Szovjet ital - magyar gyomorba

A lakiteleki borgyárban
Ma, amikor ifjabb kollégáinknak azt is el kell magyarázni, mi is az az építőtábor (olyan hely, ahol a fiatal az élettel ismerkedik, s közben kárt okoz a népgazdaságnak), eljött az ideje azoknak a régi szép történeteknek az összegyűjtésére, hogy mégse vesszen a semmibe egy nemzedék tapasztalata való vilgáról.

Mi például Lakitelekre jártunk, nem is akárhová, hanem a Bagi Ilona KISZ-Építőtáborba. Vidám estéken, amikor a tőserdei strandról felcsempészet szeszek már fogytán voltak és tréfás vetélkedőkkel vertük el az időt a reggeli ötös ébresztőig, gyakran hangzott el a mindig ellenállhatatlan nevetésre ösztönző kérdés: tíz pontért ki tudja megmondani, ki is volt az a Bagi Ilona? Több év telt el, míg valaki elrontotta a játékot és így felelt: textilmunkás, a kommunista mozgalom hőse.

Ettől kezdve hát a tréfás kérdés úgy hangzott, - tíz pontért -, hogy vajon miért nevezik el itt a homokvilág kellős közepén lévő mezőgazdasági tábort a kommunista mozgalom hőséről, aki textilmunkás. A válaszokat nem idézném.

A mozgalomról jut eszembe, a tábortól vagy húsz perc sétára, a strandi kocsmák felé vezető úton, a kis erdőben állt egy vadászház. Egyik évben, egy komoly ember jött onnan át autóval, öltönyben – negyven fok árnyékan mondjuk – és arra kérte tisztelettel a Bagi Ilona építőtábor stúdiósát, azonnal halkítsa le a hangszórókból áradó zenét, mert a vadászházban pihenő Lázár elvtárs szundítani szeretne. Stúdiósunk tudta mi a kötelessége, halkabbra vette Pink Floyd-tól a The Wall-t, és csak annyit jegyzett meg a mikrofonba: „A Bagi Ilona KISZ építőtábor kis lakóinak nevében innen is jó pihenést és szép álmokat kívánunk a közelükben időző Lázár elvtársnak.”

Ezen inkább udvarias, mint rendszerellenes kijelentése kis híján a kerületi KISZ bizottságon betöltött kultúrosi állásába került. Valakinek úgy látszik nem volt humorérzéke.

Aztán, az is nagy pillanat volt, amikor a közeli borgyárba vezényletek minket. Eleinte a fiúbrigádok mentek, de azok valahogy hazafelé délután a teherautón erősen ittasnak tűntek, így felváltották őket a megbízhatóbb leánybrigádok.

A borgyárban szőlőt nem nagyon alkalmaztak, mégis rengeteg bor készült, persze a szovjeteknek. Egyik nap a palackozó gépsoron tévedésből az üvegmosó folyadékot is bepalackozták a söröskupakokkal zárt üvegekbe. A leánybrigád feladata volt kiválogatni, szemrevételezés útján, a mosóvizzel telt palackokat.

Mindez úgy történt, hogy elővettek a rekeszből egy bugykost, fejjel lefelé tartották és ha sokkal több üledék – magyarul kosz – úszott benne az átlagosnál, akkor azt kiöntötték.

A munkavezető szerint nem kell azt olyan nagyon vizsgálgatni, „a ruszkiknak mindegyik jó”. Este, amikor kis műanyag kannákban vitték a bornak nevezett italt a helyiek elfele, úgy láttok, hogy a magyaroknak is elég sok minden számít ihatónak.

Dési János

A soknyelvű varázslótanonc, Harry Potter

Harry Potter Sanghajban

Természetesen az izgalom már-már kitapintható volt, az igazi rajongók tömegei csak azért nem vágták a centit, mert ez a szép népszokás (gondolom a szólásmondás is vele együtt) a sorkatonaság megszűnésével kiveszőben van. De számolták a napokat, várták azt a nagy szombatot, amikor végre hozzá lehet jutni a hetedik kötethez. A befejezőhöz. Amelyből kiderül, hogy ...., de csitt, tessék inkább elolvasni, mert mostantól magyarul is elérhető. Természetesen, mi másról lenne szó, mint a Harry Potterről, amely kétségtelenül forradalmasította a könyvről, az olvasásról vallott nézeteinket. Ugyanis az olvasás - vélték sokan a HP sorozat előtt - a könyvvel együtt kiment a divatból, tetszik, nem tetszik, de ilyen értelemben vége a Gutenberg korszaknak. (Mondjuk, amikor legutóbb költöztem és azt a pár ezer könyvet át kellett mozgatni az új helyre én is megfogadtam, hogy legközelebb már talán csak néhány számítógépes lemezt viszek tovább - rajta a teljes világirodalommal. S az ráadásul még nem is porosodik. Bár kétségtelen, ha billeg az ágy, nem lehet kitámasztani vele.)
Szóval Harry Pottertől megtanultuk, hogy mégiscsak marad a könyv, marad az olvasás. Annyi a titka az egésznek, hogy olyasmit kell írni - aztán persze ügyesen eladni -, ami sokaknak tetszik. Emeljük ki ebből az eszmefuttatásból a "sokaknak" kifejezést. Ugyanis a HP - hála a globalizmusnak - az egész földgolyón hódított. Európában, Ázsiában, Afrikába, Amerikában és bizonyára még a távoli Ausztráliában is.
A kínai olvasók például oly szerencsések a magyarokhoz képest, hogy már október végén hozzájuthattak az eredeti, igazi és teljes HP kínai kiadásához, amihez a magyarul értők, csak most.
A fordítással megbízott testvérpár Ma Aj-nung (Ma Ainong) és Ma Aj-hszin (Ma Aixin) az angol kiadás megjelenésének napján kezdett hozzá Harry Potter sorozat befejező részéhez. Sanghajban, ahol volt alkalmam tanulmányozni a piacra lépést, rögtön akkora sorok képződtek a könyváruházak előtt, hogy még a helyiek is csodájára jártak. Pedig ott azért még tudják, mi az, hogy sorban állni.
Pedig - na ja, a hamis IWC-k és Breitlingek hazája is ez - az angol kiadás megjelenése után három nappal természetesen már árusították az angol nyelvű kalózpéldányokat. S miután, azért akadnak itt olyanok, is, akik még a varázslótanonc kedvéért sem tanulták meg ezt a nyelvet, állítólag perceken belül megjelent a kínai "nem hivatalos" változat is. Aztán persze hamar kiderült, egyrészt az előző hat részből barkácsolták össze, másrészt valami ügyeskezű helybéli mester maga faragott hozzá befejezést - eredeti kínait.
És természetesen az Interneten is megjelent pillanatokon belül a kínai verzió, mint egy megfigyelő helyesen megjegyezte, olyan gyorsan átültették a kalózfordítók kínaira, hogy ennyi idő alatt még elolvasni sem lehet a könyvet.
Mindenesetre, tudjuk, az igazi gyűjtő nem éri be, holmi össze-vissza fordításokkal, neki az eredeti, az igaz kell. Lehetőleg a megjelenés pillanatában. A Harry Potterrel foglalkozó internetes oldal, a lumos.hu, jeles résztvevője, Dusi szíves közléséből tudjuk, hogy kínaiul az első kiadást 1,8 millió példányban nyomták. Így csak remélhetjük, hogy a sor végén lévőknek is jutott a Harry Potter és a halál ereklyéi című műből.

Dési János

Kábulni sörtől, kaktusztól

Sör a Nagy Lukas Sziklánál

Window Rocknál, vagy ahogy a helyiek inkább nevezik Tseghahodzaninál, ami a mi nyelvünkön csak annyit tesz „Szikla a Nagy Lukkal a Közepén”, erősen tűzött a késő őszi nap. Szállt a por, s az elmúlt vagy hatszáz kilométer alatt az utazó nélkülözhetetlen viszkiskulacsa is kiszáradt.

- Igyunk sört! – javasoltuk új barátunknak, a Navajo Times hirdetési főnökének EugeneTapahe-nak. Ötletünket szokatlan helyeslés fogadta, mind többen gyűltek körénk, akik a lenyugvó nap aranyló sugaraitól övezve lelkesen bólogattak, hogy kitűnő az idea, igyunk egy jó sört. Kedvünket még az sem szegte, hogy sehol egy tolldísz, egy békepipa, vagy egy kifestett arcú harcos. Istvánnal azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mi is meglepődnénk, ha a lobogó gatyát, a nyereg alatt puhított húst és a karikásostort kérné valaki rajtunk számon.
- So. Let’s have a beer! – és ilyen sikere rég volt megjegyzésünknek. Mindenfelől egyetértő kiáltások hangzottak, de csak nem akadt, aki megmutatta volna az utat a legjobb sört árusító, igazi vadnyugati kocsma felé.
Végül, az újságíró lelket jól ismerő, új barátunk oldotta meg a talányt. Az indián rezervátumban, itt a navajok földjén szesztilalom van érvényben. Még sört sem lehet kapni, ugyanis első a józanság. A kedves indián barátaink viszont azért lelkesedtek ennyire, mert egy sört igencsak bekaptak volna, és abban reménykedtek a mi pompás autónk csomagtartója rejt néhány ládányit, ahogy azt a tisztes sápadtarcuaké szokta.
Itt jutottunk arra a politikailag korántsem korrekt megállapításra – persze csak úgy magunk közt, magyarul -, hogy mégiscsak szerencsés, hogy nem élnek már a régi szokások, így a skalpolásé sem.
Mindenesetre Eugene még így sör nélkül sem hagyott el minket, megmutatta a nyolcszögletű épületet, ahol a törzs vezetői gyűléseznek rendszeresen, mind a 74-en. A rezervátum lakói által demokratikusan választva. Aztán mesélt a szomszédos hopikról. Külön felhívva a figyelmünket a gyorshajtás veszélyeire, mert a hopi rendőrök igazán szigorúak. Szigorúak, de kedvesek – tette hozzá, aminek azért is örültünk, mert a hopikat mi is szeretjük.
Aztán figyelmeztetett, reggel le ne késsünk a nagy ünnepségről. Ugyanis valamelyik főbíróság végre most engedélyezte, hogy legálisan használhassák a kaktuszból nyert peyote nevű kábítószert, mert az a vallási életük része.
A lassan növő kaktuszlevélből kell a pszichodelikus szert előállítani. Ő a maga részéről nem használja, de a nagymamája speciel nagyon boldog, hogy a vallásos indiánok visszakaptak egy ősi jogot.
Ehhez képest a másnapi ünnepség ott Window Rock, vagy ahogy a helyiek mondják Tseghahodzani árnyékában a helyi sportcsarnokban inkább tűnt általános iskolai évnyitónak, mint a peyote engedélyezése nagy ünnepének.
De azért mi, mikor ismét nekivágtunk a sörissza világnak, s az első rossz Budweisert kortyoltuk a poros, útmenti pub-ban, arra jutottunk, mi is csapnánk egy csinos ünnepséget, ha az indiánok, leigáznának minket, betiltanák a sörünket, aztán újra kegyesen engedélyeznék. Még ha melegen szolgálnák is fel utána.

Dési János

Vörös farok Kínában

Sanghaji rokonok

Egy távoli nagybácsink, doktort Mandel, a harmincas évek második felében megelégelte Magyarországon azt, ami történik, és elhatározta, kivándorol. Persze sehol nem akarták befogadni, legfeljebb a világ túlfelén lévő Sanghaj adódott, mint egyetlen lehetőség. Jólmenő orvosi prakszisát először a japán megszállás zavarta meg – igaz, itt legalább nem mint zsidót, hanem mint európait a többi európaival terelték gettóba. Aztán kicsit az amerikaiak is lecsukták, mint aki kiszolgálta a japánokat. Jöttek Maoék, ők persze amerikai ügynöknek gondolták – tehát doktor Mandel újra hazát váltott és Stockholm környékén kezdett megint új – és immár békés életbe.
Így aztán, már csak családi okokból is örülök, amikor a helyi angol újságban felfedezek egy nagy hirdetést, a most 84- évében járó Rena Krasno mutatja be legújabb könyvének kínai fordítását-, amely a sanghaji zsidó közösség életéről számol be. (Strangers Always: A Jewish Family in Wartime Sanghai, Pacific View Pr, 2000.)
A város egyik fényűző bevásárló utcájának, a Huaihai útnak, elegáns könyvesboltjában magyaráz már nekem a szerző Rena Krasno, mint láthatóan egyetlen európai érdeklődőnek:
­- A kínaiakkal relatív békességben éltünk, bár a japán megszállás idején, ha nem is európai értelembe vett gettóba zárták a zsidókat, de egy helyre, a zsinagóga környékére költöztették őket. A kínaiak is nagyon szegényen éltek és mi is. Nem volt mit irigyelnünk egymástól. Inkább segítettünk, ha tudtunk. Éltek itt más európaiak is, németek, franciák, vagy éppen Oroszországból elmenekült fehérek. A különbség köztünk csak annyi volt, hogy nekünk semmink sem maradt. Se pénzünk, se útlevelünk, se hazánk.
Krasno asszony könyvének kínai megjelenését a város Hongkou kerületének vezetősége támogatta. Ez az a körzet, ahová egykor a „hontalan statusú menekülteket” telepítették s ahol áll a zsinagóga.
A kerület külügyi referense Chen Jian láthatóan büszke az új kötetre. Szerinte abban a negyedben, ahol a zsinagóga áll, még sok a közös emlék. Jónéhányan akadnak az idősek közül, akik együtt éltek a zsidó közösség tagjaival – s állítja a külügyi funkcionárius – ma is jó szívvel idézik vissza őket. Ennek igazolásául hozza fel, hogy milyen szépen rendbe hozták a zsinagógát.
Adódik a kérdés, miért fontos mindez nekik. A zsinagóga felújítása, a könyv:
- Egyrészt a zsidó közösség története fontos része Sanghaj város történetének. Másrészt nagyon büszkék vagyunk arra, hogy akkor segíthettünk zsidó embertársainkon, amikor szinte az egész világ ellenük fordult. Amikor mindenhol üldözték és gyilkolták őket. Nálunk viszonylagos védettséget élvezhettek. Nekünk kínaiaknak lényeges megmutatni a világnak, milyenek is vagyunk mi valójában. Rena Krasno könyve segítséget ad ahhoz, hogy elmondjuk a mi történetünket.
Az egykori zsidó közösségből nem sok maradt itt, a „régi szép időkben" is talán ha négyezren lehettek– vetem fel neki. Mégis, létezik itt olyasmi, mint sokfelé a világon, ahol szintén nem élnek már zsidók? Antiszemitizmus?
A kérdést kétszer is el kell ismételnünk a kitűnő angolsággal beszélő tolmáccsal, mert Chen Jian nem érti először.
Aztán tapasztalt funkcionárius módjára kivágja magát, mintegy a „vörös farkat" hozzátűzve beszélgetésünk végéhez:
- Tudja, nemrégiben fejeződött be nálunk a pártkongresszus, ahol a főtitkárunk, Hu Jin-tao meghirdette a harmonikus társadalom építésének programját. Ez sok mindent jelent, többek közt azt is, hogy tisztelnünk kell a más embereket, a más népeket is. Csak így élhetünk békében és fejlődésben.
Azzal odalép Krasno asszonyhoz és látható örömmel ölelik meg egymást.
Dési János

Két bohóc közt

Andika, a rémség

Andika, a rémség. Ismerjük jól. Ő az, aki az óvodában mindig megeszi a répafőzeléket. Mit több, szépen kötörölgeti a tányérját, aztán hátratett kézzel várja az óvónéni dícséretét. Amúgy már középső csoportban sem pisil be még véletlenül sem, és nagycsoportra már úgy használja az evőeszközt, hogy őt ültetik legelőre, amikor a nyílt napon dicsekedni akarnak az óvónénik a sikereikkel.
Andika, a rémség. Ő az, aki első osztályban karácsonyra már tud olvasni. Mindig van kihegyezett ceruzája és az uzsonnájával sohasem zsírozza össze a füzeteit. A könyvein nincs szamárfül. Tudja a verset kívülről. A sorban ő az első, a tanító néni párja, akinek megfoghatja a kezét. Felsőben aztán kerületi szavalóversenyt is nyer és nyilvánhogy ötös matekdolgozatot ír. De nem engedi hogy lepuskázzuk róla a megoldást, mert kecses kis kezével eltakarja a lapot. Amúgy körmei mindig gondozottak, ruháján nincsenek koszfoltok, és masnit is hord.
Andika, a rémség. Már a gimnázium első osztályában tudja, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz. Tudatosan készül a pályájára, szakkönyveket olvas. A fiúkat persze lenézi és hangosan sikongat, mikor azok meglesik vetkőzés közben az öltözőben. Mert persze ennek a rémségnek vannak a legnagyobb mellei, de senkinek nem engedi megsimogatni. Az osztálykiránduláson félrehúzódik azoktól, akik kis kualcsból pálinkát isznak. Az esti közös trágárdal éneklésnél faképnél hagyja társait és visszavonul az emeletes ágyakkal zsúfolt szobába, hogy a félhomályban fizikapéldákat oldjon meg. Csak akkor zavarodik össze, amikor a kész példákat mutatná meg a tanár úrnak, aki elhessenti, ugyanis éppen kétforintos alapon ultizik a fiúkkal és közben fröccsöt isznak. Andika ezt otthon elmeséli az anyukájának, aki szintén Andika. Így aztán a mi Andikánkat negyedikre ki is veszik ebből a fertőből, hogy egy elit magániskolában érettségizik le.
Andika, a rémség. Természetesen rögtön államilag finanszírozott helyre kerül egy jobb egyetemen. Szorgosan gyűjtögeti a creditpontjait, mind közelebb kerül a doktori címhez. És a fiatal tanársegéd is csak kotongumi használatával teheti boldoggá. De az első együttlét előtt fel kell mutatnia két hétnél nem régebbi AIDS tesztet is. Andika amúgy már régen vegetáriánus és természetgyógyászhoz jár és csak bioboltban kapható élelmiszereket hajlandó fogyasztani. Amúgy bombázó alakja van. De bulira a legritkábban megy el. Ha mégis, akkor is csak a fiatal tanársegéd kíséretében, italt nem fogyaszt, füvet nem szív. Lassúzás közben nem lehet letapizni, mert a kezünkre üt.
Andika, a rémség az első munkahelyén hamarosan kisfőnök lesz. A rúzs sosincs elkenődve a száján, a kiskosztümje hibátlan, a harisnyáján sohasem szalad le a szem. Humorérzéke ugyan nincs, de a főnök viccein nagyokat kacarász. A ranglétrán szépen halad előre, szőke kislánya születik, aki egyéves korára már feláll és beszél.
Aztán egy nap meglátja a feliratot a háza falán: Andika, a rém. Ekkor fejéhez kap, és így kiált fel: Úristen, valamit elronthattam. Még aznap beáll egy vándorcirkuszba műlovarnőnek, két bohóccal és egy légtornásszal osztja meg az ágyát (az egyik bohóc lány). Inni kezd és csúnyán beszélni is. Sokszor étkezés előtt sem mossa meg a kezét. Külföldi útjairól nem küld képeslapot. Ellenben megtanul ultizni és megszereti a fröccsöt.
Hátralévő éveiben boldogan él.
Dési János

Tanácsházán add fel a reményt

Hivatalba megyünk

Valószínűleg az egykori államigazgatási végzettségem teszi, de ha nekem valami hivatalos ügyet el kell intéznem, akkor már előző nap görcsbe rándul a gyomrom, heveny szívdobogásról panaszkodok mindenkinek és folyamatosan nyugtató italokat kell magamhoz vennem, hogy egyáltalán képes legyek lehunyni a szemem éjjel. (Képünkön mi államvizsgánk huszadik évfordulóján. Aki a tablón feltalálja szerzőnket, jutalmat kap.)
Persze ez a mostani ügy felettébb egyszerűnek tűnt, sőt, minden jel arra mutatott, hogy még a sorállást is megúszom, mert rendes állampolgárhoz illőn, nem fecsérelve feleslegesen a Hivatal drága idejét, előre, interneten lekötöttem az időpontokat.
Mi több, a hivatal előtt parkolóhelyet is találtam egyből, s két perccel a kitűzött határidő előtt, büszkén, öntudatosan, európai polgárhoz méltón, bevonultam.
Tíz perc ha sok, annyit sem kellett várakoznom, amíg kiderült, természetesen megint gondot okoztam a hatóságnak. Ugyanis, egy füst alatt személyit, útlevelet sőt, ügyfélkapú belépési kódot is akartam csináltatni. Ám a „Személyi igazolvány-útlevél ügyintézés" gombra csak egyszer kattintottam rá, pedig ugye a személyi meg az útlevél az kettő, tehát akkor kétszer kell. Ellenvetésemre, hogy a számítógép egyrészt közös feladatnak tartja ezt, másrészt csak kétórás intervallumokban engedi meg a választást és esetleg a tíz órás személyi után csak félt tizenegyre, netán negyed tizenkettőre engedi az útlevelet és ugye az nem egy nagy időnyereség nekem, azt felelték, hogy hát igen. Ilyen a számítástechnika.
Aztán egy kedves hölgy némi magyarázkodás után rábízott egy másik zaklatott hölgyre, aki nagyjából úgy fogalmazott, az egész baj az internet miatt van és most miattam itten csúszás fog fellépni, mert ugye én egy kattintásra két dolgot szeretnék elintézni.
Aztán nekilátott, kitöltötte a számítógépes adatlapot, gondosan kimásolva az adataimat. Amikor a személyivel készen lett, ismét beirogatta ugyanezeket az adatokat egy következő lapra, gondosan, betűről betűre– úgy látszik vagy a számítógép vagy ő nem ismeri a sokkal gyorsabb másolási módot. Harmadszorra, az ügyfélkapu kódjának megszerzésekor már szinte velem ismételte édesanyám nevét. Újra bepötyögött a gépen mindent.
Aztán csekkeket kaptam, ezekkel kellett egy postát keresnem, ott tényleg, ha tizenöt percet kellett várakozni, megy az frappánsan. Tudják, hiszen biztosan adtak már föl pénzt postán.
Innen visszasétáltam a hivatalba – közben persze átfutott a fejemen, hogy vajon miért nem lehet itt bankkártyával fizetni vagy interneten átutalni a pénzt, mennyi szép időt lehetne azzal nyerni. De az egy elidegenedett világ lenne, itt legalább embertársaim között mozgok, nem mindig az a buta gép.
Még megkérdeztem, mikor kapok értesítést az elkészült okmányokról, de persze nem kapok – majd nézzek be ha akarok. És hogy a gyönyörű új számítógépes ügyfélkapum e-mail címére nem jön legalább egy értesítés, hogy mégis, most talán már megvan – az szerintem direkt jó. Mert így akár többször is felkerekedhetek és találkozhatom azzal a sok kedves emberrel ott. És mint tudjuk, az ember alapvetően mégiscsak társas lény.
Dési János

Egy magyar Sanghaj tetején

Szent Péter sírtját is megtalálta

Sanghaj legismertebb építésze a múlt századból természetesen magyar. Mert ki más is kezdett volna neki itt a modern város építésének, mint egy hazánkfia. A Felvidéken született (igen, Szlovákia is büszke lehet ma rá, ez az igazi globalizmus), éppen 115 évvel ezelőtt, január 8-án.
A kalandos történet első fejezetében építészünket, Hudecz Lászlót, ki Budapesten folytatta műszaki tanulmányait, annyi más fiatallal együtt behívták katonának az első világháborúban. Orosz hadifogságba került, Szibériába vitték, ahonnan Sanghaj tényleg csak egy ugrás – az ő esetében állítólag szó szerint, mert leugrott arról a fogolyvonatról, amely a kínai határ közelében szállította éppen.
Arról, hogy aztán miként került éppen ebbe a nyüzsgő, nyitott kínai városba és itt miként sikerült neki új karriert kezdeni keveset tudok – pedig biztosan érdekes ez is.
Az biztos, sok tucat épületet tervezett a városban, sőt a Sanghaj legfontosabb terének számító Nép terén három jellegzetes alkotása is áll. Közülük az egyik, a gyönyörű art deco stilusban 1934-ben készült Park Hotel, sokáig világcsúcstartó volt, talán a nyolcvanas évekig ez számított Ázsia legmagasabb épületének. Ma már persze egyre másra nőnek ki a valóban felhőt karcoló felhőkarcolók, de a Park Hotel, s a mellette épült másik Hudecz mű, a Grand Cinema – ahol 1949-ig igazi Hollywood-i filmeket játszottak - ma is alapvetően határozza meg ennek a beláthatatlan nagyságú térnek a képét. Ahogy az a keresztény templom is, amelyet szintén ő tervezett a fényes üzletekkel teli Nanjing utca sarkára.
A világ egyik legdinamikusabban fejlődő városának tehát meghatározó képét alakította ki Hudecz – kinek élettörténete később is tartalmaz fordulatokat. 1945 után elhagyta Kínát. Később XII Pius pápa megbízta, hogy vegyen részt a Szent Péter bazilika alatt folyó ásatásokban, így lett a szemtanúja annak hogyan találták meg a Szent Péter földi maradványait tartalmazó urnát. Aztán sokáig a kaliforniai Berkleyben élt, 1958-ban huny el, sírját a besztercebányai temetőben lelhetik fel.
De ami a mai Sanghajt illeti, mit tudnak vajon Hudeczről? Nos, egyre többet, hála az agilis magyar főkonzulnak Hajba Tamásnak, aki különösen fontosnak tartja, hogy az itteniek megismerjél, ki az az ember és honnan származik, aki a város oly fontos, jellegzetes épületeinek egész sorát alkotta. Kiállítást szervez például a művekről, vagy pályázatot ifjú mérnök-jelölteknek. Ehhez kitűnő segítséget kapott a Graphisofttól – még egy fontos magyar vonatkozás – a cég három dimenziós tervet alkotó programját most vezetik be errefelé – a tekintélyes Tongji Egyetem építészeti karán már tananyag is. Adódott az ötlet, írjanak ki pályázatot mérnökhallgatóknak, alkossák újra ezzel Hudecz terveit – s legyen bejárható így minden épület nemcsak azon szerencsések számára, akik itt járhatnak, hanem azoknak is, akik csak az interneten keresztül tehetnek egy sétát mondjuk a Park Szálló halljában.
Nem akarok senkit kábítani, a kettő persze nem egészen ugyanaz.
Ám ettől még fontos és nemes Hajba Tamás kezdeményezése – megőrizni egy erre méltó honfitársunk emlékét.

Dési János

A legfiatalabb Fejtő díjas

Tibor

Most nyilván el kellene sütni azt a viccet, hogy Várkonyi Tibor a szerkesztőség legfiatalabb tagja. Ugyan 1924-es születési évszáma első pillantásra mintha ellentmondani látszana ennek, ám habitusa, életereje, munkabírása valóban bizonyítják a kijelentést, amely ezek szerint mégsem tréfa: Tibor ma a Népszava ifjú munkatársa, mi több a legújabb Fejtő díjas, hiszen éppen egy hete vehette át a nevezetes kitüntetést, amelyet azoknak adunk, akiket sokra tartunk, akiket tisztelünk, s akiknek drukkolunk. Akiktől tanulnunk kell.
Tiborra már csak önző okokból is büszkék vagyunk. Hiszen ő az élő példája annak, hogy az újságírás valamikor mégiscsak komoly, értelmiségi szakma lehetett. Nyelveket kellett hozzá tudni, olvasni, ismerni a világot.
Tibor az, aki már jóval az Internet föltalálása előtt úgy jött szembe a folyosón, hogy nahát, olvastad, mit írt a legújabb Le Monde? Mert persze ő már délelőtt átfutotta, ahogy minden valamire való világlapot. Mert, úgy látszik, abban a régi iskolában még azt tanulta, ahhoz, hogy valaki írni tudjon, előbb olvasnia kell. Engem persze nemcsak világpolitikai tájékozottságával vesz le a lábamról, hanem azzal is, hogy milyen magától értetődően igazodik el mondjuk a művészet világában. Ha a zeneirodalomról valamit tudni akarsz, akkor vagy kérdezd meg, vagy egy kicsit hallgatózz, amint Szász Pista szobatársával éppen megvitat egy operaelőadást vagy valami régi-régi felvételt, amit most sikerült szerencsésen beszereznie.
Tibornak amúgy a Don Giovanni a kedvence, A Cosi' fan tutte, az összes létező karmesterrel megvan neki. Ő ezt mutogatja a fiatal lányoknak biztosan, ahogy más a bélyeggyűjteményét.
Mostanában Tibort persze sokan úgy ismerik, mint harcos publicistát, aki igen határozottan követi baloldali-liberális elveit. Jópáran egyébként éppen ezt a következetességet nem tudják megbocsátani neki, például azok közül, akik egykori, több mint három évtizedes munkahelyén, a régi Magyar Nemzetnél azért nagy hasznot húzóan kokettáltak a hatalommal. Tibor régi írásaiból nehéz lenne ma kínos dolgokat előszedni, megalkuvását bizonyítani. Még akkor is, ha a legújabb szélsőjobbosok közül akadnak, akik azzal próbálják diszkreditálni, Szabad Nép-es volt.

Na igen. Amikor a szocdem lapok megszűntek a „fordulat évében" a Kossuth Népétől áttették a Szabad Néphez. Csakhogy rövidesen innen is távoznia kellett, éppen azért, mert nem „kommunistásodott el" megmaradt szocdem szellemiségűnek. (Amúgy kíváncsi vagyok, akkori kollégájára, a vele együtt a központi pártlaphoz kerülő a ma Paul Lendvay néven ismert osztrák sztárújságíróra hányszor sütik a Szabad Nép-es bélyeget, ha éppen vitatkozni kellene vele, csak elfogytak az érvek.)

Szóval, nap-nap után Tibor megjelenik a Népszava szerkesztőségében (mint néha szomorúan megjegyzi, vigyázni kell vele, mert munkahelyeit mostanában szereti elfoglalni a nem éppen mértéktartásáról ismert jobboldal, lásd Magyar Nemzet, majd Magyar Hírlap története), természetesen nyakkendőben, öltönyben, hajtókáján a francia Becsületrend kis kitüntetésével. (Képünk a nyáron negyven fogkban készült - ezért a könnyített szerelés.)Elmeséli a világlapok főbb híreit, meghallgathatunk néhány viccet tőle, megírja a napi penzumát, válaszol az olvasók leveleire, kijavítja a levonatokat, megnézi a tördelést.
Ahogy azt az elmúlt közel hat évtizedben mindig.Van még állandóság a világban, van még remény.
Köszönjük Tibi bácsi!

Nineteen-eighty-two

Régi szép idők

Vegyük akkor most az 1982. évet.
Május elején a legnagyobb izgalommal várt esemény a Madách Imre Gimnázium leánytanulóinak karika- és kockagyakorlata, melyet a Felvonulási tér dísztribünje előtt adnak elő, pártunk és népünk vezetőinek. De ami még ennél is fontosabb, feszes, mondhatni egészen testre simuló tornadresszben. Hogy pártunk és népünk vezetőinek, onnan a magasból ki tetszett a legjobban, ma már nehéz megmondani. Mindenesetre, ha Kádár et.-nek, Losonci et.-nek és Lázár et.-nek – nem beszélve az örök és elmaradhatatlan Czinege et-ről – esze van, akkor tábori gukkerjaikkal főként K. Johanna 2. b. oszt. tan-t stírölik – ahogy tesszük mi is a legtöbben az iskolaudvaron, a próbák során.
Egyébként a fent nevezett Kádár et- rövidesen betölti hetvenedik életévét, ajándékul a nép Gyurkó László Kádár portrékönyvét kapja.
Én pedig Johannától egy puszit. Én örültem.
Ehhez képest a Népszabadság fóruma Berecz J. et- részvételével már-már említésre sem méltó. Felteszem, komolyabb kérdést nem kap azzal kapcsolatban, hogy április közepén 25 százalékkal emelkedett az energiahordozók ára. S talán azzal sem illet még dicsekedni, hogy pár nappal később, felveszik Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba majd a Világbankba is.
Amúgy a nyár végén jó 20 százalékkal emelkedik a kenyér ára – vége a háromhatvanas korszaknak. Új időszámítás kezdődik. Talán már a zsemlye sem negyven fillér – de ebben most nem vagyok biztos.
De, hogy egy igazán szívet bizsergető hírt is felidézzünk e negyed század előtti évből, ekkor bomlik fel, tíz éves zene által elkövetett környezetszennyezés után, minden idők egyik legjobban fizetett zenekara, az ABBA, amelynek például a Thank You for the Music esetleg a Super Trouper című slágereivel a világból ki lehet űzni.
Ez az az év, amikor a rádióban Ónódy György rendszeresen elmagyarázza, hogy akkor most, az iráni csapatok átlépték-e az Irakkal folytatott háborúban a Satt-el-Arabon vagy sem. Nekünk persze ennél nagyobb izgalmat okoz, hogy Ónódy Gy. lánya, ki szintén a karika- és kockagyakorlatozók közé tartozik, jön e velünk este bulizni avagy sem.
Ami pedig a bulikat illeti, ugyan sorra nyílnak a szép új szállodák, a Hyatt vagy például a Stadion, de éjfél után szeszhez jutni még mindig rettentően nehézkes. Talán a Nov. 7. tér sarkánál megbújó Kőműves az, ahol egy koszlott fehérköppenyes, álmos néni kannás bort ad el az ablakon keresztül, ha a tartalékok kifogynának.
Amúgy 1982-ben bemutatják a Megáll az idő című – minden idők egyik legjobb magyar filmje – alkotást, Gothár Pétertől, amit egy építőtáborban látunk még a bemutató előtt. Ötvenhatról is beszélnek benne. Ez is érdekes, meg az is, hogy a vetítés alatt a bátrabbak megfoghatják leánypajtásaik szőlősarabolástól kérges tenyerét. A még merészebbek talán mást is.
A télen – amely még oly messze van innen májustól – amúgy meghal Brezsnyev, én pedig nagykorú leszek.
Dési János

A Tienanmen téren mindenki mennyei boldog

A Mao-s óra

A Tienanmen teret ismerjük a képekről a mozikból és persze a híradókból. Mutatja is helybéli kísérőnk, hogy onnan balról jöttek a tankok, itt álltak a diákok – aztán arra menekültek azon a bizonyos napon. Emlékszem én is, ültünk a szerkesztőség koszlott foteljein, a képernyőt bámultuk – és vala azt suttogta hátul, hogy ez nem lehet igaz. Egy fiatalember állt a harckocsioszlop előtt feltartva az óriási monstrumok sorát.
Mondják, az utolsó Tienanmen téri tüntető mostanában szabadult. De ezt úgy fél füllel halljuk, mert csak bámulunk azon a zsibongáson, azon a rengeteg emberen, aki itt fel s le vonul a Mao mauzoleum körül. Biztosan ez a világ egyik legnagyobb tere és adott időpillanatban itt fér el egyszerre a legtöbb ember. De hát a „sok" és a „nagy" csak szavak, amelyek igazán értelmet nekem csak itt Kínában nyernek. Mert itt a sok ember az európai ésszel tényleg felfoghatatlanul rengeteg, és ezt a nagy térséget sem egyszerű körbejárni.
Mondják amúgy, Mao még ma is nagy tiszteletnek örvend, annyira, hogy azokon az emlékezetes Tienanmen téri napokon sem jutott senkinek még csak eszébe sem, hogy megrongálja a nagy vezér emlékhelyét.
És azóta? És a kulturális forradalom rémségei? – kérdezzük. Hát, bizony az tíz elvesztegetett év volt – halljuk a választ, de nem is figyelünk rá, mert már ott is terem egy ember, kezében kis piros könyvecskével, amelyben Mao idézeteket gyűjtöttek össze kínaiul és angolul és az árus szerint nagyon nagy hibát követnénk el, ha ezt itthagynánk. Milyen lenne a könyvespolcunk egy pekingi Mao kötet nélkül? Az csak úgy tátongana az űrtől.

Rövid alku után abban maradunk, hogy tátogjon csak az a könyvespolc, amikor az óraárusok hada lep el minket. Itt nem a Kínában alapcikknek számító kétdolláros hamis Rolexek és IWC-k mennek, hanem igazi Maos órák. Maga Mao vezér mutatja a pontos időt a két kezével, melyeket mókásan forgat körbe. Végül háromra megy le az ár, és ezért a hetvenöt forintnyi helyi pénzért majdnem másnap reggelig működnek is az órák. (megjegyzem az én Rolexeim, IWC-éim még harmadik napon is ketyegtek, bár ezt már csak a legélesebb fülűek voltak képesek meghallani.)
Díszlépésben katonai egység vonul el, színes egyenruhában, peckesen. Nagy dolog itt katonának lenni, bár hivatalosan létezik kötelező sorkatonaság, valójában komoly protekció kell ahhoz, hogy valakit behívjanak. Főleg vidéken ez a felemelkedés egy tisztes lehetősége. Hát még ha valaki bent is maradhat, netán tiszt lesz belőle, akkor akár még nyugdíjra is jogosult lesz öreg korára. Ami mégiscsak örömre ad okot abban az országban, ahol gyakorlatilag nincs senkinek nyugdíja – jó ha 40 millióan kapnak, de az itt kérem semmi, éppenhogy a katonák, a rendőrök, a pártapparátus tagjai – tán még egészségbiztosítási ellátásuk is van, na az már tényleg igazi csoda.
De félre az efféle komoly ügyekkel. Itt jön jókora csoportjával ez a kedves hölgy és egy vörös kínai zászlót nyom a kezünkbe, s úgy integetünk egymásnak, mosolyogva.

A belezett hal esete

Nüansz

A kínaiak láthatóan nagyon szeretnek játszani. Ha belesel a kis üzletbe, akkor hátul egy unatkozó srác pókerezik a számítógépen. Ha végigsétálsz egy nagy áruház polcai között, akkor az egyenruhás, csinos eladók nyomogatják a játékgépen a gombokat. A népek az utcasarkon, egy felfordított doboz tetején verik a blattot. A nénik, kint üldögélnek a lakásuk előtt az utcán és dominóznak, miközben mellettük éppen a harmadik halat belezi ki az árus.
Itt a régi házak között, a felhőkarcolók tövében egy csoport ember vad hangon kártyázik, arrébb két bácsi a mi malmunkhoz hasonló játékkal múlatja az időt. Egy harmadik kibicel nekik és minden húzás után hol szakértően hümmög, hol vészjóslóan ingatja a fejét – nem lesz ez így jó – és látszik rajta, hogy a szíve hasad meg, amiért nem mutathatja ő meg, mit tud. Kedvem lenne szólni a bábukat elmélyülten tologató öreguraknak, vegyék már be ezt a harmadikat is – de persze miként is mondanám ezt el. És különben is, majd nyilván a következő kör az övé lesz.
Valószínűleg az is a játékos kedv része, hogy mindenhol, mindig alkudni kell. Most nem jönnék elő a százforintos Rolex és IWC órák történetével, mert ugye az csak a buta turistáknak van. Itt a helyiek is alkudhatnak ám. Persze mi is. Alkudni nagyon mókás és az ember sokkal jobban örül annak a kis piros karkötőnek, amit 70-ről 8-ra sikerült lealkudnia, mint annak a kis piros karkötőnek, amit egy egyenáras boltban 2-ért odaadtak. A karkötők látszólag tökéletesen egyformák – és csak az utazó tudja, hogy az egyikért nagyon megdolgozott, a másik meg szinte csak úgy lett. Nincs története, nincs érzelmi értéke.
Szóval, az alkudás is egy nagy játék. Bár a közel-keleti tranzakciókhoz képest van egy jelentős különbség. Ott, ha a felek megegyeztek, s egymás kezébe csaptak, akkor biztos lehet benne, hogy az eladó gratulál neki, kitűnő üzletembernek nevezi, esetleg megjegyzi, hogy ő most akkor éhen fog halni az egész családjával egyetemben – de meg sem próbálja újra kezdeni a számháborút.
Itt viszont, amikor létrejön a megállapodás, már az áru átadása következik, akkor az eladó megpróbálkozik azzal, hogy mégiscsak legyen hússzal vagy inkább negyvennel több. Persze az ilyesmit a gyakorlott Sanghai járó (ja kérem, már másfél napja rójuk itt az utcákat) meg sem hallja. Csak mosolyogva visszabólogat és esetleg maga is 10-zel kevesebbet ad és máris mindenki boldog.

A játéknak az is egy szép formája – egyszer talán erről is még részletesebben – amikor a park aszfaltjára urak gyönyörű kalligráfiákat írnak, verseket rajzolnak – de olyan meseszépeket, hogy még mi, akik viszonylag kevésbé olvasunk jól kínaiul, is elámulunk a szépség láttán.

Különösen, mert az ecsettel felvitt szöveg „festéke" egyszerű csapvíz. Pár percig mindenki elégedetten szemléli az alkotást – néha csak ha elhangzik egy egy kritikusabb megjegyzés. Amúgy láthatóan mindenki boldogan olvasgatja a sorokat – amelyek a késő délután napfényben szép lassan párolognak el.

Dési János

Sült darázs desszertként

A tarisznyarák esete
a szakácsokkal

Sanghaiban mindenki mindig eszik. Mindenhol eszik. Az utcára kitett asztaloknál, a boltok pultjánál, a vendéglőkben és a terek padjain. Egymást érik a kifőzdék, és az árusok – akik nyílt tűzön sütik a tengeri herkentyűket a felhőkarcolók tövében. És aztán ott vannak még a csinos kis boltok – mikor második nap betérek, már előre köszön az egyenruhás eladó, természetesen angolul - és a napilapok és kotongumik poca mögött ott sorakozik a levélben főtt rizs, a kis rákocska, a „száznapos" tojás – mind mind fillérekért és tévedni nem nagyon lehet a választásnál, mert minden iszonyatosan finom.
A sok evés ellenére kövér felnőtt ember viszont még mutatóban sincs. Karcsúak és csinosak. Persze a gyerekek kerek fejűek és kis vitamingolyó jellegűek – de talán mire nagyobbak lesznek, ők is légies jelenséggé válnak, akik nagy ügyességgel eszik a levest pálcikával.
Merthogy – de hiszen tudjuk mi ezt a pesti sarki kínai vendéglőből, meg moziban is láttuk, s tán még az útikönyvben is olvastuk, hiszen, mi művelt világjárók lennénk -, hogy más eszcájg nem nagyon akad. Alapszinten gyorsan elsajátítható a művelet. Bár olyanra még nem vetemednénk, mint a helyiek, akik a palacsintát is pálcikával kapják föl és kecses mozdulattal tuszkolják a szájukba. (Miért, hova máshova?)
A piacokon – ezekről még sokat fogok mesélni – halomban állnak a rákok, a kiismerhetetlen halak és persze a szép színes zöldségek. (Ne tessék megkérdezni, kutyát nem láttunk) ellenben a szerencsésebbek összefuthatnak darazsakkal vagy szöcskékből készült desszertekkel – de azért ez nem általános népélelmezési cikk. Mindenki mindig alkuszik, majd nagy cekkerekben cipeli haza a zsákmányt.
Most például a francia negyed sarkánál, elhagyva a francia, koreai és japán vendéglők sorát, egy igazi kínaiba nyitunk be. Onnan tudjuk, hogy igazi kínai, hogy az étlap igazi kínaiul van. Az igazi kínai pincérek, felszolgálók, kézilányok és mosogatók pedig a mellettünk lévő asztalnál ünnepelnek valamit vagy valakit.

Rábökünk erre arra az étlapon – szerencsére néhány fénykép segíti az eligazodást – aztán mi is kérünk sört -Tsing tao a helyi Kőbányai Világos – az első és tán egyetlen szó, amelyet kurzusunk végén úgy tudok kiejteni, hogy a helybéliek megértik, mire gondolhatok.

Közben a pincérek, kézilányok, kukták mind hangosabban mulatnak, kis gyerekek futkároznak a lábak között, egyik sörösrekesz a másik után ürül ki. Végül mégis megérkezik a mi kései ebédünk. Ha nem is pontosan tudjuk, hogy mi lehet – talán valami sült padlizsán, apróra vágott csirke, egy lapos, nagyon fehér húsú hal, na és persze a rákocskák olajban sütve, s talán még a tarisznyarák ollója, amiből ki kell szívogatni az anyagot.

Helyi szokás szerint mindenki eszik mindenből, s kommentálja is az eseményeket, ha úgy érzi, valamit felismert. Jó ez a gasztronómiai kalandozás.

Később fölfedezzük, nem is választhattunk olyan rosszul, mert a mögöttünk lévő asztalnál a szakácsok eszik azt a rákot és azt a padlizsánt, amit mi is kértünk.

Dési János

A népek barátsága bőrönd

A kínai kínai piac

Kínában persze van „kínai piac”. Sőt, mondjuk Sanghai egyes utcáit járva az embernek az az érzése támad, hogy ez az egész város egy nagyra nőtt kínai piac, ahol húszmillió ember vásárolja meg a napi alsógatya, trikó és zokni szükségleteit, a bólogató mikulásokat, az ugráló műanyag kutyákat és a majdnem igazi ötdolláros Rolexeket. Izgatott emberek hatalmas pakkokkal nyomakodnak, fekete nejlonzacskók erdeje és óriási kockás műanyag cekkerek mindenfelé. Alkudni kötelező, aki egyharmadra lenyomja az árat az nem jár egészen rosszul, de persze ne legyen olyan nagyon büszke magára, mert olyan nagyon jól sem.
Itt Sanghaiban egészen más a „sok” fogalma. Az utca, ahol lakom tartalmaz körülbelül ötvenöt-hatvan boltot – esténként hazafelé mindig megpróbálom megszámolni, de valahol a közepe táján össze szoktam zavarodni – mindegyik boltban fodrászkellékeket árulnak. Semmi mást. Pár száz méterre kezdődik egy Andrássy út méretű sétány. Két oldalán egymáshoz tapadva csapágygolyó és fémszelep üzletek. Egészen kicsik –amelyekben ott szundikál a tulaj, esetleg vadul játszik a számítógépén, dél tájban meg pálcikával eszik a pult mögött – és Divatcsarnok méretű áruházak. Mindenhol csapágygolyók.
Kicsit továbbsétálva a könyvesek jönnek. Itt is vagy száz boltocska, üzlet, áruház. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb albumok, színes könyvek, olcsó regények, drága művészeti mappák. Aztán – óh Istenem – a papírboltok. A csinos füzetek, a karcsú tollak, olyan noteszek, amelyekről legszebb éjszakáimon merek csak álmodni. Na és azok a töltőtollak, színes dossziék. Jaj a napidíjnak.
És ne beszéljünk a villogó Nanjin utca fényes neonjairól – a Piccadily vagy a Times Squere bocsánat, de csak ipari tanuló ehhez képest. Fényes, hívogató kirakatok. A világmárkák sora. Rolex, Tagheuer vagy éppen IWC luxusóra boltból több van itt, mint Magyarországon újságospavilonból. Miközben az utcán a kétdolláros hamisítvány megy – itt bent tucatszám fogynak a soktízezer eurós darabok. Mert Kína, de legalábbis Sanghai gazdag, bizakodó és lelkes utánzója az amerikai kultúrának. A több mint 11 százalékos gazdasági növekedés bizakodóvá tesz és mosolygóssá.
A helyi népek lelkesen shoppingolnak – lehet miből választani. Gucci, Versace vagy éppen a Mont Blanc a legnagyobb üzleteit a világon itt működteti. Elég jól, ahogy elnézem.
Utolsó vasárnap veszem észre, hogy a Pestről hozott – amúgy kínai – bőröndöm elszakadt. Hol szerzek újat hétvégén, reggel? Az első sarkon, ahol a helyiek éppen tarisznyarákra, kagylóra, angolnára és mangóra alkusznak egy kis bolt, tele bőröndökkel. Az 1500 yüanos jókora kuffert percek alatt megkapom 300-ért. Átfut a fejemen, hogy talán 250 is elég lett volna, de ne legyünk mohók. Így is kedvesen mosolygunk egymásra az eladóval és kölcsönös hátbaveregetésekkel biztosítjuk egymást népeink barátságáról. Bár a barátságot némileg megfekszi, hogy nem kívánok 150 yüanos női trácát venni – különösen mert tegnap egy felettébb elegáns üzletben, ahol egyenruhás eladók hajlongtak, hetvenért vettem már egyet.
Dési János

Perényi Eszterrel Sanghaiban

Evőpálca és vonó

Képünk megtekintésekor a zeneművészet és a konyhaművészet egészséges kereszteződésének lehetünk szemtanúi. A világ egyik legünnepeltebb hegedűművésze, a Zeneakadémia professzora, minden valamit magára is adó zenei verseny zsűrijének oszlopos tagja Perényi Eszter éppen kínai evőpálcikák segítségével mutatja be a vonó helyes használatát. Azt, hogy miként kell megfogni, hogyan kell vele a hangot mintegy rajzolni, miképpen kell bal kezünk ujjait könnyedén a húrokra helyezni. Szinte a gravitáció erejét kihasználva, lefogni a húrokat.
Akik hallgatják kétoldalról nyilván mindezt maguk is nagyszerűen tudják. Ők is kitűnő muzsikusok, a jövő, de nem túlzás azt állítani, már a jelen, nagy reménységei. Kiss Bernadett a Zeneakadémia harmadéves brácsás hallgatója és Banda Ádám hegedűs ugyanott.
Akkor most már csak az evőpálcika és a terített asztal kíván némi magyarázatot.
A lakoma oka, hogy megünnepeljük azt a sikeres koncertet, amelyet ifjú művészeink ( a képen láthatókon kívül még Fülei Balázs zongorista, Potyók Dániel, tenor és Rácz Rita szoprán –mestereik Devich János, Perényi Eszter és Marton Éva segítségével) adtak az imént.
Az evőpálcikáról csak annyit, hogy, hát persze, Kínában járunk. A koncert a sanghai konzervatórium impozáns koncerttermében hangzott el a kínai magyar évad keretében.
Egyik kedves házigazdánk Hajba Tamás főkonzul szerint (maga is tíz évig hegedült ezért nemcsak ahhoz tud szakértően hozzászólni, mit kell rendelnünk egy igazi kínai étteremben, hanem a zeneművészeti kérdésekhez is). Kínában, különösen Sanghaiban nehéz feltűnni valamivel. A közel húszmilliós városban egymást érik a nevezetes események – hogy csak a közelmúltbéli Forma 1 futamra, a tenisz ATP tornára, vagy a müncheni filharmonikusok nagysikerű koncertjére gondoljunk Lang Langgal. Ám a magyar kulturális jelenlét igenis érzékelhető, van közönség arra a klasszikus muzsikálásra is, amit a mi művészeink tudnak. Ma még persze kellenek a föllépéshez támogatók, a magyar kulturális kormányzattól a Hainan légitársaságon át a sanghai kultúraszervezőkig. De nem nagyképűség azt remélni, rövidesen akár már üzleti alapon is működhet mindez. Közönség van, s lesz egyre inkább.
Az ünnepi ebéd amúgy nagyszerű volt, erről kár is többet mondani. Inkább a koncertről, melynek első részében egy kínai mai szerző Chen Qiangbin szextettjét hallhattuk, kínai és magyar zeneakadémista művészek tolmácsolásban, a többek között Kodály vonónégyesből ismert Devich János vezényletével. Aztán Kodály, Bartók és a Kínában oly népszerű Liszt szerzeményei.
A telt házas koncertet csak néha zavarja meg némi papírcsörgés és egy pingpongcsapat szerű mackóruhás kis csapat kacarászása. De Perényi Eszter szerint ez az elmélyült figyelem jele – néhány éve, amikor Pekingben lépett fel, még ki be járkáltak, cigarettáztak, beszélgettek a nézőtéren. Ma már újra tudják, miként kell élvezni az előadást
Mindenesetre a koncert végén felcsattanó, hosszú és ütemes taps azt jelzi, Sanghaiban sikere volt a magyar művészeknek.

Dési János

Enci és a költészet

A dalban elmondott vers

Azt olyan jó mondani, hogy ah, kit érdekel manapság a költészet? Kérem szépen a vers halott, csak néha támad föl egy-egy pillanatra, de inkább még úgy se. Ilyennel kétféle ember áll elő. Az egyik, akit tényleg nem érdekel a költészet, és mégiscsak meg kell magát vigasztalnia. Nem ő bunkó, hanem ugye a világ a rossz, amely nem érdeklődik a vers iránt. A másikfajta meg persze versszerető, esetleg maga is versíró – de hát egyrészt a közönség távolmaradását is magyarázni kell valahogy, másrészt a kit érdekel „manapság" a költészet? kérdésben benne foglaltatik az a válasz is, hogy talán tegnap még fontos volt a dolog és akkor lehet, hogy holnap ismét az lesz. Csak ki kell bírni addig, ki kell várni.
Persze akadnak olyanok, akik nem várnak, hát persze, hogy nem. Inkább összevegyítik mondjuk a dalt a verssel – szerveznek ebből egy jó kis sorozatot, sört is mérnek közben, meg még kóser szilvát is lehet inni, és máris van közönség. Hoppla. A Sziámi együttes, Müller Péter vezetésével, évek óta szervezi az amúgy egyáltalán nem költői című Songwriters klubot. Sokáig a Trafó nevű műintézményben, legközelebb, most vasárnap a Merlinben. És kiderül, hogy akad komoly érdeklődés a versre. Bee.
A dolog úgy működik, hogy minden hétre hoz a Sziámi együttes egy új dalt, meghív vendégművészeket – aki még nem volt ott a műfajból, az le is húzhatja magát, mert akkor keveset ér – és még egy költő is eljön, aki vagy maga adja elő a versét vagy a fellépő zenekarok megzenésítik neki és eldanolják. Miközben a a nagyérdemű lelkesedik és esetleg húz még egy jó nagyot a poharából. Vagy nem lelkesedik és úgy húz a pohárból. Ez végülis az irodalom szempontjából majdnem mindegy.
Fellépett itt már Bródy Jánostól Karafiáth Orsolyán át a Quimby zenekarig és vissza Hazai Attila vagy Bárdos Deák Ágnes is. A sor hosszú, és úgyis biztosan sokakat kihagyunk, kész sértődés lesz ebből még.
A legutóbbi előadáson egy sarokban megbújva a költő Kemény Istvánt véltük felfedezni, amint a költő Vörös István társaságában ez utóbbi versét hallgatták, amit a mi dalospacsirtánk,a Sziámi zenekar oszlopos tagja, Záhonyi Enikő, baráti körben Enci néven is közismert, interpretált. Vagy inkább énekelt el. „A Kant utca végén” ez a vers címe, és a költő azt az érdekes kalandját foglalja össze, amikoris egy Kantról nevezett berlini utcában pornofilm forgatásba botlott. Kedvcsináóul legyen elég ennyi: „Egy film készül nyilván,/sej, a Kant utca végén,/lámpa csillog ott fönn/ és bent erkölcsi törvény.
Lábuk között törvény,/de még csak borotválják,/az egyik jelmezt vesz,/kirúzsozza a száját.”Lalala
És persze közben dörög a dob, cseng-bong a gitár, brummog a basszus és zongorázik a zongorista.
Fél szemmel közben a színpadra sandítunk és azzal a fél szemünkkel a művésznőt fixírozzuk bátorítólag, hogy csak így tovább, miközben a másik fél szemünkkel a költőt figyeljük, hogy ő vajon mit szól hozzá, százak bólogatnak a vers ütemére – mondjuk többen vagyunk itt mint egy kortárs verseskötet példányszáma.
Na ez a Songwriters, ez a zene hatalma.
Dési János

Piccadilly és elálló fül

A fényreklám és ami alatta van

Ez itt a Piccadilly Circus. A Piccadilly Circus a világ közepe. Legalábbis, így gondolják azok, akik a Piccadilly Circusra elvetődnek, mint turisták. A Piccadillyből számos utca nyílik, és minden utcának legalább egy sarka is van. És nem is akármilyen. De ez most teljesen mindegy. Az ember, ha már egyszer járt a Piccadillyn, akkor valahogy mindig visszavágyik oda. Ahogy villognak a fények, áramlik az a sok ember, a piros emeltes buszok, a színházakból kiáramló tömeg estéként, no és a pubok visszafogott viszkiszagú eleganciája. Nem mondom, nekünk a Felszab és a Novhét is nagyon jó kis térnek tűnt és sok tisztes emlék fűz hozzá, különösen ugye az utóbbin található filatériai szakbolt jelentett különös vonzerőt, meg a háztetőn villogó totó-lottó fényreklám – de ne gúnyolódjunk, sokáig igenis megtette. De azért a moziban összeszorult a szívünk, amikor megláttuk megint, hogy akadnak nagyobb, fényesebb, hivalkodóbb pontjai is egyes városoknak.
A Piccadilly. Úgy mondják, hogy aki elég kitartóan álldogál itt, az egy idő után mindenkit ismerni fog a városban. Pedig becs' szó, nem egy kicsi falú ez. De hát itt mindenki megfordul –tartja a közvélekedés. Talán e forgalmasság, e fontosság miatt adták a „Piccadilly„ kódnevet annak az angol flottának, amely a csatornán gyülekezett, hogy átkeljen azon, s Normandiától kezdve nekiálljon a szabadság kiharcolásának. Merész a párhuzam? Biztosan, de valahogy csak nevezni kellett azt a flottát, hogy a németeket jól becsapják – s a Piccadilly gyakori emlegetése még egy gyanakvó nácinak sem kell, hogy föltűnjön. Ennyit a történelemről.
Amúgy, tudjuk, hogy a Dire Straits a Wild West End című slágerében énekelte meg ezt a környéket és Bob Marley vagy a Jethro Tull is dalol róla. Mé gis, igazából a sok csillogó villogó neonfények miatt olyan izgalmas, amely éjszaka kísérteties fénybe vonja a sohasem nyugvó tömeget. Ez itt kérem a fogyasztói társadalom metaforája, a véget nem érő reklámok erdejében – a gyorséttermek buja sűrűjében – és a többi, és a többi. De hiszen tudják ezt.
No most, vajon mit sejt mindebből fényképünk négy hőse, a két nagyobb lés a két kisebb alak. Hiszen ők helyiek, még ha tán valamelyik külsőbb városrészből is bumliztak ide. De akkor is. Ezek szerintem most azon vitatkoznak, hogy bemenjenek e egy sarki Mekibe, miközben olyan a világ minden részén van és mindenütt uncsi. Itt meg tíz lépésnyire egy egész utcányi olyan indiai vendéglő, hogy csak na. De hát hiába. Ez a hazai pálya hátránya. Hogy nehezebb neki örülni.

Mit értenek ezek abból, ha valaki Budapesten nőtt fel, akkor mindig oda fog vágyni. És legfeljebb, ha egyáltalán, csak nagyon halkan meri bevallani magának, ha éppen ott jár, hogy messze nem az a város, a világ legvonzóbb része. De mégis, hiszen, hányszor üvöltöttük együtt a házibulikon, hogy:

Esti fény a Piccadilly-n nem kápráztat el,

De elmondani nem tudom, mert mindezt látni kell.

Elröpült a néhány nap, s máris búcsúzunk,

Good-bye London, talán még viszontláthatunk."

Igen, akármilyen, jó álmodni néha róla

Szülőt az iskolába

Világ más nézetből

Reggel a szüleim elég halkan kiosontak a lakásból, bár anyu itthon felejtette az uzsonnáját és amikor visszajött érte, persze csöngetnie is kellett – mert a kulcsát is elszórta valahol. Mondtam is neki délután, hogy kár volt felvernie, mert nem ette meg, ott büdösödött a táskájában, a két előző napival együtt. Ha így folytatja, nem csinálok neki több szendvicset. Éne ste későn még nekiállok zsemlyét vajazni, paprikát vágni, szalmáit szeletelni – erre ez a rendetlen anyuka vagy itthon hagyja, vagy meg sem eszi. Legalább adná oda más szülőnek az iskolában – akinek nincsenek ilyen gondos gyermekei, hogy mindig készítenek neki pakkot.
Persze az apukámmal is bajok vannak mostanában a suliban. Szólét is az osztályfőnöke, jó lenne, ha bemennék hozzá megbeszélni, mert mostanában olyan szétszórt ez a szülő, szamárfülsek a füzetei s a leckéjét most már rendszeresen másolja a Kovács apukáról. Azt is hozzátette, hogy ez a Lovács apuka elég rossz hatással van az én szülőmre – lehet, hogy szét is ülteti őket.
Azt is hozzátette az osztályfőnöke, hogy ő már nyolc éves, látott egy-két dolgot az életben, de olyat még sohasem, hogy valaki ekkora energiát fektet abba, hogy mindig felmentesse magát a torna alól. Hogy beszéljek a fejével, ez így nem helyes.
Mondtam is a bátyámnak, hogy ezt nem teljesen értem. Hát nem azért küldöm iskolába a szüleimet, hogy ott megneveljék őket? Mi ugye a bátyámmal egész nap lótunk futunk – nem olyan egyszerű egy ekkora családot eltartani. Azért van az iskola, hogy megnevelje ezeket a szülőket, részben igenis, helyettünk is. Szoktassa rendszerességre, szófogadásra, kötelességtudatra. És a szexuális felvilágosítás se maradjon el.

Különösen, mióta fizetős iskolába adtuk őket. Akkor ez már kérem egy szolgáltatás, és ami nekünk jár az jár.

Persze az osztályfőnök, a múltkor, mikor erről beszéltünk, próbálkozott vele, hogy rávegyen,, kérdezzem ki tőlük gyakrabban a leckét, ellenőrizzem a füzetüket, meg egyebek. Egyrészt én például a matekból már évek óta semmit sem értek. Nekem hiába mutigatják, hogy itt egy vektor meg ott egy permutáció – ez nekem kínaiul van. Másrészt, ha én foglalkozom az oktatásukkal, akkor a T. tanárúr meg intézkedjen helyettem a hivatalban. Na mondhatom. Ott is rengeteg a teljesen stupid felnőtt. Hangoskodnak, meg lökdösődnek egész félfogadás alatt. Nem lehet soha sorbaállítani őket és a kezüket sem akarják maguktól megmosni vécézés után. Amúgy, azért olyan nagy baj nincs a szüleimmel. Öröm is adódik rengeteg. Például milyen szépen csillog a papám szeme, ha kisfröccsöt viszek neki haza, mert jó volt egész nap. Annál szebben csak akkor csillog, ha nagyfröccsöt kap –de persze azt csak akkor, ha ötöst hoz haza.És a mamám is olyan kedvesen elvan, amikor tévét néz. Hát, ebből a szögből ilyen a világ.

Púp vagy a tevémen

A tudós sikere és tevéje

A teve a sivatag hajója. Teve van egypúpú, van két púpú, van négy púpú, sőt több púpú – bár ez utóbbi nagyon ritka. Tegyük mindehhez hozzá, hogy a négypúpú sem túl elterjedt, különösen ezen éghajlati öv alatt. Egészen pontosan, négy púpút csak ketten láttak eddig. Az egyikük nagyon ittas állapotban – bár ő minden valószínűség szerint csak egy kétpúpút figyelt meg, de azt duplán. A másikuk azóta komoly tudományos dolgozatot írt belől, nagy karriert futott be. A komoly dolgozat, benne sok külföldi szóval, először csak egy bulvárlap hátsó oldalán jelent meg. De rövidesen meghívták emberünket egy reggeli tévéműsorba. S miután kiderült róla, hogy képes korán kelni és a pirkadattal együtt hosszan beszélni úgy, hogy még a médiahatóság sem talál kivetnivalót benne, hát rendszeres vendége lett a reggeli tévéprogramoknak. Hamarosan már nem csak akkor hívták, ha négypúpú teve ügyben volt szükség gyors, határozott, de szellemes válaszokra, hanem akkor is a több púpú ügyekről volt szó. Aztán egy uborkaszezoni langymeleg hajnalban egy merész szerkesztő kétpúpú ügyben is berendelte a stúdióba szakértőnket, azzal a felkiáltással: barátocskám, ez neked semmi sem lesz, teve az teve. Majd a riporter kérdez tőled valamit a koalíciós vitákról, meg a gárdáról is talán, s te bátran beszélj csak a tevéidről, ahogy szoktad. Senki nem fogja észrevenni, hogy egészen másra felelsz, ez nálunk teljesen mindennapos.
Innentől kezdve természetesen nem volt megállás. A bulvárlapok lesifotósokat küldtek emberünk után, hogy titokban örökítsék meg, amint Győzikét vagy Ágicát vagy valakit tevegelni visz. Az ilyen titkos akciókat általában már egy héttel előre eltervezték, kibérelték a szükséges állatokat, a stylist kiválogatta a szereplőknek a legelőnyösebb ruházatot, a sminket elvégezte az utolsó simításokat. A jelentett előre csak egyszer-kétszer kellett elpróbálni, hiszen a profi az profi. És akkor elkészültek a lesifotók, akadt olyan, amely egész dupla oldalt is betöltött. Ezután persze emberünk meghívásokat kapott a sztárok izgalmas életéről szóló magazinokba is, amelyekben néha még a tevékről is szó esett. De mind többször arról, hol frizéroztat, a kis vagy a nagy mellek állnak közelebb a szívéhez és iga-e hogy gyermekkorában egyszer leesett a biciklijéről is, miközben Szécsi Pált hallgatott.
Közben egy jelentős riporter lekötött egy életút interjút vele, két kötetben látott napvilágot a mű – hősünknek sok dolga nem volt mindezzel. A jelentős riporter ugyanis két slapajjal megíratta az élettörténetet, amely nagyrészt az iternetről lelopott pornografikus jellegű történetekből állt. Mondanunk sem kell, tomboló siker, pénzhegyek, filmszerep és lehetőség egy nagy sláger eléneklésére is.
Közben a tudomány berkeiben is új szelek kezdtek fújni. A tudománypolitika irányítói szerint nem szabad elefántcsonttoronyban zárva élni, nyitni kell a közönség felé, a tudomány attól még tudomány, hogy sokan érdeklődnek iránta. Így hősünket felkérték, hogy legyen az akadémia rendes tagja. Székfoglaló előadásán tevészünk, a tudóstársak ütemes tapsától kísérve ezt énekelte el: Teve van egypúpú, van két púpú, van négy púpú, sőt több púpú
Dési János

Forradalom vagy szex - válasszatok!

Az elmaradt légyott

Kedves Jenő!
Végre-valahára itt a kedvező alkalom. Ahogy azt te is jól tudod, a hazafias polgárság zászlós felvonulást rendez a zsarnokság ellen. Hát, éppen itt az ideje. Sikerült rábeszélnem a férjem, hogy ő is menjen el. Elvégre minden tisztes magyar embernek ott a helye. Na, eleinte tiltakozott, hogy ő nem is hazafi és őt nem érdekli, hogy zsarnokság, meg kizsákmányolás, meg hazugság és böszmeség. Olyanokkal jött, hogy elegen lesznek ott, majd nélküle is megvédik az igazságot. Persze addig erősködtem, amíg belátta, ott a helye. Vagyis este hatkor elmegy. És tízig biztosan nem jön vissza. Vagyis minimum négy hosszú és boldog óránk lehet együtt. Huh. Emilezz, hogy ugye jössz.
A te Bertád.

Édes Bertám,
Az örömtől félőrülten írom e sorokat. Végre. Éljen a szeptemberi forradalom, Az enyém leszel hát. Mindig is helyeseltem a hazafias polgárság tüntetését, de így még soha. Így van, magyar ember dolga, hogy megvédje az alkotmányosságot és a haza szent érdekeit. Talán még a Kárpátok bérceit is, de azért az nem biztos. Jaj, bárcsak örökké tartana ez a tüntetősdi. Szeretem a hazát. De téged még sokkal jobban szeretlek. Megoldódnak a dolgok. A férjed a hazát fogja szeretni, én meg azalatt téged foglak szeretni. Szóval, ahogy indul a tüntetés, én máris a te ölelő karjaidban.
Jenőd.

Édes kedves kis Jenőm!
Nagy a baj. Gondolom, már láttad a nepszava.hu-n. A főkapitány betiltotta a tüntetést. És ez az ember Budapest főkapitánya. Egy ilyen mer beleavatkozni a mi legszentebb magánéletünkbe. Egyetlenegy csapással tönkreteszi a mi boldogságunkat. Hát van ennek az embernek szíve? Magyar ember ez egyáltalán? Megakadályozza a magyar embeket abban, hogy kifejtsék politikai véleményüket a hatalommal szemben? Sírni szeretnék. Igazuk van az újságoknak, amikor azt írják, rendőrállam vagyunk. Hát mikor söprik már végre el a zsarnokot? Egy szebb jövő és egy jobb alkalom reményében csókollak:
Bertád


Édes Bertám,

Hát én ezt nem hiszem el. Befejeződik, mielőtt elkezdődött volna? Már ott láttam magam a lakásodban, a Madách téren, a gondosan leeresztett függönyök mögött, amint hátulról átkarollak, a nyakadba csókolok és közben a redőny résén át kilesünk a felvonulókra. Csak úgy, meglestük volna a férjedet, amint rendes magyar emberként tüntet a zsarnokság ellen – miközben én ledöntelek az ágyra és… Node hagyjuk. Milyen forradalmárok ezek, akik megrettennek egy főkapitányi ukáztól és otthon maradnak a feleségük szoknyája mellett? Ezekre bízzuk mi a nemzet üdvét? Na, talán majd a népszavazás. Remélem, ráveszed a férjedet, hogy mindenképpen járjon aláírásokat gyűjteni. Sokra lesz majd szükségük, minden kéz kell. Hiányzol.

Jenőd

Dési János
(Aki megfejti, ki írta ezt, az ajándékot kap.)

Az igazság odaát van

Allende szobra

Néha az ember szereti magát abba a hitbe ringatni, hogy Clio nagy és bölcs és utólag természetesen mindig a jóknak szolgáltat igazságot. Ez ügyben csak két gyors kérdés. Az egyik, és mi van ha mégsem? A másik, és azzal bármi megoldódik?
Vegyünk jelen történetünk hősét kinek szobra alatt ácsorgunk itt Santiagosban, néhány méterre csak a Moneda palotától, ahol ugye az elnök hősi halált halt. Tisztes ércszobra momentán neki áll itt és nem Pinochetnek, aki ugye ellene tört azon az 1973-as szeptember 11-én. Sőt, Pinochet – jegyezzük meg fennkölten – a történelem ítélőszéke előtt felel mindazokért a bűnökért, amit elkövetett, amit a nevében elkövettek. De ettől még tisztes öregkort ért meg, mondhatjuk, az emberi kor legvégső határáig kihúzta, jólétben, megbecsülésben – eltekintve attól a kis házi őrizetecskétől ott a végén.
A kemény és kalandos politikai pályafutású Allendét pedig agyonlőtték azon a szeptember 11-én. Számára kicsiny vigaszdíj tehát most ez a szobor, itt egykori meggyilkolásának színhelyén – talán nem véletlenül az Igazságügyi Minisztérium bejáratánál.
Összegezzük tehát a problémát – mondjuk mi nagy utazók és jelentős moralisták – miközben egy helyet keresünk, hol fröccsöt mérnek. Akkor ki járt jobban? Akié a szobor, akit ma tisztel a világ jelentős része, akiről csak kiderült, hogy tisztességes politikus, s ami még lényegesebb, tisztességes ember volt? Vagy az, akinek finoman szólva ellentmondásos a megítélése, szobra sincsen semerre sem. Ámde ugye jelentős túlélő volt.
A kocsmát megtaláljuk, a választ persze nem. Fel is adjuk a keresését, s inkább azon morfondírozunk tovább, milyen jó kis hely lett ez a Chile. (Erről lásd még : http://fotolexikon.blogspot.com/search/label/Chile, amikoris Marianna néni a csapatvezető és a Moneda ostroma közti összefüggéseket taglaltam, az április 28-i Szép Szóban.)
Persze sokan mondják, még ma is nagy a vita, jó volt-e az a puccs, folytatható lett volna-e Allende sokat támadott, és sok nehézséggel járó gazdasági reformja. Emlegetik, hogy a népek nem nagyon látták át, mi lesz a jó nekik azokban a reformokban. Csak azt érezték, hogy rettentően magas az infláció, sok lesz a munkanélküli, nagy az elbizonytalanodás. Meg aztán a társadalom is kettévált azokban a hetvenes években. A teherautó-sofőrök és a diákok is tüntetéseket, sztrájkokat szerveztek ellene. Igaz, szeptember elején soha nem látott tömegek tüntettek Allende mellett. Talán ekkor bízta el magát és elárulta a hadsereg vezetőjének, hogy népszavazással kívánja hatalmát megerősíteni. Ám Augusto Pinochet elárulta – a többit már tudjuk. Halottak, gyilkosságok, terror – ám a gazdaság valahogy mégiscsak magára talál.
Bő harminc évvel –mondhatjuk egy emberöltővel – túl vagyunk mindenen.
Történelem az egész.
De azért mégis, csöppet biztató, hogy a reformernek és nem a puccsistának áll itt szobra.
Dési János