Marton Évával a raktárban és Sanghajban

De ki tolja be a zongorát

Az igazi nagy művészt onnan lehet megismerni szerintem, hogy komolyanveszi mindig azt, amit csinál. Néhány éve egy akkor még viszonylag kistévében készíthettem egy interjút Marton Évával. Egy valamikor szebb napokat megélt raktár végében alakították ki a stúdiót, pár valahonnan levetett bútor képezte a díszletet, egy koszos üveglapú dohányzóasztal előtt kellett kucorognunk, miközben az egyszem kameraman – ha éppennem szundított el – ugrált a három kamera között, amelyek közül csakegynek járt le az optikája és egy másiknak az állványa csuklott időként össze. Felteszem, Marton Éva jár már pazarabb helyen is, megfordult talán olyan stúdióban, ahol nem botlott meg a felpúposodó, kirojtosodott padlószőnyegben és nem azzal adták vissza a dvd-jét, hogy „bocs, de itten mi ezt nem bírjuk lejátszani". Szó nélkül elővarázsolt ekkor egyhagyományos kazettát és egy papírosra gondosan felírta, hogy hol melyik szerepéből található rajta egy részlet. Szerinte ugyanis, egy portréműsor egy operaénekesről elképzelhetetlen néhány jellemző operai jelenet nélkül. Kicsit még mérgelődött a világítás miatt, hogy az közel sem elég jó, de aztán, amikor felgyulladt az adást jelző piros lámpa ő volt mindenidők egyik legkedvesebb interjúalanya. Szellemes és könnyed társalgó, persze rengeteg jó anekdotával, akivel öröm beszélgetni, akit öröm hallgatni. Mert komolyan veszi ezt az egészet, és láthatóan fontos neki, hogy, aki még ha csak véletlenül is, de odakattint a csatornára, ottragadjon és jól szórakozzon.Talán azt értettem meg, hogy az nem úgy van ám, hogy kimegyek a milánói Scalaban, a bécsi Operaházban a New York-i Metropolitan-ben vagy a londoni Covent Gardenben a színpadra és nagyon jó vagyok. Ha valaki Marton Éva, akkor annak mindenütt jónak kell lennie, még aDaróci utcai raktár végében is.

Tavaly a Kínában szervezett magyar kulturális évad keretében két-háromnapig figyelhettem, amint a sanghaji konzervatóriumban segít néhányifjú pályatársának egy előadást összehozni. Bevallom, leginkább csakSanghajban járok komolyzenei koncertekre – s mivel sajnos viszonylagritkán járok Sanghajban, így nem vagyok nevezhető igazán szakértőnek e területen. Mindehhez még vegyük hozzá, hogy az a város tartogat némiizgalmat a zenén kívül is – hát nagy volt a csábítás. De Marton Éva miatt érdemes volt maradni és figyelni, ahogy magyaráz, ahogy dicsér és ahogy elmagyarázza, miként lehetne azt jobban.

Időnként nagyon egyszerűnek tűnő dolgokat jön elő: nézz ide, igyál egykis vizet, állj hátrébb. És három – négy ilyenből már ki is kerekedikvalami. És persze neki jut eszébe, hogy a koncerten majd ki tolja be azongorát, ki lapoz a kottában - ehhez ugyan nem kell világhírűművésznek lenni, ám ettől még elég fontos. Amit meg a zenéről mond –hát persze, hogy tátott szájjal bámuljuk. Mi. Mert a koncerten akínai közönség megrohanja, autogrammért ostromolja és fényképeszkedikvele – ahogy az egy igazi sztárnak kijár.Aki ráadásul most ünnepli a születése napját is. Sok boldogságot hozzá.

Dési János

Kézpénzt és irodalmat szerető leányok

Költő a kávéházban

Költőnk szeret a kávéházba járni. Pedig a kávéházban gyakran langyos asör, hideg a kávé és drága a virsli. És néha hitel sincs – de mégis.Költőnket itt ugyanis mindig szerkesztő úrnak szólítják, ha borravalótad, akkor akár még művész úrnak is. Ha még több borravalót ad, akkormegkérdik, min is dolgozik, ha pedig még annál is többet, akkor a főúrmeghallgat egy strófát a legújabb költeményből és helyeslően bólogatés cuppogtat, miközben kendőjével a kenyérmorzsákat söpri azabroszról.És kicsit aggódó képpel jegyzi meg, mégiscsak nagy dolog ez a művészetés tetszik-e kérni még egy abszintot. És költőnknek ilyenkor tetszik kérni még egyet, még ha ki nem állhatja az ürmös italt, de megtanulta, a művészet áldozatokat követel. Néha betérnek a cimborák is, ilyenkor gyakran lapalapításrólbeszélnek, folyóiratcímeken vitatkoznak, majd megnézik a meccset éslehamuzzák a padlót. Hébe-korba lányok is csatlakoznak hozzájuk, fiatal, kedves hölgyek, akik nagy rajongói az irodalomnak és a kézpénznek. Imádják a verseket és a könnyű csókot. Többségük abbanbízik, ha engedi keblét megcirógatni, tán még az irodalomtörténetbe isbelekerül.Néha komoly urak futnak be, öltöny, nyakkendő, esernyő, sőt még bőraktatáska is. A sofőrjük kint vár türelmesen, vagy türelmetlenül. Ezekaz urak nem ítéletvégrehajtók ám, legalábbis a szó klasszikusértelmében semmiképpen. Pénzemberek, akiknek már tele a bejzli otthon,ezért elhatározták, hogy akkor most valami nemes célra áldoznának.Ugye kell adni az árvagyerekek részére, a börtönből szabadultleányanyák alapítványának. És természetesen a művészetet is pártolnikell. De hegedűst nem, mert az csak nyenyeregtet, a festő elvárná,hogy kirakjuk a gusztustalan képét, a szobrászból meg fokhagymaszagárad. Még egy színi- vagy balettársulat szóbajöhetne, de ezt a művésznők várható hálája miatta mecénásné őnagysága annyira nem támogatná. Ilyenkor legjobb az irodalom. Azon belül is a költészet, a líra. Sőt, aki megesküszik, hogy maximum epigrammákat végső esetben csak szonetteket ír – és semmi végtelen hősköltemény, meg szabad vers, azmáris fáradhat a pénztárhoz az apanázsért. A mi költőnk még ennél is okosabb, ő mindig a jövő hétre ígéri a kötetet. Az öltönyösök ilyenkormegkönnyebbülnek – na ezt sem kell meghallgatni és megdicsérni – és megnyomják aranyhegyű tollaikat. Néha persze muszáj dedikálni. Hősünk ilyenkor az antikváriusnál szerezvalami olcsó, ámde régi könyvet, a legjobb, ha még föl sincs vágva,van ilyen elég. Egy könyvkötő barátja új táblát tesz rá, pár sordedikáció a szennycímlapra és máris mindenki boldog. Lakásában költőnk egyébként mackóruhába jár, és lesüti a szemét,amikor kedves neje ráüvölt, hogy hol mászkáltál már megint? És azonnalvidd le a szemetet és a kutyát sétálni. És visszafele hozz tíz deka parizert, de vékonyra szeletelve. És utána kérdezd ki attól a kölyöktől a számtant. És ilyenkor költőnk arra gondol, hogy otthon édes otthon és megint akávéházról álmodik.

Dési János

Fejtő Ferenc és a történelem

Egy kézfogásnyira
József Attilától

Talán éppen e hasábokon írtam pár éve, hogy van abban valami megható, amikor az emberrel szembejön a Történelem a folyosón és megkérdezi tőle, hogy evett-e már a zsíroskenyérből, mert az különösen finom és talán valami savanyú bor is akad ott az asztalon, mi lenne, ha kortyintanánk belőle egyet? A Történelemnek nem lehet nemet mondani, hát hörpintsünk. Indulunk a palackért, hogy töltsünk - közben persze a Történelem elbóklászik a szerkesztőségi szobák között, mindenkihez akad egy-két kedves szava- Mintha a szép, a kedves és a fiatal hölgyekhez - és nálunk természetesen csak ilyenek dolgoznak - három is. Szóval eltelik egy kis idő, míg visszatér a bázisra, a bor és a zsíros kenyér mellé, lehuppan a székbe - szinte elveszik benne. Megtámaszkodik a botján és kikérdez minket, hogy akkor mi is lesz a holnapi lapban és kifejti, hogy miként értsük azt, hogy ez vagy az a politikus mit mondott. Röpködnek a nevek az évszámok, a történetek. A történelem.
Mert nekünk Fejtő Ferenc a Történelem. Ne egyszerűsítsük le a dolgot, nemcsak a kora miatt. Bár az is igazán elismerésre méltó, ha valaki, aki egy olyan kalandos életet él, mint ő közel a százhoz mindent tud és mindent tudni akar a világról. De inkább azért, mert a történelem neki tisztes alapanyag, ami jó mester kezében ügyesen idomul. Olyanra, hogy meg lehessen mutatni az emberek közti viszonyokat - azt mi miért történik.
Jelen képünk a tavalyi könyvnapon készült. Két kötetet is dedikált itt Fejtő Ferenc. Az egyik II. Józsefről szól, a második az 1956-os magyar forradalomról.
Két korszak - két világ. Milyen szellemi nyitottság, tájékozottság és elszánás kell ahhoz, hogy valaki két ilyen eltérő korszakról írjon - természetesen alapos, érdekes, ráadásul felettébb szórakoztató - könyvet.
Ezen a könyvnapon egyébként meglehetős kánikula csapott le a városra. Fiatal szerzők tucatjával dőltek be az asztal alá, mert nem bírták a hőséget, dőltek ki a sorból. Fejtő ugyan nemrégiben lábalt ki valami nyavajából, talán kórházban is volt nemrégiben - volt oka azoknak, akik féltették és aggódtak érte -, de ő még ettől sem hagyta magát zavartatni. Szépen, komótosan írta alá a könyveket a fogyni nem akaró olvasóknak, elhárította a vigyázó szavakat. Talán egy pohár vizet és egy új tollat kért.
Érdekes volt figyelni a módszerét. Mindenkitől kérdezett valamit, érdeklődött tőle, miért éppen ez a kötet keltette fel a figyelmét. Adott pár tanácsot az értő olvasáshoz. És azt hiszem, azokon is csak mosolygott, akik tulajdonképpen csak azért akartak kezet fogni vele, hogy így elmondhassák magukról majd jobb irodalmi körökben, hogy ők immár egy kézfogásnyi közelségbe kerültek József Attilával is.
Dési János

Mit akarnak a gazdagok?

A kandúr éjszakája

A macskának nehéz éjszakája volt. Néhány napja felszedett egy kis, édes cicust – és most azt próbálta behálózni. E célból azt találta ki, hogy a nagy és vad kandúrt adja neki. Aki ismeri az életet és a dörgést. Tudja, hogy hol és mi a menő. Éjszakai lokálokkal és durva tejbárokkal kezdték, aztán jöttek a táncos, zenés helyek, ahol összesimulva lehet táncolni. A mi macskánk ilyenkor megcsiklandta bajszával partnernője nyakát,a mitől az léhán felvihogott. A megfigyelők úgy találták, nincs náluk szenvedélyesebb és boldogabb pár. Miközben minden valószínűség szerint azért akadt.
A kandúr úgy vélte, rövid, de heves udvarlás után előhozakodhat azzal, hogy megmutatja a bélyeggyűjteményét. Esetleg egy italt is kever hozzá. A többit pedig majd kiadja az a kegyetlen élet, amely azért néha az efféle dürrögő kandúrokra is rámosolyoghat.
A cicalány buta fejecskéjében meg az járt, hogy vajon milyen vastag lehet partnere bukszája, hány nulla szerepel a bankszámláján az összeg végén. És hogy neki ebből mennyit sikerül lecsippentenie. Mikor gondolatban itt időzött, puha nyelvecskéjét finoman végighúzta cirmos barátja arcocskáján. Mire ez a tökkelütött kandúr oda jutott, hogy kár is lesz húzni az időt a bélyeggyűjteménnyel, meg az itallal – egyből be kell terelni ezt az állatot a hálószobába és megmutatni neki az oroszláni méretű franciaágyat. E szép gondolattól mosolyoghatnékja támadt, mire partnernője ezt dekoltázsa hatásának tulajdonítva gondolatban egy nullát mégiscsak hozzárakott a képzeletbéli összeghez. Amitől fényes jókedve kerekedett és táncosa farkát kezdte simogatni. Mondanunk sem kell, frenetikus hatást ért el ezzel. A mi macskánk örömében a plafonig ugrott, dupla, langyos tejet hozott, sőt kis cicamicája cipőjébe pezsgőt rendelt és boldogan nyalintotta onnan ki a habzó nedűt.
Tudjuk milyenek a lánymacskák. A miénk is azonnal egy szép bundát vizionált, pár ékszert és ugyan nagyon halványan, de mégis jól kivehetően egy lenyitható tetejű sportkocsi képe is megjelent lelki szemei előtt. Mint tudjuk, a macskák sötétben is látnak.
Kandúrunk persze – mert ilyen a kandúrlélek és önbizalom – saját ellenállhatatlan szexepiljének gondolta a nagy sikert. Annál is inkább, mert szegény volt, mint a templom egere. Sőt, még annál is csóróbb, ugyanis még azt a bizonyos bélyeggyűjteményt, melyet csábítási céllal kért kölcsön, egy templomi egértől kapta, aki fontos tisztséget töltött be egy közeli sekrestyében.
Bizony, lassan közeledett a záróra, utolsó fillérjüket hagyták ott, de a lánynak még mindig nem tűnt fel semmi. Magában azt latolgatta, talán mégsem kellene odaadnia magát kérőjének az első éjszaka és ha ügyesen kelleti magát, akkor biztosan egy rózsadombi vagy akár egy svábhelyi pecó is kihúzható ennek a szerelmesen doromboló jószágnak a zsebéből.
Így hát szerelmesen hozzásimult, beleborzolt nyakszőrzetébe és könnyedén pát intett, azzal, hívj holnap, jövök.
De a mi macskánknak már egy tantuszra valója sem maradt. Soha többé nem találkoztak. Le is vonta a cicalány a tanulságot a jövőre nézve: ezek a gazdagok mindent azonnal akarnak.
Dési János

Nehéz gyermekkor

A bajuszos néni hüje

A felnőttek valamiért azt hiszik, hogy jó gyereknek lenni. Hogy a gyerekkor az nem más, mint egy könnyelmű, vidám dolog, ahol gondoskodnak rólad, vigyáznak rád, semmi felelősség, meg effélék. Pedig a felnőttek is mind voltak gyerekek – kár, hogy elfelejtették milyen volt az nekik.
Például, amikor először mentünk a Balatonra nyaralni, fél éjszaka a redőny rései közt beszűrődő fényt lestem, hogy mikor kezd már pirkadni, hogy indulhassunk. De az Istennek nem kezdett. Persze a felnőttek kedélyesen horkoltak az ágyukban, miközben én csak virrasztottam. Már azt hittem, sohasem lesz reggel és akkor sohasem megyünk nyaralni – pedig többen mesélték, hogy az egész jó. Végtelenül hosszú éj volt, mintha sohasem lenne vége. Jó, persze egyszer csak reggel lett, és a Déliből elindultunk a Balatonra. És tessék, nem olyan gőzmozdony húzta a vonatot, mint a moziban, hanem valami piros, büdös dízel. És rögtön jött az elején egy alagút, és sikongattam ahogy azt kell, erre egy mérges, kövér bácsi majdnem orrba vert. Aztán leértünk Földvárra, ahol rögtön nem kaptam fagylaltot és az ebédhez is csak nagy könyörgéssel jutottam egy Utas üdítőhöz – amitől viszont fél napon át böfögtem.
Közben a felnőttek zöld üveges Kőbányait ittak, láttam olyat is aki három gombócot – vanillia, puncs, citrom – fagyit vehetett magának és senki sem szólt rá, hogy biztosan begyullad a mandulája, és meg fog fázni.
Azt mondanom sem kell, hogy a víz hideg volt és nem szabadott belemennem, vagy nagyon gyorsan ki kellett jönnöm. Az úszógumim kilukadt és ráadásul a fürdőgatyám igen kínosan nézett ki, tehát én benne még kínosabban. Két nap múlva meg, amikor már hétágra sütött a nap, akkor valami szörnyű büdös krémmel akartak bekenni, meg vigyázzak a napon, mert leégek.
Vacsora előtt természetesen nem szabad lángost enni. Viszont vacsora után meg már nem bírok. A szabadtéri moziban nem nézhetem meg a Piedonés filmet, mert az tizennégy éven felülieknek való. Hiába mondom, hogy már a Sanyi is látta az osztályból, mert neki irtó jó. Mert elváltak a szülei és vagy a régi apukája vagy az új anyukája, de megengedi neki. Amúgy következő évben, amikor meg már megnézhetem akkor a Sanyika persze már a kétcsillagos filmről mesél és én a Piedonéval semmire nem megyek, mert azt már a lányok is unják. A menők tudják, hogy az Élni és élni hagyni-ban ki a Dzsémsz Bond, én meg még azt sem tudom, hogy mi az a Dzsémsz.
És amikor a bajuszos néni elkap a folyosón, hogy jaj, mennyire jó nektek, hogy itt nyaralhattok, ha tudnátok nekünk milyen nehéz volt, de legalább már nektek nem olyan, akkor nyilván arra gondolok, hogy ha eddig azért nem is volt olyan rossz, de ettől a bajszos nénitől egészen rémes. És ha még abba is belekezd, hogy egyem csak szépen meg ozsonnára a mézes-vajas kenyeret, mert nekik olyan nem jutott soha, ráadásul az még nagyon egészséges, akkor biztosan arra gondolok, hogy, ha már felnőtt lennék, feltétlenül a néni fejére borítanám az egész vajas-mézes kenyerekkel teli tálat, ráadásul leönteném a kakaóval és a citromos teával is. De mert gyerek vagyok, ezt sem tehetem meg már megint.
Dési János

Szegény marha a bélszín hazájában

Baromságok Buenos Aires-ben

Argentína a bélszín hazája. A bélszín a marhából származik. A marha pedig a pampákról. A pampák igen nagyok, már már beláthatatlanok. A tisztes marha itt nevelkedik – persze nem túl sokáig. Ugyanis a marha sorsa az, hogy vacsora, netán ebéd váljék belőle. E célból persze szegény marhát agyon kell először csapni, majd fel kell darabolni. De ez az állat van olyan barom, hogy életében ebből nem gyanít semmit. Csak jön meg megy a pampán föl alá és zabálja azt a jó hersegő füvet. Délidőben keres valami árnyékos helyet és csendesen kérődzik – ugyanis igen jámbor fajta. Ilyenkor arra szokott gondolni, hogy de szép az élet, milyen gyönyörű a táj és milyen rendesek itt körülötte ezek a kétlábúak, akik gondoskodnak az ő jólétéről. Kedvesen mosolyognak rá és olyasmiket mondanak, hogy egyél kicsim, nekem nősz.
Aztán egy szép napon még világot látni is viszik, teherautóval vagy marhavagonnal – hogy ne csak mindig az a végtelen pampa.
Aztán persze jön a tagló vagy a főbelövés és a darabolás – de a szegény marha ebből már semmit nem érez. Így az sem tűnik föl neki, hogy errefelé egészen másként bontják a húsokat, mint a régi Európában. Talán csak a bélszínt vágják ki ugyanúgy. Node micsoda különbség. Az európai bélszín sem rossz, de aki evett már argentint, az tudja, hogy bélszín és bélszín között fényévnyiek a távolságok.
A lomo esetleg a lomito különös becsben áll, mondhatjuk a nemzeti büszkeség része. Joggal. Annyira ízletes, hogy pácolni sem nagyon érdemes, csak megsütni faszén fölött. A parilla erre szakosodott intézmény – omlós, isteni szeletek landolnak gyorsan az ember asztalán. Ilyenkor még a magamfajta városi kókler is képes felfogni, hogy a marha egy rettentő nagy állat lehet , ugyanis brutális méretű szeleteket sikerül előállítani belőle. Aztán annak is megvan a maga bája, amikor a kulináris látogatót elviszik egy folyóparti dokksorból kiépült bélszínező városnegyedben. Ahol vagy négy-öt kilométeren át sorakoznak a csak bélszínnel foglalkozó vendéglők. Van olyan érzésünk, hogy egy budapestnyi város minden egyes lakosát egyszerre meg lehetne itt vendégelni bélszínnel. De hát ez Buenos Aires – mások a nagyságrendek.
Ezeken a helyeken úgynevezett látványkonyha üzemel, vagyis a vendég felkerekedik, rábök egy fél marhára a szakácsnak, hogy azt kéri, de véresen. És rövidesen megérkezik a kijelölt darab, már csak meg kell küzdeni vele.
Az átlag helyiek persze nem itt bélszíneznek, ők a hentesnél kezdik a napot. A La Boca negyed a szegényebb körzetek közé tartozik, annyira, hogy a húsboltban még csirkét is lehet kapni. De azért mégis, legalább hétvége környékén, jönnek a cekkeres nénik, és szeleteltetik maguknak a jókora bélszíneket, esetleg a hátszínszerű bife de chorizot és a T-bone-ra hajazó bife de costilla-t.
Az ifjú hentes pedig csak feni a kését. És néha vet egy egy darabot a bolt előtt ácsorgó, nyálcsorgató kutyáknak – akik szintén bélszínen nőttek fel.
S közben új marhák elmélkednek már a pampákon, mit sem sejtve arról, hogy egy bajtársuk egy darabját éppen most locoljuk meg egy kis chimichurri-s öntettel.
Dési János

Izrael születésnapja

Hatvan év

Mikor először mentünk a Falhoz – az első intifáda idején járunk – az arab óváros üres utcácskáin át, ahol a piciny árnyékos kapuk alatt fegyveres őrjárat pihegett, és a mocskos köveken szutykos kisfiúk rúgták a labdát – tudtuk, nagyon nagy dolog ez. És tényleg az. Ott álltunk tehát, kezünkkel a régi köveket simogatva, miközben kis levélkéket dugdostunk mi is a résekbe – állítólag az Örökkévaló elolvassa a neki szánt és ily módon kézbesített üzeneteket. És tudtuk, a kedvünket az sem rontja el, ha mindjárt hozzánk is odaér az a kaftános, szakállas, srámlis figura és a fülünkbe súgja: „Mister, jól váltom ám a dollárt”. Amúgy nem is váltotta olyan jól, mert ha az ember kicsit visszasétátl a bazárban, akkor ott bent a sikátorok mélyén, iramodásnyira a Via Dolorosától legalább két helyet is tudott már, ahol persze sokkal jobb az árfolyam. Kelet-európai ötven dolláros utazó eszén nem olyan könnyű még e szent helyen sem túljárni.
Szóval álldogáltunk a Siratófalnál, bámultuk a világ minden tájáról idesereglett és szintén meghatott népeket, kis segítséggel még a tfilint, az imaszíjat is feltekertük. És este, amikor újra ott ültünk a tengerpart közeli kibuc vendégházának a teraszán és Bar Kochba dobozos sört kortyoltunk – jobbnak tűnt, de mennyivel, mint a zöldüveges Kőbányai Világos – megegyeztünk, hogy nemzedékek egész sora reménykedett benne, hogy egyszer eljut oda, és tessék, mi most ott voltunk.
Akkor már talán a második hete laktunk ebben a kibucban. És csodáltuk, amit a vendéglátóink mutogatnak, miként lesz a sivatagból zölden termő terület és micsoda felhőkarcolók épülnek Tel Aviv hófehér bauhaus házai fölé. Már nem lepődtünk meg, hogy a buszon, ha meghallják magyarul beszélünk egymás közt, valaki rögtön odapattan és ajánl valamit, amit feltétlenül meg kell néznünk. És azon sem hökkentünk meg, ha felajánlja, másnap majd elvisz minket kocsival oda. És csak a vállunkat rántottuk meg arra is, ha másnap persze nem volt ott a megbeszélt találkozóhelyen, mert ahogy egyikük megjegyezte, ez nemcsak az ígéret, de az ígérgetés földje is. És, arra is mit mondhattunk volna, ha az elmaradt ismerős harmadnap mégis betoppant és némi méltatlankodással kérdezte, hogy készen vagyunk-e már, mert most elvisz minket oda, amit látni kell. És aztán egész úton lelkesen mesélt, közben persze szidta a politikusokat, a törvényeket – és érezhetően felvágott mégis az egészre. Külön kiemelve, hogy a géppisztolyos katonalányoknak a legjobb a feneke, nézzük csak meg azt a bögyös feketét ott balra. Na, péntek este tele lesz velük a Cion tér. Ne szépítsük, nagyképűsködött. Arra az országra, amit ott teremtettek, ami nem tökéletes, messze nem az. De mégiscsak egy ország, amire nagyon büszkének lehet lenni.
Dési János

A két Popper Péter

Papírfalon olajkép

A képen két Popper Péter látható. Egy a falra akasztva, festmény formájában és a másik egy kis hokedlin előtte ülve, teljes életnagyságban.
A helyzet az, hogy a falon függő, olajkép formátumú Popper Péter Naszódi Zsuzsa festőművész munkája, aki azt vette a fejébe, hogy efféle módon örökíti meg a hazai kulturális közélet jeles szereplőit. Az eredmény még egy darabig a budapesti Ráday utcában tekinthető meg a Kartonart Galériában. És, hogy még egy egészen bennfentes információt is megosszunk, azért Kartonart Galéria – mert kartonból, azaz papírból készült, nagy jövő előtt álló, bútorokkal operál a hely. S az a bizonyos képből készült Popper Péter éppen úgy egy papírfalon függ, mint többi, megörökített kartársa.
És most térjünk vissza a papísámedlin üldögélő Popper Péterhez. Mégpedig azért, mert a napokban jelent meg egy igen izgalmas könyv (A tigris és a majom), amely a vele készült interjúk sorozatát tartalmazza, 2001-től egészen a közelmúltig. Az interjúalany szellemes mesélő, jól felépített, pompás kis történeteket ad elő, a nagyon is mesterien kérdező Mihancsik Zsófiának. (Itt egy pillantásra kezdjünk egy zárójelet. Nagy kollegiális irigységgel figyeltem, hogyan kérdez és hogyan hallgat Mihancsik. Ugyanis mindkettőt igen ügyesen és a megfelelő pillanatban alkalmazza – ettől is lehet egy szuszra kiolvasni ezt a könyvet, úgy hogy az utolsó lap után némileg sajnáljuk, hogy már vége. Ritka az ilyesmi.)
Sorakoznak a szakmai és magánéleti pletykák, a nőügyek és egy két politikai intimitás is - s valószínűleg mindez nemcsak azért hatásos, mert ki nem szereti más magánéletét kifürkészni. Ha milliós példányszámban kelnek el lapok tökéletesen érdemtelen és érdektelen felfújt alakok szór sem érdemes kalandjaival, akkor most gondoljuk el, ez azért mennyivel jobb. Kelemen Anna, Győzike vagy Kiszely Tünde kimódolt butaságainál azért itt mégis színvonalasabban van előadva még a ki kit csalt meg vagy milyen együtt élni egy leszbikus nővel – tipusú históriák is.
A hatásosság másik oka valószínűleg az, hogy Popper – legalábbis Mihancsik előadásában – érezhetően végig úgy mesél, hogy fontos neki a közönség szeretete. Az hogy érezze, de legalábbis elképzelhesse az olvasók reakcióját. Nyilván ezért is tán a történtek egyszer-egyszer túlzóak, az interjúalany néha gyermeki módon kérkedik, máskor direkt rosszindulatú megjegyzéseket tesz pályatársaira – mert tudja, hogy az ilyesmiket kedveli a publikum. Időnként úgy beszél, mintha a világ legokosabb embere lenne, máskor meg direkt túlszerénykedi a dolgot. Csak hogy szórakoztatóbb legyen az egész, Meg is jegyzi valahol, hogy egyetemi oktatóként is mindig fontosnak tartotta, hogy a hallgatók élvezzék az előadásait.
Ezt a helyenként bölcs, helyenként vicces, néhol dühítő kötetet igazán lehet. Szórakoztatókat mondott ez a másik, papírszéken üldögélő Popper.

Dési János

Sherlock Holmes esete a rémséges Andikával

Titkosszolgálati ügyeink
Egy olyan, nagyon titkos magándetektívnek, mint amilyen én vagyok, az egyik legfontosabb feladata a megfelelő álcázás. Egy igazi álruha - igaz kedves dr. Watson? - az fél siker. Tudja drága Watson, nekem a legkülönfélébb álhajaim, pótszakállaim, csali-szemüvegeim vannak a szekrényemben, nem beszélve a különféle jelmezekről.
Talán emlékszik arra az esetre a nagy gyémánttal, amikor órákig madárijesztőnek álcáztam magam és így sikerült a gyanúsított nyomában maradnom. De előfordult olyan is, hogy pudlikutya képében tudtam csak beférkőzni egy nagyon fontos üzleti tárgyalásra. És ez még nem minden. Bizony, bizony, ne tátsa azt a nagy mafla száját kedves doktor. Akad olyan, amikor Andika, a rémség álorcájában épültem be egészen a legmagasabb titkosszolgálati körökbe. Erről részleteket most nem mondhatok önnek, ugyanis felettébb bizalmas az ügy, őfelségével kapcsolatos. És tudja, a mi szakmánkban a diszkréció alapvető, hát hogy is fecseghetném el magának, hogy őfelsége egy kis liezonba keveredett. No, ilyesmi megesik a legjobb körökben is, nincs is ezzel semmi probléma. Ámde a respublikánusok valahogyan megneszelték a dolgot és a titkosszolgálatoktól kicsempészett iratok segítségével nagy leleplezésre készültek. Éppen gyantáztam a vonómat, amikor őfelsége hívott. Nem is akartam felvenni először a telefont, de tudja milyen őfelsége. Ha nagyon el akar érni, akkor tizenötször is képes föltárcsázni. Szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, mégiscsak felkaptam a kagylót. Őfelsége nagyon föl volt dúlva, mert mégsem szerette volna, hogy a kedves házastársa őfensége értesüljön a dologról, egy kis ármány végett. Ezért megkért, hogy a 007-essel együtt oldjuk meg ezt neki, barátilag. Nos, tudja, a titkosszolgálatokkal én nem szívesen kezdek, mert magamfajta detektív inkább foglalkozzon tisztességes rablógyilkosokkal, becsületes kasszafúrókkal. De hát mit tehettem volna? Leraktam hát a vonót és nekikezdtem az ügynek. Egyetlenegy megoldás tűnt célravezetőnek, beépülök a titkosszolgálatba és onnan egyrészt megszerzem az iratot, másrészt megtudom, ki az, aki őfelségét elárulja.
A beépülés rettentő egyszerűen ment. Előkaptam a sifonérból az Andika a rémség álruhámat. Ez annyira hatásos volt, hogy rögtön fel is vettek iratkezelőnek az MI-6-hez. Itt félelmestes és csavaros logikámmal kikerestem a vonatkozó aktát, az íróasztalom tetejére tettem, majd a menzán ezt mindenkinek elmeséltem. Ezután már csak figyelnem kellett, hogy ki az, aki ebéd után besomfordál és megpróbálja elorozni a titkos iratokat. Lecsaptam rá és az időközben megérkező ügynökeinknek átadtam a tettest. Őfelségét pedig értesítettem, hogy minden rendben, megoldottam az ügyet, csókoltatom a házastársa őfenségét és puszi a liezon kis alanyának - őt sem fenyegeti már veszély.
Ne álmélkodjon Watson, és ne csodálkozzon, így dolgozunk mi. És hogy most miért ülök itt álcázottan? Tudja a diszkréció. De ha nem árulja el senkinek, megsúgom: megint papír ügy. Lopják a wc-ből a papírt, le akarom fülelni a disznót. De csitt, nehogy gyanút fogjon valaki.
Dési János

Cigánymentes övezet

Itt kezdődött?

A nyolcvanas évek legvégén járunk, a változások szele már söpör, mondjuk Budapest térségében, de a történetünkben szereplő érseki székvárost még nem nagyon érte el. Talán csak annyira, hogy egy szép napon városka egy inkább romák lakta részén, egy kerítésen, felirat jelent meg „Cigánymentes övezet". Olyan idők voltak ezek, amikor még erre is felkaptuk a fejünket. Ma már annyit sem mondanánk rá, hogy bakfitty. Szóval, riport készült. A helyi cigányokkal való beszélgetések után a rendőrségre vettük az irányt, merthogy akkoriban betörtek éppen a cigányok kis közösségi házába is, a rendőrök az egyszerűség kedvéért a helyi romákat gyanúsították ezzel is, hát megérdeklődjük, miként is van ez. A parancsnokot nem találjuk ott, de egy kedves, bajuszos tiszt elmeséli, ő mostanáig a cigány vonalon dolgozott, naná, hogy a cigányok voltak, nem kell ezen túl sokat nyomozni. A riport a városka hangulatáról éppen csak hogy megjelenik, mikor az agilis rendőrkapitány felhív, nem igaz, rágalom az egész, jöjjek vissza, beszéljünk ismét. Hárman ballagunk a rendőrség felé, a helyi romák szellemi vezetője, Tamás kollégám, aki akkoriban kezdett el a frissen induló roma lapba irogatni és én. A bejáratnál érdekes kép fogad minket. Két-három rendőr a lépcsőn rugdos-gumibotoz lefele egy cigány asszonyt. A nő feje nagyokat koppan a lépcsőn, az egyenruhások ezen különösen jókat nevetnek. A hangulat megalapozva.

A rendőrkapitány, fiatal, dinamikus ember, persze csak egy tanú jelenlétében hajlandó találkozni a firkásszal és még magnóra is veszi az egészet – igaz, azt csak én tudom neki elindítani. A lényeg, ők nagyon szeretik a cigányokat, rágalom, amiket írok. Fél órás szeretetömlengés után hozom szóba a verést a bejáratnál,a nyílt utcán. Nem igaz. Ez az első válasza. De igaz. Akkor tegyek feljelentést. Nem teszek. De muszáj, mert ha tényleg így, akkor az katonai bűncselekmény.
Rendőr ellen feljelentést tenni a helyi rendőrségen különösen izgalmas. "Szétverjük a fejedet", „megeszünk kisköcsög" súgják oda a felsorakoztatott rendőrök, miközben nekem ki kellene választanom, melyikük is volt a tettes. Persze a helyiek jól tudják ki az, már régen hazaküldték, miközben kollégái az áldozattal közölik éppen, ha elismeri, megverték, a gyerekeit azon nyomban állami gondozásba veszik.
A kedélyes felismertetés és a jegyzőkönyvfelvétele után meg kell várni a városi ügyészt – ez az ügy már az ő hatásköre. Az ügyész – ki pár hete tölti csak be ezt a funkciót, előtte városi párttitkárként szolgált – kifárasztásra játszik. Órákig várat egy irodába. Ámde én Tamás kollégámnak megígértem, hogy időben hazaérünk, beüzentem, hadd menjünkk már a fenébe. Visszajövök, ha kell. Semmi válasz.
Nekiindulok megkeresni a kaffkai folyosókon, s hallom, amint egy ajtó mögött így kedélyeskedik valakivel ügyészem: „Cigány vagy zsidó ez a Dési, hogy egy ilyen ügyben hepciáskodik?"
Itt tépem fel az ajtót és a törvényesség derék őrét, a Magyar Köztársaság hajnalán küldöm el melegebb éghajlatra. Megszeppenve hallgat. Közeleg a rendszerváltás, mi lesz ebből?

De talán mégis, minden így kezdődött.
Dési János

Sunnyog a katona

Egy régi bűn nyomában

Az alább bevallandó bűnök, miután éppen húsz éve követtem el őket, elévültek már. Jobb, ha az ember szembenéz a múltjával és könnyít a lelkiismeretén.
Katonaság. Akkoriban tizennyolc hónap – irgalmatlan hosszú idő. Az első hat hónapot még egyenruhában bohóckodva töltöttem én is – bár a mosolyom nem volt őszinte. Gyűlöltem . Aztán a maradék egy évet a hadsereg akkori hetilapjánál vészeltem át. Úri élet volt a javából. Otthonalvás, civil ruha – sőt én még akkori civil lapomban, a régi Magyar Nemzetben is dolgozhattam közben.
Azt a sok jót, amit a Néphadsereg szerkesztőségében kaptam sajnos hazugságok sorával háláltam meg. Ugyanis rájöttem, ha kitalálok interjúalanyokat, akik ráadásul az ország túlsó végében állomásoznak, akkor rengeteg időt takarítok meg. Akkoriban a sajtó még hatalomnak számított a seregben és a sorkatona elvtársak urak voltak, ha az agitáció és propaganda fegyverneménél szolgáltak. Magyarul, HA-s rendszámú fekete Volga röpített a riport helyszínére. Ha tényleg elmentem. Ám, ha az ember megalkotott magának egy interjúalanyt Lentiben (két napos túra), akkor a sofőrnek igazolta az utat; a sofőr meg neki a két nap távollétet, ráadásul ő még a benzint is ellophatta.
Jónéhány fantommal tévesztettem így meg az imperialista NATO erőket és kedves előljáróimat. A kedvencem ifjú Horváth István Szegedről. (Átlagos név, csak a szegedi színházbarátok tudják, jeles alakja volt a város művészetének.)
Vele például kitűnő beszélgetést folytattam a katonanyelvről, amely a maga brutális baromságaival egészen lenyűgözött. Kitűnő riportalany, kitűnő riporter – nagy siker.
Túl nagy. Egyszercsak jön a titkárnő a kezében egy levéllel, egy kutató éppen ezzel a témával foglalkozik, szeretne összejönni az én interjúalanyommal is. A levelet gyorsan összetéptem és eldobtam. Jó ez így. De a kutatók makacs emberek, újra írt, én újra eldobtam.
Pár nappal később K. ezredes - az amúgy G. őrnagy a főcenzorral szemben – a pártunkat fogó főszerkesztő rendelt maga elé. Az érdeklődő az ő ismerőse, legyek szíves összehozni az én katona-nyelvészemmel. Parancs!
Először arra gondoltam, megírom, hogy sajnos elgázolta egy autó az emberemet, aztán, ha jól emlékszem, csak egy hosszabb szovjetunióbéli továbbképzésre küldtem el – az talán kevésbé feltűnő. Viszont nagyszerű indok arra, miért is nem ér mostanában rá.
Ha óvatosabban, de továbbra is gyártottam, hol egy alkotmányjogászt, hol egy gazdasági szakembert – az olvasók és a katonai sofőrök nagy örömére.
El is felejtettem volna az egészet, ha valamelyik nap rá nem bukkanok az interneten, hogy az akkori levélíróm mégiscsak felhasználta egy tanulmányához a cikkemet, a debreceni KLTE Magyar Nyelvtudományi Intézetének gondozásában megjelent szlengbibliográfiájában. (http://mnytud.arts.klte.hu/sorozat/szlbibl/szl_bi-d.htm) Így írtam be tehát a nevemet (és ifjú Hrováth Istvánét) a hadtudományok mellé a nyelvészet, majdnem igaz, történetébe.

Dési János

Egy este a Sirályban Dévényi Ádámmal

Ő sem ereszt, én sem eresztem

Szögezzük le rögtön az elején, hogy Dévényi Ádám az Dévényi Ádám. Sokan szeretik azt hinni, hogy Dévényi Ádám a múltból ragadt itt. Ha nem is a távoliból, de azért biztosan a kilencvenes évek előttiből. Valahogyan olyan hangulatot áraszt ő is, meg dalai is biztosan – pedig zenéje friss és eleven, versei, dalszövegei pedig a máról szólnak akkor is, amikor a hetvenes-nyolcvans évekről. Na és akkor vegyük még azt is hozzá, hogy itt a budapesti Király utcai Sirály nevű műintézménybéli koncertjén a fél évszázados művész közönsége nagyrészt lelkes huszonévesekből áll. Akik maximum óvodába jártak akkor, amikor én már egy igazi Dévényi koncerten jártam, a Fika névre hallgató legendás intézményben. Akkor tán Börcsök Enikővel énekelt együtt. Amúgy a Fika annyit tett, mint fiatal művészek klubja – de hát emlékszik erre a Népköztársaság útja béli helyre az ország apraja és nagyja. Az évek persze jöttek, mentek, a Népköztársaság útja újra visszavette a régi jól bevált Andrássy nevét, a Fikából fényes kiállítóterem vált. Csak Dévényi Ádám maradt az, aki.
Igaz, tőle éppen ezt várjuk el. Hogy mindig az a régi Dévényi Ádám maradjon, akinek dalai frissen csendülnek fel. Mikor szétnézünk a Sirály dohányfüstös pincéjében, a körberakott székeken, beleszippantunk az otthonos dohos illatba, kikerülünk egy-két földre helyezett sörösüveget – meg is jegyzi Ádám, hogy na ez a hely már tényleg majdnem olyan, mint a régiek voltak. (mondjuk Kőbányai Világos helyett flancosabbak a seritalok – hogy azért egy, fontos, de ne lényegi változást említsünk.)
Dévényi Ádám esetünkben az Átmeneti Kabát névre hallgató formációjával lép fel (dob: Tóth Tamás, basszusgitár: Mezőfi István, néha hegedű: Kézdy Luca, és csengő-bongó leányhangok: Fenyő Fruzsina, Jordán Adél; na és az elmaradhatatlan dobozgitár megett Dévényi Ádám).
A sört szürcsölő, bort kóstolgató, nem egyszer cigarettára gyújtó közönség tagjai minden valószínűség szerint nem először találkoznak ezekkel az újkori sanzonokkal, hiszen gyakran együtt danolnak a művészekkel, sőt még egy memóriahiányos pillanatban ki is segítik az előadó-szerzőt az éppen aktuális sorral.
Költeményei közül, a szerző szíves, utólagos engedelmével, most egy jellemzőt idéznék csak :

A zene befordul a sarkon

A zenét én már nem sokra tartom

Ahogy a zene se tart már sokra engem

Csak hát ö sem ereszt és én sem eresztem

Olyan, mintha válni akarna

De még mindig lenne rajtam hatalma

Pedig már sokszor undorral nézem

A zenét és nem értem és nem érzem

A zene megvonja a vállát

Legfeljebb nem csókolom többé majd a száját

A zene már rég nem tart számon engem

Csak hát ö sem ereszt és én sem eresztem.

Hát tessék ezt elképzelni zenekari kisérettel, azzal a megszokott, jól bevált Dévényi Ádám hanggal megpróbálni elképzelni. És akkor az már majdnem olyan, mintha velünk lennének az új Sirály régi pincéjében.

Dési János

A tihanyi nagy gagyi és a jó echo

Turistavakítás magyar módra

Tihany, mint azt jól tudjuk, egy kis ékszerdoboz a hullámzó magyar tenger fölött. Egy csoda, amit látnia kell annak, aki érzékeny a szépre és a jóra. Aki nem látta Tihanyt (továbbá a Hortobágyot, a Halászbástyát és a Mátyás tér 3-at) az semmit sem látott Magyarországból. Tihanyt azt látni kell.
Tegyük hozzá, azért mert valószínűleg nagyon szép. Ezt csak emlékezetből mondom, ugyanis egyszer vagy húszonöt éve egy tavasszal, éppen cseresznyefa virágzáskor, jártam errefele és határozottan ez a benyomásom támadt. Ugye a kilátás az elronthatatlan, a bencés templom csodás, a régi kis házak, a rendbentartott porták és a tisztes borokat kínáló vendégkők mind-mind indokolják azt, hogy elsétáljunk a Belső-tóhoz vagy büszkén feszítsünk, amint a turista mellettünk fényképezi a megunhatatlan Balaton víztükrét.
A következő években tehát többször is megpróbáltam bejutni Tihanyba, hol késő tavasszal, hol nyáron, hol kora ősszel – de persze sosem sikerült beférnem a rengeteg embertől. Így gyermekeim is csak szíves közlésemből, mintegy hallomásból, értesültek arról, milyen kedves hely ez a Tihany, igenis meg kell nézni – elandalodni rajta és a többi.
Szerencsére a múlt hétvége különösen szelesre és hidegre sikeredett, gondoltam ez majd jól elijeszti a rút szibarita váz turistákat, no meg a cseresznyefa is virágzik, mint egykor régen – hát most elviszem a családot. Ámuljon, bámuljon.
Hát, ámultunk, bámultunk. Mert a turistákra szakosodott főbb utcácskákon olyan bóvlivásár volt, hogy csak na. Ennyi gagyit, kínos vackot egyben nehezen visel el a gyomor. Bár tudom, hogy a turista természeténél fogva tök hülye és képes a pénzét kidobni a legvacakabb vacakra is. És kár lenne neki tényleg szépet és jót adni, mert azt úgysem becsüli meg. Mióta láttam, hogy a Via Dolorosan árusított szent ereklyék alján ott virít a felirat, hogy Made in China – tudom, hogy a globalizáció már csak ilyen. Na bumm, a magyar népművészeti tárgy valahol Taivan alsón, vagy Sanghaj mellett készült. Végülis tökmindegy.

De azért Tihanyért kár. Meg az én szavahihetőségemért is – mert persze a gyerekeim továbbra is erős kétkednek abban, tényleg olyan kis ékszerdoboz lenne Tihany. Nem inkább egy nagy turista gagyi, kétségtelenül szerencsés földrajzi adottságokkal.
Védelmében ennek az utazók pénztárcájának kifosztására szakosodott településnek a védelmében csak egyet mondhatok. Az echo az legalább nagyon működik.
Kiáltasz neki valamit és ő visszamondja.
Ugyanúgy, mint azon a régim negyed századdal ezelőtti tavaszon, cseresznyefa virágzáskor.
Dési János

Mi és ki fényesedik nekünk - tiszta jó dolgok

Néhány szó
a cipőpucolás társadalmi összefüggéseiről

Cipőt istenien tudtam pucolni – természetesen ez is az én portfoliómhoz tartozott, mint a száraz kenyér leadása, az üres üvegek visszavitele. Egy időben a gombvarrás is az enyém volt. Ha jól emlékszem, ötven fillért kaptam egy gomb visszavarrásáért, egészen addig, míg a sarkon nyílt egy új fagylaltos és akkor gyorsan minden ingről leszaggattam a gombokat, hogy jobban menjen a bolt. De hát a mohóság megbosszulja magát és el lettem távolítva ebből a jól fizető pozícióból.
A cipűsuvickolásról aztán bizonyos Gáspár törzsőrmester szoktatott le, aki meg volt győződve arról, hogy a Varsói Szerződés harci ereje a bakancsok fényességén múlik. Azt hiszem, nekem máig elévülhetetlenek az érdemeim e katonai szövetség felbomlásában, ugyanis az én bakancsom nem nagyon csillogott – ne kerteljünk, az imperialisták malmára hajtottam ezzel is a vizet. Bár – itt jegyzem meg nagy őszintén – ennek kevésbé katonapolitikai, stratégiai, vagy tán politikai okai voltak, egyszerűen csak nagy hülyeségnek tartottam, hogy fölnőtt embereket naphosszat ilyesmivel – is - szekíroznak.
Leszerelésem után, azon nyomban és demonstratíve végkép leszoktam a cipősuviskolásról. Ez alól ritka kivétel december 6-a. S az is csak kizárólag pedagógiai okokból, serdületlen gyermekeimnek példát mutatni. Ma már a gyermekek serdültek, Úgyhogy a Mikulás vagy belerakja a nekem szánt ajándékát a koszos lábbelimben, vagy sajnálom, viheti, Gáspár törzsörmesternek.
Pár éve, pár kedves kolleganőmtől szép születésnapi ajándékot kaptam. A parti kellős közepén, egyszercsak sárkefét, puha rongyot, krémet kaptak elő és egy pár pillanat alatt kifényesítették a csukámat. Már csak irántuk való tiszteletből sem nyúltam tehát az elmúlt években tisztítószerrel ehhez a cipőhöz. Sem.
Néhány éve, amikor még alig akadt igazi, virtigli szélsőjobbos lap, abban ami mégis működött, s amiben az egykori drámaíró ijesztgette a jónépet, egy „szörnyű" kép jelent meg. Azt bizonyítandó, hogy hová süllyedt a világ. A kép talán Taszáron készült, ahol egy nagydarab katona teszi fel a lábát egy kis sámedlira és az előtte kuporgó alak, pucolja a csizmáját. Namost, a „szörnyűség" az volt, hogy a cipőpucoló fehér, míg a cipőt pucoltató fekete ember volt. Én elmés kis cikkben világítottam rá – akkor még reméltem, érdemes ezekkel a figurákkal is vitatkozni -, hogy jó irányba halad a világ, mit kell az ilyesmin fennakadni.
Lisszabonban – hol mostani képünk készült – még mélyebb értelmet nyert a dolog. Az utcai cipőpucolók egy része fehér, más része fekete, a koszos cipősök egy része fehér más része fekete. És a koszos cipősök legfeljebb a cipőkrém színével foglalkoznak, ahogyan a cipőpucolók is. És senki nem von le a szolgáltatást igénybe vevő és a szolgáltatást nyújtó bőrszínéből semmiféle következtetést. Vagyis, mégiscsak jó hiányba halad a világ, merthogy az ilyet észre sem kell már venni. Lisszabonban legalábbis.


Dési János

Néhány szó a reményről

Mi az abszolút optimizmus?

– Skodán vonóhorog.

– Azt gondolni, hogy a pohár félig tele van.

- Remélni, hogy holnap jobb lesz.

– Bízni benne, hogy nem is lopnak a politikusok.

– Tizenkilencre lapot kérni.

– Azt hinni, hogy megvár a busz a megállóban.

– Érveket remélni egyes népvezérektől.

– Csak káprázik a szem, nem is színeződött el a terhességi teszt.

– Visszacserélik a rossz árut a boltban.

– Tényleg az lesz a gyilkos Agathe Christie-nél, aki a leggyanúsabb.

– Elhinni, hogy ötös lesz mégiscsak a gyerek matekdolgozata.

– Nem is ragasztják át a lejárat dátumát az előrecsomagolt húson.

– A BMW-s átenged a zebrán.

– A szakács kezet mosott, mielőtt kijött a mosdóból.

– A feleséged/férjed nem találja meg a szeretőd SMS-ét a telefonodban.

– Biztos kihúztam a vasalót.

– Azzal biztatni ma­gad, hogy az anyós elfelejtette, megígérte, átugrik pár napra.

– Valóban nagy kamatot ad a bank, az apró betűs részben pedig még ajándékot is ígér.

– Most már biztosan Petőfiék nyernek.

– A postás akkor hozza az ajánlott levelet, amikor otthon vagy.

A főnököd magától megkérdezi, nem akarsz-e egy kis fizetésemelést

jön az ellenőr.– Két viszkit is ad a stewardess a repülőn.

– Kapok egy sikerdíjas munkát, a lapok arról cikkeznek majd, vajon mit tettem azért a néhány milliárdért.

– Paris Hilton finom úrinőként beszélget és teázik nálunk a szalonban, oldalán Britney Spearsszel.

– Elférek még ott a két autó között.– Most már megérdemlem az ötöst a lottón.

– A kutya megtanulta, hogy nem rágja össze a szőnyeget.

– Az adóellenőrök mindig a szomszéd boltba mennek.

– A zöldséges levette a bal kezét a mérlegről, amikor a banánt mérte.

– Úgysem fagy le a számítógépem, ha mégis, előtte mentettem az anyagot.

– A zárban kívül hagyott kulcsot jó emberek találták meg, és postán visszaküldik.

-Határidőre készen leszek.

- Abban bízni, hogy nem lesz balhé március 15-én.

– Realistának lenni.

Mi az abszolút fölösleges?

-Vonóhorgon Skoda.
Dési János

Cigány a gáton

Azért a víz az úr?

Pakoljuk a zsákokat a gát legtetején, a víz valóban már a bokánkat gyaldossa, bármelyik pillanatban átcsaphat, vagy átszakíthatja a védvonalat, és akkor lesz nemulass.
A homokzsák rakás, a gátmagasítás első pillanatra nem tűnik túl bonyolultnak – de a másodikra kiderül, hogy nem mindegy hova, mennyire megtöltött zsákok kerülnek, hogy harántiránt sikerül e felrakni, vagy éppen a túloldalon feltörő buzgárokat elszigetelni. Mert a gát igazi ellensége ilyenkor már a buzgár.
Lapátoljuk a homokot, töltjük majd cipeljük fel a zsákokat. A nagy izgalomban csak az az egyetlenegy ember nyugodt, aki irányít minket – kis adóvevőjébe suttog néha valamit. És rendületlenül mutatja, hárman szaladjanak és gyorsan odapakoljanak, öten emberek ide. Gyerünk már. Mutatja a teherautó sofőrnek, meddig tud behajtani, hogy még ne vigye el a víz. Elzavarja a bámészkodókat, mert egyrészt akadályozzák a munkát, másrészt, ha szakad a gát és futni kell, nem kellenek ide még a lábatlankodók is. Szaktudása érezhetően elismerést vált ki, nincs visszabeszélés, pofázás, hajtják végre a feladatot az ittlévők parancsszóra.
Szusszanásnyi cigiszünetre ülünk le pár percre. Kérdezzük, honnan ért ehhez? Mióta csinálja?
Éppen egy hete. Munkanélküli, mint a legtöbb cigány ebben a legkeletibb magyarországi településen. Talán néha akad napszám, házkörüli munka, de mostanában az is nagyon ritka. Dolgozott gyárban. Rég volt. Mikor jött a víz, elsőként a munkanélkülieket küldték ki a
folyópartra – ti úgyis ráértek felkiáltással. Kis közmunka. Éppen egy hete volt. Azóta ha két éjszakát végigaludt, a többit itt tölti. Vizügyesek az első két nap megmutatták, mit hogyan kell, aztán mentek tovább a Nivájukkal – máshova is kell a szakértelem. Amikor negyednapra egészen feljött a víz és minden épkézláb embernek ki kellett jönnie ide segíteni, már egyértelmű volt, hogy rá kell hallgatni, ő tapasztalta ki, hogyan kell dolgozni. Így lett ő a főnök.
Amúgy - rágja bajusza szélét és úgy mondja csak nekünk, a messziről jött és mindjárt továbbszáguldó városiaknak – örül, hogy ő az, akinek a közreműködésével megóvják most a falut. De azért azt is sejti, amikor elmegy a víz és visszahúzódik a mindennapi medrébe, akkor ő megint csak egy koszos cigány lesz. Egy munkanélküli, aki biztosan még lop is.
Veregetjük a vállát, hát nézzen körül, ő itt megbecsült vezető, aki talán még az agronómusnak, a buszsofőrnek és a kocsmárosnak is parancsol – a hatóságoktól még walkie-talkie-t is kapott. Ha újra normális idők jönnek, ezt biztos soha nem felejtik el neki. Nélküle nem tudnák a népek, mit kell tenni most, amikor ilyen nagy a baj.
- Hülyék vagytok ti fiúk! – legyint, bepöccinti a csikket a vízbe. A zavaros, koszos, hömpölygő Tiszába, amely fákat, döglött állatokat, az előbb egy egész tetőszerkezetet sodort magával. - Újra csak büdös, segélyleső, élősködő, tolvaj leszek. Na, de elég a lebzselésből emberek, mindenki fogja a lapátját és gyerünk. Meg kell mentenünk a falut.
Dési János
- PS. Tudom, a kép egy másik városban egy másik árvíznél készült. De az ember vagy zsákot rak vagy fényképez. A történet azonban ugyanaz marad.

Clinton a falon

Porfészekből a hatalomba

Már elnézést, de az arkansasi Little Rock egy porfészek. Itt történt meg velünk, hogy a városszéli autópálya mellett álló, amúgy igen csinos, szállodánkból valami tisztes étterembe vágytunk – hát megkérdeztük a kedves portást, hova is menjünk. Ajánlott egy kívánatos helyett a belvárosban, elmagyarázta, hogy jutunk oda, majd kedélyesen jó étvágyat kívánt. Pár óra múlva, amikor néhány üveg bíztató sör társaságában próbáltuk volna elfoglalni lakájos szobánkat az egyik legnagyobb lengyel napilap külpolitikai rovatvezetőjével (Jelszavunk vala: Lengyel magyar két jó barát, együtt issza meg a sört, amit szerzett) – a portás vidáman előugrott, hogy na milyen is volt az a vacsora a belvárosi étteremben. Kínos, de bevallottuk, eltévedtünk, nem találtuk meg a belvárost, végül egy autópálya parkoló melletti, amúgy igen ízletesen főző helyen vacsoráltunk. A portás kicsit hümmögött, megkérdezte, mégis merre mentünk, amikor ő olyan jól elmagyarázott mindent nekünk – kikérdezett a helyről, majd diadalmasan felkiáltott: de hiszen ez az a belvárosi hely volt, amit én ajánlottam!
Hát ennyit Little Rock belvárosáról és az ottani nevezetességekről. Amiből azért akad. Például maga az egykori elnök, és esetleg késői tódja; Clinton és Clintonné. Clinton a nagy büszkeség – és ha Hillary esetleg nyerne, hát az lenne a nagy napja Little Rock-nak.
Clinton egy kis helyi jogi egyetemi oktatóskodás után hamar kormányzó lett, még 1978-ban, alig harminc évesen. Vagyis minden idők legfiatalabb kormányzója címet is ő viseli.
Little Rock nevezetes középülete – néhány plaza szerű áruház, parkolóház és irodaépületen kívül – természetesen a helyi törvényhozás washingtonira hajazó, persze jóval kisebb neoklasszicista épülete. Itt, a magas kupola alatti rotundában akasztják ki a kormányzókról készül festményeket. Itt lóg Clinton képe is.
A helyiek általában jó emlékeket őriznek volt kormányzójukról, aki reggelente sportosan futott egyet a belvárosban (hmm, hol találhatta meg) s közben beugrott egy kávézóba reggelizni. Persze nem felejtik el azt sem megemlíteni a tursitákat segítő prospektusok, hogy az arkansasi Firs Lady már itt komoly feladatokat kapott például az oktatási reform kialakításában.
A Bill-busseiness fontos állomása a Capitolium után a 18. és a Center Street sarkán álló épület, ahol a mindenkori kormányzó él, vagy a Nyugati 16. utcán álló választói körzete, ahol lánya először szavazott – nyilván a papára. De az igazán Clinton fan-ok nem hagyják ki az L utcában álló téglás épületet sem, amelyet még 35 ezer dollárért vásárolt a házaspár. Innen – a szállodába is beszerezhető praktikus ismertető szerint – csak pár lépés a a Clinton/Gore kampányközpont a az egykori Arkansas Gazette székházában. Itt jegyezzük meg, hogy a nevezett lap a legrégebbi a Missisipitől nyugatra.
Hogy Hillary nevezetes helyeiből is lesz e prospektus, nos az majd még kiderül.
Dési János

A keresztény úri osztály is menthetett zsidókat

Mégiscsak voltak igaz emberek is

1944-ben az Új Magyarságtól kezdve az Esti Újságon át az Összetartásig minden magára valamit is adó lap nagy címekkel hozta a szenzációs hírt: "Tizennégy zsidó kiszöktetése miatt letartóztatták Kállay Kázmért, Kállay Miklós volt miniszterelnök unokaöccsét".
Hány ember köszönheti Kállaynak az életét megmondhatatlan. Annyi azonban bizonyos, hogy Kállay példa arra, hogy a "keresztény középosztály", ha nagyon akart, tehetett valamit a német megszállás idején is az üldözöttekért. Nem mintha az akkori jólmenő termény-nagykereskedő különösebben példává akart volna válni. Az 1944. nyarán történtekre úgy emlékezett vissza, hogy valakin egyszer segített, aztán egymás után jöttek az emberek, "beindult a bolt", már nem lehetett nemet mondani.
Az Új Magyarság 1944 július 14-i beszámolója szerint:
"A Balassagyarmat mellett fekvő Hugyag község határában, közel a szlovák határhoz, a csendőrök megállítottak egy túl sebesen haladó luxusautót, mivel a környéken már több csempészt és zsidószöktetőt fogtak el. Mint később kiderült az autóban Kállay Kázmér, Kállay Miklós volt miniszterelnök nagykereskedő-unokaöccse ült három nő és egy férfi társaságában. Kállay Kázmér tiltakozott a feltartóztatás ellen, a csendőrök azonban igazoltatták valamennyiüket. Mivel irataikat gyanúsnak találták, bekísérték őket a csendőrségre, majd később Balassagyarmatra, ahonnan az egész társaságot Budapestre szállították, miután valamennyien budapestiek.
A főkapitányság bűnügyi osztályán napokig tartott a nyomozás és az autó utasainak kihallgatása, amelynek eredményeként megállapították, hogy a gazdag Kállay Kázmér Szlovákiába akart csempészni keresztény iratokkal felszerelt zsidókat. A tanuk kihallgatása során kiderült, hogy Kállay Kázmér sofőrje, a 48 éves Ohajda Béla gazdája megbízásából már sok zsidót csempészet ki előzőleg Szlovákiába."
- Két napig Hugyag községben egy parasztházban őriztek minket a csendőrök, aztán beszállítottak Balassagyarmatra, ahol, hogy finoman fejezzem ki magam, fizikai bántalmazásban volt részünk- mesélte már a nyolcvanas évek legvégén - . Néhány nap múlva hoztak csak fel Pestre. Rövid ideig a Mosonyi utcai toloncházba kerültem, ahol írnok lettem. Időközben értesültem arról, hogy bár Horthy megígérte Budapestről nem deportálnak embereket, a rendőrség mégis egy transzportot állít össze csövesekből, csavargókból, katonaszökevényekből zsidókból. A végállomás valamelyik megsemmisítő tábor lett volna. Én ismertem embereket a kabinetirodán a nagybátyám révén. Helyzetemet kihasználva felhívtam őket, hogy beszámoljak a transzportról.
Az eredmény nem is maradt el. Két óra múlva már meg is jelent egy csendőrtiszt azzal a paranccsal, hogy Kállayt megvasalva szállítsák Garany büntetőtáborba.
A megmaradt családi összeköttetéseknek köszönhetően felhozták Pestre. Megszökött.
Közben egy svéd menlevelet is szereztek neki. Ezzel, jobb híján elment a svéd követségre, ahol hamar Wallenberg egyik munkatársa, segítője lett. De erről majd legközelebb.
Dési János

Szovjet ital - magyar gyomorba

A lakiteleki borgyárban
Ma, amikor ifjabb kollégáinknak azt is el kell magyarázni, mi is az az építőtábor (olyan hely, ahol a fiatal az élettel ismerkedik, s közben kárt okoz a népgazdaságnak), eljött az ideje azoknak a régi szép történeteknek az összegyűjtésére, hogy mégse vesszen a semmibe egy nemzedék tapasztalata való vilgáról.

Mi például Lakitelekre jártunk, nem is akárhová, hanem a Bagi Ilona KISZ-Építőtáborba. Vidám estéken, amikor a tőserdei strandról felcsempészet szeszek már fogytán voltak és tréfás vetélkedőkkel vertük el az időt a reggeli ötös ébresztőig, gyakran hangzott el a mindig ellenállhatatlan nevetésre ösztönző kérdés: tíz pontért ki tudja megmondani, ki is volt az a Bagi Ilona? Több év telt el, míg valaki elrontotta a játékot és így felelt: textilmunkás, a kommunista mozgalom hőse.

Ettől kezdve hát a tréfás kérdés úgy hangzott, - tíz pontért -, hogy vajon miért nevezik el itt a homokvilág kellős közepén lévő mezőgazdasági tábort a kommunista mozgalom hőséről, aki textilmunkás. A válaszokat nem idézném.

A mozgalomról jut eszembe, a tábortól vagy húsz perc sétára, a strandi kocsmák felé vezető úton, a kis erdőben állt egy vadászház. Egyik évben, egy komoly ember jött onnan át autóval, öltönyben – negyven fok árnyékan mondjuk – és arra kérte tisztelettel a Bagi Ilona építőtábor stúdiósát, azonnal halkítsa le a hangszórókból áradó zenét, mert a vadászházban pihenő Lázár elvtárs szundítani szeretne. Stúdiósunk tudta mi a kötelessége, halkabbra vette Pink Floyd-tól a The Wall-t, és csak annyit jegyzett meg a mikrofonba: „A Bagi Ilona KISZ építőtábor kis lakóinak nevében innen is jó pihenést és szép álmokat kívánunk a közelükben időző Lázár elvtársnak.”

Ezen inkább udvarias, mint rendszerellenes kijelentése kis híján a kerületi KISZ bizottságon betöltött kultúrosi állásába került. Valakinek úgy látszik nem volt humorérzéke.

Aztán, az is nagy pillanat volt, amikor a közeli borgyárba vezényletek minket. Eleinte a fiúbrigádok mentek, de azok valahogy hazafelé délután a teherautón erősen ittasnak tűntek, így felváltották őket a megbízhatóbb leánybrigádok.

A borgyárban szőlőt nem nagyon alkalmaztak, mégis rengeteg bor készült, persze a szovjeteknek. Egyik nap a palackozó gépsoron tévedésből az üvegmosó folyadékot is bepalackozták a söröskupakokkal zárt üvegekbe. A leánybrigád feladata volt kiválogatni, szemrevételezés útján, a mosóvizzel telt palackokat.

Mindez úgy történt, hogy elővettek a rekeszből egy bugykost, fejjel lefelé tartották és ha sokkal több üledék – magyarul kosz – úszott benne az átlagosnál, akkor azt kiöntötték.

A munkavezető szerint nem kell azt olyan nagyon vizsgálgatni, „a ruszkiknak mindegyik jó”. Este, amikor kis műanyag kannákban vitték a bornak nevezett italt a helyiek elfele, úgy láttok, hogy a magyaroknak is elég sok minden számít ihatónak.

Dési János

A soknyelvű varázslótanonc, Harry Potter

Harry Potter Sanghajban

Természetesen az izgalom már-már kitapintható volt, az igazi rajongók tömegei csak azért nem vágták a centit, mert ez a szép népszokás (gondolom a szólásmondás is vele együtt) a sorkatonaság megszűnésével kiveszőben van. De számolták a napokat, várták azt a nagy szombatot, amikor végre hozzá lehet jutni a hetedik kötethez. A befejezőhöz. Amelyből kiderül, hogy ...., de csitt, tessék inkább elolvasni, mert mostantól magyarul is elérhető. Természetesen, mi másról lenne szó, mint a Harry Potterről, amely kétségtelenül forradalmasította a könyvről, az olvasásról vallott nézeteinket. Ugyanis az olvasás - vélték sokan a HP sorozat előtt - a könyvvel együtt kiment a divatból, tetszik, nem tetszik, de ilyen értelemben vége a Gutenberg korszaknak. (Mondjuk, amikor legutóbb költöztem és azt a pár ezer könyvet át kellett mozgatni az új helyre én is megfogadtam, hogy legközelebb már talán csak néhány számítógépes lemezt viszek tovább - rajta a teljes világirodalommal. S az ráadásul még nem is porosodik. Bár kétségtelen, ha billeg az ágy, nem lehet kitámasztani vele.)
Szóval Harry Pottertől megtanultuk, hogy mégiscsak marad a könyv, marad az olvasás. Annyi a titka az egésznek, hogy olyasmit kell írni - aztán persze ügyesen eladni -, ami sokaknak tetszik. Emeljük ki ebből az eszmefuttatásból a "sokaknak" kifejezést. Ugyanis a HP - hála a globalizmusnak - az egész földgolyón hódított. Európában, Ázsiában, Afrikába, Amerikában és bizonyára még a távoli Ausztráliában is.
A kínai olvasók például oly szerencsések a magyarokhoz képest, hogy már október végén hozzájuthattak az eredeti, igazi és teljes HP kínai kiadásához, amihez a magyarul értők, csak most.
A fordítással megbízott testvérpár Ma Aj-nung (Ma Ainong) és Ma Aj-hszin (Ma Aixin) az angol kiadás megjelenésének napján kezdett hozzá Harry Potter sorozat befejező részéhez. Sanghajban, ahol volt alkalmam tanulmányozni a piacra lépést, rögtön akkora sorok képződtek a könyváruházak előtt, hogy még a helyiek is csodájára jártak. Pedig ott azért még tudják, mi az, hogy sorban állni.
Pedig - na ja, a hamis IWC-k és Breitlingek hazája is ez - az angol kiadás megjelenése után három nappal természetesen már árusították az angol nyelvű kalózpéldányokat. S miután, azért akadnak itt olyanok, is, akik még a varázslótanonc kedvéért sem tanulták meg ezt a nyelvet, állítólag perceken belül megjelent a kínai "nem hivatalos" változat is. Aztán persze hamar kiderült, egyrészt az előző hat részből barkácsolták össze, másrészt valami ügyeskezű helybéli mester maga faragott hozzá befejezést - eredeti kínait.
És természetesen az Interneten is megjelent pillanatokon belül a kínai verzió, mint egy megfigyelő helyesen megjegyezte, olyan gyorsan átültették a kalózfordítók kínaira, hogy ennyi idő alatt még elolvasni sem lehet a könyvet.
Mindenesetre, tudjuk, az igazi gyűjtő nem éri be, holmi össze-vissza fordításokkal, neki az eredeti, az igaz kell. Lehetőleg a megjelenés pillanatában. A Harry Potterrel foglalkozó internetes oldal, a lumos.hu, jeles résztvevője, Dusi szíves közléséből tudjuk, hogy kínaiul az első kiadást 1,8 millió példányban nyomták. Így csak remélhetjük, hogy a sor végén lévőknek is jutott a Harry Potter és a halál ereklyéi című műből.

Dési János