek aztán gondosan meggyilkolnak mindenkit, itthon meg elrabolják az áldozatok valamennyi értékét.
No, ide érkezik a svéd ficsúr. A helyzet a fronton gyorsan változik. Ráadásul a semleges hatalmak is felbátorodnak és élükön a svéd királlyal csúnyán megfenyegetik Horthyt, hogy ennek nem lesz jó vége. Budapestről hát leáll a zsidók kivégzésre való elszállítása. Így Wallenberg kap némi haladékot. A mentőakcióit hamarosan kiterjeszti. Úgynevezett védleveleket állít ki. Diplomatákkal tárgyal. Szövetségeseket próbál szerezni, akik segítenek neki a mentőakciókban. Védett házakat hoz létre, csendőröket szerez, akik ezeket megvédik. És akkor, ebben a reménytelen, majd ostromlott, éhező városban válik Wallenberg először mitikus hőssé. A visszaemlékezésekből ez elég jól körvonalazódik, még akkor is, ha gyaníthatjuk, a legendák egy részét később költötték személye köré. De ettől még tény, néhány diplomatatársával, pár magyarországi emberrel, aki megérti, mi a kötelessége, a védettjeiből szervezet támogatóival együtt heroikus munkát végez.
Wallenberg, aki a biztos észak helyett háborús városban marad. Embereket hoz vissza a nyugatra indított halálmenetekből, a Józsefvárosi pályaudvaron ment ki áldozatokat a bevagonírozás elől. Ételt visz az elbújtatottaknak és még arra is van ideje, hogy megfenyegesse a nyilas külügyminisztert.
Évekig kerestem azokat, akik Wallenberggel dolgoztak együtt, s akik közel fél évszázad távlatából már-már egy romantikus regény hőseként beszéltek róla.
Aztán, éppen csak pár nappal pest felszabadítása után a svéd férfi eltűnik.
De még a neki felállítandó Pátzay Pál szobrot is ledönti a hatalom. Wallenberg minden valószínűség szerint szovjet fogságba kerül.
Svédország, a svéd családja sem keresi sokáig különösebben.
Aztán a hetvenes évektől sorra kerülnek elő olyanok, akik azt állítják, Wallenberg él, látták egy szibériai gulag mélyén. Wallenberg hirtelen a hidegháború fontos propaganda szereplőjévé válik nyugaton. Az embermentő hős, aki megküzdött a fasisztákkal, majd a kommunisták emésztik el.
A legenda gyarapodik tovább.
A rendszerváltás idején már ismét lehet róla beszélni itthon is. Újra megjelenik Lévai Jenő Wallenbergről szóló, közvetlenül a háború után írt, könyve. Majd sorra a többi.
Svédországnak, a családjának is mind fontosabb lesz.
Idén, a századik születésének évében, sokat fogunk róla beszélni.
Lesz miről.

Madách a Madáchban

Madách Gimnázium előadása a Madách Színházban

Az én elnököm

Az én köztársasági elnökömre büszkének lehet lenni. Az én elnököm egész életútja példás. Pedig a XX. század igazán megtépázta. Volt katona a második világháborúban, harcolt a németek ellen, megszökött az orosz fogságból. A demokrácia rövid éveiben egy demokratikus pártban működött. 1956-os szerepéről sokat tudunk, meg arról, hogy akkor is helyén volt a szíve. Kapott is egy életfogytiglanit. Sok-sok évet le kellett ülnie belőle, de ez sem törte meg.

Az én elnököm nem hódolt be azoknak a hatalmaknak, amelyekről úgy gondolta, nem méltóak erre. Nem kuncsorgott jó állásokért, nem kért kisebb-nagyobb tisztségeket. Nem játszotta el azt, hogy ugyan élvezi mindazt a sok jót, amit meg lehet szerezni, de később már úgy emlékezik vissza, ő tulajdonképpen ellenálló volt. Az én elnököm talpig becsületes ember.

Jogot végzett, és járt a gödöllői agráregyetemre, de a diplomaszerzésig már nem engedték politikai okokból. Állítólag, autogén hegesztőként is megállta a helyét, ha úgy hozta a sors.

Az én elnököm sokat fordított. A Gyűrűk urát egész nemzedékek az ő magyarhangján élvezhették, élvezhetik. De Updike boszorkányai is tőle tanultak meg magyarul, ahogy Hemingway vagy Golding sok hőse.

Az én elnököm szépen és helyesen tud írni, sarusokról, vagy találkozásokról. Színpadi műveket is alkot. Amúgy, nyelveket beszél, széles látókörű, művelt ember.

Az én elnököm tudta, hogy elnökként a nemzet egységét kell képviselnie. De azzal is tisztában volt, hogy akadnak olyanok, néha kormányon is, akik a szükséges egységet akarják széttörni. Akik azt képzelik, némi parlamenti többséggel a birtokukban például vihetik a köztévét, a közrádiót. Az én elnököm felismerte, hogy az ő alkotmányos kötelessége ilyenkor a valódi többség, a valódi nemzeti egység mellett fellépni.

Későbbi korok történészei talán azt is feltárják, milyen komoly szerepe volt abban, hogy a taxisblokádból nem lett nagyobb baj. Hogy a csetlő-botló, amatőrökkel teli új kormány egyes tagjainak hibájából nem lett végzetes hiba, nem lett vérontás.

Az én elnököm azt is tudja, hogy a nemtelen támadásokkal nem kell törődni. Volt benne része elég – de sebaj. Érezhette mindig a polgárok döntő többségének a támogatását. A szeretetét. Az én elnököm léte bizonyítja sokaknak, hogy a „politikus” mégsem a cinikus, a hatalomvágyó, a pénzéhes szinonimája.

Mondták rá olyanok, akik talán politikai elvakultságuk okán nem értették meg, hogy mekkora szerencséje volt az országnak, hogy egy ilyen elnöke van: könnyű neki, az elnöknek nincs valódi hatalma. Lehet akár szeretetreméltó, közkedvelt is.

Aztán utódai – ki így, ki úgy – mégiscsak azt bizonyították elnökségükkel, nem is olyan könnyű ez.

Az én elnököm, népében állított magának ércnél maradandóbb emlékművet.

A mi elnökünk: Göncz Árpád.

Korábban Gönczről, itt.

Garas Dezső és Sándor Pál beszélget a jó színészről

Jó volt rájönni, hogy tehetséges vagyok

Az alábbi beszélgetés Garas Dezső 70. születésnapján volt látható a magyar ATV-ben 2004. december 9-én. Garas Dezső és Sándor Pál, aki sok-sok sikeres filmet rendezett Garas szereplésével, voltak a beszélgetőtársaim.
Ezzel az interjúval idézzük fel a most elhunyt színész emlékét.

- December 9-e van. A születésnapja, Isten éltesse. Számon tartja az efféle eseményeket, fontosak önnek?
Garas Dezső: Lehetetlen dolgok ezek. Most van a hetvenedik. Soha nem hittem volna, hogy bekövetkezik az, az időszak, amikor azt mondom, hej, ha én még egyszer hatvan lehetnék.
- S majd amikor ugyanezt mondja, hej, ha még egyszer hetven, nyolcvan és a többi, lehetnék.
Garas Dezső: Nem, azt hiszem azt már nem. Ez a fordulópont. Nem tudom miért, de én nem tudok mit kezdeni ezzel a hetvennel sem. Amúgy, nem vagyok ünneplő típus, magamat különösen nem szeretem ünnepelni. Ráadásul, sajnos olyan alkat vagyok, hogy nekem félig üres a pohár és nem félig tele. Ez egy nagyon rossz tulajdonság. Sokat is kínlódom miatta. De, most már kezdek megbarátkozni vele. Ez van.
- Számít, hogy az ember 69 éves vagy 70? Nem ugyanaz?
Garas Dezső: Nem. Egy év alatt rengeteg minden történhet. Különösen ezen a tájékon. De, ezt csak a korunkbeliek tudják.
- Vannak sejtéseim azért nekem is. Gondol ilyenkor például arra, hogy valamit nagyon elmulasztott? Hogy a következő ötven évben mi lesz az, amit már nagyon nehéz lesz behoznia?
Garas Dezső: Egyébre sem gondolok. De most n
ehéz lenne ezt a listát fölsorolnom. Sok mindent elmulasztottam és ugye az idő a de”, meg a „ha” szócskákat nem ismeri. Tehát, most már késő. Mindenesetre olyanokat el tudok mondani, hogy a főiskola volt az életem legboldogabb négy éve.
- Ezt már akkor is tudta?
Garas Dezső: Nem tudtam. Csak utólag tudom.
- Csak a hatvanadik születésnapján derült ki?
Garas Dezső: Körülbelül. A főiskola volt az életem legboldogabb négy éve. Felhőtlen, őrület, ami ott folyt. Aztán azok a nagy bakik, nagy csapdák, amikbe beleléptem, és nem vettem észre, hogy a „de” meg a „ha” szócskákat nem ismei az idő. de jól éreztem így is magam. Volt egy tanárnőm, Gombaszegi Fridának hívták. Elég nagy név. Bejött az osztályba első évben, és első mondata az volt: na, fiaim, lányaim, aki nem akar világhírű lenni, az most álljon föl és menjen ki.
- Volt, aki fölállt és kiment?
Garas Dezső: Senki nem volt. De senkiből nem is lett világhírű. Ahhoz anyanyelvi szinten meg kellett volna tanulni egy nyelvet.
- Az angolt.

Garas Dezső: Igen. Mert, ugye az Észak-Amerikai Egyesült Államokban van a filmezés Mekkája és melyik arab az, aki Mekka kövét nem akarja megérinteni. De, hála Istennek itthoni viszonylatban elmondhatom, őrült szerencsém volt. Mert, ehhez a pályához rengeteg szerencse kell. Iszonyú mennyiség. Szerencsém volt, pont ott álltam, ahol a szerepet választották. Én soha nem kértem, sőt sok esetben tiltakoztam. És sikeres lehettem.
- Több ez, mint szerencse. Csak a jó kapusnak van szerencséje.
Garas Dezső: Jó, kell hozzá tehetség, de az nem elég.
- Nehéz az embernek szembenéznie azzal, hogy tehetséges? Nem könnyű rájönni, hogy hűha, ez tényleg főként rajtam múlik, hogy jól menjenek a dolgok, mert meg van bennem a képesség rá.
Garas Dezső: Ha vannak ilyen pillanatok, a

mikor kiderül, akkor nem nehéz. Nekem nem volt nehéz. Igen, sok esetben tehetséges voltam. Bár ezen a pályán a nagy sztorik azok a bukások. Volt benne részem bőven. De, ezek a pillanatok, amit ön kérdez, az igen, az jó volt. Jó volt rájönni, hogy tehetséges vagyok. De, a szerencse akkor is fontos. Aziránt sokat fohászkodtam, hogy szerencsém legyen. Be is jött többször.
- Lottó?
Garas Dezső: Nem. Pedig azt nagyon szeretném. Ötven éve lottózom, még nem sikerült. De a pályán igen..
- Az zavarja, hogy vannak olyan figurák, akikről mindenkinek ön jut az eszébe?
Garas Dezső: Azért mondtam, hogy szerencsém van, mert kevés színésznek adatik meg, hogy emblematikus figurává váljon. Mint a Minarik. Az Ede bácsi. Igaz, volt egy időszak, amikor tele lett a hócipőm vele. Borzalmas volt. Minarikoztak, meg kell egy csapat, meg Ede bácsi, a hajam szála az égnek állt. De rá kellett jönnöm, hogy ez az én szerencsém és ez a dologban a nagyszerű, úgy álltak össze akkor a csillagok, amikor ezt csináltuk, hogy igazi emblematikus figura lett belőle. És abból a színészből is, aki épp ezt játszotta.
- Ilyen szempontból nem sajnálja, hogy ha színházban játszik, akármilyen jó alakítás, látják mondjuk ötszázan? És nem százezrek?

Garas Dezső: Kétségtelen, szeretném, ha százezren látnák rögtön abban a pillanatban, de a színház nem ilyen. Másért szeretem. Nem is tudnék választani a film vagy a színház között.
- Nem is kell.
Garas Dezső: A színház az inkább csapatmunka. A film sokkal inkább egy rendezőn múlik. Természetesen kellenek hozzá jó színészek is, hogy csengjen a kassza. Az sem mellékes.
- Hogy lenne mellékes. Ha nincs bevétel miből lesz következő produkció?
Garas Dezső: Én filmen is, színházban is nagy kedvvel játszom. Persze, azon is múlik, ki hol tette meg az első lépéseket. Én a filmgyárban kezdtem. Amikor bemegyek a filmgyárba forgatni, akkor olyan vagyok, mint a cirkuszi ló, aki megérzi a manézsszagot. Anélkül nem is megy. Bemegyek és gyerünk. Kedvelem mikor az ember felkurblizza magát, csinál egy marha nagy műbalhét kora reggel, hogy felébredjen, meg ilyeneket. A színház, az más természetű, ott másként csinálja az ember a balhét.
- Hogyan?
- Garas Dezső: Először is, ott nem lehet azt mondani, hogy kora reggel bejövök, mert tíz órakor kezdődik. Én babonás színész vagyok. Nem mindegy, hogy jobb, vagy bal kézzel fogom meg az első kávét a büfében. Ha véletlenül bal kézzel nyúlok hozzá, kiöntöm és kérek egy újat. Nagyon sok színész babonás. Ez hozzátartozik a legendájához. Azt hiszem Kosztolányi mondta, mit vár attól az embertől, aki esténként fölmegy a színpadra, papírkoronát tesz a fejére, azt üvöltözi, hogy ő a király. De, ez még semmi. El is hiszi
- El lehet azt hinni?
Garas Dezső: Persze. De nagyon vigyázni kell ezzel a beleéléssel, átéléssel. Mert ez rettenetes tévútra vezethet. Ezért lehet a sok görcs, akarnokság és butaság. Abban az időben, amikor első éves voltam, akkor volt ez divat, hogy átélés. Annyit lestünk el, hogy az, az átélés, amikor nagyokat lélegzünk a színfalak mögött s mikor már elszorult a agyunk és a vér föltódult, és szikrázott a szemünk, akkor megjött az ihlet. Bementünk és szörnyűek voltunk. Az egyik tanárunk, Pártos Géza csak annyit kérdezett erre: Fiúk, lányok mit csinálnak? Hát nekünk ez az átélés – feleltük. Igen? Érdekes. Na, üljenek le, és akkor elkezdett magyarázni.
- Nyilván azért van sokféle, munkakör egy színházban, hogy legyenek, akik segítenek abban, hogy mikor jó egy színész és mikor nem. Önnek milyen az ideális rendező?
Garas Dezső: Én rendező centrikus vagyok. S nekem ebben is szerencsém volt. Olyanokkal dolgozhattam, akik valóban az ideális rendező típusát személyesítették meg, még ha mindegyik más és más volt.
- Haladjunk az általánostól a konkrétabb felé. Általában mikor jó egy rendező?
Garas Dezső: Személyre szabottan kell instrukciót adnia. Nekem egészen másként, mint mondjuk Törőcsík Marinak. Ha egy rendező például nem veszi észre az esetemben azokat az előbb említett balhékról, hogy műbalhék, akkor nem fog menni. Ha kipróbálunk valamit és nem jó, akkor lehet, neki is be kell látnia, rossz instrukciót adott – és ha ezt belátja, akkor már menni is fog.
- Mondta, hogy milyen sokszor van szerencséje. Most kicsit nekünk is szerencsénk van, mert véletlenül itt egy konkrét rendező, akit megkérünk, hogy csatlakozzon hozzánk, akivel ön sok sikeres filmben dolgozott együtt. Sándor Pál.
Az előbb arról beszéltünk, milyen az ideális rendező Garas Dezsőnek. És ez az ideális rendező mit gondol, miért lesz neki ideális Garas Dezsővel dolgoznia?
Sándor Pál: Nehéz ezt röviden megfogalmazni. De ha mégis, akkor a Dezső nekem valami olyat jelent, akivel én el tudom mondatni, mit érzek, mire gondolok. Miközben a természetünk, hogy finoman fogalmazzak, egészen más. Neki a pohár mindig félig üres, - nekem meg mindig tele van. Mégis, az kell, hogy serkentsük egymást a munkában. Mi hihetetlenül össze tudunk például veszni. És ez nekem nagyon fontos, De ez hagyján, neki is. Sokszor a szélsőségek az érdekesek. Egyszer nagyon összevesztünk valamin. Vagy három-négy évig nem beszéltünk egymással.
- Az komoly összeveszés lehetett.
Garas Dezső: Igen, lehet hogy valami leszakadt gombon vesztünk össze?
Sándor Pál: És akkor egy filmemben, amiben egy epizódszerepet játszott, tökmagoznia kellett egy hídon átmenve. Dezső ment át a hídon tökmagot rágva, én meg alul álltam. Ment a hídon és egyszercsak leköpött. Éppen oda, ahol én álltam.
Garas Dezső: Miért tetszett odaállni? Én elmélyülten játszom a figurát s pont ott tetszett állni.
Sándor Pál: És akármit is gondoltam akkor erről, ennek így kellett történnie. Így volt jó a jelenet. Mi úgy tudunk együtt dolgozni, hogy szeretve gyűlöljük és gyűlölve szeretjük egymást. Elmondok még egy példát. A Ripacsokat, Tóth Zsuzsával és Bíró Zsuzsával direkt Garasra és Kernre írtuk. Ám ők valamilyen oknál fogva a film előtt másfél hónappal összevesztek. Mindketten közölték, hogy nem játszanak a másikkal. Egy hónapig jártam hol a Kernhez, hol a Garashoz, simogattam őket, üvöltöttem, ahogy kell. A végére összebékítettem őket. Mi az eredmény? A jelenetek végén meg szoktam kérdezni: na, milyen volt? A Ripacsoknál bármikor feltettem ezt a kérdést, akkor ketten egymásra néztek, és csak ennyit mondtak: Ha neked jó….
- Ha lehetne tudni, nem lenne játék a dologban. Ráadásul a Ripacsok éppen arról szól, hogy két együtt dolgozó kolléga összeveszik, kibékül, az egyikük kiteszi a másikukat a közös nadrágból, amiben együtt lépnek fel.
Garas Dezső: A Ripacsoknál egyszer nagyon dühös voltam Sándor Pálra, nem is emlékszem miért. És a jelenet végén, már nem forgott a gép, beintettem neki, lefelé mutató hüvelykujjal, hogy kapd be. Mire Pali felkiáltott, ez nagyon jó, így kellene ezt a jelenetet befejezni. És akkor felvettük és ez lett a film egyik legjobb része.
Sándor Pál: A Ripacsok forgatókönyve eredetileg két női imitátorról szólt. Képzeld el, a Kern, meg a Garas beöltöztetve nőnek, pirosra rúzsozva, Dezsőnek még pótmellei is voltak, mindez egy piros ruhában. Már a ruhapróbánál tartottunk, nézte magát a tükörben és egyszercsak elkezdett üvölteni velem. Ezt nem csinálom! Ezt nem lehet! Nekem is fölment az agyvizem s azt feleltem, akkor mi az istent akarsz csinálni? Találjál ki valami mást! –üvöltöttem rá Mire a Dezső: Legyenek egy nadrágban... Az egész nadrág dolog így kezdődött. Vagyis a harag sokszor jó tanácsadó.
- Nem véletlen dolgoznak együtt . Nevezhetjük barátságnak, gyűlöletnek, de, inspirálják egymást.
Sándor Pál: Dezső beszélt a szerencséről. Én hihetetlen nagy mázlinak tartom a saját életemben, hogy Dezsővel mesés körülmények között elkezdtünk együtt dolgozni. Rettentő fontos ez, s aki nem hiszi, az nézze meg, ez már celloidba van vésve. Rengeteg közös történetet tudnánk minderről még mesélni. De, hogy pontosan mi ennek az együttműködésnek a lényege, hogy mitől tudunk ilyen szimbiózisban működni, azt tényleg csak a jó Isten tudja.
- Őt most nem tudjuk megkérdezni. Maradjunk a rendezőnél. Mit lát Garas Dezsőben, mennyire fogadja el a véleményét?
Sándor Pál: Amikor megkapja a szerepét, mire elkezdődik a forgatás, már többet tud arról az emberről, akit játszik, mint én. Én csak egy vázat tudok adni a többi rajta múlik. Visszatérve a Ripacsokhoz. Dezső azt kérte, hogy együtt dumáljuk meg a jelmezt is. Ő annyira szeretne egy nagy piros skót kockás zakóban játszani. A fene majd megevett, hogy hallgatok rá. De abban a pillanatban, ahogy fölvette ezt a skót kockás piros zakót, már nem a Garas Dezső volt. Vagy a Régi idők focijában. Dezső valójában a negyvenes évei elején járt. Reggelente megjelent a frissen mosott ingében. Átöltözött, akkor még picit őszíteni is kellett, fölvette a kalapját és onnantól kezdve már a gyerekek az egész csapat Ede bácsinak szólította. S megtörtént a szemem láttára, - életemben először láttam ilyet közelről– az a hihetetlen átváltozás. Azt mondta az előbb Dezső, hogy nincs átélés. Én nem is tudom mi az. Csak azt tudom, hogy Garas Dezsőből a szemünk láttára lett Minarik Ede. Ezek varázslatos dolgok.
Garas Dezső: Egyes teóriák szerint, melyekben van igazság, Hamlet nem létezik, csak papíron. Az a Hamlet, aki belebújik a szerepbe és elkezdi megszemélyesíteni. S bizony, bizony sok információt tudunk meg az életéről, sorsáról. Én az interjúkat nem szeretem. Borzalmas műfaj. Asztalnál, interjúban lehet dumálni, de ha fölmegy a színpadon a függöny, ott nem lehet. Ha nem derül ki a színpadon, ki vagyok, akkor, megette a fene az egészet. Volt egy rendező tanárom, Apáthi Imre, aki azt mondta állandóan nekünk - és most már tudom, nagyon tudom, hogy igaza volt -, a színpad az röntgengép. Nem tud maga semmit eltitkolni. Bármennyire ellene játszik, bármennyire el akarja mismásolni, nem lehet. Az pontosan működik és pontosan látjuk, hogy ki maga. Na, így készüljenek föl. Ezt mondta, 45-50 évvel ezelőtt. S az ember ötven év múlva rájön, igaza van. Tökéletesen igaza. Egy rendező esetleg nem is tudja pontosan miért hív egy színészt, de azt érzi van benne valami, amit csak általa tud majd elmondani. Ha nem így választ, jön a kézlegyintés. Mindegy mit és hogyan csinálsz, csak mozogjon valami a képernyőn. Ez a halál. Ez korunk nagy halála. Ez a kézlegyintést. Ha ezt meglátja, akkor bizony baj van.

Az interjú eredeti változata a http://youtu.be/77CvdzUZ8Ao címen tekinthető meg

A Bródy

Koncertek egész sora árasztja el a decembert, persze nem lehet mindenhol ott lenni. De akadnak azért kihagyhatatlannak tűnők is. Ilyen volt Bródy János Syma csarnokbéli fellépése a minap.

Bródy, aki „kicsit be van rekedve”, pontosan tudja, mi kell az ő közönségének. Természetesen, hiszen égi ismeretség ez. Elnézve a közönség korfáját, a többség, már nem gyermekként, tanúja lehetett Bródy első nagy korszakának, az Illés együttes idején is. Ez persze már olyan leülős, néha inkább gondolkodós koncert, nem az a vidám és szabad ugrabugra. A műsor első részében az új lemez, az Illés szekerén erősen politikus dalai szólnak. Helyenként olyan is a hangulat, mintha nem is egy koncerten, hanem egy tüntetésen lennénk. A „lesz még Magyar Köztársaság, ha nincs hozzuk létre” soroknál már állva tapsol mindenki, hujjog és kiabál. Épp csak az előtolakodó szónoklatra mindig kész politikusok hiányoznak. Illetve nem hiányoznak.

A közönség így igazán élvezheti az áthallásokat és a finom és kevésbé finom odamondogatásokat a hatalomnak. Ráadásul a szövegeket megpróbálják kivetítgetni a fellépők mögé – sokszor ugyan nem sikerül eltalálni, hol is tartunk éppen, de hát bizonyára felettébb bonyolult feladat ez, de sebaj. Mindenesetre kiderül, hogy szerzőnk még mindig tud írni, ennek a műfajnak az egyik utolsó mohikánja. Amikor a rock még szól valamiről, akad társadalmi-politikai mondanivalója is. De úgy azért, hogy ne legyen tolakodó, ne felejtődjön el, hogy ez mégiscsak egy koncert, zenészek, énekes, muzsika, tralalalala.

Aztán a kötelező kűr következik, Földvár felé félúton, meg, Filléres emlékeim. Tulajdonképpen, ezek már az urbánus folklór részei, afféle modern népdalok, nyilván reklamáltunk volna, ha elmaradnak. A Ha én rózsa volnék a dramaturgiai csúcspont – többena ruhatár irányába kacsintgatnak. De Bródy és csapata visszatér, azzal a felkiáltással, tudják, mikr megy az utolsó metró, addig még van egy kis idő.

És akkor vége a forradalmi hangulatnak, a politikai mondanivalónak, az élet nagy kérdéseinek. Jön pár régi Illés szám. És kiderül, hogy ezek még mindig nagyon-nagyon jó zenék. Nem kopottak, nem porosak. Szerethetőek és kedvesek.

És csak ezután jön a ruhatár.

Az utolsó metró meg éppen az orrunk előtt megy el.

Uma Thurman és én egy jobb partin

Egy jobb partin az igazi sztárt arról lehet felismerni, hogy igen nagy felhajtást tud csinálni maga körül. Kétségtelen, a megfigyelő helyzetét komolyan nehezítheti, hogy időnként az egynyári celebek is igen nagy cécót képesek kavarni. Sőt, bár erről tudományos felmérés nem áll rendelkezésünkre, de empirikus ismereteinkre támaszkodva megerősíthetjük, hogy időnként a harmadosztályú valakik még sokkal, de sokkal nagyobb ramazúriban érdekeltek, mit az igaziak.

Esetünkben a parti, melyet Milánó egy erre a célra kialakított, kifejezetten rongyrázó palazzójában bonyolítottak le, vonzotta az első- és másodosztályú frissességű sztárokat és celebeket, mint lámpafény a muslincákat. Ezen sztárocskák nagy részét nem állt módunkban felismerni, mivel járatlanok vagyunk az olasz Kelemen Annácskák és Győzikék világában. A celebséget csak az érdeklődő fotósok számából próbáltuk kikövetkeztetni ezen a rendezvényen, amelyet egy luxuscikkeket gyártó cég rendezett a nem tudjuk pontosan kiknek. Mi azért ott voltunk, mert mégiscsak jó, ha a vasfüggöny mögül érkező is látja néha, hogy milyen világ ez.
Mindenesetre sokáig a legérdekesebb két idősebb asszonyság volt, kik a rongyrázó palazzo nagytermében üldögéltek, nem messze az italospulttól – ez idáig elég normális – és kedvesen beszélgettek. Lehet, hogy recepteket cseréltek, az unokájuk iskolai előmenetelét tárgyalták meg, vagy arról panaszkodtak, hogy az orvosnál mennyit kell sorbaállni. Nem erősíthetjük meg egyik verziót sem, ugyanis a csak szigorúan ellenőrzött meghívóval való bejutás ellenére, a pamlag két végén egy-egy jelentősebb méretű testőrjellegű egyén őrködött az eképpen partizó nagyikra. Próbáltunk hallgatódzni, az eredmény szerint talán oroszul beszéltek. Talán nem. Mindenesetre, reméljük ők is jól érezték magukat.
Aztán érkeztek kisebb filmszínésznőcskék, feltűnő ruhákban. Némelyeknek – ó Istenem – kilógott az egész pejslije, csak bízni tudunk benne, hogy a felhevült táncolás után nem fáztak meg és nem tüsszögték le a filmes ranglétrán kicsit felettük álló ifjú urakat, akikkel nem is feltűnésmentesen kokettáltak.
Amúgy, a koszt közel sem volt annyira izgalmas. Pedig mi alaposan megpróbáltuk, ha már itt járunk alapon, kétszer végigettük a menüt. Ki tudja, mit hoz a holnap. Ráadásul van annak bája, amikor egy milliós Ferrarival (euróban) érkező úr, akinek outfittjének értéke több mint Zugló teljes évi hajléktalan-elleátásra fordított összege, szinte összeverekedik egy csinos fiatal lánnyal – pár millióba belekerülhetett, amíg a kicsikét partiképesre kihozták – egy amúgy pompásan fűszerezett borjúpörköltért. Galuska nélkül.
A pesti újságíró meg már régen megfigyelte, hogy egy teremmel arrébb, a konyha mellett, oda van készítve jópár adag, kényelmesen be lehet falni. Sőt, kedves leányokat meg is hívhatunk rá, így csajozni még ferraris csóka sem tud itt.
Persze a legjobb rész az volt, amikor bevonult egy szépen mosolygó, igen öntudatos, fiatal hölgy. Nekem ismerős volt, de miután nem sárgába, hanem feketébe volt öltözve, és körötte mindenki életben maradt, c ak később jöttem rá, hogy ő mégiscsak Uma Thurman.
Megjegyzem, ő is afféle liktorokkal érkezett, és egy külön szeparéban helyezték el. Mindenesetre a szeparét gondosan úgy alkották meg, hogy Thurmant is jól szemmel lehetet tartani, meg azt a sok kis celebecskét, aki csak azért puszizkodott vele, hátha akkor rákerül egy fotóra.
Megjegyzem a jól fűszerezett burjúpörkölt a szeparéban is hiánycikknek számított.
De mi a titkot, hogy hol lehet a pörihez hozzájutni, csak egy telt keblű Hamupipőkének árultuk el – hadd történjen vele is valami jó. Ha már a magazinokba alig fog beleférni.

Egy régi történet Vaclav Havel elnökről

A buli Havellal. Az volt ám csak valami. A történetet az utóbbi években tucatnyiszor mondtam el a méla pacákoknak, akik mindig is szájtátva hallgatták az ilyesmit. Mint a nagy vadász kalandjait, akinél az idő múltával mind nagyobbra nőnek az oroszlánok. Pedig ez a történet tényleg megesett, majdnem pontosan úgy, ahogy most következik.

Az akkori élményeimet felidézve inkább csak az tűnik érdekesnek, hogy mit is találtam benne akkor olyan izgalmasnak. Akkor, az átkos Kádár rendszer  utolsó napjaiban ( szó szerint a legutolsókban, hiszen mindez 1990 legelején esett meg) még olyan hihetetlenül izgalmasnak tűnt, hogy országok vezetőit csak úgy lehet ingujjban mindenféléről kérdezgetni. Ma már persze minden gyakornok megrángathatja az elnökök, miniszterek, pártvezetők bajuszát, de akkoriban még akadt valami bája az ilyesminek. És különben is. Havel emblematikus figurája volt a közép-európai rendszerváltozásnak. Az író, akit ellenzéki magatartásáért üldöztek és bebörtönöztek és akit a kitaszítottságból került a legmagasabb közjogi méltóságba.

Mondhatja erre bárki, hogy nekünk is akad egy ilyen elnökünk. És tényleg. Ezen a házibulin, ahol Havellal együtt jártunk, állítólag ő is ott volt. Azért állítólag, mert nem is emlékeztem rá. Évekkel később, amikor A Nagy Találkozást Havellel című, általában kirobbanó sikert arató történetemet adtam elő, mondta valamelyik szájtáti a hallgatóságból, hogy hát a Göncz is ott volt, nézzem csak meg a képeket, ott ült a pamlag szélén. És tényleg - amiből csak egyetlen tanulság adódik. Attól, hogy valaki szótlan üldögél a pamlag szélén, néhány hónap múlva még nyugodtan válhat köztársasági elnökké.

De térjünk rá végre történetünkre. Vaclav Havel, Csehszlovákia köztársasági elnöke, még az első szabad választás előtt nem sokkal, Budapesten járt. Útja minden bizonnyal demonstráció is volt, ki nem mondott, de jól érthető támogatás mindazoknak, akik egy új rendszert kívántak. Az úgynevezett négyigenes népszavazás után persze már nem volt különösebb kérdés, hogy új világ következik. Mégis fontosak voltak az afféle gesztusok, amelyek azt mutatták be, hogy a hatalom sáncain kívülről érkezettek is nagyszerűen el tudják játszani a főbb politikusi szerepeket. Az, akinek nemrég még a nevét sem volt szabad leírni, tisztes állása sem lehetett, az képes éppen olyan ügyesen ellépni a katonai díszsorfal előtt, mint aki már évtizedek óta csak ezt csinálta.

Ám Havel és a vele színre lépő új politikusgeneráció azt is tudta akkor még, hogy ha el is kell fogadnia a protokoll sokszor üres szabályait, mégis meg kell valamit őriznie korábbi független, értelmiségi, bulizós, szabadszájú létéből.

Így aztán a parlamenti beszéd után volt a buli.

*

Varga György, aki Havelt fordított magyarra, hívta meg írókollégáját belvárosi lakásába. (Varga aztán előbb Csehszlovákiában, majd Csehországban tanulhatott bele egy műfordítók számára viszonylag ritkán adódó szerepbe, a nagykövetéjébe.)

Magam a boldog meghívottak között asszisztálhattam végig, milyen is az, amikor a köztársasági elnök kis időre úgy próbál tenni, mintha nem is lenne elnök. Ha a műfordítók találkoznak írókkal akkor viszonylag ritka, hogy a rendőrség két nappal korábban megszállja a környéket, megállási tilalmat rendelnek el az összes környező utcában.

Az is legfeljebb csak az én ifjonti lelkemet rázta meg, amikor a liftbe velem együtt beszálló lakókülsejű egyén belső zsebe az első emelet után megszólalt, „Hármas, hármas jelentkezz!”.

Mindenesetre, ahogy a körfolyosóról beestem Vargáékhoz, igazi házibulis hangulat fogadott.

A bútorok összetolva, a szoba közepén egy asztal, székekkel. Csak egy kicsit ront az összképen, hogy a bejárati ajtó előtt újságírók téblábolnak. Bent a Fekete Doboz munkatársai a reflektort állítgatják, (Varga évekkel később azt mesélte, hogy az ottfelejtett „de holnap biztosan felugrunk érte” reflektorok még mindig ott porosodnak valahol)a Szabad Európa tudósítója mikrofonjának próbál megfelelő helyet keresni. Jönnek fotósok, hírügynökségek újságírói. Közben a körfolyosón megjelennek a biztonsági emberek, szép nagydarab alakok, többségük ballonkabátban- akkoriban még ezen is olyan jóízűen lehetett szörnyülködni. Az ajtónál némi tülekedés kezdődik, újabb forgatócsoport érkezik, pech, nem férnek be.

 Három után néhány másodperccel lihegő fotós esik be, jönnek, jönnek, kiabálják. Már lefényképezte az érkező Havelt, aztán megelőzve a liftet a lépcsőn rohant fel, hogy még egy tuti képet csinálhasson, „Az elnök belép barátja lakásába” címmel. Havel, ahogy azt illik, fáradtan, de jókedvűen mosolyog. Kíséretének egy része kint marad a folyosón, nem férnek be. A többiek az elöszobában és a hallban szoronganak. Az elnök első útja az illemhelyre vezet. S ezt a programból kifelejtett pillanatot használják ki a fotóriporterek arra, hogy betörjenek a szobába. Mire Havel visszaér, már alig fér be. Úgyhogy a baráti találkozó első napirendi pontja az, miként szabadulhatunk meg a fotósoktól. Akik nélkül persze nem sokat érne ez az egész móka, hiszen ország-világ majd az ő képeiknek láthatja, milyen is az, amikor az elnök, nem törődve a szigorú protokollal, barátaival cseveg.

Havel egy idő után megkocogtatja a poharát, (benne jobbfajta konyak - ha jól emlékszem) nagy nehezen csend lesz.

- Nekem végül is mindegy, ki van itt - kezdi -, de hát ez mégiscsak egy baráti találkozó, és ha a házigazda azt kéri, hogy menjenek ki, hát menjenek.

A testőrök parancsnak veszik az elhangzottakat és rövid kézitusával megtisztítják a terepet..

Havel leveszi zakóját, feltűri az ingujját, meglazítja az inge nyakát.

- Nagyon fáradt vagyok és álmos, úgyhogy nekem kel! beszélnem, mert különben elalszom - kezdi. Aztán sorra bemutatja kollégáit, ahogy azt illik.

Havel egyik cigarettáról a másikra gyújt, kávékat dönt magába. ’

Történetünk idején zajlik Magyarországon a Dunagatnek nevezett ügy. Így hát nem csoda, hogy Kőszeg Ferenc arról kezd beszél, hogy a botrány miatt megzavarodott rendőrök arról panaszkodtak, nem tudják majd kellően őrizni az elnököt.

Havel nagyot szív a cigarettájából.

- Dehogynem. Nagyon őriztek. Ahogy bent ültem ebben a hatalmas Mercedesben, pont olyan érzés fogott el, mint a rendőrségi zsuppkocsiban. Még az ablakot sem engedik, hogy lehúzzam.  Akkor is beleraktak, azután vittek, ahová ők akartak.

- Tényleg - kérdezi valaki -, még a kihallgatás is hasonlít a sajtótájékoztatóra, ugye?

- Igen - feleli az elnök. - Csak a kihallgatáson, ha akartam nem feleltem a kérdésekre, a sajtótájékoztatón pedig kénytelen vagyok. És kellemetlen kérdéseket tesznek fel mind a két helyen. A sajtótájékoztatón ha okos az újságíró, csak annyit mondok: No comment, viszont ha buta, kénytelen vagyok olyan hosszan válaszolni neki, hogy ne vegye észre, egészen másról beszélek, mint amiről kérdezett.

Varga György közben egy újságból kivágott fényképet mutat. A Vörösmarty téren készült, azon a tüntetésen, melyen Václav Havel ellenzéki író szabadonbocsátását követelték, s ahol Varga György is beszélt. (Tényleg, mintha én azon is ott lettem volna. Vagyis Havel nekem is köszönheti, hogy most szabadon itt lehet.)

Konrád György

Konrád György következik. Felveti egy közös, cseh-szlovák-lengyel magyar folyóirat ötletét, amely segítené a közép-kelet-európai népek közeledését.

Már éppen belemerülnének a részletekbe - láthatóan ez az a kérdés, amivel mindenki szívesen foglalkozna, jelenlegi csehszlovák, jövőben magyar elnök és a többiek, amikor megjelenik az ajtóban egy protokollfőnök külsejű úr és csak annyit mond:

- Václav! Öt.

Aztán egy perc múlva: - Négy.

Aztán újabb hatvan másodperc e1teltével:

- Három.

Az egynél odalép Havelhez, rásegíti a zakót és már tuszkolja is kifelé az ajtón, Futtában még valaki dedikáltatja könyvét, mire észbekaptunk, már csak a piszkos poharak, a cigarettacsikkek maradnak. Ahogy az egy házibulinál lenni szokott.

Kézdy György a bizánci csontváz

Vannak emberek, akiket valahogy mindenki szeret. Az okokat fel tudjuk tán sorolni, de mindez nem adja ki a lényeget.

Kézdy György – a minap kapott Táncsics díjat – biztos, hogy a mindenki által szeretett emberek csoportjába tartozik. Lényében, gondolkodásában, világról alkotott képében, művészetében – mind mind van valami, amiért azt érezzük, hogy nagy szükségünk van rá.

Mindketten ugyanabba a gimnáziumba jártunk, a Barcsay utcai Madáchba. Jó, persze Kézdy majd harminc évvel korábban. De még azokban a kora nyolcvanas években is élt a legendája az ő Ember tragédiája előadásuknak.

Idézek egy beszélgetésünkből, interjúnak indult, végül, azt hiszem sehol sem jelent meg, mi mindenesetre nagyon jót traccsoltunk egy szombat délelőtt:

” -Az Ember tragédiáját nem lehetett játszani, be volt tiltva. Mi voltunk azok, akik elsőként újra megpróbáltuk, afféle faltörő kosként mentünk előre. Persze nagyon sokan segítettek. És aztán óriási sikerrel, jópárszor előadtuk. Minden nagy lap írt is rólunk.

- Mit játszottál benne?

- Nyolc szerepet. Persze nem Ádámot vagy Lucifert. Voltam a Föld szelleme, rabszolga, eszkimó, tiszt Párizsban, aggastyán a Falanszterben. Aztán még mi is? Igen, voltam csontváz a bizánci színben.

- Jó szerep.

- Isteni. Szóval ez az egész óriási dolog volt. Mi azért jártunk akkor iskolába, hogy előadjuk az Ember tragédiáját. Rengeteget próbáltunk. Az érettségi is hetedrangú dologgá vált. Még a tételeket is megkaptuk a tanároktól előre, hogy minden simán menjen. Ez „nemzeti ügynek” számított az iskolában. Mi pedig valami remek dolgot akartunk csinálni. Nekünk a tragédia nagyon fontos volt, a tragédia mondataival beszélgettünk egymással. Persze balhénak sem volt utolsó, de azért nagyon komolyan dolgoztunk rajta. Például szénszünet miatt elmaradt a tanítás, de mi az iskolatáskánkban vittünk be szenet, fát és egy első emeleti pici teremben, begyújtottuk a vaskályhát és próbáltunk tovább.

- Azon túl, hogy fontos dolognak számított, mert ti adtátok újra elő az Ember tragédiáját, jó volt az előadás?

- Remek. Nagy ügy volt és jó előadás. Talán nem véletlen, hogy közülünk egy csomóan a pályán maradtak. Lengyel György, Lénert Péter, Balogh Géza, én. Féner Tomi akkor kezdett fényképezni, rólam, mint eszkimóról készítette az első színházi fotóját. Azóta is őrzöm.”

A nagyközönség egy jó része, mert nem volt olyan szerencsés, hogy a Madáchba járjon, nem innen ismeri. Megint abból a bő 10 évvel ezelőtti interjúból:

- Mennyire zavar, hogy a legtöbben mégis a Szomszédok kicsit ütődött, de szeretetreméltó orvos szerepéből ismernek.

- Tíz év elteltével nem zavar. Sikerült feldolgoznom. Megszoktam, hogy az emberek gyakran primitív módon azonosítanak a szereppel. Megszoktam, hogy ez szeretetet jelent és mérhetetlen népszerűséget. És ez gyakran segít túlélni a rossz helyzeteket. Fontos, hogy tudják: vagy. Eleinte még dühített, ha Virág doktoroztak, de aztán megszoktam, beletörődtem. De amikor kiállok verset mondani - soha nem vettem észre, hogy ezzel a szereppel azonosítanának.

(A teljes interjú itt olvasható el)

Innen jut eszembe. Ha valahol azt látják, hallják, hogy Kézdy György mond verset, akkor hanyat-homlok tessék rohanni és helyt foglalni rá. Mert akkor kiderül, hogy mi a költészet. Mi az irodalom. Mi a csoda. És ki Kézdy György.

Sóletverseny - Pozsonyi piknik után

Az afterpartiknak is megvan a maga története. Hátha még sóletversenybe torkollanak.

És hogy mindez ne legyen elég, főként, ha egy nagyszerű piknik segítői mérik össze sólet – tudásukat. És ha tovább akarjuk fokozni, ha ráadásul a nevezetes Pozsonyi piknikhez kötődik mindez.

És innen már minden világos a valódi műkedvelőknek. A Pozsonyi piknik röpke idő alatt lett a főváros egyik jelentős kulturális rendezvénye, a Pozsonyi út környékén, azaz az Újlipótvárosban, ahogy az errefelé élők

mondják, Lipóciában.

Szokás az ilyesmit civil kez

deményezésnek nevezni, de ez közel sem írja le a dolog jellegét. Néhány polgár elhatározta, hogyha amúgy is sok szempontból gy falu ez a vidék - vagyis mindenki ösmer mindenkit – akkor kellenek közös programok, afféle falunapok is. Amire persze mindenki eljöhet, még az olyan gyanús zuglóiak is például mint e sorok sóletkedvelője.

A Keleti Éva, Rédei Éva, Kövesdi Pé

ter vezette csatársor hát sok sok támogatóval a háta mögött igazán izgalmas napot szervez, az erkélyen előadott operaáriáktól a Piccolóban elfogyasztott unicumokon keresztül egészen a versekig, a dalokig, a közös főzésig és vissza. Aki ott volt tudja, a többiek meg majd jövőre nem hagyják ki.

No és levezetésnek ott a sóletverseny a Lajsz András -féle La Bodegitában – igen kitalálták, a Pozsonyi út sarkán. Ez az utóbuli volt most a szervezőknek, a szereplőknek, a segítőknek, meg azoknak a mindenlében kanalaknak, akik semmiről sem maradhatnak le.

Idén nyolc sólet mérte össze az erejét, a nehéz helyzetben lévő zsűrit a kitűnő szakember Frank Júlia alkotta. A közönségdíjat pedig, olyan neves sóletászok előtt, mint például Körmendi Éva a Pozsonyi Kisvendéglő

tulajdonosa, Fóti Tamás séf, végül kollegánk Bacher Iván nyerte el – aki ezek szerint nem csak írni tud Lipóciáról, az ételekről, de a sparheltnál is megállja a helyét.

--

Körmagyar

Fehér Jánosné tkp. szerette a férjét. És a szeretőjét is. Még az sem különösebben érdekes, hogy a férj egyáltalán nem szerette a szeretőt. Mondhatni, szívből gyűlölte. A feleségét sem kívánta már. Inkább a húsz évvel fiatalabb, hegyes cicijű kis barátnőjét - ha már valakit. Csak egy csöppet zavarta az évek alatt kialakult összhangot, hogy a hegyes cicijű- aki megunta a meddő várakozást Fehér Jánosra - eljegyezte magát egy heves vérmérsékletű autószerelővel, aki nehezen volt képes beilleszkedni a nagy családi idillbe. Ide kívánkozó megjegyzés, hogy azért a várakozás nem volt egészen meddő, ugyanis a hegyes cicijű kétszer is teherbe esett. Minden valószínűség szerint egyszer egy déltengeri romantikus, titokban lebonyolított, túra során, egyszer pedig egy heves nyári mulatság alkalmából, amikor már mindenki kidőlt a sorból, a kert végi, elhagyott utcácska alján, ott a vasúti töltés mellett. Hősünknek komoly menedzseri feladatokat jelentett az esedékes abortuszok megszervezése. Az autószerelő persze erről semmit sem tud, úgyhogy csitt.

Fehér Jánosné szeretője, az egyszálbél könyvtáros, maga is boldog házasságban élt mit sem sejtő feleségével (aki, tanár lévén, a szertárban vigasztalódott az amúgy pedofil fizikatanárral) és három gyermekével. Kedvesével, a mindig fokhagymaszagú Fehér Jánosnéval óriási konspirációk között találkoztak, csak úgy repkedtek köztük a titkos üzenetek, az éjszakai rejtett telefonok (Nem tudom ki volt drágám, már megint téves.) Mindannyiuk közös barátai kölcsön lakással és alibival segítették ki a két szerető szívet, akik tulajdonosai egyébként, ha másként nem jött össze, egy sötétebb közparkban is egymáséi lettek.(Az egyszálbélnek az egész annyira nem volt fontos, hogy egy garniba befizessen.)

Fehér János úgy tett mint aki nem vesz észre semmit. Csak egyszer öntötte le sósavval az egyszálbél könyvtáros kocsiját, és tervbe vette, hogy egy kölcsön vadászpuskával szétlövi a tökét. De ezt momentán elhalasztotta.

Ha már a testi fenyítésnél tartunk. A heves vérmérsékletű autószerelő egyszer kishíján agyonütötte egy kocsiemelővel egyszálbélt. Az úgy volt, hogy Fehér Jánosnét az asszony hitvesi nyoszolyáján elégítette ki a csalfa könyvtáros. Az autószerelő éppen e házban járt (egy kurvánál, akire még legénykorában szokott rá, de ez is titok.) Hirtelen telefonértesítést kapott, hogy gyűrűs menyasszonya és annak szeretője (Fehér János) előző nap, míg ő düzniért járt a központban, rendeztek egy tisztes murit. A gaz csábító viszont most otthon, elégtételt lehet rajta venni.

Az autószerelő berúgta az ajtót, amin ott virított a tábla: Fehér János. Az ágyban meglátta Fehér Jánosné fehéren virító popsiját (nomen est omen) és az alatta ügyködő embert, akiről együgyű módon az hitte, maga Fehér János. És kis híján agyonütötte az emelővel

Eközben a valódi Fehér János mit sem sejtve erről két kerülettel arrébb éppen a súlyosan sebesült könyvtáros kisebbik, gimnazista, lányát deflorálta, átkozva magát, amiért nem a vadász puskás megoldást választotta a régóta tervezett bosszúra.

Sztálin és a meghülyült szomszéd néni

GA-nál minden rendben van

Kedves közönségünk, és akkor most folytatjuk évfordulós megemlékezésünket. A múltkor dr. D. I. 1956 október huszonharmadiki kalandjait tártuk a nagyérdemű elé. Ahogy akkor jeleztük már dr. D. I. azokban a napokban még nem sejtette, hogy később az én apám lesz. Amúgy pedig, forradalom ide-oda, este tízre pontosan hazaért, ahogy azt az ő anyukájának megígérte. Most pedig G. A. október huszonharmadikája következik. G. A. akkoriban – természetesen – még nem sejthette, hogy későbbb dr. D. I.-né lesz, s még egy kicsit később az én anyukám. Hadd jegyezzem meg azt is, hogy a mellékelt képen ő szerepel – persze nem októberben, hanem a kép hátoldalán már alig olvasható felírás szerint, ugyanazon év augusztusában, talán a Duna párton.

És most jöjjön a történelem.

1956. október 23-án este, ahogy az rendes leányhoz illik, anyukám hazatelefonált az ő anyukájának, hogy ugye minden rendben. Anyukám akkor éppen a főváros zajától távol lévő Egerben tartózkodott, egy filmforgatáson. Nem a főszerepet játszotta, csak afféle segédszemélyzetként tevékenykedett, a jelenetek számát írta föl a csapóról, miután a Madách Gimnázium kiváló elvégzése után az egyetemre nem vették fel, mint polgári származékot. Polgári származék – a fiatalabbak kedvéért azt jelentette, hogy Borból (Radnóti!) hazafelé agyonvert nagyapám banki kistisztviselő volt, nagymamám meg gépírónő.

Nagymamám azonban nem vette föl a telefont, hiszen nem volt otthon, a történelmi eseményekhez kevés érzékkel bírván, színházba ment, így aztán a szomszéd néni kapta föl a kagylót. (Azok még olyan idők voltak, hogy a szomszéd, ha meghallotta, hogy csöng a telefon, fogta a kulcsát, átment és felvette. Már csak azért is, mert a távhívás kapcsolására – interurbán- órákat kellett várni, ne menjen már veszendőbe az a sok igyekezet, mégiscsak jobb az emberi szó.)

A szomszéd néni öreg volt és teljesen meghülyült. Az előbbi ténykérdés, az utóbbira anyám abból következtetett, hogy a szomszéd néni arra a kérdésre, hogy, na ugye minden rendben, azt felelte, hogy hát persze. Ja, és ledöntötték a Sztálin szobrot.

Anyukám, mint a Városliget közelében élő, azt pontosan tudta, hogy a Sztálin szobor az igen nagy, nem lehet csak úgy ledönteni. És különben is, miért, hogyan, kik?

Ő azt nem tudja, de ledöntötték. A darabajait itt hurcolták végig az utcán.

A Sztálin szobrot? Ledöntötték? A darabjait itt hurcolták végig az utcán? Hát persze, ne tessék izgulni és tessék bevenni a gyógyszert! - zárta le anyám a terméktelen interurbán beszélgetést a bolond szomszéd nénivel.

Aki nyilván vizionál, hallucinál, talán még az üzenetet sem lesz képes átadni a nagymamámnak, hogy minden rendben.

A korábbi rejtélyes fejezet pedig itt olvasható

Nagymamám, a forradalom és a melegvíz

Két régi október 23.

Azon a bizonyos október 23-i napon, melyről mostanában kötetszám jelennek meg a vissza- és megemlékezések dr. D. I. (aki akkor még nemsejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) délután elindult a Petőfi-kör orvosvitájára. Mint frissen végzett doktor éppen sorkatonai szolgálatát volt kénytelen a katonai kórházban tölteni.

Egy családi legenda szerint '56 őszén, amikor megkapta a behívóját, megkérdezte kedvenc professzorát, vonuljon-e be, vagy kérjen tavaszig halasztást. A nagyon okos (orvos!) ember hírében álló prof. némi latolgatás után arra jutott, jobb most túlesni a dolgon, mert ma viszonylag nyugodtabb a világ, de ki tudja, mit hoz a tavasz. Úgyhogy tessék csak egyenruhát ölteni. Erről ennyit, s most vissza 1956 október 23-ra, amikor dr. D. I (aki ekkor még nem sejtette...), mint friss sorkatona nekiindult, mert a délután nem a néphadseregé, hanem az övé volt. A gólyavári vita különösen érdekesnek ígérkezett. A legtekintélyesebb professzorok is tiszteletüket tették. És az izgalom csak fokozódott a tanácskozás alatt. Hiszen, mintha lövések zaja szűrődött volna be. (Na ja, a rádió a szomszédban.)

Egyszercsak berontott egy fegyveres: Az ávósok lövik a szomszédban a magyarokat, menjenek segíteni. De a többség maradt. Befejezték a vitát. (Jónéhány magasrangú orvostiszt is részt vett, amúgy egyenruhásan, akik - a visszaemlékező megfogalmazása szerint - „alaposan beszartak.")

Aztán az erősödő fegyverropogás hatására a társaság nekiindult elvackolni magát a pincében kialakított óvóhelyen. (A régi rutin. Túl közel volt még a háború és a Bródy Sándor utca.)

Ám dr. D. I. (aki aki akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) hazafelé indult. Lövöldözés ide oda, az anyjának (aki, akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva a nagymamám lesz) megígérte, tízre hazaér.

A Tanács körúton katonák vonultak, tán a rádió felé, a nép megéljenezte őket. Az Andrássy úton (mi volt az akkor: Sztálin? Ifjúság? Népköztársaság útja?) szembe találkozott Sztálinnal. Ha nem is magával a generalisszimusszal, de legalább ledöntött szobra maradékaival.

Az események többfele új és új fordulatot vettek. De neki sietnie kellett. Végülis rendszerek jönnek-mennek, de ő megígére a mamájának, hogy időben otthon. Ettől sem forradalom, sem hadsereg nem téríthette el. Szerencséje volt. Éppen hogy, de tíz előtt pár perccel hazaért.

- Anyu, kitört a forradalom - kiáltotta lelkesülten az anyjának (aki akkor még nemsejtette...).

- Igen? Akkor azonnal menj fürdeni, mert ki tudja meddig lesz még melegvíz. Mindig így van ez ilyenkor - tette hozzá a nagymamám, miután a századnál csak egy picivel idősebbként jókora gyakorlatot szerezhetett a jelentős társadalmi, történelmi események polgárokra és a melegvíz-ellátásra gyakorolt hatásaiból.

Aztán jött november negyedike, meg mindaz ami vele járt. A történelemkönyvek kevéssé jegyzik föl, de mi azért említsük meg, hogy dr. D. I.-től hamarosan megszabadult a Magyar Néphadsereg, s visszatérhetett a civil izgalmak világába.

S akkor most nézzünk a naptárra. Elszaladt 50 esztendő. S éppen ma veszi át dr. D. I (ki már régóta tudja, hogy az apám) az aranydiplomáját. Remélni tudjuk csak, hogy egy utólag is sokkal békésebbnek bizonyuló napon, mint az a fél évszázaddal ezelőtti volt.

(S miután 2006. október 23-án jelent először meg ez az írás, a Népszavában, most már elárulhatjuk, ha nem is volt mérhető ez a második október 23-a az elsőhöz, azért ez az történt akkor is.)

A folytatás pedig itt olvasható.

Magyar szemtanúk Londonban

London központjában, alig egy macskairamodásnyira a nevezetes Piccadilly Circustól, a Royal Academy of Arts elegáns termeiben látható még október másodikáig az a reprezentatív kiállítás, amely a magyar fotóművészet jeleseit mutatja be. Szemtanú: magyar fotográfia a huszadik században a címe tárlatnak. És persze a világszerte közismert fotósokkal csábítanak a városszerte kihelyezett óriásplakátok. Brassai, Robert Capa, Andre Kertész, Moholy-Nagy, Martin Munkácsi.

Szerencsére még ennél is jóval szélesebb a kínálat. Kezdve Balogh Rudolftól vagy Vadas Ernőtől és a magyaros stiltől, a szociofotós Esher Károlyon át egészen a maiakig, hiszen például Bánkuti András, Féner Tamás, Korniss Péter, Kerekes Gábor, Benkő Imre, Fejes László képeiből is látható válogatás.

A magyar fotográfiát bemutató összeállítás egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a világhíressé vált művészekből senki sem maradt Magyarországon, többségük nem is önként ment el, hanem kényszerült elhagyni szülőhazáját. Minderre persze magyarázat a magyar történelem viharos menete – a kiállításon manapság már szokatlanul korrekt módon foglalják össze a változó esem

ényeket.

(És még egy fontos dolog. A londoni Royal Academy of Arts termeiben kiállítottak közül legalább hárman iskolatársaim voltak – persze sok-sok évtized különbséggel – az egykori Barcsay, ma Madách Imre gimnáziumban. A Capa testvérek, Robert és Cornell, valamint Féner Tamás.)

Egy átlagos, napsütötte kora délután, annyian nézelődnek itt, hogy bizony várni kell, amíg továbbléphetsz a

következő fotóig. Így van idő hallgatódzni, s ebből a nem reprezentatív adatfelvételből az derül ki, a többség helybéli, különösebb köze Magyarországhoz nincs.

Próbáljuk hát ilyen szemmel nézni az összeállítást. Hogy mit mond mindazoknak ez, akiknek egy távoli ország alkotóinak képeit gyűjtötték össze.

A fotók egy jelentős része – főleg a Brassai, Capa, Kertesz, Moholy-Nagy, Munkácsi csapaté – mindenképpen nemzetközi. Nem is Magyarországon készültek, szerzőik nemzetiségéről legfeljebb a képaláírás árulkodik. Mind az öten megújítói voltak saját műfajuknak, olyasmit hoztak létre, amit sok évtized multával is megmaradt. Capa háborús képeit valószínűleg mindenki látta már, Kertész kiállításai nagy sikerrel járják be a világot – figyelem, közeleg Magyarország felé -, Moholy-Nagy több műfajban is jelentős és Munkácsi zsenialitását lassan saját hazájában is kezdik felismerni.

Aztán ott lógnak a falon a Balogh Rudolf féle alkotások, mint amin az alföldi pásztor, csibukolva nagy subájába burkolódzva, kutyáival nézi a végtelen magyar rónát. És érdekes megfigyelni, hogy nagyjából ugyanazekben az években készíti el André Kertész a Szatirikus táncos című képét, amelyen egy csinos, nem is feltűnően túlöltözött, ámde gyönyörű hölgy pózol egy sezlonyon. Úgy, hogy valahogy Picasso képei jutnak azonnal eszünkbe, pedig ennek a táncosnőnek nem is a homloka közepén van a szeme. Igaz, ez a kép Párizsban készült.

A pásztor a kutyákkal – nagyon helyes állatok – ma már egy sosem volt világ, idillikus lenyomata és ez még itt Londonban is érződik. Míg Kertész képe olyan, hogy bármelyik képeslap szerkesztője– már ha még maradt ilyen valahol – megnyalná utána mind a tíz ujját.

A kiállított kortárs képeket inkább jellemzi már a szociofotós vonal. A „létező szocializmus” árnyoldalainak megmutatása az első nyilvánosságban sokáig a játékfilmesek és a bátor fotóriporterek privilégiuma maradt.

A kiállításhoz méltó katalógus készült, s jónéhány fotót akár képeslap formátumban is meg lehet vásárolni. Éppen úgy mint a nagyoknál.

A tárlatot Magyarország európai uniós elnöksége alkalmából szervezték – a kevés elnökségi siker egyike tehát ez – és fő szponzora az OTP volt. A képek jelentős részének a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum a tulajdonosa. A kurátorok Colin Ford az angliai Nemzeti Méfia Múzeum alapító igazgatója, Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója és Sarah Leah a házigazda Royal Academy of Arts képviselője voltak.

(Szemtanú, magyar fotográfia a XX. Században. Royal Academy of Arts, Burlington House, Piccadilly, London W1J OBD)